Fogarasi József

Galambok

2011. május 03. kedd

 

 

A társasház közgyűlése, megelégelve a galambok nászát és fészekrakási szokásait, továbbá az említettekkel együtt járó - szemet nem gyönyörködtető és higiénikusnak sem mondható - ürüléklátványt, úgy döntött, hogy a megszavazott végrehajtandó feladatok közül, a lég(világító)udvarok fémhálóval történő lefedésére azonnali pénzügyi prioritást biztosít. A közös képviselőnek adott közgyűlési felhatalmazás azonban úgy szólt, miszerint a két lég(világító)udvart a lefedés előtt az állati ürülékmaradványoktól meg kell tisztíttatni és csak a fertőtlenítő meszelést követően jöhet majd a legjobb árajánlatot adó mesterember - segédjeivel - a lefedési munkálatok elvégzése végett.

 

 

A gyakorlat valósága azonban - a legtöbbször majdnem mindig - más képet fest, mint az elfogadott „szabályok” szerint elképzelt lehetőség. A közgyűlési döntés értelmében ugyanis a közös képviselőnek kettő, de inkább három vállalkozói ajánlatot kellett beszereznie, amelyből majd a számvizsgáló bizottsággal együttműködve, a „legkedvezőbbet” kiválasztva lett volna jogosítványa a kivitelezési szerződés megkötésére. A beérkezett három ajánlat azonban sajátos helyzetet teremtett. A már kialakult szokásjognak megfelelően – évek óta – mindig ugyanazon három vállalkozó „tolong” a közös képviselő körül (kegyét keresve) az általa meghirdetett munka elnyerése végett. Mintha több vállalkozó nem is élne/létezne ebben a fővárosi kerületben? E sajátos „tolongásnak” azonban egy „huncutság” a lényege: a „pályázatot” benyújtó három „vállalkozó” közül – körforgásszerűen – mindig más adja a „legolcsóbb” (de inkább csak annak tetsző) árajánlatot, majd a munka elnyerését követően a három „vállalkozó” azonos személy-összetételű segéd- és alkalmi „szakmunkásgárdával” vonul fel a tett színhelyére, az elvállalt munka elvégzésére. Ezt követően aztán nagy lesz a látszatsürgés-forgás, szinte egymásba ütközve jönnek-mennek a látszatmunkások, akik a munkavégzés közben igen gyakran tartanak reggeli-, tízórai-, ebéd – határidőcsúszás esetén pedig uzsonna – szünetet. De az sem ritka, hogy egy-egy részfeladat teljesítését követően a pályázatot benyújtott három vállalkozó által elvállalt más munkák helyszíneire is „elvándorolnak”. Mindennek miértjét és okát firtató kérdéseimre - az éppen a helyszínen tartózkodó és - a szükséges feladatokat kiosztó három „vállalkozó” egyike, rövid és tömör választ adott: az elvégzendő feladatok sorrendiségéről mindig a FŐNÖK dönt! De hát Ön nyerte el a pályázatot és Ön írta alá a megállapodást is? Sarokba szorító kérdésemmel nem hoztam zavarba: mi csak benyújtjuk a pályázatokat és elnyerjük azokat, a vállalt munkák elvégzését a FŐNÖK ellenőrzi és a fizetség is az ő bankszámlájára utalódik, aztán majd mi is kapunk belőle, valamit, amelyből kifizethetjük a munkásokat. És hol lehet a FŐNÖKÖT megtalálni, utolérni, kérdeztem? Azt mi sem tudjuk, mi is csupán telefonon tartjuk vele a kapcsolatot. Megtudhatnám azt a bizonyos mobilszámot? Nem, az „titkos”, senkinek sem adhatjuk meg! És mi történik, ha valami nincs rendben, avagy csúszik a határidő, ilyenkor ki a felelős és ki fizeti a kötbért? Nincs kötbér, ilyet a közös képviselő sosem szokott kikötni, nem is engednénk. Csúszás, vagy mulasztás esetén pedig a FŐNÖK kezében szaporábban csattog az ostor. De hát e „hatalmasságot” sohasem látják? Jelenlétének nincs jelentősége, az ostorcsattogás zenéje bent ül a fülünkben, ennél inspirálóbb dallamra pedig nincs szükségünk.

