Fogarasi József

Körbepisálás

2010. november 20. szombat

 

 

Az üzenetrögzítőn hagyott kérésnek eleget téve, a kártyatársaság egyik tagjától értesültem: a szokásos, rotációs elv helyett, a hétvégi kártyaparti helyszíne máshol lesz, mivel a sorrend szerinti házigazda feleségéhez - előre nem tervezett - váratlan látogatóként „bejelentkezett” a - Brüsszelből Rómába üzleti tárgyalásra tartó - nővére. E „szerencsének” köszönhetően pedig a - rövidke (szerinte néhány órás) - „tüneményes bájcsevegésen” - a családi béke kedvéért - a férjnek is muszáj lesz jelen lennie. Ilyenkor ugyanis ő látja el a házigazda szerepkörét, amelyet azonban szívesen vállal és teljesít, mivel így - ezzel a felszolgálási ceremóniával legalább - rövidebbnek tűnik majd ez a kihagyhatatlan és valóságos, családi esemény. Ellenben, nem kell „izgulnom” mert - bár személyesen én még nem ismerem - az új helyszín házigazdája egy magával ragadó modorú, igazi úriember, bár kártyatudása nem ér fel viselkedési eleganciájának szintjére.

 

 

Nem „izgultam”. A helyszínre, - a „szegények” elegáns negyedébe - a Pasaréti út egyik „kicsinyke” - a nagyra nőtt, ültetett és vágott bokrok miatt első látásra nem megbecsülhető kiterjedésű - házának vasrácsos kapujához, időben érkeztem. A parkolással nem lesz gondod, emlékeztem a telefonos eligazítóra, mert mindenkinek jut bőven hely, az épület háta mögötti udvar területén. Azonban – mivel az eligazítóból kimaradt – csak a becsengetéskor vettem észre, hogy a kapura felszerelt egyik tábla - több jó tanács mellett, elsősorban a meghívás nélkül érkező, „betolakodó” személyekhez szólva - „vigyázz a kutya harap” felirattal, egy lehetséges veszélyre figyelmeztet. Míg a másik - általam tippelve, feltehetően a házban lévő, féltett értékekre tekintettel - tájékoztatást adott: „kamerával és biztonsági szolgálat által figyelt terület”. A kiérkező „háziúr” - akiről, beengedésemmel egy időben, csak a bemutatkozásakor derült ki, hogy ő a ház egyik alkalmazottja - tájékoztatott arról, miszerint a kutyát már előre, gondosan elzárták, mivel a kapott információk szerint nem szívelem az ugató és harapó háziállatokat. A macska viszont nem fog zavarni, mert a szobákból amúgy is ki van tiltva. Megnyugodva a gondolattól, hogy a kutya nem haraphat meg, a macska szőre pedig nem fog a nadrágomra vagy a zakómra tapadni, beléptem a ház (egy szabályos kúria nagyságú épület) hátsó bejárati ajtaján.

 

 

Mindjárt láttam és éreztem, nem akárhova vetett a kártyasors. A társalgónak - amely inkább egy kisebb méretű könyvtár olvasószobájára emlékeztetett - a padlótól a plafonig - nem akármilyen fából - körbeépített könyvespolcok által védett, hangulatosan megvilágított egyik beugró sarkába lettem kalauzolva. A szerényen háttérbe húzódó „sarok” kiképzése, szinte azonnal elárulta védettsége rendeltetését: itt hatalmas „csaták” szoktak lejátszódni. Középen, egy kellőre méretezett, kényelmes elhelyezkedést biztosító ovális alakú asztal és négy karszék adta a díszletet. Kissé oldalt, közelebb a virágállványhoz, egy kis asztal volt látható, egyetlen székkel, az asztalon egy hordozható számítógéppel. A kártyatársaságból - az asztalra tekintve - már csupán egy tag és a házigazda hiányzott. Így, a még el nem foglalt három, üresen álló szék közül, az általam szimpatikusabb elhelyezkedésűre - ahonnan az egész „fülkerész” áttekinthető, az ajtón esetlegesen belépő személy pedig azonnal szemrevételezhető - letelepedtem, míg személyes tárgyaimat (szemüveg stb.) az asztalra helyeztem. Majd, igaz, nem gongütésre, de nem nagy késéssel az egyik kártyapartner és a házi úr is belépett a „terembe”. A háziúr a belépéskor, szemlátomást ingerültté vált amelyet, a bemutatkozási szertartást követő pillanatig leplezni igyekezett. A feszültséget okozó nyugtalanság a háziúr előtt ajtót nyitó házvezető arckifejezésén is tetten volt érhető. Nem sokkal később - a könyvespolccal álcázott „rejtekajtó” mögül - „öreg” barátom is előkerült.

