Fogarasi József

Valamikor tavaly kora tavasszal, a Magyar Közlönykiadó székházában, annak ízlésesen kialakított – könyvtárnak is megfelelő, a Kiadó által megjelentetett könyvekkel telerakott polcokkal körbevett – tárgyalótermében ülve és várakozva egy megbeszélés kezdetére csak úgy találomra, kézbe vettem és belelapoztam egy – szerintem – a jogi könyvek sorába nem igazán illeszkedő, de érdekes és figyelemfelhívó borítású könyvbe. A figyelmemet felkeltő kiadvány Bokor Balázs: Diplomáciai csalétkek című könyve volt. A könyvbe itt-ott véletlenszerűen beleolvasgatva azt vettem észre, hogy tartalma leköt, stílusa lebilincselő és feltétlenül figyelemre méltó. A szerző úgy írt, de inkább mesélt a világ, különböző vezető „nagyságaival”, „magasságaival” és méltóságaival együtt töltött „evéseiről-ivásairól” hogy abban a meghatározó nem az volt, hogy személyében kivel (kikkel) és hol volt velük együtt, hanem maga a történés, az általa megfigyelt pillanat „csodája” és annak „diszkrét” közreadása, önmaga fontosságának háttérbe rejtésével. A könyv tartalmának jelentősebb részét gyorsolvasási technikával nem tudtam befogadni és az értekezlet is megkezdődött. A könyvről pedig - helyére visszatéve - az értekezlet végére el(meg)feledkeztem.

Néhány nappal ezelőtt a részemre megküldött e-mail a Budapest Normafa Otthon Színházterme helyszínnel a figyelmembe ajánlott egy könyvbemutatót. A könyv szerzőjéről ekkor semmi nem ugrott elő az emlékezetemből. A könyv címe sem hozott igazán izgalomba: Távolban magyar – Ötvenhatan a Mississippitől nyugatra. Megvallva, a látogatásra elsősorban a helyszín vonzott. A Tv-ben időnként megjelenő reklámfilm megnyerő férfialakja és hangja csengett vissza a fülemben. Idősek otthona, ahova adott esetben a mindenki által jól ismert és közszeretetnek örvendő Kossuth-díjas színművész Bitskey Tibor is „szívesen jönne”. Ezt nem hagyhatom ki, gondoltam és mivel teljesen véletlenül időm is volt úgy döntöttem, hogy megtekintem az Otthont és meghallgatom a könyvbemutatót. Aztán elolvastam az üzenetnek a könyvhöz fűzött rövid rezüméjét is. „Elkallódó történetek korrajzai – a szerző pedig ’Diplomaták közt a legjobb író, írók között a legjobb diplomata’” Bokor Balázs nagykövet, a Los Angeles-i Főkonzulátus vezetője.

Ezt követően már biztos voltam benne, hogy ott a helyem, ha másért nem hát Los Angeles miatt. Kétszer is jártam már e városban, először 1983-ban, majd több mint húsz évvel később, 2010-ben. Sokkhatással ért fel az első találkozás a várossal és Amerikával. Itthon még a rendszerváltás gondolatának csírája is hiányzott. Kölcsönvéve Moldova György ismert művének címét nem a Mozdony füstje, hanem egy teljesen másik világ életfelfogása és gondolkodásmódja csapott meg. Az ott látottak-hallottak-tapasztaltak életem és oktató-kutató tevékenységem hajtóerejévé váltak. A második alkalommal már majdnem ismerősként jártam végig a korábbi helyszíneket: Santa Monica, Santa Barbara, Malibu tengerpartját, Beverly Hills és Hollywood kertes és híres utcáit stb. Sajnos a nagyvárost Los Angelest irányító polgármesteri hivatal tevékenységével még a bekukkantás mértékéig sem volt alkalmam megismerkedni. Talán majd egy harmadik városlátogatáskor.... játszottam el magamban a gondolattal?!

