Fogarasi József

A tavaszias-nyárias időjárásra tekintettel összejött szűkebb létszámú, idősödő baráti társaság őszi „szezonnyitó” találkozóján az itt fáj, ott sajog, mikor, melyik orvosnál voltam, illetve milyen gyógyszereket szedek és a „na, ne mondd”… kezdetű szavakkal induló, sokszor már csak a mesélő által még nem ismert sztori közepette, valaki hangosan utalt arra, miszerint olvasta a legutóbbi, Népszavában megjelent írásomat. Majd mindenkit túlharsogva, mindenki füle hallatára azt találta mondani, hogy szerinte „nem dőlne össze az ország, de talán a világ egyetlen zsinagógája sem” ha írásaimban a pozitív mintákat megcélozva, a pozitívumokat kiemelve, pozitívan viszonyulva a látottakhoz/halottakhoz/tapasztaltakhoz adnám közre az adott cikkben sajátos véleményemet, ironikus kritikámat.

 

A mondatra, az evés közben odafigyelő vendégek nem mindegyike által díjazott (talán költői kérdésnek szánt) megjegyzésre, néhányan félhangosan, motyogva fogalmazták meg saját véleményüket, amelynek – a szabadban és a kerti zsibongásban általam összeszedett és hangfoszlányokból összerakott/retusált – lényegén - „… miért, talán van valami pozitívum idehaza…” - kissé félrevonulva, de eltűnődtem magamban. Tényleg, van-e, volt-e, avagy történt-e itthon az elmúlt években valami olyan minőségi változás, amelynek hatására meg kellene változtatnom látásmódomat, a meglátott/észrevett/megfigyelt élethelyzetekhez történő viszonyulásomat, a történetek lényegét közzétevő írásaim végkicsengéseinek előjelét?

 

Mindig is kritikus szemmel jártam/keltem az országban és a világban; a helyeset, az elfogadhatót, a pozitívumot egy - demokratikus berendezkedésű és azt hangoztató (gyakran harsogó) - helyi közösségben, országhatárral körbevett társadalomban, de a „határokat” nem ismerő népességben, természetesnek veszem/tekintem, megírása, nem az én habitusom szerint való. Szóvá tenni, megírni, a közösség elé tárni, álláspontom szerint a normálistól/természetestől/elvárhatótól eltérő mintákat, követett magatartásokat, viselkedéseket érdemes, annak reményében, hogy hatására visszafogható/javítható lesz a felmutatott tükörben látott/láttatott kép. Mindennek, fordított előjellel (behízelgéssel) történő megírása, tőlem idegen, sorai, mondatai (talán) hamiskásan csengenének a személyemet ismerő olvasók fülében. Magamon is a normálistól eltérőt figyelem, veszem észre és teszem kritika tárgyává, jövőbeni elkerülése végett. Dicsérni ritkán szoktam, önmagamat pedig egyáltalán nem, a dicséret vagy elismerés jöjjön mindig kívülről és semleges, objektív területről. A bírálatokat, mások eltérő véleményét, általában maghallom, megfontolás tárgyává teszem; önmagában a dicséreteket pedig nem igénylem, nem fogadom szívesen, különösen nyilvánosan és mások jelenlétében. Mindez lehet, hogy hiba, de a még hátralévő „kis időre” már nem hiszem, hogy képes lennék ezen változ(tat)ni. De talán nem is akarnék!

