Fogarasi József

Isten, mentsd meg a magyart - bíróságaink "igazságszolgáltatásától"!

2011. április 20. szerda

 

 

A tegnapi napon, az egyik Balaton melletti város bíróságán idézés folytán tanúként – egy büntetőügy tárgyalásán – muszáj volt megjelennem. A konkrét település megnevezése azért közömbös, mivel az alábbi eset – sajnos – megtörténhetett volna bármely más település, de akár a magasságos főváros akármelyik bíróságán is. Az igazmondásra történt kioktatásomat követően megkértem a bírósági tárgyalást vezető bírót tájékoztasson arról, hogy vallomásomat miként rögzítik és azt írásban - a tárgyalást követően - mikor tekinthetem meg, olvashatom el, illetve másolatát mennyi időn belül és hol vehetem kézhez?

 

 

A vallomás jegyzőkönyvezésének mikéntjére azért voltam előzetesen kíváncsi, mivel a vallomástétel helyét kijelölő farácsos térelválasztó (korlát) mögött állt egy állványra szerelt mikrofon, kábellel ellátva, amely így - feltételezésem szerint - nyilvánvalóan csatlakoz(hat)ott valamilyen hangrögzítő eszközhöz (talán a bírói pulpituson elhelyezett magnetofonhoz). Ugyanakkor, „zavaró tényezőként”, a tanú részére kijelölt hely jobboldalán – az említett „korlát” és a bírói emelvény közötti területen – egy írnoki (jegyzőkönyvvezetői) kis asztal és rajta egy számítógép-monitor is helyet kapott a tárgyalótermi kellékek között. A számítógépes asztalhoz elhelyezett széken pedig egy hölgy (írnok, jegyzőkönyvvezető, bírósági fogalmazó, titkár, vagy nem tudom kicsoda, hiszen személye nem lett a bíróság részéről a jegyzőkönyv számára megnevezve, illetve a tárgyalóteremben jelenlévő peres felek és képviselőik előtt bemutatva) ücsörgött - az asztalon előtte lévő füzetbe pedig valamit - szorgosan jegyzetelgetett.

 

 

A kapott válasz tartalma, valamint stílusa számomra szokatlan, meglepő és - szó szerint értve - kioktató jellegű volt. Pedig ez eddig úgy hittem a tanú a bírósági tárgyaláson nem a szükséges rossz, de nem is csupán az időnként megszólaló, illetve a feltett kérdésekre ilyen-olyan választ adó, beszélő tárgy szerepét tölti be, akit csupán – igazmondási – kötelezettség terhel. Hanem olyan - emberi méltósággal is rendelkező - személy, akinek jogai is vannak, és akinek vallomása nélkül (esetleg, talán) pártatlan, az igazságnak, tisztességnek illetve a jogszabályi rendelkezéseknek is megfelelő döntést, az igen tisztelt Bíróság nem biztos, hogy tudna (képes lenne) hozni. A tájékoztató-kioktatás arról szólt, miszerint a tárgyalást a pulpituson ülő bíró (szerintem szfinx) vezeti, aki kellő időben és részletességgel mindenről tájékoztatni fogja az érintetteket. Mindebbe a párbeszédbe a védő is bekapcsolódott és kérte a bíróságot, hogy vessen véget az ügyhöz nem tartozó felszólalásomnak. Nem hagyva magam, emlékeztettem a tisztelt védő urat és a még jobban tisztelt Bíróságot, miszerint jogszabályi tilalom hiányában (mivel ilyen rendelkezést senki sem hivatkozott meg) jogom van tudni, hogy vallomásom milyen módon és formában, továbbá milyen eszközzel kerül rögzítésre, annak tartalmát visszaolvasva megismerhetem, az esetleges pontatlanságokat vagy hiányosságokat pedig észlelésük esetén jelezhetem, s kérhetem (azonnali) kijavításukat (pótlásukat).

 

 

A pulpituson „trónoló” – már említett szfinx – tárgyalásvezető zavarba esve közölte: a mikrofon nincs üzembe helyezve és az előtte lévő magnetofon egyrészt nincs bekapcsolva, másrészt nem az én vallomásom rögzítése végett van ott. Folytattam az okvetetlenkedést, miszerint a hangrögzítés alkalmazása, vallomásom tartalmát tekintve, a kézzel leírt változat hitelessége – az utólagos kételyek – miatt, mint bizonyító eszköz is esetleg/talán szerepet játszhat(na) mind a Bíróság, mind személyem védelme céljából. Nem lesz hangrögzítés! Hangzott a megfellebbezhetetlen hatalmi válasz. Akkor ez az egész csak megtévesztő díszlet, tettem fel a költői kérdést? Válasz nem érkezvén tudakozódtam tovább: amennyiben vallomásomat a bírósági írnok (jegyzőkönyvvezető) az előtte lévő számítógép segítségével rögzíti, úgy igyekszem majd mondandómat lassabban és tagoltan előadni! A számítógép sem a vallomásom rögzítése miatt van bekapcsolva, kaptam a türelmetlen hangú eligazítást! (Ekkor eszembe jutott a ’80-as évek végéről az egyik nagy hatalmú megyei tanácselnöknél tett látogatásom története, ahol az illető személy azzal büszkélkedett, hogy az íróasztala főhelyén elhelyezett hatalmas méretű monitort az egyik külföldi látogatása alkalmával kapta ajándékba. Kérdésemre, hogy mire is tudja használni e masinát, válasz helyett bekapcsolta, majd a szobában a villanyt leoltva bemutatta a monitor által produkált „sajátosan vibráló”, szemet irritáló – gazdája szerint különleges – színegyvelegű fényhatást. Elképedve szemléltem, ahogyan a külföldön kidobott kacat - ámde itthon az íróasztalon nélkülözhetetlen és „lenyűgöző”, új státusszimbólumként éktelenkedő doboz - föl-le futkosó fénynyalábjai transzba ejtik e tárgy újdonsült tulajdonosát, a magyar hatalmi hierarchia egyik jeles képviselőjét!) Gondolati időutazásomnak a tárgyalást vezető bíró vetett végett, aki közölte velem: vallomásomat az íróasztalnál helyet foglaló bírósági alkalmazott „jegyzetelés formájában” fogja rögzíteni, majd pedig elkészültét követően engedélyezni fogja részemre a jegyzőkönyvbe való betekintést, de közbevetett kérdésemre, miszerint időben mikor és mily módon, választ nem kaptam. És, miközben a Be. vonatkozó rendelkezéseit igyekeztem magamban - sikertelenül - felidézni, erélyes bíró felszólítást kaptam mondandóm megkezdésére.

