Fogarasi József

Egyablakos ügyintézés

2010. december 03. péntek

 

 

Miközben a Magyar Közigazgatás lélegzetelállító „gyorsasággal”, lépésben igyekszik megközelíteni az Európában – legalább is a nyugati felében, a magyar polgárok által is átélhető módon – már tapasztalható, tehát a valóságban működő – a nálunknál kicsit modernebb, de legalábbis színvonalasabb, ügyfélszeretőbb, kulturáltabb, minőséget gyakrabban produkáló – modern közigazgatást, addig idehaza, még csak most hangzanak el a közigazgatás modernizálásának (maradva a földön: legfeljebb korszerűsítésének) Május elsejére szánt - hatalmi - jelszóáradatai közül is, csupán az elsők: egyablakos ügyintézés.

 

 

Igaz, jelenleg még azt sem tudni, hogy mindezt a csodát a regnáló hatalom kivel (a jelenlegi személyi állomány, jelentős része, erre ugyanis biztosan nem alkalmas) és miből (hiszen mindehhez a jelenleginél, nagyságrendileg több pénzre és alaposabb szervező munkára lenne szükség) kívánja, szeretné majd létrehozni és netán működtetni? Persze az optimista szólamú, harsogó propaganda, már most - mindjárt az elején - elnyomja a kétkedő, de csupán kérdéseit megfogalmazó - azt is csak halkan és körülnézve - szakmai „kisebbséget”! Ez utóbb említett „kisebbség” azonban nézőpont kérdése: hiszen nem biztos, hogy akik jelenleg hangosan ordibálva még a mellkasukat is döngetik, azok ténylegesen többségben is vannak? Mindenesetre, a kitűzött propagandacél hatástanulmányai, még nem publikusak, ha léteznek, egyáltalán?!

 

 

A magyar csoda, mindent legyőzve, már jelenleg is képes produkálni - kicsiben és nem csupán laboratóriumi körülmények között - mindazt, ami majd tőle, a jövőben, elvárható lesz, harsogta mindenütt és mindenhol a propagandagépezet. Feltéve, ha - teszem hozzá tamáskodva - a közigazgatási propaganda által előrevetített csoda és közigazgatási „Kánaán” - kellő körültekintés, előkészítés és szakmai megalapozottság nélkül és hiányában - egyáltalán bevetésre kerül? (Természetesen, az elmaradhatatlan magyaros kardcsörtetés és Támadás! csataüvöltés kísérete mellett.) Miért e pesszimista kétkedés? Mert szeretnék bízni az ember, de legalább a szakma, észszerű hozzáállásában/kiállásában: hogy miközben Európa nyugati fele a (magyar) Lőrincz Lajos kidolgozta 21. század követelménye szerinti modern közigazgatás megvalósításának útját kövezi és járja, addig a mi „vezérünk” - aki jogi tanulmányai alatt csupán hallott valamit a magyar közigazgatás feudális múltjához képest annak egyfajta modernebb változatáról - most az illetékes minisztert parancsolja le az irattári pincébe a - múlt feledése homályától - porosodó Magyary Zoltán nevét viselő akta leporolására és felhozatalára?

 

 

Pénteken egy csekket szerettem volna a postán feladni. Bementem az egyik (az azonosító adatokat nem árulom el, védve a csodát a másolóktól és az ötletellopóktól) postafióknak nevezett egyablakos postahivatalba. No, nem azért nevezem egyablakosnak, mert csupán egyetlen ablakkal rendelkezett volna, hiszen ablakból volt összesen négy is, de azok közül - az „országos kísérletre” tekintettel - csupán egyetlen ablak volt nyitva, mögötte egyetlen, két kézzel rendelkező és mindkettővel dolgozó postáskisasszonnyal. Ennél, az egyetlen nyitott ablaknál bonyolódott (ezt szó szerint kell érteni) az összes lehetséges postai szolgáltatás ügyfélbarát intézése. Pedig a zárva tartó különböző ablakok feliratai jelezték a lehetséges variációkat: pénzfelvétel nagy összegben, levélfeladás nagyban, értékcikk-árusítás és csekkfeladás, levél- és csomagfelvétel. Most mindezen tevékenység azonban – hangsúlyozom, csupán az „országos kísérlet” kedvéért – a már említett egyetlen ablaknál realizálódott. Így viszont, a szokatlanul hosszú sor már nem minősülhetett szokatlannak, hiszen csak egyetlen ablaknál folyt a postai ügyintézés. A sorban álló polgárok (kísérleti alanyok) a bejárati ajtónál kunkort képezve vissza az ügyintéző ablakáig, álltak a sorban szótlanul és szemlátomást reményt nem sugárzó - az áldatlan állapotokhoz hozzászokott „úgysem tudunk mit csinálni” - arckifejezéssel: idősek, fiatalabbak, gyerekesek (rohangáló, viháncoló gyerekeikkel), türelmesek és türelmükben fogytán lévők egyaránt. A sor lassan, majd kicsit felgyorsulva - a sorban állók számára halvány reményt keltve - ugyan haladt előre, de mindez csak annak köszönhetően, hogy az újonnan érkező ügyfelek felmérve a postahivatalon belüli sor reménytelen hosszúságát, nyomban vissza is fordultak (bent már, egyébként sem lett volna részükre hely). A „kuncsaftok”, türelmes, magyar birkák módjára, bár kissé morgolódva, testsúlyukat váltogatva, egyik lábukról a másikra helyezve, jópofás kényszerviccelődéssel, senki által nem kérte, igényelte be-be szólások közepette, igyekezett számára elviselhetővé tenni az országos kísérlet miatt váratlanul az ölükbe cseppent, leendő „Kánaánt”!

