Fogarasi József

A sors fintora

2011. március 03. csütörtök

 

 

Kézbe véve a Népszava mai (csütörtöki) számát, elkezdtem benne keresni a publikálás végett megküldött írásomat. Lapozgatom az újságot elejétől a 7. oldalig, ahol meglelem - a Szerkesztőség által adott cím alatt - művemet, majd egybevetem azt a leadott kézirat szövegével. Miközben végzek a szövegegyeztetéssel és megállapítom magamban, hogy a terjedelmi korlátok most is áldozatot szedtek néhány szó és egy-két mondat erejéig, de mindez a cikkbe foglalt tartalom lényegét (talán) nem változtatta meg - sajnálkozva ugyan e tény felett, de - folytattam tovább a napilap többi oldalainak gyors-ütemű áttekintését. Mindezt a tevékenységet egy telefonhívás miatt abbahagyva az újságot a beszélgetés idejére az utolsó oldalra fordítva a mellettem lévő székre tettem.

 

 

A viszonylag rövid ideig tartó telefonos információcsere után szemem megakadt a félretett újság utolsó oldalának „Röviden” című rovat első fényképes blokkjának címmondatán: Búcsú Czobor Katitól. Egy időre a lélegzetem és a szívverésem is elállt. A fénykép és a név első látásra is kétségbevonhatatlanul egyetlen személlyel azonosult bennem, bár az elmúlt közel tíz évben személyesen már nem találkoztunk és emlékezetem szerint telefonon sem beszéltünk egymással. Talán 2001-ben, a Budapestért Díj átvételét követő napokban hívtam őt utoljára. A fénykép alatti megemlékezésbe foglalt adatok sajnos megcáfolhatatlanná tették a belém nyilallt fájdalmat. Kati nincs többé velünk!

 

 

Katival (Czobor Kálmánnéval) – egyébként mindenki inkább csak Katikának becézve szólította – amennyiben emlékezetem nem csal, akkor 1970-ben találkoztam először egy NDK-ba utazó magyar szakszervezeti delegáció tagjaként. Kedves, bájos magával ragadó temperamentumos asszony volt, akivel szinte azonnal – a kora estétől a kései hajnalba nyúló kanaszta-partik közepette – egy életre szóló barátságot kötöttünk. Később, korábbi munkahelyét - a Fővárosi Tanács VB Pénzügyi Főosztályát - a Madách Színház gazdasági igazgatói (főigazgatói?) székére cserélte fel. Gyakran látogattam meg őt a színház füstös, kissé sötétes és viszonylag kis méretű igazgatói szobájában, ahol szinte sohasem tudtunk kettesben - állandóan csöngő telefonok nélkül - akár csak tíz percet is egymással zavartalanul szót váltani. A kicsi szoba, mérete ellenére gyakran úgy tűnt nekem, mintha hatalmas terem lenne, mivel állandó volt benne a jövés-menés a színészektől kezdve a színház egyéb más beosztású, foglalkozású dolgozóival bezáróan. Mindenki csak egyetlen percig, egyetlen mondat erejéig kívánta őt munkájában feltartani, természetesen a kért pillanatból majdnem mindig hosszas időtartamú beszélgetés kerekedett, amelynek gyakran az igen szigorú, de a színház valamennyi dolgozója által nagyon tisztelt rendező-direktor (Á.O.) telefonja volt csak képes véget vetni, kéretve magához a gazdasági igazgatót.

 

 

Kati hangját, dohányosan fátyolos, de igen erőteljes és sajátos orgánumú „kacaját” már a színházba belépve az első lépcsőt megmászva letett hallani, ami arra utalt, hogy a szobájában van. Nála ismertem meg - közelebbről - néhány színész óriást (Má… L., Ju… J., Me… L. stb.) sosem zavartatták magukat, ha beléptem a szobába, mintha ott sem lettem volna csevegtek tovább Katival. Még ma is fülemben az egyik hallhatatlan, rendkívül pedáns mókamester sajátosan affektáló, kicsit kényeskedő, gyakran hisztérikusan agresszív, de mindig kedélyes művész, Katit becézgető, mással össze nem téveszthető hangja: „Kátiká”! Majd Katival a „színészbüfében” kávézgatás, szendvicsevés közben gyakran olyan spontán alakított színészteljesítményeknek lehettem szem, fül tanúja és közvetlen élvezője, amelyet sohasem lehet elfelejteni. Katalin napon a valóságban is igazolódott: a színház világában semmi sem lehetetlen. Szobája szűk méretei bálterem nagyságúra tágultak, mindenki egyszerre akarta köszönteni. Talán az egyetlen ember, akinek - biztosan - nem voltak ellenségei!?

 

 

Mindig mindenkinek segített, nem ismert lehetetlent, még akkor sem, amikor az állami támogatás összegét a fenntartó jelentősen csökkentette, varázsolt, mindent, pénzt is, nélküle bizonyosan néhány „pénzfaló” darab nem kerülhetett volna színpadra. Élt-halt a Madáchért, szerintem éjjel-nappal a fejében cipelte a színházat minden hova, még haza is. A színház valamennyi „munkatársát” közvetlenül és jól ismerte, tudott velük bánni és mindenkihez akár külön-külön is egyénileg szólni. Lányát (Margitot) azonban anyatigrisként óvta e sajátosan színes, csillogóan villogó káprázatos és mindenkit rabul ejtő világtól. Az anyai nevelés során lányát, minden idegszálával igyekezett kirekeszteni, illetve távol tartani a színház folyamatosan bódító varázslatától.

 

 

Örök-életű volt, aki nézte és láthatta, bizonyosan azt hitte/hihette, energiái kimerülhetetlenek/kimeríthetetlenek, ő pedig hallhatatlan, bizonyos értelemben az is maradt, legalább is bennem. Biztosan rossz-néven venné, ha e megemlékezést nem stílusában, az általa kötőszóként használt – no, nem kell megijedni, nem írom le szó szerint – mondatával zárnám: „B … od kérlek alássan, miben kell már megint segítenem?!”

 

 

Budapest, 2011. március 3.