Fogarasi József

Elengedés

2010. november 27. szombat

 

 

Nagyanyám – amikor még élt – mondta többször is, miközben a temetőben segítettem neki a sírok körüli munkákban: már nagyon nehezemre esik kijárni a temetőbe, de amíg az ember el nem engedi a szeretett halottat, addig a látogatás belső kényszerként hajtja-űzi ide. Jó lenne, legalább az egyiket elengednem, sóhajtozott görnyedve. Nem igazán értettem miről beszél, kit is kellene elengednie, hiszen már egyik sem élt?

 

 

Arról, vajon az élőt is el lehet-e engedni, megszabadulva ezzel a személyéhez kötődő emlékek - a közös múlt - láthatatlan kötelékeitől, senkit nem halottam nyilatkozni. Lényegét tekintve e kérdés, különösebben nem izgatott, de talán nem is érdekelt. E lehetőségre, illetve a valós problémára, csupán tegnap döbbentem rá. Semlegesnemben értve, futottam össze régvolt ismerősömmel. Egymás látásáért - több évi szünet után - engedtem az invitálásnak, egyben teljesítve két kérést is. Azonban máig sem tudtam megfejteni, mi volt a célja vagy indítéka, e találkának, és én miért is álltam kötélnek a teljesítést illetően? A kérdésben a döntést - valami belső kényszer hatására - egy szempillantás alatt meghoztam. A lehetőséget valóság követte. Megtörtént az összefutás, túlzott csalódás nem ért. Az önigazolások áradata közben szóhoz sem jutottam, csupán hangokat hallottam, a szavak és az abból kikerekedett mondatok értelmét nem tudtam megfejteni, vagy legalább a magam számára érthetővé tenni. Részéről még az illemhez hozzátartozó üdvözlés is elmaradt. Sem a külsőt, sem a – jó értelemben vett – rejtettebb „belsőt” tekintve, lényeges változást nem vettem észre, nem fedeztem fel rajta. Jelenlétével egyikünk sem zavarta a másikat. Mintha a közös eseményen fizikálisan egyikünk sem lett volna jelen, a másik számára. A színpadi esemény rövid ideig tartott, a színdarab mondanivalója ködként borult a jelenre, a jövő számára - időt adva magunknak - talán nyitva maradt?

 

 

Hazaérve viszont feltűnően felszabadultnak éreztem magam. A régi barátság kínálta kínos találkozás lehetősége miatti előzetes feszültségem rejtélyes úton-módon egy csapásra megszűnt. A valóságban, soha fel nem tett kérdésemre pedig választ kaptam: az élőt is el lehet engedni!

 

 

Budapest, 2010. november 27.