Fogarasi József

Panem et circenses!*

2011. május 01. vasárnap

 

 

Az ismert római regula szerint a tömeg nyugalmát kenyérrel és „cirkusszal” lehet a leginkább megvásárolni és biztosítani. Az irodalmibb értelmezés, a kenyeret az élelem; míg a „cirkuszt” a szórakoztató játék, tömeges rendezvény, látványos és lenyűgöző (elkápráztató) esemény, szavakkal, kifejezésekkel szokta helyettesíteni. A kenyér és az élelem ingyenes osztogatásának tömegnyugtató jelentőségét ezúttal nem ecseteljük. Egyrészt, mivel az osztogatás ez esetben - érthetetlen módon - elmaradt, másrészt az osztogató iránti lojalitásból (hiszen az osztogatás drágasága, illetve a tömeg előre nem látható számossága következtében az osztogató – önhibáján kívül – akár hatalmas méretű válságba is sodródhat). Látványos, tömeges eseményekben viszont az elmúlt két hétben nem szűkölködtünk. Az elektronikus média jóvoltából valamennyit egyenes közvetítésben szemlélhettük odahaza, kényelmesen elhelyezkedve kedvenc ülőalkalmatosságunkban, saját anyagi teherbírásunknak megfelelő mennyiségű szilárd és folyékony táplálék nassolása közepette.

 

 

Az egyes események számbavétele és nevesítése különösebb jelentőséggel nem bír, csupán előzetes beharangozásuk, szervezett előkészítettségük; kivitelezésük méltósága és látványossága, illetve a szemlélő által látott és érzékelt lelki és fizikai élmény utólagos összevethetősége, illetve értékelése miatt érdemes őket ismételten felidézni. A Húsvét, egyházi ünnepének római és hazai látványosságának helyszínei, előkészítésük figyelemmel kísérhetősége, az eseményeket övező „hírverés” egyértelműsége, a lebonyolítás (és a kommentálás) hibátlan eleganciája, szemet- szívet-lelket melengető méltósága, minden bizonnyal maradandó érzelemazonosulást eredményezett a nézők százezreiben. Szinte ugyanez mondható el II. János Pál pápa boldoggá avatási szertatásával összefüggésben is. A királyi esküvőt – Vilmos herceg és Kate Middleton házasságát – övező eseményözön, a házassági ceremónia, majd azt követően az „alattvalók” fenséges és látványos köszöntése azonban már közelebb állt a jó értelemben vett, népet is szórakoztató világméretű cirkuszi látvány-Shaw műfajához, mint a mindennapok egyszerű „ünnepi” valóságához.

 

 

Mindezen méltóság és szuggesztív hatás biztosította kereten belül került sor – mintegy hatvan év kihagyásával – az ezeréves múltunkat és a több ezer-éves jövőnket összekötő ország-törvény ünnepélyesnek kikiáltott aláírására, Húsvét hétfőn, az ország és a világ oldalpillantása mellett. De milyen előzményeket követően! A minden jövőt megalapozó választási kampányban a „tömegnek” senki sem ígért új, múlt- és jövő-törvényt, így aztán nem csoda, hogy a tömegegyént teljesen felkészületlenül érte a „kérdések az új alkotmányról” című leirat, amelyben csupán három, néhol négy, előre meghatározott válaszlehetőség közül választva gyömöszölhette bele az adott kockába saját, de a leírtakhoz képest talán sokkal színesebb és konkrétabb álláspontját. A válaszadót a csalódás akkor érte, amikor az ünnepélyes elnöki aláíráskor végérvényesen megbizonyosodhatott, miszerint az új alkotmányhoz kért (és megküldött) véleményét nem hasznosították. Vagy csupán jegelték egy később megszületendő új (valódi) alkotmány megalkotásáig?

 

 

A „tömeg-magyar” azonban így sem maradt „arénába zárt” izgalom (cirkusz) nélkül, hiszen végig szurkolhatta a tavaly ősszel nevesített ígérvényfolyam mindkét félidejét, nevezetesen: az ország 2012 végére, avagy a felgyorsított tempó sikereként ez év Húsvétjára - a sonka és a festett tojás mellé - locsolási ajándékot is fog kapni. Azaz, nem kizárható, hogy a jövőben a keresztény világ Húsvét hétfőn már az új alkotmány megszavazott eredményének eseményét fogja ünnepelni, az Isten (se) tudja kinek a feltámadása helyett? Sőt még az is elképzelhető, hogy a 2/3-os többség elrendeli, miszerint Húsvét hétfőnek ezen túl mindig április 25-re kell esnie! Ezt a lehetséges szabályt a „játékvezető” azonban menet közben – morbid módon – kétszer is felülsípolta: egyrészt azzal, hogy az ígért alkotmány elnevezését Alaptörvényre változtatta, másrészt, azáltal, hogy a keresztény világ Húsvét hétfőjét nem az Alaptörvény megszavazása, hanem csupán a megszavazott (megalkotott) Alaptörvénynek a köztársaság elnöke általi aláírása napjává degradálta.

