Fogarasi József

"Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk"

2010. november 26. péntek

 

 

Idehaza nem szívesen utazom vonattal, de az élet úgy hozta, hogy a napokban, az ország keleti felébe kellett látogatnom, feladataim intézése végett. Választanom kellett: a személygépkocsi, a távolsági buszjárat, illetve a MÁV „vendégszeretete” között. Ez utóbbit választottam, „kényelmi” okok miatt. Egyrészt a pályaudvar viszonylag közel van a lakóhelyemhez, így az különösebb bonyodalom nélkül, tömegközlekedéssel is elérhető. Másrészt a vonaton felállhatok és akár az étkezőkocsiban is eltölthetem az utazási idő egy részét. Aztán, ülőhely tekintetében a vonat tágasabb a busznál, a személygépkocsival szemben pedig előnyösebb, mivel menet közben olvashatok, és nem kell mások manővereinek kivédése miatt feszülten és folyamatosan koncentrálnom, végig az úton. Végül olcsóbb is, amennyiben a személyemet megillető kedvezményt igénybe veszem.

 

 

Viszolygásom a vasúttal szemben azonban nem új keletű. A pályaudvarok állapota elszomorító, a vasúti kocsik kinézete - a graffitik miatt - borzalmas, az ülések és a belső tisztaság - beleértve a WC-ket is - visszarettentő. Nem beszélve a korábban tapasztalt fűtési, világítási gondokról, de leginkább a MÁV elhíresült járatkésései - a menetrendben leírt időpontok tetemes túllépése - az, ami miatt a vonattal történő utazás számomra idegtépő és idegőrlő. Nehezen értettem/értem jelenleg is: egy 100-150 kilométeres távolságra lévő balatoni állomás - még főszezonon kívül is - miért csak több mint két óra alatt érhető el Budapestről, és ebben még nincs benne az állandó és indok nélküli késés időtartama? Summa-summarum: előző nap megvettem a jegyet a helyjeggyel együtt, majd lelkiekben felkészítettem magam a másnapi utazás várható „kellemetességére”.

 

 

A pályaudvaron fogadott peronellenőrzés új volt számomra, de bevezetése jótékony hatásúnak bizonyult: legalábbis a valutázók, a hajléktalanok és a csövesek jelenlététől, zavaró modortalanságuktól, valamint a ruházatukból áradó extra illatoktól, megvédi az utasokat. Továbbá, az új utas-beléptetési rend, peronon belül - személyes benyomásom szerint is - növelte az utazóközönség biztonságérzetét. A szerelvény indulási adatainak kijelzése és a vonat betolatása is (indulás előtt félórával) rendben és nyugodtan zajlott. A kocsikon kifüggesztett tábla - azon a kiindulási és a célállomás feltüntetése viszont - már a magyar szokásokat tükrözte: a papíros alapú a kiírás néhol, olvashatatlanul elmosódott. A takarítószemélyzet (egy fő) egy zöldes színű műanyagzsákkal végigrohant a kocsi-szerelvényen, összeszedve az otthagyott flakonokat és a nagyobb szemétdarabokat. Ennyi és nem több a takarítás, ha magyar! Igaz az ülések kárpitjai és a fejtámlák fehér borítói (a nem tudom hányadik oda-vissza út után, cserélésük hiányában) is, még elfogadható tisztaságúak voltak; így volt kedvem helyet foglalni, a jegyemen feltüntetett számnak megfelelő ülőhelyen. A belső utas-tájékoztatás azonban – szokás szerint – nem működött, a hangszóró csupán morgolódott, de értelmes mondatokat sem magyarul sem más nyelven nem volt képes magából kipréselni. Ellenben – meglepetésemre – a WC tiszta volt, a szükséges felszerelésből - WC papír, papírkéztörlő és folyóvíz (igaz csak hideg) - pedig nem hibádzott semmi.