 

 

Egy (rövidke) idő eltelte után félhangosan megkérdeztem az egyébként szorgalmasan dolgozó hölgytől: ismerik-e ennél a postahivatalnál azt az uniós szabályt, miszerint 10 percnyi várakozást jelentő sor esetén (igaz, megzavarva ezzel az országos jelentőségű kísérlet értékelhető eredményét és sikerét) egy újabb ablakot is ki kellene kinyitniuk? A válasz rendkívül gyorsan, és elgondolkodtató tartalommal érkezett hozzám: ablakot ön is tud nyitni, ha melege van, de vajon ügyet is tudna mögüle intézni, mivel - a biztonsági őrt is beleértve - itt, erre alkalmas más személy, jelenleg nincs. Körbenézve, megállapítottam, hogy a biztonsági őr valóban legfeljebb a pisztolyforgatásban jeleskedhet, jómagam pedig a szükséges tanfolyamok elvégzése hiányában a felkínált feladatot nem tudnám eredménnyel ellátni, másrészt akadályoznám az országos kísérlet sikerét, ezért szóban tett megjegyzésem végrehajtatása tekintetében visszafordulót fújtam. Eredményeként, korábbi merengésébe visszaereszkedve, mindenki tovább bambult, a létező semmibe.

 

 

A levegő azonban hirtelen felforrósodott: az ablakhoz érkező, soron következő ügyfél kimondta a vulkánkitörést előjelző bűvös szót: kötelező gépjármű felelősségbiztosítást szeretnék kötni. Okmányait kipakolta az ablak előtti keskeny polcra, a kért hiányzó adatok egy részét telefonon lekérdezte, a másik részéért pedig kirohant a kapun kívül parkírozó gépkocsijához, miközben az amúgy mozdulatlannak tűnő sor - a sorban állók számszerű növekedése nélkül is - amőbaszerűen, alaktalan formában, hirtelen terebélyesedni kezdett. A postáskisasszony megérezve a szunnyadó vulkán kitörését, fennhangon jelezte a sorban állók felé: a biztosítás megkötéséhez az ablakhoz érkező ügyfélnek ugyanolyan joga van, mint a sorban állók közül bárkinek, és akinek ez nem tetszik, az ügyének intézése végett jöjjön vissza, később. E közben a közbekiabálók száma és hangereje kezdett vészjóslóvá válni. Már látszott, hogy a kitörést a biztonsági őr egyedül, gépfegyver használattal sem tudná megakadályozni, ezért segítséget kérve hátrarohant. A segélyhívásra, az ajtó mögül, egy terebélyes asszonyság lépett elő, az egyik ablakot ellentmondást nem tűrően kinyitotta, majd hangerejét megmutatva, kimért hanglejtéssel közölte: a csekkel és az öt levél feladása erejéig hozzám is lehet jönni, aki viszont ennél többet akar, az menjen egy másik postahivatalba, megadva egyúttal annak legközelebbi címét. A világos és egyértelmű közlésre a teremben megszeppent, néma csend támadt.

 

 

Majd az „emberek”, akik ez eddig békésen bárgyú türelemmel állták a sorukat, hirtelen egymást félrelökve és eltaposva, elementáris erővel vették célba a kinyíló második ablakot, mit sem törődve az országos kísérlet kudarcával. A kísérlet „sikerességét” felmérve, dolgavégezetlenül – békésen, gyáván? én is – távoztam a csatatérről.

 

 

Budapest, 2010. december 3.