Fogarasi József

A Diótörő – Karácsony másnapján vagy harmadnapján

2010. december 28. kedd

 

 

 

Biztos, hogy másnak is van (volt), olyan hobbija, szenvedélye stb. (persze könnyen lehetséges, hogy ezt már, mániának nevezik), amelyet rendszeres visszatéréssel, akár egy adott időponthoz, eseményhez, jelképhez stb. kötődően, minden évben (évszakban, napszakban) megismétel(t), vagy legalább szerette volna megismételni!? Tette mindezt - esetleg csupán - azért, hogy e (belső) kényszer diktálta cselekményt/eseményt követően, jelképes karosszékében kényelmesen hátradőlve, kellemesen és jól érezve magát, büszkén és elégedetten/önelégülten ismételgethesse – ha másnak nem, hát – önmagának: ez férfimunka volt, jöhet a következő év/esemény/forduló.

 

 

Nekem mindezt a „kéjes” érzést, „kielégülést” jelenti/eredményezi többek között, ha minden év Karácsony másnapjának, harmadnapjának délelőttjén az Operaházban, a földszinti bal vagy jobbközépen - lehetőleg a 6-15. sor valamelyikének 1-2. székében - ülve - immár több mint 40 éve, talán egy, esetleg kettő esetet kivéve - végignézhetem/hallgathatom Csajkovszkij: Diótörő zenéjére, a koreográfusok által megálmodott és megrendezett balettelőadást. Háládatlan, teljesíthetetlenül merész kihívás lenne, ha és amennyiben név szerint fel kellene sorolnom azon művészeket, akik táncukkal ez ideig - adott nap délelőttén - az említett előadás által, a csodák világába repítettek, hiszen erre, minden bizonnyal ma már képtelen lennék. Az viszont bizonyos: általuk, minden év Karácsony másod, harmadnapja, számomra rendkívüli ünnep volt, s szilveszterig, a nem piros betűs naptári napok is, színesre változtak.

 

 

Tudom, az Operaházban más alkalommal is játsszák a Diótörőt, de ez számomra nem ugyanazt az élményt eredményezi, mint a karácsonyi. Ilyenben is volt részem, így hát van némi összehasonlítási alapom! Ezért aztán maradok a mániámnál, pedig az utóbbi négy-öt évben emiatt már előre el kezdtem bosszankodni. Mindennek ellenére, számlálva a napokat, alig várom a jegyvásárlás lehetőségének időpontját, amelynek elérkezésekor elsőként nyúlok az internethez, illetve rohanok hidegben, esőben-hóban a sorban állók közé, abban a reményben, hogy a legeslegelső pillanatban, még talán kaphatok jegyet az általam elfogadhatónak tekintett helyek egyikére. Ezen esetekben nem az adatott hely ára, ami számít, mint inkább a hely, maga. Nem zavar, mint máskor, a gyermekzsivaj, az előttem lévő sorban ide-oda forgolódó és mozgolódó gyerekfej, a felszisszenés, az ágyú eldördülésekor hirtelen elhalkuló nézőtér, majd az azonnali innen-onnan előtörő gyermeksírás: a lényeg a „színház” és annak különleges hangulata: a Karácsonyról szóló, Karácsony!

 

 