 

 

A vonat az előre jelzett időpontban indult és csodák csodája, percre pontosan érkezett a Miskolc Tiszai pályaudvarra. Így a tervbe vett helyi buszjáratot - az előzetes jegyváltás ellenére - nem késtem le. Érdekes módon itt, „vidéken” - a 31-es számú buszra - mindenki az előírt rendnek megfelelően veszi igénybe a tömegközlekedési eszközt: az utasok a megállóban elől fel, a többi ajtón pedig leszálltak. A megállókban, a megállót jelző valamennyi tábla összefirkálás és letördelés (csonkítás) nélkül olvasható állapotban volt, megtalálva rajta a járat menetrendje és a megálló neve, amely a buszból is kényelmesen látható és olvasható volt. A busz a - táblán előre - jelzett menetidőt is tartotta!

 

 

A visszaút a pályaudvarig az érkezéshez hasonló rendben és pedantériában zajlott. Már majdnem megilletődtem, gondolatban pedig az elismerés hangos kimondásáig is eljutottam volna, amikor a jegyváltáskor, a pályatesten veszteglő dízelmozdony - okozta szűnni nem akaró - motorhangjának minden más hangot elnyomó zaja miatt, a hangosbemondó által folyamatosan ismételt, tájékoztatót nem hallva és értve, az érkezésről-indulásról informáló táblára pillantottam: minden porcikámban éreztem a magyarországi itthonlét utánozhatatlan és másolhatatlan otthonlét valóságát. A kijelzőn, 20 perc késés szerepelt (nem személy- vagy gyorsvonatról van szó, hanem IC-ről)! Ezt próbálta közölni a hangosbemondó a várakozó utasokkal, de nem tudta elnyomni és túlüvölteni a dübörgő mozdony motorhangját. A valóság azonban - az előre jelzettekhez képest is - rosszabbra sikeredett: a „várható” 20 perc késés, 10 perccel meghosszabbodott.

 

 

A tétlenségtől és a méregtől, látásom elhomályosult és délibábként jelent meg előttem Tokió egyik hatalmas pályaudvara, ahol óraműszerűen, másodpercnyi pontossággal érkeztek és indultak az egyes szerelvények, a megszámlálhatatlan sínpárt magában foglaló pályaudvarról. Az érkező vonatokat a peronon felfestett pontokon, egyenruhában felsorakozott takarítószemélyzet fogadta, a számukra meg- és kijelölt helyeken várakozva. A beérkező szerelvény valamennyi kocsijának ajtaja egyszerre, és a takarítószemélyzet előtt nyílott meg. A takarítók a - személyzetet irányító egyenruhás vezető intésére - takarítóeszközeiket tartalmazó kocsijukat a számukra kijelölt helyről betolva az egyes vonat-kocsikba - jól begyakorolt gépies mozdulatokkal - egyszerre kezdtek hozzá és egy időben végeztek a takarítási feladattal. Többek között: ablaktörlés, porszívózás, fejtámlán a védőhuzat lecserélése, az ülések menetirányba billentése (!!), légfrissítő szétfújása, a WC és a mosdó, pelenkázó (és talán még más célra is alkalmas) külön helyiség rendbetétele, a szükséges fogyóeszközök pótlása, hiánytalan feltöltése stb. Majd a takarítók - szinte gongütésre - egyszerre léptek ki a vonat-kocsikból, vissza a kijelölt helyeikre. Ezt követően - vezetőjük intésére - egymás mögött lépdelve, elhagyták a pályaudvari peront. A vezető pedig - abszolválva az egyik oszlopon elhelyezett szekrényben tárolt füzeten az elvégzett és általa ellenőrzött feladatot - engedélyt adott az utasoknak a beszállásra. Tokiótól délre és északra, általam több száz kilométert oda-vissza - elviselhető időtartam alatt - utazva, egyetlen esetben, egyetlen percnyi késést nem tapasztaltam. Mindeközben az utas az utastérben, a kijelzőn folyamatos tájékoztatást kapott: a vonat - térképen mutatva - éppen hol tartózkodik, hány kilométert tett meg és még mennyi van hátra a következő állomásig, a menetidőhöz képest (pluszban vagy mínuszban) van-e eltérés, kiírás formájában (angolul is) a következő és az azt követő állomás nevéről, illetve a hangosbemondó által - kellemes hangerőre állított és érthetően hallható módon - szóban is.