 

 

Ilyen történeti előzményeket követően került sor az elvállalt munkálatok azonnali megkezdésére: a kivitelezői „segéderők” megjelenésére, valamint a szükséges anyagok megérkezésére. Ezt követően, az „ügyeletes” vállalkozó - a munkára toborzott - alkalmi embereit kegyetlenebb hajcsárként hajtotta, mint az állítólagos – ostort csattogtató – láthatatlan FŐNÖK. Az alkalmi eligazítás leglényegesebb elemét a határidő megtartása és az azt követő „munkadíj” kifizetése képezte. A munkának, a védőháló felszerelésének a húsvéti nagyhétre figyelemmel legkésőbb, nagypénteki napon délután 14.00 óráig be kellett fejeződnie, különben a munkások nem kapnak fizetséget és nem lesz miből az ünnepekre bevásárolni, illetve hazautazniuk. Az ünnepi bevásárlással elfoglalt tulajdonostársak csak a késő délutáni órákban vették észre a szomorú tényt miszerint, a légaknák lefedési akciója ugyan „sikeresen” megtörtént, de a megállapodásban kikötött légudvari ürülékmentesítés, valamint a tisztasági festés elmaradt. Sőt, a gyors, de pocsék munka eredményeként az egyik lég(világító)udvarban egy galamb - a munkálatok okozta zaj ellenére - időben nem távozva - a munkások „kegyetlen” figyelmetlensége következtében - ketrecbe záratott. A megijedt és megrémült madár, az általa megszokott nappali világosságban úszó lég(világító)udvarból hangos és kétségbeesett repkedések ellenére sem tudott ösztönei által vezérelve, saját erejéből távozni.

 

 

A számvizsgáló bizottság, felfedezve a galibát - és a természet valamennyi élőlényéhez méltatlan helyzetet - azonnal hívta a közös képviselőt, aki azonban megkezdve a húsvéti ünnepek biztosította pihenését, már vagy nem volt telefonközelben, vagy nem hagyva magát zaklatni, nem reagált a hívásokra. A munkát kivitelező egyik mesterember azonban nem volt ilyen „szerencsés”, őt sikerült elérni. Válaszában viszont közölte: ő nem galambász, de még csak nem is természet- és állatvédő. Ellenben a munkát elvégezte, a feladatot pedig egyébként sem a számvizsgáló bizottságtól, hanem a közös képviselőtől kapta, aki a teljesítést ellenőrizte, arra észrevételt nem téve az ellenértéket kifizette, minek következtében a megbízási jogviszony az ő részéről teljesítés nyert, azt megszűntnek tekinti. Így aztán hiába hivatkoztunk az ún. „emberiességre” (érts alatta állatiasságot) hajthatatlan maradt, mígnem az önkormányzat, a rendőrség, valamint az állatvédők értesítésének említésével jobb belátásra bírva a helyszínre küldte egyik „túlképzett” segédjét, aki a védőhálót megbontva, annyi helyet tett szabaddá, amennyi a meneküléshez legfeljebb egy nem repkedő, megnyugodott és a természet által kellő találékonysággal megáldott állat, lassú mozgású átkúszására volt csupán elegendő. A „börtönbe” zárt galamb ösztönei által vezérelve ugyan többször is megközelítette a szabadulást biztosító „lyukat”, de csak a levegőben repdesve és nekiütközve a védőhálónak, nem pedig „észszerűen gondolkodva”, a légudvar falán nyugodt tempóban felfelé sétálva vagy kúszva, a dróthálón vágott nyíláson át jutva ki a szabadba. A megzavarodott madár mindezen eszeveszett repdesési műveletet megismételte, a „jutalom” azonban elmaradt Mígnem reményét vesztve, erejét felemésztve, fizikálisan pedig teljesen kimerülve helyet foglalt a légakna egyik ablakpárkányán, megtöbbszörözve a munkások által el nem távolított ürülékkupacot. A fáradtság miatt kimerült és elcsigázott madár – szabadulása reményében – talán már megfogni is engedte volna magát az adott ablak lakástulajdonosa által, de ennek megpróbálására a galamboktól rettegő hölgy nem volt hajlandó.

 

 

Húsvét vasárnapjára azonban csoda történt, egy galamb helyett már kettő repdesett a védőháló alatt. A bezárt galamb párja, valamilyen „agyafúrt” módszerrel kivitelezte a majdnem lehetetlent: a dróthálón vágott szűk nyíláson átjutva társult a párjához, a ketrecbe.

 

 

Most már ketten, dupla zajt csapva jelezték, hogy még élvezik a mesterember biztosította kényszervendégséget, amelyet az aggódó lakók - élelmet és vizet biztosítva (szórva) számukra - igyekezetek elviselhetővé tenni ezzel is továbbszennyezve a lég(világító)udvar amúgy sem filmbe illő látványát. Végül, a galambpár számára a várva várt szabadulást - tíz nappal később - a számvizsgáló bizottság által a közös képviselőhöz írt - és e-mailen eljuttatott - intézkedésre utasító kemény-hangú felszólító levele hozta meg.

