Fogarasi József

Eger

 

 

Amennyiben a munkám úgy hozza, szívesen időzöm pár napot egy-egy magyarországi városban. Ezúttal, Eger történelmi városában volt dolgom, így hát - marasztalva magamat - kinéztem egy négycsillagos szállodát, nagyjából a város közepén. Nem csalódtam a Hotel Parkban, majdnem szó szerint azt kaptam, amit hirdettek. A szálloda külső megjelenése és belső látványa nagyjából igazolta a csillagok számát, a személyzet udvariassága és a nyújtott szolgáltatások színvonala pedig elérte az általam Európa északi felében legutóbb tapasztalt kulturáltságot és a kívánatos minőséget.

 

 

Classic szobájuk „hűvösen” elegáns, ízlésesen megtervezett, berendezési tárgyai nem lelakottak, funkcionálisan működőképesek. A bútorok sarkai azonban élesek és kemények, a velük való találkozás az érzékenyebb testrészeken nyomot hagy, a csontokban pedig azonnal érezhető fájdalmat okoz. A franciaágy biztosította keret viszonylag szűk, az ágybetét túlzottan süppedős, aminek következtében a felkelés és az ágyból való kilépés komoly feladatnak minősül. A szoba belső világításának fényereje a folyamatos olvasásra nem alkalmas, az íróasztal végén elhelyezett asztali lámpa pedig a női sminkeléshez nem biztosít elegendő fényt. Ellenben - a számomra minden szálloda fokmérője - a légkondicionálás szinte kifogástalanul működött: központi alaphőmérséklete kellemes és otthonos meleget biztosított folyamatosan, amelytől egyénileg néhány fokkal (+ -) el lehetett térni, vagy akár ki is lehetett kapcsolni, működése – amely sajnos a kívánatosnál zajosabbnak bizonyult – viszont az ablak kinyitásával azonnal leállt. E pozitívumok mellett, zavaró tényezőként feltétlen megemlítendő: az étterem illatainak a szoba levegőjével történt időszakonkénti keveredése, valamint az úszómedencei meleg víz táplálta gőznek falakon áthatoló, a szobá(k)ban, folyosókon is szippantható jelenléte, az egész szállodának – egyéni kifejezést használva – egyfajta, sajátosan sejtelmes, semmi mással össze nem téveszthető, áporodott – kiszellőztethetetlen – gőzfürdői fülledtséget kölcsönzött.

 

 

Eger, a magyar történelem egyik leghősibb városa, néhány-százan (talán alig háromezren) egy időre visszavonulásra késztették a török szultán közel harmincszoros túlerővel támadó seregét. Minderről – tettem fel magamban a kérdést – a minket közvetlenül körbevevő országokat kivéve Európa távolabbi területeinek lakói vajon bírnak-e tudomással? Talán, ha az adott ország történelemtanítása tárgyi anyagából nem hiányzik e hősi tett. De mindezen tényismeret terjedéséhez mi is hozzájárulhatunk(hatnánk)! Az idegenforgalom (turistacsalogatás) minőségi művelése nem erős oldala (tantárgya) országunknak. Nemcsak valamennyi iskolaformában, de az összes települési önkormányzat egyik elsődleges kötelező feladatává kellene tenni e sajátos „gazdasági” tevékenység és szemlélet elsajátítását. E tekintetben más (nyugati és keleti) nem feltétlenül gazdagabb országok is jóval előttünk járnak, tehát nem kizárólag pénzkérdésről van szó.