 

Az eltelt hosszú idő alatt, igenszéles körben szerzett tapasztalataim (információim) birtokában eltökéltem – a rendszerváltást követő időszakra nézve – (a Fővárosi Választási Bizottságban betöltött) társadalmi és közösségi funkcióm abbahagyását követően, minden erőmet, energiámat - szabadidőmet és már kissé homályosuló „éleslátásomat” is beleértve - az Alkotmány egyetlen mondatában nevesített „demokratikus jogállam” működésbeli hiányosságainak feltárására és bemutatására fogom szentelni. Számomra, ez a (várva várt) lehetőség, 2009 decemberében érkezett el. Amikor is a mögöttes „erőket” képviselő informálódó (párt)politikus közvetítők „előzetes puhatolózó” érdeklődéseire határozott választ adtam. Csak bizonyos feltételek esetén, az általam ismert és titokban nem tartott „kiskapuk” törvény általi becsukása és törvényi garanciák megalkotása/biztosítása esetén vállalnám a bizottság-elnöki feladatot, újabb négy évre. Nevezetesen: a hagyományos ajánlószelvények megszüntetése; a választási irodák tényleges alárendelése a választási bizottságnak; a választási bizottság székhelyének törvény általi meghatározása; a választási bizottság saját honlappal és költségvetéssel való rendelkezése, jogi személyiségének kinyilvánítása, tagjai mentelmi jogának és havi rendszerességgel megállapított és állam által folyósított tiszteletdíjának megalkotása/biztosítása mellett. Feltételeimre, az áttételeken keresztül érkezett „pártbéli” válasz, már nemleges, eddigi munkámat elismerő, megköszönő volt. Így szabaddá váltam, nem kötött már semmi - általam akadálynak tekintett - gát a jogállam ténylegességének tesztelésében, eredményének nyilvánosság elé tárásában, publikálásában. Ars poétikámban – amelynek lényegét soha nem rejtettem véka alá – központi helyet foglal el a jogállam, tényeken alapuló, építő szándékú kritikája. Azaz, nézetem/tapasztalataim szerint, a rendszerváltozáskor, a demokratikus jogállam papíros alapú alkotmányi nevesítése ugyan megtörtént és e jogállam szervezeti struktúrája törvényi kereteket kapott, de a gyakorlatban történő működése - az eltelt több mint húsz év során - nem érte el a megkívánt hatékonyságot, minőséget; a szervezeti mechanizmus működtetéséért felelős emberek teljes körű alkalmassági átvilágítása és a nem megfelelő személyek lecserélése pedig elmaradt. Különös tekintettel igaz ez az igazságügyi területre és a közszolgáltatást végző közalkalmazottak/köztisztviselők egyes szakmai területeire (közoktatás, közegészségügy, illetve közigazgatás), valamint a szolgáltatást nyújtó vállalkozói kör néhány (vendéglátás, idegenforgalom, közlekedés, lakossági javító- karbantartó) tevékenységére.

 

Mindennek fejben történt felelevenítését követően úgy határoztam, hogy a jelenlévőknek elmesélek egy nemrég személyesen átélt „történecskét”: pozitív látásmód és a hozzá illő pozitív viszonyulás mellett.

 

A napokban, barátom kérésére – halaszthatatlan elfoglaltsága miatt – arra vállalkoztam, hogy felségét, szívesen elkísérem, megvárom, majd haza is viszem egy orvosi vizsgálatról. A beazonosíthatóság elkerülése végett – pozitív viszonyulásom tanúsításaként, mivel az itt hallott „pozitív jelenség” feltehetően majdnem, hogy általános magyar jelenség – csupán annyit árulok el, hogy a felkeresett egészségügyi intézmény a város egyik elegáns és technikailag kiválóan felszerelt kórház-rendelőintézete, amelynek szakrendelését a hölgyek nem rendszeres jelleggel, de adott esetben gyakran keresik fel.

 

A ruhatár, a kiírás alapján ingyenes, de a fáma szerint, ha az ember fogast is akar, akkor illik valamennyi aprót adni, no, nem a ruhatárosnak, mert azt a jóérzés és az etikett, valamint a szolgálati szabályzat - nyilván - „tiltja”, hanem a pultra kitett „perselybe”, amelyből zártsága és átlátszatlansága miatt nem állapítható meg a belé-helyezett fizetőeszköz neme és értéke sem. Hogy a perselyt, ki „törheti” fel és tartalmát ki(k) mire használ(hat)ják, kiírás hiányában rejtve maradt. Kísérőként nem akarva zavarba hozni alkalmi partneremet nem tettem fel kérdést ez ügyben a ruhatár ingyenes őrzőjének, mivel, belső pozitív meggyőződésem azt sugallta, hogy a persely tartalma nemes célt szolgál és elszámolása szigorú pénzügyi szabályok szerint történik nem károsítva vele senkit, jövedelemként történő bevallásának elmulasztása pedig még véletlenül sem fordulhat elő.