 

 

Még ma is azon elmélkedek magamban, vajon az EU-n belül, a siker reményében, mely ország(ok)ban és milyen szakmunka elnyerésére lehetne ilyen példabeli vállalkozói hozzáállással, kellő anyagi elismerés mellett eredményesen pályázni, majd a megpályázott feladatot elnyerve a jelen esetben produkált munkáért fizetséget várni és felvenni? Nem megbántva senkit, az általam szerzett külföldi tapasztalatok ismeretében egyedül az arab országokban érzékeltem valami hasonlót. Nevezetesen: ezen országokban a megbízónak a - vállalkozó által elvállalt - munka elvégzése határidejére nem illik rákérdeznie, mivel konkrét, határidőt is tartalmazó válasz helyett csupán és legfeljebb, egyszavas választ kapna: MEGLESZ! A minőségről pedig - közismerten - jobb említést sem tenni.

 

 

Esetünkben ezúttal viszont - az önnönmagára oly sokat adó keresztény kultúrájú Európa legdölyfösebb, orrát mindig fennen hordó országában - itt és most többről, mint egy jogszerűen „elnyert” és (f)elvállalt munka egyfajta elvégzéséről, (teljesítéséről?) van szó. E történet ugyanis egy adott és létező országban dívó vállalkozói réteg mentalitásáról, munkamoráljáról, az általuk végzendő munka nem kellő szeretetéről és tiszteletéről, valamint a létrehozott eredményben történő elégedett gyönyörködés – a hátrahagyandó vállalkozói névjegy hibátlanságának – hiányáról szól! Vajon, az ilyen munkamorállal „megáldott” ember is képes önkritika nélkül vallani és hirdetni az általános iskolában már megtanult – és talán teljesen még el nem feledett – ismereteket, miszerint a földön az ember a legmagasabb rendű-rangú, értelmi képességű, élőlény? Továbbá arról is, vajon a ma még hatályos (rendszerváltó) Alkotmány miért csak az emberi méltósághoz való emberi jogot preferálja - az alapvető jogok és kötelességek című fejezetében - és miért nem szól az emberi életnek helyet adó, biztosító, természet és élővilágának emberi megbecsülése, esetleg csupán tisztelete - mint az emberrel veleszületett és őt terhelő - alanyi (jogi) kötelességéről? A rendszerváltó Alkotmány is - az általános rendelkezések között szintén - csupán az „emberi nem” oldaláról megközelítve és nevesítve - mindenkit megillető jogként - mondja ki az egészséges környezethez való jog elismerését és érvényesítését! Pedig - mindannyian tudjuk, tapasztaljuk - egészséges, ép és sokszínű természet és annak élővilága nélkül nem létez(ik)het egészséges, épeszű, józan gondolkodással rendelkező ember! Mit ér az emberi méltóság önmagában, ha közben sem egymást, sem a minket körülvevő természetet, annak élő és élettelen világát nem tisztelve, „sáros lábbal” állunk és tapossuk embertársainkat, valamint a természet világát?

 

 

Tudom, a feltett kérdések a költői kérdés műfajába tartoznak, ezért választ nem is várok rájuk, de még az is meglehet, hogy ilyen (talán) nem is létezik? De azért érdemes legalább elgondolkodni rajtuk! Mindebben az új Alaptörvény esetleg segíthet? A Nemzeti hitvallás című részben ugyanis körvonalazódik egy halovány, reménykeltő gondolat:”Vállaljuk, hogy … a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos hasznosításával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.” Majd később, a „Szabadság és felelősség” cím alatt a - XX. cikkben - kimondásra kerülő alaptétel szerint: „Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez.” - amelyhez garancia is párosul: e „… jog érvényesülését Magyarország … a környezet védelmének biztosításával segíti elő.” A XXI. cikk pedig végre a felelősség kérdését kötelességként is nevesíti: „Aki a környezetben kárt okoz, köteles azt – törvényben meghatározottak szerint – helyreállítani vagy a helyreállítás költségét viselni.” Innentől kezdve már nem csupán a törvényalkotón múlik, hogy a jövőben mit kell majd érteni, illetve mit értünk majd környezeti károkozás alatt. És különösen, hogy ténylegesen mindebből mit és mennyit sikerül majd végrehajtanunk?

 

 

Budapest, 2011. május 3.