Fogarasi József

Díszburkolat és ingyen korcsolyázás

2010. november 27. szombat

 

 

 

Az idén is leesett az első hónak nevezett - néhány milliméternyi (egyes helyeken talán néhány centiméternyi) - fehér takaró, beterítve a mezőket, utcákat, tereket. A gyerekek biztosan örültek a néhány óráig, percig tartó természeti eseménynek, de a felnőttek aligha. Különösen nem: a budapesti Petőfi Sándor és Károlyi Mihály utcák - tavaly elkészült és a forgalomnak átadott - szemnek tetsző, de gyaloglásra, önfeledt sétálásra nem veszélytelen, márvány-sima járdáikon - elegáns és különböző vastagságú sarokkal ellátott cipőt viselő, abban - közlekedő hölgyek, lányok-asszonyok. A tükörsima márványjárda - rajta az össze nem takarított lehullott levelek, az égből jött fehér nedvességgel katyvaszt képezve - a másodperc törtrésze alatt vált - a gyanútlanul rálépő ember számára - korcsolyapályává, amelyen, a talpon maradáshoz, a megálláshoz szükséges reményt nyújtó kapaszkodót, legfeljebb egy-egy járdaszéli oszlop, kapualj, illetve valamelyik épületből kitüremkedő téglakocka biztosította, természetesen csupán annak, aki azt még időben képes volt elérni, elkapni.

 

 

Az utcán pillanatok alatt kezdetét vette az előre meg nem hirdetett korcsolyázó „Ki mit tud”, illetve „Megasztár” akció-műsor. Természetesen ingyen, a részt vevőknek a fellépéséhez még csak méregdrága korcsolyára sem volt szükségük. Feszült figyelemmel és aggódással szemléltem a leendő „művészek és bajnokok” szabadon választott gyakorlatait. Persze születtek elismerésre (tapsra) méltó produkciók is. A legtöbben azonban kétségbeesett arcot vágtak az általuk megismételhetetlen - a kéz és a láb diszharmóniáját bemutató - produkció időtartama alatt. Hurrá, lelkendeztem önfeledten: itt az ingyenes műjégpálya és hozzá még csak igazi jégre sincs szükség. A járdafelület tükörsimaságáról pedig a természet és az „alkotó” ember gondoskodik, együttes munkával.

 

 

Bizonyára, fáradságos izzadás és megerőltető fantázia eredményeként született az ötlet, valamelyik íróasztal mellett folyamatosan ülő és gyalogosan bizonyára ritkán közlekedő, hölgyet pedig - elegáns és tűsarkú cipőben - sosem látott, ellenben állami pénzből jól megfizetett irodista agyában. A régi, csúnya és fekete színű aszfalt burkolat nem illik a Belvárosban sétáló utcává előléptetett járda a NER funkciójához, ezért a járda talapzatát – méreg drágán – tükörsimára csiszolt márványlap kollekcióval kell/muszáj felváltani, anyagilag had gyarapodjanak az önzetlen barátok és csókosok! Ennek megfelelően, a legfelsőbb vezetés által kiválasztott utcák járdái olyan simaságú felülettel rendelkező burkolattal lettek ellátva, amelyre, ha rálép valaki – akár nyáron, tökéletesen száraz, napsütéses időben is – biztos, hogy önállóan nem képes rajta állva maradni, viseljen is bármilyen talpú és sarkú cipőt! (Néhai feleségemet idézve: „olyan sima felületű, hogy rászállva még a légy is seggre esik rajta”.)

 

 

Arra a - ki nem mondott - kérdésre, vajon ki viseli majd az elcsúszásért és az ezzel közvetlenül összefüggő, esetleges baleset miatt - az egészségügy által - kiállított számlán feltüntetett összeget, válasz még senkitől nem érkezett? Esetleg, analóg módon, alkalmazható lesz e tényállásra a kátyúk miatt a gépkocsikban keletkezett töréskár rendezésére szolgáló, jogszabályban rögzített, biztosítási eljárás? Illetve, az ötlet megálmodója, vagy legalább a kivitelezést megvalósító vállalkozó - még a munka megkezdése előtt - vajon miért nem modellezte, esetleg tesztelte – saját családtagjai által – a papírra vetett elképzelés gyakorlatban történő funkcionálásának gyönyörűségét? Hiszen ez a szemnek tetsző díszburkolat még egyszerű, esős időben is életveszélyes lehet, nem beszélve a hóról, az ónos esőről, vagy a burkolaton képződő jégről, és akkor az igazi telet még szóba sem hoztam? Vajon hol és miért maradtak csendben a máskor oly hangosan tiltakozó civilszervezetek, a helyi lakosság épségéért és egészségéért mindig aggódó lokálpatrióta mozgalmak, avagy az önmagukat mindig zöldnek látó zöld-szervezetek? És jöttek volna a további költői kérdések is, de ezúttal erre már nem maradt időm, mivel a mai nap kora-reggeli órájában a gyönyörűséges járdán megcsúszott idősebb hölgynek segítve a felállásban egyensúlyomat veszítve, kis híján én is majdnem talajt értem. Kész szerencse volt, hogy az önkormányzat által – hála neki – a járda szélére el/kihelyeztetett, szemétkosár gyanánt funkcionáló, köztéri műtárgyban meg tudtam kapaszkodni!

 

 

A néni esete tovább gyarapította az általam feltehető költői kérdések sorát: gondolt-e a tervező vagy a kivitelező, illetve az önkormányzat az idős vagy mozgásában korlátozott, esetleg járásában csupán bizonytalan emberekre is, amikor ezt az életveszélyesen csúszós járdát megálmodta és kiviteleztette? Vagy csupán, valakinek/valakiknek az érdekeltségi körébe tartozó vállalkozás(ok)nak bevételi forráshoz juttatása volt az egyedüli cél és érv e burkolat megrendelésével, legyártatásával és lefektetésével?

 

 

A lehetséges válaszok hozzám ez eddig nem érkeztek meg. Talán majd, ha és amennyiben az önkormányzati képviselők és feleségeik, vagy idősebb hozzátartozóik is - kedvük támadva a sétálásra - erre tévednek egy esős, havas-jeges időben és a díszburkolaton elcsúszva betegágyba kerülnek, akkor - felgyógyulásukra várakozva - lesz idejük e szépség szülte probléma megoldásán elgondolkodniuk?

 

 

Budapest, 2010. november 27.