 

 

A jegykezelés és az „utas-ellátás” kulturáltsága körülményeinek részletezéséről szóló ismertetést azonban itt, kénytelen vagyok abbahagyni, mivel időközben az IC gyorsvonat (??) megérkezett a Keletibe, bosszantó késéssel, de legalább mindezért, elnézést kért a hangosbemondó. Az utasok közül többen megtették az ilyenkor szokásos megjegyzéseiket, nem idézek közülük egyet sem. Csupán - a morgolódók nevében is - arra kérem a vasutasokat, illetve a MÁV - szolgáltatást nyújtó - személyzetét, mielőtt legközelebb eszükbe jutna nevesítve felsorolni, hogy mi mindent nem kapnak meg a munkahelyüktől, illetve az államtól, és emiatt sztrájkra adnák a fejüket, jusson eszükbe: a naponta előforduló selejtes munkájukért, szabad lenne-e – bármilyen csekélyke összegű – fizetséget (egyáltalán) kézhez venniük?

 

 

Ha mondjuk, a járat késése és egyéb más hiányosságok miatt – vagyis az adott szolgáltatási folyamat garantáltan hiánytalan és minőségi szintű nyújtásáért – az érintett személyzet valamennyi tagját - a főfőnöktől a legalacsonyabb rangú-rendű beosztásban dolgozó, szolgálatot teljesítő személyig bezáróan - anyagi felelősség is - például a késésért meghatározott arányú/összegű fizetés(jövedelem)csökkenés - terhelné, akkor soraikban, a MÁV által tisztességgel végzendő/nyújtandó munkának is (talán) nagyobb respektje és becsülete lenne? Hiszen az utas, az általa elszenvedett hiányosságokért egyrészt, nem felelős másrészt, a MÁV által nyújtandó szolgáltatás ellenértékét, a menetjegy, pótjegy stb. megvásárlásakor anyagilag - ráadásul előre, mintegy meghitelezve - már kiegyenlítette. Mindennek következtében, amikor a MÁV a jogszabály alapján köteles visszafizetni a hibásan teljesített szolgáltatás árát, avagy annak pénzügyileg megállapított arányos részét, akkor tulajdonképpen nem szívességet nyújt a kárt szenvedett utasnak, hanem „csupán” visszatéríti az általa ígért hibátlan szolgáltatás, utas által előre kifizetett díjösszegét (vételárát).

 

 

Úgy gondolom, e javasolt eljárással, jelentősen csökkenthető lenne a MÁV-nál (részéről) előálló hiányosságok számszerűsége, ismétlődésük aránya és még a sztrájkkal való fenyegetés is más értelmet nyerne: silány, fogyatékos, hibás stb. szolgáltatásért anyagi ellentételezés/fizetség/munkabér nem - vagy csak jelentősen csökkentett mértékben - jár! Ezt az alkotmányos elvet aztán - a „Rend állama” építésének mindjárt a legelején - mindenkivel meg kellene értetni, majd következetesen és kivétel nélkül – a csókosokat is beleértve – mindenkitől számon kérve, mindenkivel szemben érvényesíteni!

 

 

Ha az országgyűlési nyilatkozatban kikiáltott új – Nemzeti Együttműködési – „Rendszernek” valahol/valaha van/lesz értelme, úgy az eddig - társadalmi méretekben - alkalmazott és elfogadott, a társadalom által beidegződéssel követett, illetve azonosulva vele eggyé nőtt - sem a munkavállalói „kis pénz, kis foci”, sem a munkáltatói „amíg önök csak dolgozgatnak, addig mi csak fizetgetünk” - nemzeti alapelvű mentalitásunk, a továbbiakban már nem (lesz/lehet) megengedett/megengedhető! Az elvégzett munkáért tisztes fizetség (bér), míg a minőségi munkáért minőségi pénz (bér) jár! Ezt az elvet kellene kőbe vésni és betartani, betartatni!

 

 

A „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk”, nosztalgikusan sopánkodó, magalkuvó magyar beletörődés, elfogadhatatlan! Sőt – üldözendő – bűn!

 

 

Budapest, 2010. november 26.