 

 

A „kifogástalan modorú” háziúr – emlékeztem az üzenetben elhangzó jellemzésre – a kézfogást és a bemutatkozást követően azonnal az általam már kiválasztott és elfoglalt ülőhelyhez lépve, az asztalon elhelyezett személyes tárgyaimat odébb tolva, ellentmondást nem tűrő modorban közölte: ez az ő saját, személyes helye! És helyet foglalt – feltehetően – a saját székében. A „birkatürelem” ebben a pillanatban nálam is fogyni kezdett. Hol maradt a „foglalt” tábla, avagy az arra utaló névjegy, elhelyezése? De még a nagyfőnöknek kijáró „The Big Boss” felirat is hiányzik, a szék támfájáról, tettem a megjegyzést, kissé indignálódva. Kedves újdonsült „barátom” fogta a háziúr a szót vicsorgósan-mosolygósra - akár van tábla, akár nincs és, ha lenne, attól függetlenül is, hogy azon mi vagyon írva - ez a hely, tette kezét az adott szék karfájára, akkor is és mindörökkön, az én helyem. Itt, ez a házi szokás. De azt is mondhatnám – távol állva tőlem a stílus, de prosztósan fejezve ki magam – ahogyan az állatok körbepisálással felségterületüket megjelölik, úgy e szék és környéke is jelölve van, e ház ura által. Az elhangzott „főúri” expozé hangsúlyából, érthető ékesszólásából, kiéreztem az előre megfontolt elszántságot: belém akar kötni, vagy direkt meg akar sérteni, a többiek előtt!? Majd a monológot fennkölten folytatta: akinek az ilyesmihez, legalább egy parányi – nem mondom, hogy kifinomult – érzéke is van, az mindezt már az ajtóban, a terembe történő belépésekor, egyszerű szemrevételezéssel is képes felmérni és tudomásulvétellel alkalmazkodni hozzá.

 

 

Akkor e ház, az udvarral és a kerítéssel, de talán még a Pasaréti út is, kivezetve a Szilágyi Erzsébet fasorra, majd föl a Várba a köztársasági elnöki rezidenciáig, aztán le egészen a Parlamentig, de lehet, hogy még az általa határolt területrész, sőt a visszaút is, el van árasztva ezzel a szemmel nem látható, illatosított folyadékkal, kérdeztem? Képletesen szólva, igen! Hangzott az ellentmondást nem tűrő, kemény-hangú válasz. De hát ez egy marhaság, mondhatnám, esztelen baromság! Hiszen – remélhetően – a mindannyiunk által olvasott és ismert szleng szótár szerint a Pishtyal = pisál = vizel - bátorkodom megjegyezni - annyit jelent, minthogy: visszavonulni a nyilvános helyről a magánrészre fenntartott területre?! Márpedig itt, és most, látható módon, a magánrészre fenntartott területre semmiféle visszavonulás nem történt. Az előbbiekben, általam nevesítve felsorolt – e pasaréti telken kívüli – területek pedig, telekkönyvileg feltehetően – ugyebár – még nincsenek a birtokodban, illetve a nevedre jegyezve?! Ez esetben viszont mindebből az következik, miszerint e kastélyban a visszavonulásra fenntartott hely nem lehet más, mint ez a „kártyabarlang”, míg a vizeletet illatosító, elvezető, leöblítéséről gondoskodó eszköz maga az ülésed helyét biztosító karosszék?

 

 

Ez értelmetlen élcelődésnek és szócsatának, „öreg” barátom vetett végett: játszani vagy nyelvészkedni jöttünk itt össze? Osszon már végre valaki, kiáltott ránk!

 

 

A „szentély”, azonnal elcsendesült. A házvezető úr leült a kis asztalkához, és ismertette a szabályokat. Különösen a „sajátosak” tűntek számomra újaknak, amelyekről üzenetet hagyó kártyapartnerem, vagy nem tudott (kizárt dolog), vagy elfelejtett tájékoztatni. Nem pénzre játszunk, a pénz itt szóba sem kerülhet (kicsit meglepődtem), a játék pontban 18.00 órakor kezdődik és pontban 22.00 órakor ér végett. A játék állását én kísérem végig figyelemmel, rögzítve - komputeremben - az egyes partik részeredményeit, majd a játék végén, az eredményt is én hirdetem ki. Ennek alapján, a ma esti „ellátás” számláját az állja, aki a legtöbbet veszítette. A győztes játékos nyereményét pedig a két „középső partner” viseli, vesztesége/nyeresége arányában. Ilyen szabályok szerint még sehol nem játszottam, gondoltam, de azzal is tisztában voltam, miszerint a játék mindig a vendéget fogadó ház szabálya szerint folyik és szentesül. Így hát a szabályismertetést elfogadva, végre kártyázni kezdtünk.

 

 

Keverés, osztás, licitálás, „csata”, könyvelés. Majd ismétlődött a folyamat elölről és sokadszor, egészen a képletes gongütésig.

