Fogarasi József

Neoton

2011. április 05. kedd

 

 

Aligha – talán némi túlzással állítva – van ma Magyarországon olyan személy, aki e név (szó) hallatára ne kapná fel a fejét és ne tudna legalább egy, e névhez köthető slágert vagy csupán dalt megnevezni, esetleg kezdő sorait eldúdolni. Így vagyok vele én is …

 

 

… bár gyerekkoromban közel nyolc évig tanultam zongorázni, majd egy éven át kalandoztam a szórakoztató zongorazene közelében, de (talán) családi örökségként teljes bensőmmel inkább az ún. nevezett komolyzene műfajához kötődtem. Sokat vittek/jártam komolyzenei hangversenyekre, az Operába és még az Operett világában sem tévedtem el. Ennek ellenére szívesen hallgattam a rádióban, lemezen, magnetofon segítségével a külföldi és a magyar táncdalénekesek dalait, slágereit is. A külföldiek közül csak találomra és csapongva megnevezve Roy Orbisont, Vico Torrianit, Domenico Modugnot, Gianni Morandit – nem sorolva a Bel canto stílus képviselőit – továbbá ifjúkorom híres magyar táncdalénekesei közül is – a teljesség igénye nélkül – néhányat említve: Vámosi-Záray, Hollós Ilona, Ákos Stefi, Kovács Erzsi, Zsolnai Hédi, Sárosi Kati, Toldy Mária, Németh Lehel, Koós János stb.; a tánczenekarok között szemezgetve az MR Tánczenekara, a Körmendi együttes, a Stúdió 11, Dobsa Sándor és kisegyüttese, míg a műfaj karmesterei közül Bágya András, Zsoldos Imre, Körmendi János, Gyulai Gál János jutnak hirtelen az eszembe.

 

 

És aztán minden korábbi „csepegő-édeskedő” műfajt elseperve villámként csapott a fiatalok közé megőrjítve őket, a The Beatles. Gimnáziumi éveim alatt találkoztam velük, majd magyar követőivel, a Metróval, az Illéssel - hosszú ideig ereklyeként őrizve a klubtagságit, valamint a Rákóczi út, a Dohány utca, illetve a Bosch-klub belépőit - időben kicsit később beleszeretve a Hungáriába és az 1973-as VIT-en a Bergendy zenekarba. A műfaj ezt követő hullámvölgyéből a kivezető utat számomra – sajátos sorrendben – a Dolly Roll, az R-GO a Republic és a Neoton Família jelentette. Ez utóbbi együttes mai napig a nagy kedvencem, nagylemezei jelentős része lemeztáramban is megtalálható, koncertjeinek Budapesten lelkes résztvevője voltam/vagyok. Nem csalódtam, s így többször is megnéztem az Operettszínházban a Szép nyári nap című nagy sikerű Neoton musicalt, amelynek egyszerű sztorija ifjúkorom építőtáborai hangulatát idézte fel emlékezetemben. A cselekmény azonban feledhető – bár néhány nagyszerű színészi alakítás élménnyé varázsolta az előadást – viszont a történést övező zene, igazi Neoton hangulatot, atmoszférát teremtett a színpadon.

 

 

Az élet és szabadidőm a napokban úgy hozta, hogy Neoton koncerten vehettem részt a MÜPÁBAN. Igaz ez környezetében, hangulatában, bizsergésében egészen másként hatott, mintha mindez nyáresti időben a szabadban vagy más nagy méretű csarnokban történt volna. E zeneintézmény tekintélyt parancsol a közönségre és a zenekarra is. A Danubia Zenekar vonósai és fúvósai pedig kissé átszínezték és lágyabbá tették a szokásos hangzást. A szólóénekes (Éva) azonban most is a régi volt, csak annyit mozgott a színpadon amennyi mindebből még elegánsnak mutatkozott. A két dobos szólója fantasztikus volt. A zenekar viszont mintha már veszített volna átütő dinamikájából, hangzásának kemény-lágyságából, hangszínének magával ragadásából. A játszott slágereket megszépítette az emlékezet, a múló idő és a hozzájuk kapcsolódó aktualitás. Beletemetkeztem a múlt világába és együtt tárult elém a jelen és a távlati jövő.

 

 

Don Quijote nemes lovag története és szélmalomharca révén vízióként jött elő a jelen időszak alkotmányozási folyamatának – majd normaszövegének – ellentmondásossága. Többek között, a hamiskásan pátoszos Nemzeti hitvallás című bevezető részből a fohász: „Isten áldd meg a magyart!”; a kurucos és kivont kardos melldöngető fogadkozás: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság”. Majd a nemzeti konzultáció(?) népi bölcsességének eredményeként a középkor sötétségét felvillantó leendő normaszöveg egyike, amely az „Anti humánus” halálbüntetés helyett a „Kegyes”, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés emberiességét fogja hirdetni. Hol itt az emberi méltóság? A szabadulás reménytelenségében? Vajon tényleg felnőttünk a modern civilizáció mércéjéhez és ez lenne a humánus államok legtökéletesebbike, avagy ez csupán a jogállami stádium, ahol a struktúra ugyan készen áll (papíron?), de a működés és ez emberi tényező még mindig romokban hever?!

 

 

Budapest, 2011. április 5.