Időben, korán érkeztem, így lehetőségem volt az Otthont közelebbről és kicsit alaposabban is szemügyre vennem. A Tv-ben sugárzott reklám, továbbá az általam előzetesen látott (fény)képek és a tapasztalt valóság között azonban fényévnyi volt a különbség. Az épület szocreál stílusa, a külső-belső falak elszürkülésig megkopott színei, a régi szakszervezeti üdülők barátságtalanul túlméretezett termeire emlékeztető ebédlő és kávézó, no meg a recepció stílusnélkülisége, valamint a csodálatos panorámára néző terasz idő rágta székei és asztalai, az emeletek öregséget árasztó folyosói, az emberi élet elmúlásáról mintázott néhány Otthonlakóval történt összefutásom stb. ösztönös menekülésre sarkallt. Énem belsejéből viszont tisztán halottam Bitskey művész úr megnyerő orgánumát: ”Ebben az összezavarodott világban jó szívvel ajánlom Önöknek a Normafa Idősek Otthonát. Hogyha az életem véletlenül úgy alakulna, akkor nagyon szívesen jönnék ebbe az intézetbe.” A „véletlenül” szó azonban többször is belső megállásra és önvallomásra késztetett anélkül, hogy – spontán lehetőség hiányában – a szobák belső hangulatát átérezhettem volna: önszántamból még véletlenül sem jönnék ide! Itt biztosan érezném: az idő ugyan végtelen, de az élet nagyon is véges! A hely panorámája és hegyi levegője viszont az elképzelhetőnél is pazarabbul agitált a választás mellett!

A melankóliából, a könyvbemutató eseménye rázott fel. A könyvvel az ismerkedést - a helyszínen történt kézbe vételét követően - a borító 56 arcképet tartalmazó elülső borítójával kezdtem,

majd a szerző fényképét és a könyvhöz fűzött rövid vallomását rögzítő oldalaival folytattam a lapozgatást. Ekkor már hívatlanul előjöttek a fentiekben említett „Diplomáciai csalétkek” című könyv hevenyészett olvasásának emléktöredékei. Most már egészen biztos voltam, hogy jól döntöttem a részvétel tekintetében és már előre éreztem a diskurzus sikerét. Bár a Színházterem a résztvevők számához viszonyítva kissé nagynak tűnt és a hangtechnika is a 60-70-es évek minőségén akadozott, a beszélgetés könnyed és közvetlen hangulatban bonyolódott a szó eredeti értelmében.

A Szerzővel történő beszélgetésvezetés nem mindig hálás szerepét – ha jól értettem a mikrofon segítségével megszólaló el-elhalkuló bemutatkozást – HJ (intézettulajdonos) vállalta magára, különösebb, előzetesen fel nem épített koncepció nélkül. Ennek köszönhetően a társalgás végig baráti légkörben, a közönséget is érdeklő és időnként még magával is ragadó stílusban folyt; a vitavezető nem akart profibbnak látszani az elvárhatóhoz képest, nem tudálékoskodott és fontoskodott, nem saját kérdésfeltevéseinek sikerei izgatták, hanem hagyta a Szerzőt beszélni, mesélni, sőt elkalandozni. Ennek következtében – hiszen a könyv (megjelenését követő) bemutatója ez év január végén Los Angelesben volt és így a résztvevők többsége a könyvet nem olvashatta, tartalmát pedig egyénileg még nem élhette át – mindenkinek lehetősége volt a Szerzőre és az általa elmondottakra figyelni, esetleg a hallottak mentén/kapcsán elkalandozva saját emlékképeit felidézni, illetve azokat újraélni. Az volt az érzésem, a Szerző itthon és kint is otthon van és a két világ valósága között a hatalmas távolság ellenére is könnyedén lépdel át és miközben képes hallgatóságát magával ragadnia.