 

Mindeközben gondolataim szárnyán kalandozva, eljutottam életem első munkahelyére és az első főnöki kézfogás megtiszteltetéséig. A VB elnöke elé járulni - a kézfogás megejtéséhez - csak az irodaszoba közepén, egy hosszú vörös szőnyeg által kijelölt sávban haladva volt lehetséges. A fárasztó gyaloglást követően, elérve a cseresznyefából készült, túlméretezett, azonban tekintélyt parancsolóan masszív dolgozóasztalt, az elébe – szemben az elnökkel – elhelyezett ügyfelet fogadó (vallató) széknél kellett/illett megállni és bevárni, a székéről felemelkedő, ülőhelyét méltósággal elhagyó, a delikvenshez érkező elnököt. Aki, jobb kezét tejesen kiegyenesítve feléd nyújtva adott jelt a kézfogás aktusának megejtésére. Ezt követően hellyel kínált, majd visszatérve, saját, főnöki székében elhelyezkedve, kezdetét ve(he)tte az általa vezetett és irányított audiencia.

A másik emlékképem az időben, a nagy múltú tiszti kaszinóba repített vissza. A hangulatvilágításban tündöklő egyik különteremben landoltam, ahol díszesen megterített kettő fehér-abroszos asztalon tábla jelezte, miszerint ott csak piros sávos nadrágot viselő egyenruhás emberek foglalhatnak helyet. Itt nem kellett magadat - sorban állást követően - ön kiszolgálnod. E terembe történt belépést követően az ajtónál álló tisztiszolga kérte el a belépő tábornoktól a tányérsapkáját, majd ki jövetkor ugyanő nyújtotta feléd a „süveget”. E teremben pincérek szolgálták fel a „menüt” és előtted nyitották ki a kért nedűt tartalmazó palackot. Fizetés gyanánt pénzt elővenned, durva illetlenségnek számított!

A következő filmkocka az ELTE - egyetemi éveim korának - rektora, belső dolgozószobájának képét idézte elém, ahol a „társalkodó” asztal egyik fotelével szembeni asztalrészen kis tábla - „REKTOR” - jelezte a rektor mindenkori, saját ülőhelyét. Ahova leülni, nem csupán tilos volt, hanem illetlenség is.

Gondolati szárnyalásom - Újlipótváros közepén, a Szent István park mellett álló kedvenc kávézómban - a Dunapark kávéház emeleti galériáján ért végett. A galéria lépcsőjén felérve, a baloldalon játszott az ismert zeneszerző-zongorista. A zongora közvetlen közelében egyetlen kerek asztalka, egyetlen hozzátartozó székkel árválkodott – a zene alatt – magányosan. Az asztalon ízlésesen kivitelezett feliratú tábla jelezte: RESERVE. Ettől jobbra, a hatalmas méretű üvegablak melletti sorban, a 3. kétszemélyes asztal volt a törzshelyem, amely egyetemi éveim alatt - a „tanulószobán” belül - tanuló- és íróasztalként szolgálta személyemet. Egy idő után - a Kávéház elismerésének jeleként - az asztalon egy kicsinyke tábla került elhelyezésre: TÖRZSVENDÉG, 17:00-21:00 óráig foglalt.

 

 

Kalandozásomat a játékcsata végét jelző gongütés szakította meg. Jelezve egyben: elkészült a számadás, amelynek eredményeként - a sors előre aligha kiszámítható fintoraként - személyem lett a végső győztes. Meg is jegyezte a házigazda: irtó nagy mázlid volt, többször is! Talán ezt a széket és környékét is körbe kellett volna vizelned gondoltam - ki nem mondva - magamban az alkotmány szerint mindenkit megillető gondolatszabadság alkotmányos védelmét élvezve. Egyébként tényleg rossz játékos volt, megérzés nélkül, végig görcsösen játszott.

 

 

Hazafelé, eljátszadoztam a gondolattal: vajon melyek lehetnének azok a területek, amelyeket - közterületük ellenére - szívem szerint eljárva, biztosan „körbevizelném”.

 

Meglepő eredményre jutottam: Angyalföld - a „Tacski” - ahol - az államosítás által kényszerű nyomorba taszítva - az általános iskolához kötött gyerekkoromat éltem; ezt követné Újpest, a főváros IV. kerülete, ifjúkorom és első munkahelyem terepeként; majd Újlipótváros – jönne a sorban – a Szt. István parkkal, egyetemi éveim kávéházi színhelyeként. Végül, a Bajza utca és a Gorkij fasor - a Városligetet is beleértve - által határolt terület, házasan és gyerekkel együtt. És végül, de nem utolsósorban szívem rejtett csücskeként, a felüdülést és nyugalmat nyújtó – örsi búvóhelyem – Balatonföldvár!

 

 

Budapest, 2010. november 20.