 

Felmentünk az emeletre és bízva az előre bejelentkezés szerinti sorrend megmásíthatatlanságában, leültünk és pozitív hangulatban várakoztunk. Az előre megadott időpont elteltét követő háromnegyed óra után pozitívan viszonyulva ugyan a tényekhez, de kissé (személyemben már korábban is) türelmetlen lettem és az ajtón kilépő asszisztensnőhöz fordulva megkérdeztem, hogy nincs-e tévedés a behívás sorrendje és az előre megadott időpontot illetően? NINCS! - hangzott az igen karakteres és határozott válasz! Különben is tekintsek az ajtón kifüggesztett Tájékoztatóra, miszerint a megadott időpontok csak tájékoztató jellegűek, azok a vizsgálatok előre nem látható időtartamai miatt kisebb-nagyobb mértékben, a helyszínen csúszhatnak, a sürgős esetek pedig soronkívüliséget élveznek. (De ki az, aki látatlanul, a vizsgálat megejtése nélkül dönt a sürgősség kérdésében, kivételt képez persze, ha a rendelő orvos látnoki képességgel rendelkezik, illetve rendelés közben mobilon felhívva az azonnali sürgősséget meg lehet vele beszélni. Pozitív hozzáállásom, a kérdések/megjegyzések feltételét nem engedték meg, ezért aztán csendben visszaültem a helyemre és átadtam magam a padon ülő hölgyek egymás-közti csevegésének, jól értesültségük kicserélése odafigyelésének és hallgatásának.)

 