 

 

Eger, különösen a város történelmi belső része, az elmúlt 15-20 évben sokat változott, előnyére. Színháza mind kívülről, mind belülről közönségcsalogató, Molnár Ferenc, Olympia című három felvonásos darabja kellemes kikapcsolódást biztosított. A színház közönsége viszont kevésbé tiszteli e szentélyt, előadás közben is helyet lehet foglalni, akár a sor közepére is és nem ritka a kézben étellel-itallal helyet foglaló néző sem. A város utcái, házai takarosak és tiszták, a sétáló utca azonban szokatlanul rövid, látványában pedig nem igazán turistacsalogató. A helybéli nevezetességeket viszont - kellő távolságban elhelyezett és mindenhonnan látható - táblák jelzik, megadva egyben az elérhetőség irányát is. Három-négy nap alatt szinte minden fontosabb nevezetesség könnyen és kényelmesen bejárható és megtekinthető. Nyelvi szempontból azonban csak a magyarul beszélő, értő látogatók vannak „elkényeztetve”, idegen nyelvű útba-igazító táblával nem találkoztam. Persze a magyarul tudók sincsenek kellőképpen „kiszolgálva”. Az idegenforgalmi, turistacsalogató, történelmi nevezetességek képmása, történetük rövid leírása (bemutatása) a szórólapokon (ellentétben a szálláshelyekkel, éttermekkel, borozókkal) nem jelennek meg. Minderről, színesben bemutatott képet, leírást, egyedül a szálloda szobájában elhelyezett szoba-, szolgáltatásismertető dosszié utolsó oldalairól nyerhetünk kellő információt, ezt azonban aligha illik magunkkal vinni a látogatások alkalmával. Ennél is rosszabb a helyzet az egyes nevezetességeknél, ott (egy-két eset kivételével) még magyar nyelven írt ismertetőt sem kap a belépő. Sok esetben a belépti díj ellenében jegyet sem, pedig annak hátoldalán akár az adott nevezetesség is bemutatható lenne.

 

 

A felújított és ismét „megmászható” mecset országosan is ritka, becses nevezetesség, ennek ellenére története és mérete csupán a mecsetet körülvevő rácson elhelyezett egyetlen táblán olvasható és csupán az ország lakosságának többségi nyelvén. A belépéskor jegyet nem kapunk és a belépők számát is csupán kézi vezérléssel számolják (fejben) 8 fő fel, majd vissza le, ugyanis csak egy irányban lehet a szűk lépcsőn közlekedni, egymás kikerülésére - a fenti erkély ajtajánál lévő kicsinyke hely kivételével - nincs lehetőség. A bebocsátott tátogatói szám elvétése esetén, a már megtett utat valakinek ismét meg kell tennie, vagy lefele avagy felfele, az erkélyig. A lépcsősort kapaszkodó nem övezi, ha valaki rosszul mérte fel erejét, még e nem létező korlátba kapaszkodva sem tudja magát a „tetőre” felkínlódni. De a toronyba felérve sem tud megpihenni, mivel a lépcsősor tetején sincs minden igényt kielégítő (kellő magasságú) védőkorlát. Így, a mélyből elé táruló látványtól megrémülő vagy megszédülő, végső erejét is elfogyasztó turista, csupán a külső erkélyre kilépést biztosító faajtóba kapaszkodva tud magának kellő biztonságú fogódzót találva helyet adni/cserélni a bámészkodását befejező személynek, a visszaúthoz. Ez a helycserés akció azonban - a lépcsőn történő megcsúszhatóság miatt - igencsak veszélyes és lassú művelet. Pedig lent, a torony bejáratánál, a várakozók részéről igencsak nagy fokú a türelmetlenség: a feljutáshoz ugyanis a lenti várakozási idő szinte kiszámíthatatlan, hiszen a minaret erkélyén való tartózkodás, a panorámában való gyönyörködés időtartama nincs maximálva, illetve a kellő idő le/elteltét hallható és megbízható módon lentről, senki nem jelzi.

 

 

Valamivel kedvezőbb volt a helyzet a „Város a város alatt” elnevezésű, egykori érseki pincerendszer esetében. Itt volt szórólap amely, az egyik oldalon a nevezetesség egyfajta látványát, míg a másikon a nevezetesség történeti ismertetőjét adta, de csak magyar nyelven. Belépőjegyet itt sem kaptunk, viszont volt csoportos látogatásvezetés, azonban szintén csak magyarul. A belső kép viszont elszomorítónak tűnt, a pince egy része vízben állt, míg a száraz részen néhány korabeli falusi szerszám és használati tárgy volt látható, nevük (mire való használhatóságuk) feltüntetése nélkül. Csupán a csoportvezető „szakmai” felkészültségétől, kellő beszéd és szókincsétől, illetve pantomim művészetétől függött az adott tárgy használatosságának – a kíváncsiskodók számára is – érthető bemutatása. Az „idegenvezető” viszont a pincerendszer távlati fejlesztési elképzeléseiről is adott egy igen sajátos tartalmú tájékoztatást: pénz nincs, így a megvalósítás várható idejét kellő homály fedi.