 

 

Az aláírás ceremóniájának előkészítése azonban már igazi közép-keleti hagyományokat követve – az elmúlt több mint hatvan év beidegződései (titkolózásai, elhallgatásai, mellébeszélései) mentén – a már ismert és bevált módszerek alkalmazása mellett zajlott. A tényleges helyszín léte hivatalosan még - az utolsó percet megelőzően - véletlenül sem szivárgott ki. Így aztán megindulhatott az össznépi nagy találgatásos társasjáték a határon belül és határon kívül élő magyarok és nem magyarok részvételével. Esztergom főszékesegyház érseki trónterme, a Visegrádi királyi palota romkertje, Székesfehérvár az Árpád házi királyok nyughelye, az Országháza Szent korona melletti kupolarésze, Ópusztaszer a Feszty-körkép előtere, valamint Verecke, de tartalékként még a Vatikán is felmerült, mint lehetséges helyszín? Végezetül, a nép megnyugodva vette tudomásul, miszerint takarékossági szempontokra is figyelemmel a Sándor palota lesz az aláírás tényleges helyszíne, és nem lesz sem légi- és vízi parádé, sem pedig tűzijáték, de a lovas-huszár bemutató és még a mazsorettek színpompás felvonulása is elmarad.

 

 

Mindezek ismeretében, végre mindenki megnyugodva ülhetett a televízió képernyője elé, feszülten várva a „győzelem napjára” eső, nagy magyar történelmi eseményt, amelynek előzeteseként 11.30 órától kezdődően a szakmailag kellően fel nem készült/készített műsorvezető hölgy, kétségbeesetten próbálta mederben tartva terelgetni a stúdióba szakértőként behívott - az alaptörvény-alkotás szakmai rejtelmeiben elkalandozva, épületes marhaságoknak hangot adó, azonban mindvégig egymás mellett elbeszélő - két történész-politológus közötti beszélgetést. Majd, véget vetve a rendkívül felületes és érdektelen szakértői „vitának” megszólalt a déli harangszó, a „tömeg” pedig verejtékezve, kezeit, ujjait tördelve, egyként szorított és drukkolt, hogy a Sándor palota, vívó pást hosszúságú folyosóján, katonás testtartással végig sétáló élsportoló államelnök, botlás nélkül jusson el az elnöki íróasztalig és ott – végre – helyesírási hiba nélkül láthassa el kézjegyével a történelmi jelentőségű okmányt.

 

 

A képernyőn – a várakozással ellentétben – azonban nem egy kisportolt, erőtől duzzadó, délceg testtartású férfi, hanem egy fáradt, megviselt, öregedő ember benyomását keltő személy lépett be az elnöki dolgozószoba ajtaján. Aki, öt előrelépés megtételét követően, lassan és óvatosan az íróasztalhoz ülve - az aláíró kéz mozgására fókuszáló kamera kíséretében - villámgyorsan aláírta az íróasztalára tett alaptörvényt, majd székéből felállva, szemmozgásával az íráskivetítőt követve elmondta, de inkább csak felolvasta az előre elkészített beszéde(é)t. E gyorsaság és csupán a kézre figyelő kamera által közvetített kép miatt a nézőnek szinte az a benyomása támadhatott, mintha az aláírási rész csupán a nézők számára bevágott, előre felvett „filmkocka” lett volna. Mindezt a hiedelmet - a ceremónián jelen lehetett, de az eseményt csak távolabbról követett néhány fotóriporter és operatőr - természetesen cáfolhatja.

 

 

Az előre beharangozott és az esemény történelmi jelentőségéhez mért és várva várt ünnepélyesség és innovatív látványosság azonban elmaradt! Hiszen igen sokan, arra számítottak, miszerint - az aláírás utolsó betűjének leírásakor - az informatika segítségével Magyarország Alaptörvényének hivatalos lapban történő kihirdetésére – a Magyar Közlöny történetében először – elektronikus formában/módon, a televízió nyilvánossága révén, a nézőközönség jelenlétében fog megtörténni. Majd, a nyomdatechnika által előállított első, néhány „gyors-példány” az aláírási ceremónián személyesen résztvevő meghívottak számára a köztársasági elnök általi kézfogás közepette akár átadásra is kerül. Mindez – a várakozás ellenére – azonban elmaradt! Így aztán a grandiózusnak kikiáltott történelmi pillanat a nagyvilág számára csupán egyszerű, hétköznapi eseménnyé szelídülve vonult be Magyarország „újkori” történelmébe: az Alaptörvény „Isten, áldd meg a magyart” kezdő sóhajának, illetve az Alaptörvény záró „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” óhajának kíséretében.

 

 

Budapest, 2011. május 1.

 

 

 

*Kenyeret és cirkuszt! (korhűen fogalmazva: cirkuszi játékot!)

 

Publikálásra szánt szöveget lásd itt