E kéretlen pletykákból megtudtam: ez az intézmény egy állami egészségügyi intézmény, ahol szinte kizárólag szakmailag magasan képzett, lelkiismeretes orvosok és asszisztensek dolgoznak, közalkalmazottként. Mindennek jele, hogy ide a szakrendelésre csak úgy az „utcáról” nem igen lehet bejutni előzetes időpont kérése nélkül, amelynek viszont átlagos várható időtartama általában a bejelentkezést követő 3-7 hónap. Ennyi időt a páciens azonban nem tud tétlenül várni, mivel az általa nem kért „testi” folyamat előrehaladó jelleggel zajlik, ezért aztán célszerű (szükséges, muszáj) az orvost a magánrendelésén felkeresni és az állami intézménybe páciensként ott nála, személyesen feliratkozni (bejelentkezni). Ez esetben, a rutin vizsgálatokat az orvos a magánrendelőjében azonnal elvégzi, majd az állami intézményben való szakrendelésre, a műszeres vizsgálatok elvégzésére ad egy - héten belüli - konkrét időpontot az állami intézményben való megjelenésre, ahol majd közalkalmazottként megvizsgál. A magánrendelés szinte „ingyenes”, esetenként húsz-ötvenezer forint, az árat az orvos a vizsgálat végeztekor mondja meg, de azért illik, hogy a beteg erre rákérdezzen: doktor úr, mennyivel tartozom? A páciensnek nem kell attól félnie (rettegnie), hogy a kérdésre a válasz csak kivárhatatlan hosszú gondolkodási időt követően fog megérkezni. A válasz – az elhangzott csevegések szerint – ugyanis mindig gyorsan és konkrét összeget nevesítve érkezik. Sőt, az orvos udvariasan még azt is megkérdezi a pácienstől, miszerint eltudja-e számolni a kért összeget, mert akkor akár számlát is tud adni? A legtöbben (szemérmességből) azonban nem kérnek számlát, még ha el tudnák is számolni. Itt, az állami intézményben, a műszeres vizsgálat végeztével is illik feltenni az orvos-közalkalmazottnak az előbbi kérdést. A válasz tartalma – a „kitapasztaltak” szerint – úgy húsz-harminc-ötvenezer forint közötti értékű lesz, de ez esetben feléd, a számla adása fel sem merülhet (egyébként ez a vizsgálat a várakozási listán adott időpontban ingyenes lenne). Az orvos itt, az állami intézményben a pácienst kérdése hiányában sem hozza zavarba, az ingyenes ellátás maga szabta összegének nevesítésével, de ez esetben a második magánrendelésén már sajnálkozva fogja mondani, miszerint a következő ingyenes műszeres vizsgálatra esetleg, csak négy-hat hét múlva tud időpontot biztosítani, az általa végzendő állami szakrendelésen. És ez ismétlődik, amíg a páciens kórházi ágyra nem kerül, amely önmagában potom 100.000-Ft zsebbe-pénzt jelent. Érdemes lenne összevetni az állami intézményben rendelő orvosok magánpraxisainak listáit az itteni, állami intézményi beteglistákkal. Ugyan már, mindez felesleges, hiszen rengeteg lenne a név-szerinti egyezőség, kapcsolódik be a történet mesélési folyamatába a padon várakozva ülő, ez eddig hallgató, középkorú hölgy. Az adóhatóságot talán érdekelné mindez? Aligha, vágott közbe egy másik, sorra kerülési sorszámának megjelenését éberen figyelő beteg! Az adóhatóság dolgozói is részesei e játszmának, szólalt meg valaki hátulról: elsősorban ők is emberek, és csupán másodsorban a hatóság alkalmazottai, éber őrei! Jaj, ne jöjjenek már elő ezzel a nevetséges érvvel, mondta ki a verdiktet valaki a várakozók közül, hiszen az itteni műszeres vizsgálatot még követi az állam által működtetett kórházból való távozáskor a „zárójelentés” átvétele és az érte járó, a beteg által önként felajánlott – az orvos részéről azonban előre meghatározott, fixösszegű – „háladíj” átadása, amely esetenként akár 300-700.000-Ft is lehet. Ez esetben viszont a számlaadás lehetősége már fel sem merülhet, hiszen minderre az „akcióra” a beteg részéről, önként, hálája jeleként kerül sor. Van orvos – veti közbe valaki – aki a kapott/átvett pénzt az átvételekor még képes meg is számolni.

 

Közben ismerősöm sorszámát szólították. Nem érdekelve tovább a diskurzus, felálltam és föl-alá sétálni kezdtem a folyosón. A vizsgálat viszonylag hosszú ideig tartott. Ismerősön elmondása szerint a benti vizsgálat közben a vizsgálatot végző orvost a mobilon négyszer hívták, kettő beszélgetést pedig ő kezdeményezett, így aztán az orvosnak a beteg által feltett kérdéseire nem igen volt ideje érdemleges választ adnia. Sőt, a kérdés megismétlése, illetve részletezésekor már türelmetlenné vált, mint mondta: kint várják a betegek, nyugodjon meg asszonyom, adta végül a sokat sejtető választ, a rendelőmben majd minden részletet meg fogunk beszélni. Mindezt követően az ismerősöm által feltett végső kérdésére: „mennyivel is tartozom” igen határozott és azonnal érthető, egyértelmű választ adott. Az összegről ismerősöm nem tájékoztatott, a számla adásáról/nem adásáról – zavarba nem hozva – pedig én nem tettem fel kérdést neki.