Az említett bosszankodás oka és vele a kesernyés szájíz eredője, minden esetben egy és ugyanaz: az elmúlt három évben már nem tudtam két jegyet egymásmellé, vagy különállóan, de legalább az általam elfogadható „minőségű” helyek egyikére szerezni. Az idén is, minden úgy kezdődött, mint az elmúlt években: az internetes jegyárusító már a jegyárusítás első napjának első pillanatában jelezte: valamennyi, általam elfogadható helyre a jegyek elfogytak, illetve „köddé” váltak. A helyzeten, a helyszínen megejtett sorba állás sem segített, a pénztárhoz érve a monitor szinte telt házat mutatott, legalábbis a földszinten és az első emeleti páholyok első soraiban. Ez szinte hihetetlen és elképzelhetetlenül valószerűtlen, csattantam fel, magamból kikelve! Ilyen csak Magyarországon létezhet, illetve fordulhat elő, panaszkodtam a pénztárosnak, aki válaszként - velem egyetértve - csupán bólogatott. Majd személyemet megszánva, látva kétségbeesett arckifejezésemet, vigasztalni próbált: sajnos nem tehetek önért semmit, de jöjjek vissza - talán - négy-öt nap elteltével, esetleg az ünnepek előtti napok valamelyikén vagy az előadás napján, pénztárnyitáskor, mindig van lemondott vagy visszahozott jegy. Az egészből szinte semmit nem értettem: tudvalevő, az Operaház pénztára jegyet nem vesz vissza, és bizományban sem árul. Akkor meg miről szól a kapott információ, jöjjek vissza máskor, és mit kezdjek vele? E kérdésre érdemi választ nem kaptam, elégedjek meg ennyivel, hangzott a jól értesültségről tanúskodó, bennfentes válasz. A hivatalos panaszra is csak - jobbnál, jobb - tanácsokat kaptam: előbb kellett volna „készültségbe” helyeznem magam! De mihez képest, előbb? Hiszen már a nyitást követő másodpercben nem voltak jegyek, azok kétharmada - a monitor piros színének tanúsága szerint - már eladást nyertek!?

 

 

Mindez – hergeltem magam tovább – nyilván a magyar csodák vagy átkok egyike! De nem biztos, hogy ehhez a magyar, vagy akárcsak az itt élő, bármely állam polgárának hozzá kell (kellene) szoknia, ezt az állapotot el kell(ene) tűrnie. Ehhez csupán és csak, körbe kellene nézni, avagy változtatás nélkül átvenni más országok sikeres jegyelosztási/árusítási szisztémáit. Az itthonihoz hasonló korrupt-gyanús, uram-bátyám és hűbérfüggő kivitelezéssel, külföldi útjaim során és színházlátogatásaim alkalmával, nem találkoztam. Átlátható, követhető és elérhető volt a jegyvásárlás teljes folyamata: a Bayreuthi Ünnepi Játékokra, a Milánói Scálába, a New Yorki Metropolitan, illetve a Carnegie Hall előadásaira/hangversenyeire. De ne menjünk olyan messzire, csupán ugorjunk át a sógorokhoz: Salzburgba vagy Bécsbe és nézzük, ismerjük meg, az ünnepi játékok, illetve a mindenki által vágyott/áhított Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje jegyeladási, szétosztási technikáját. Ez utóbb említett esemény gyakorlata: az interneten történt januári bejelentkezést márciusban, a közjegyző előtti sorsolás követi, amelyen eldől, Fortuna istenasszonya kit kedvel és ennek köszönhetően, ki veheti majd kezébe – borsós áron – a főpróbára, esetleg csak december 31-ére, vagy ne adj Isten, Újév napján, a - világ szinte valamennyi televíziója által közvetített - délelőtti koncertre szóló jegyeket? Igaz, az igényelhető és megvásárolható jegyek száma – ott is, mint mindenütt a világon – a terem befogadóképessége által előre – de közismerten – korlátozott. A jegyelosztás, az árusítás rendje, rendszere azonban – a mienkkel szemben – tisztességes, és már ez sem semmi!

 

 

Tehát, a mintáért (mintákért) a Magyar Állami Operaháznak nem kellene messzire mennie, mindennek teljesítése pedig csupán akarás/elhatározás kérdése (lenne). Sajnos, a nem akarásnak minálunk, még mindig (csak) a nyögés a vége. De a jegyvásárlónak, a már említett „csodás” rendszerrel - még 2010-ben is - miért muszáj, szembesülnie? Vajon hol marad, késik, az áhított rendszerváltás, amelyért mindannyian, hittel, ácsingóztunk!?

 

 

Budapest, 2010. december 28.