 

 

Az Egri vár – gyors beavatkozás hiányában – unokáink számára már nem biztos, hogy látható/látogatható lesz. A híres nevezetesség egy jelentős része ugyanis omlik vagy omlás előtti állapotban van, körbekerített részein pedig a leselkedő veszélyre – kizárólag magyar nyelvű – figyelmeztető táblák vannak elhelyezve. A várba (a „romhalmazba”) történő belépéskor belépőjegyet és szórólapot is kapunk, rajta a vár alaprajzával és a látogatható kiállítások felsorolásával. A belépő azonban mindezekről (rövid) ismertetőt nem tartalmaz, sem magyarul sem más nyelven. A csoportot vezető személy (idegenvezető) nagyon lelkesen beszélt, de csupán magyarul, hangja a szabadban és a szélben a nyílt terepen azonban alig volt hallható. Elkelne talán egy kézi hangszóró, tettem az alig hallható megjegyzést. Erre, – hangzott a szomorú válasz – nincs anyagi fedezet, de arra sincs, hogy a vár megnézhetőségeinek kalauzolása, az egyes helyszínek történetének ismertetése, más nyelveken is elhangozhasson, avagy személy-független módon (idegenvezető nélkül) - a modern technika segítségével - akár fejre illeszthető hanghordozó útján történhessék.

 

 

Eger, egyik leglátogatottabb „nevezetessége” a sajátosan magyar, kulturális búfelejtő, a Szépasszonyvölgy, ahol valamennyi turistabusz legalább egy órát vesztegel. Itt aztán van fogyasztás, minden mennyiségben, amellyel mindenki jól jár, a turista és a bortermelő is. Mindehhez nincs szükség sem szórólapra sem idegenvezetőre, mivel szinte valamennyi bortermelő akár több nyelven is képes megszólalni, vagy beszélni: hiába az üzlet az üzlet! Bizonyos mennyiségű ital elfogyasztása után pedig már a beszéd is szinte feleslegesnek tűnik, hiszen ekkor már kézmozdulatok segítsége révén is érti az egyik ember a másikat. Lesújtó ez a „kulturális” igénytelenség. Ugyanakkor e történelmi „létesítmény” helyi tömegközlekedési járművel nem közelíthető meg, így marad a gyalogtúra, illetve a Dobó tér közeléből óránként induló, kerekeken közlekedő „játékvonat”, melynek ára oda-vissza 600-Ft, általa a távolság alig félórányi, ellenben a járat vezetője végtelenül barátságos. Bár a kocsikban hangszórós idegenvezetés működik, mindez azonban a külső zajhatások miatt még magyar nyelven is alig hallható, artikulációs érthetősége pedig egyenlő a nullával.

 

 

A látottak – elszomorítóak és szívet melengetők egyaránt – de azt bizonygatják: történelmi örökségünk megóvásához és másoknak való megmutatásához nem lesz elegendő az új alkotmány nemzeti hitvallásának írásba merevített, üres szólamú, vonatkozó mondata. „Vállaljuk, hogy örökségünket, a magyar kultúrát, egyedülálló nyelvünket, a Kárpát-medence ember alkotta és természet adta értékeit ápoljuk és megóvjuk.” Mindehhez végre tenni is kellene, valamit! Tán nem is keveset! Példának okáért: egyedülálló nyelvünk” mellett nem ártana mások nyelvét is megtanulni: beszélni és meg (is) érteni?!

 

 

Eger, 2011. április 11.

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 



 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 212
a héten: a héten: 883
a hónapban: a hónapban: 2995
összesenösszesen433795
az oldalt jelenleg nézik: 8