 

 

Ma is azon gondolkodom, vajon mit sikerült az „írnoknak” jegyzeteléssel rögzítenie azokból a mondatokból, szavakból, gondolatsorokból, amelyek részemről, előre át nem gondolt, szerkesztés nélküli formában, papírból nem felolvasva, a rögtönzött beszéd következtében, kellő tagoltság és artikulálás hiányában, elhangzásra kerültek? Amelyek tartalmán utólag - a szó szerinti rögzítést követő visszaolvasás esetén - még jómagam is elcsodálkoznék? Vajon milyen (köz, magán) okirati értéket, hitelességet képviselhet az így elkészített jegyzőkönyvi tartalom, és az vajon milyen pártatlan mérlegelési alapot biztosíthat (szolgáltathat) a magára oly „büszke” független és objektív Bíróság számára a tőle elvárt, az Alkotmány által pedig megkövetelt jogszerű és igazságos döntés meghozatalához? Az e kérdésekre adható szakszerű válaszokat nem tudom, nem is ismerem, mivel a tárgyalási jegyzőkönyvekkel szemben támasztandó (támasztható) és elvárható jogszabályi, szakmai, etikai előírások részleteinek nem vagyok ismerője. Ellentétben közeli barátom és jogállami küzdőtársammal, aki fejben, gondolatilag már összerakta és megszövegezte az e témáról szóló, szakmailag megalapozott, csak papírra még nem vetett tanulmányát. Bár megtörténtét - a mielőbbi publikálás végett - folyamatosan és egyre türelmetlenebbül sürgetem. Mindennek ismerete nélkül is, végtelenül biztos vagyok abban, hogy a tárgybíróság mai napon produkált tevékenysége, se a szakszerűség, se a tárgyilagosság, se az objektivitás követelményének nem felelt meg! Továbbmenve: az ügyben eljárt bíróság által alkalmazott eljárási mód, annak technikai kivitelezése - az informatika által manapság felkínált lehetőségeinek ismeretében - köszönő viszonyban sem volt a hatályos Alkotmányban - és más vonatkozó jogszabályokban - az igazságszolgáltatással (de még a profán értelemben vett jogszolgáltatással) szemben támasztott (megkövetelt?) előírásokkal, nemkülönben a magyar ember igazságérzetével, rendszerető lelkületével.

 

 

Most már - az átélt eset kapcsán is - határozott álláspontom: mindenki előtt egyre nyilvánvalóbbá kell tenni, miszerint a manapság igazságszolgáltatásnak nevezett középkori és feudális eljárási-igazgatási és függőségi állapotok (viszonyok) megszüntetése nélkül aligha lesznek megvalósíthatók a Parlament által elfogadott Alaptörvény „Nemzeti hitvallás” című előrészben lefektetett kívánalmak! Mindennek megvalósíthatóságához pedig elengedhetetlen előfeltétel a szakmai kívánalmaknak megfelelő, a társadalom által is ellenőrizhető igazságszolgáltatási (bírósági) szervezeti struktúra megléte, a számon kérhető eljárási-igazgatási rend ki/felépítése és működtetése, a jelenlegi személyi állomány átvilágítása, amelynek eredményeként a megkívánt, új szervezeti rendszert és a jogszabályi rendelkezéseket működtetni illetve alkalmazni nem képes, a pártatlanságot nélkülöző, szakmailag felkészületlen, empátiával, elhivatottsággal nem rendelkező személyi állomány leváltása.

 

 

Ezt a folyamatot azonban nem biztos, hogy a 62. életévüket betöltött bírók automatikus menesztésével kell kezdeni. Ennél talán sokkal fontosabb lenne, hogy a bírák minősítéséről, távozásukról egy szakmai, informatikai-technikai, emberi alkalmassági átvilágítást követően szülessen egyfajta „emberséges” döntés, amely lehet akár idő előtti nyugdíjazás, avagy más szakmai területekre történő átirányítás.

 

 

(Utólag is elnézést kérek a Himnusz költőjétől és megzenésítőjétől a parafrázisért, amelynek eredményeként a költemény első sorának tartalma és intonációja - e rövidke írás üzenete végett a címben - változtatást „szenvedett”.)

 

 

Budapest, 2011. április 20.

 

 

(Jelen írás – szakmai tartalmára figyelemmel, másodlagos közlésként – a Jogalkalmazás, jogkövetés c. Főmenü 2011 cikkei között is megtalálható.)