A szemezgetés a bemutatott 56 „távoli magyar” interjúalany között mozaik- és sztoriszerűen történt, de így is volt bennük valami izgalmas és egyben kicsit rejtélyes, mi több érdekfeszítő és kíváncsiságot ébresztő. Egy-egy név hallatán igyekeztem ugyan az illetőt a könyvben lapozva megtalálni, de elveszítve a kontaktust az előadóval hamar felhagytam e vállalkozással. Az egyes magyar-sorsok megelevenítése kapcsán azonban – amely hatással mindkét kint tartózkodásom során szembesültem – végig az volt az érzésem, hogy jelenleg is igaz a kesernyés megállapítás: sikeres magyarnak lenni kint könnyebb és „egyszerűbb” mint itthon, s talán a visszajövetel - még a kemény munkával megszerzett siker birtokában - sem könnyű, s egyszerű, az itthoni gáncsoskodók és a folyamatosan tehetetlenül elégedetlenkedők irigysége miatt. A főkonzul szerző előadása, minden mondata és szava kimondatlanul is az amerikai életideált sugározta és közvetítette a teremben helyet foglalók felé: hit és optimizmus: az emberi tehetség, az ember önmagába vetett hite, a szívós és szorgalmas munka, meghozza gyümölcsét.

A szerzői előadást, a hallgatóság belső elmélkedését és eltévelygését, dramaturgiailag jól kitalálva és előkészítve, háromszor egy-egy dal erejéig Maros Gábor művész úr pódiumszerű előadása szakította meg. Ez a - technika nélküli - „megszólalás” is eredménnyel szolgálta a rendezvény emberközelségét. A három rövidke dal – szabad értelmezésben – az életről, a szerelemről és az elmúlásról – különösen ez utóbbi hangulata és üzenete – viszont véglegessé tette bennem a képletes döntést: életem „véletlen alakulása” esetén sem költöznék ebbe az Otthonba!

Hazaérkezvén gyors intézkedést tettem a korábban említett könyv beszerzése céljából, majd lapozgatva a Szerző által dedikált „életút” könyvet - el-eltűnődve egy-egy emberi életpálya bemutatásának olvasása közben - (az abc sorrend mellőzésének felismerését követően, illetve egyéb más indokok nem ismeretében) meditálni kezdtem. Vajon mi dönthette el az egyes személyek könyvbeli elhelyezésének sorrendjét, továbbá a tervbe vett 100 személlyel való beszélgetés milyen belső attitűd mentén szelídült 56-ra, miközben az „56-ra” történő asszociáció csak nagyon tág és laza keretek között fűzi egybe a könyvbelieket. Persze, amennyiben a Szerző segítségét is igénybe vesszük, akkor már könnyebb az adott személyek egyetlen könyvbeszerkesztése közös fonalát megtalálnunk: „A beszélgetőpartnereim magyar identitástudata a közös nevező.”

Természetesen ennél keményebb fejtörést, sokkal több időt és izgalmasabb játékot jelent/igényel, ha az olvasó a kötetben szereplő személyeket, a velük készített interjúk alapján, a Szerző által adott – szakma, foglalkozás, foglalatosság – hármas jellemzés mögé szeretné állítani, illetve e jellemzőket a bemutatott személyekkel összevetni is szeretné. Nekem mindez első nekifutásra (még) nem sikerült, de nem adtam fel! Keresgéltem a megoldás lehetőségét: vajon milyen gondolati transzformációval lehet a perzsa menekültet, az életművészt és a kormányzó-leszármazott személyt „fedésbe” hozni: akár egy szakmával, valamely foglakozással, illetve egy-egy konkrét foglalatossággal?

Végül is mindent egybevetve - véleményem szerint - a megjelentek közül senki sem bánta meg, hogy a pénteki nap délutánját „feláldozva” ellátogatott a normafai idősek otthonába és részese volt a célzott könyv bemutatójával egybekötött szerzői beszélgetésnek. A Szerzőnek ezúton is gratulálok és további könyvírásra fordítható - igazából aligha létező - szabadidőt kívánok a magam és az olvasók nevében! Úgy gondolom, múltunk megértéséhez és megőrzéséhez, továbbá jövőnk kifürkészéséhez csak így juthatunk közelebb.

Budapest, 2011. február 27.