 

Hogy a várakozó betegek által elmondottakból mennyi az igaz-történet, nem tudom megítélni! Amennyiben viszont közülük bármennyi is valós, úgy szörnyű és borzasztó (lenne) mindehhez pozitíve viszonyulni, hiszen az általam hallott cselekménysor majdnem minden egyes eleme, akár külön-külön, önálló bűncselekményként is megállná a helyét. Mindezt vajon miért nem jelzi/jelenti senki? Pedig, akár névtelenül is meg lehetne tenni, hiszen ott vannak a jól látható helyekre kihelyezett „észrevételek, panaszok” felirattal ellátott dobozok, vajon miért maradnak üresen? De így, üresen is, aligha elképzelhető, hogy minderről az intézmény vezetése ne bírna tudomással? Esetünkben egy állami költségvetési pénzből finanszírozott egészségügyi intézményről van szó, és nem a Gellért-szállóról, amelynek medencéit és napozóit simán ki lehet bérelni szex-partikra, úgy, hogy a történtekről a szálloda vezetése semmit sem tud, utólag meg már senki semmire nem emlékszik. Meg minek is mindebből ügyet csinálni, hisz már az egész cselekmény úgyis elévült!?

 

Vajon mi történne, ha a felsőoktatásban oktató személyek is külön pénzt kérnének, mondjuk egy vizsgára bejelentkező hallgató előzetes, személyes felkészítéséért (a vele történő konzultálásért), esetleg csupán a biztosan sikeres vizsgáért, az eredményes szakdolgozatért? Az elégtelen osztályzatok elkerülése pedig külön tarifával bírnának; de lehetne másban is fizetni: értékes ingatlan minimális áron történő megvásárlása lehetőségének felajánlásával, esetleg a szükséges hatósági engedély soron kívüli és pozitív előjelű átadásával, hatósági bejegyzés sorban állás nélküli biztosításával, adóellenőrzés elmaradásának megígérésével stb.? De miért nem vállalhatná el/fel az oktató a hallgató vizsgára, szakvizsgára történő elő/fel/készítését, egyéni vállalkozás keretében stb.? Avagy miért nem lehet megtiltani az egészségügyben a magánpraxis és az állami intézményben történő közalkalmazotti státusz egyidejűségének fennállását?

 

És hol maradt az elmondottak esetében az általad ígért „pozitív hozzáállás”, szegezte nekem a kérdést a már említett asztaltársasági ismerősöm? A kérdés kapcsán elképedtem a kérdező ostobaságán, avagy provokatívságán. Ha nem lettem volna egyértelmű, ez esetben szóljon itt és most minderről röviden, a pozitív megközelítésű, de profán módú és vulgáris megfogalmazású véleményem. Mondjuk: betegség esetén, mielőbbi gyógyulásod érdekében, az ingyenes állami ellátás helyett az adott orvos magánrendelőjét nem látogatod meg. Majd e látogatás alkalmával a látogatásodért a jogos összeg kifizetését követően nem „vásárolod” meg az ingyenes állami ellátás sorrendjében a kedvezőbb helyre kerülésedet, továbbá az állami intézményben a szükséges ingyenes vizsgálatokért „hálálkodásod” önként való kifejezéseként borítékba csomagoltan az adott orvosnak nem adod át az általa közölt, minimum öt számjegyű összeget, akkor a tényleges sorra kerülési időd kivárása alatt, akár meg is halhatsz! Ha viszont minderre még csak nem is telik, mert nincs pénzed, még a tisztes megélhetésre sem, ez esetben – az ingyenes gondoskodásra várakozva – egyszerűen fogalmazva: akár meg is dögölhetsz. Mindez magyarul és tömören, de pozitív megközelítésben: nincstelen szegénységben vergődő eseteddel sokunkat meghatva és elszomorítva ugyan, de -  ingyenes orvosi ellátásra jogosultként, a várólista végén jegyezve, sorra kerülésed reménytelen várakozása közepette - símán és minden gond nélkül fogsz MEGDÖGLENI! Remélem, ezúttal elég pozitív voltam?

 

Istenem, ki megáldod a magyart, látod-e, hogy morálisan és ténylegesen hova is süllyedtünk? Bocsánat, pozitíve szemlélve és viszonyulva az elmondottakhoz: hova és milyen magaslatokba, sikerült emelkednünk, több mint ezer év elteltével, itt, a Kárpát-medencében!?

 

Budapest, 2011. május 21.