Fogarasi József

A „barom” és a „bunkó” közötti különbség

2010. november 18. csütörtök

 

 

A minap felhívott az egyik ismerősöm és egy meghökkentő kérdéssel kezdte a beszélgetést. Tudom-e, mi a lényeges különbség, illetve (pontosította saját kérdését) tartalmát tekintve, miben különbözik egymástól a „barom” és a „bunkó” titulus, amelyek - ha elébe biggyesztjük a „Te” személyes névmást - két magyar ember közötti párbeszéd nyitányaként, akár a másik - magyar ember - „hízelgő” megszólítására is alkalmas lehet? Sejtelmem sincs, válaszoltam kapásból, nem palástolva a kérdés kapcsán ért meghökkenésemet. Hát az, hogy a baromnak még van egy szürke péphez hasonlító agya, míg a bunkó ilyennel nem rendelkezik! Sosem olvastam, hallottam e két „kifejezés” ilyen értelmű - lehetséges összefüggésének - megközelítéséről, vallottam be őszintén, de még csak eszembe sem jutott e két, említett „jelző” egymással történő párba, vagy - sajátosan értelmezett jelentéstartalmuk alapján - szembeállítása, zártam mondókámat. Innentől kezdve el sem tudtam képzelni, vajon mi lesz e beszélgetéses történet végkifejlete, ezért ismerősömet érdeklődve hallgattam tovább.

 

 

Az általa legalább öt éve nem látott, róla nem is hallott – emlékképként azonban gyakran megjelenő – volt barátnője SMS-t küldött neki: miszerint, szeretné felhívni telefonon, kéri, hogy szokása ellenére, kivételesen, készüléke kikapcsolása helyett, most vegye fel és hallgassa őt végig. A telefon megcsörrent, a kért végighallgatás pedig elkezdődött. A volt barátnő, minden előzetes bevezetés nélkül - eltűnésének okáról szót sem ejtve - szokásának megfelelően, röviden és azonnal a lényegre térve, (megint) kért valamit. Kölcsön - a saját könyvtáramból - egy olyan könyvet, amely egyébként az összes – kicsit is – forgalmasabb közkönyvtárban biztosan megtalálható, és kikölcsönözhető lenne. Majd sejtelmesen közölte: a másik kérése/kérdése annyira bizalmas és személyes jellegű, hogy az sem SMS-ben, sem telefonon nem tehető fel, ezért feltétlenül találkoznunk kell, mégpedig egy olyan forgalmas helyen, ahol még lehallgatni sem tudják a beszélgetésünket. Kötélnek álltam, ismét! Magunknak rövid határidőt adva, egy hömpölygő tömegű bevásárlóközpontban futottunk össze. Nem értettem a fontoskodás és e titokzatosság okát. A bevezető kezdett hosszúra nyúlni, térjünk a lényegre, sürgettem őt. Igen, mindjárt, csak kifújom magam, hangzott a szemrehányó válasz.

 

 

Majd suttogóra fogva, beavatott a nagy titokba. PhD értekezését írja, és ehhez szüksége lenne néhány korábbi „közös” munkánk egy-némelyikében megtalálható, általam megfogalmazott mondatok, talán oldalak felhasználásához az előzetes hozzájárulásomra – esetleg, amennyiben ez nekem nem okoz problémát – írásos engedélyemre. Egyes, konkrét okfejtések esetében pedig – természetesen megfelelő lábjegyzeti meghivatkozás mellett – átformálásukhoz történő hallgatólagos tudomásulvételemre. Mindezen elcsodálkoztam magamban, hiszen legjobb ismeretem szerint saját szakmai véleménye soha nem volt, de még önálló gondolata sem, nemhogy egyetlen összefüggő értelmes sort is le tudott volna írni, segítség nélkül? Most pedig, így hirtelen, honnan a „tudás” és birtokában a bátorság, a merészség, mindennek kivitelezéséhez? Mindenesetre e lerohanásos támadás megvalósításáért minden elismerésem az övé, futottam végig gondolatban az általa véghez vitt akción. Hiszen eddig sem kért semmihez, külön engedélyt, a végén azonban mindig, megadottnak tekintette. Ennyi az egész, kérdeztem meglepetten? Igen, hangzott bizonytalanul a „határozottnak” tűnő válasz. És mindehhez a „csekélységhez” miért volt szükség e „konspiratív” módon kivitelezett titkosszolgálati akcióra, hiszen e kérésben nem volt semmi olyan, amelyet bárki előtt titkolni kellett volna, lettem hirtelen kicsit kíváncsi? A kapott válasz hangtalan, de sokat sejtetően mosolygós volt.

 

 

Mégis, mire számítottál, szóltam közbe, majd megtoldottam mondókámat: tárgyi vagy cselekvésre átváltható jutalomra? Miért nem elégszel meg munkád és gondolataid más néven történő továbbélésével, avagy a babérkoszorú eléd tárulásának - más személyt ékesítő - látványával, fűztem hozzá, nem kis cinizmussal? De kórosan hosszadalmas meseszövéséből nem sikerült kizökkentenem, a történet elmesélését folytatta tovább. Egyre türelmetlenebb lettem, engem már csupán a befejezés érdekelt volna, ezért erőszakosan közbevágtam: és mi a történet vége, happy end? Nem tudom, vált hangjának hangszíne lelkesedésből keserűvé. Átadtam a könyvet, a kért engedélyt és lábjegyzeti feltüntetésem mellett hozzájárultam korábbi közös munkánk szövegének bárminemű átgondolt felhasználásához, majd összes elérhetőségem mellett munkájához, jövőbeni segítségemet is felajánlottam. És? A „mű” megszületett, kérdeztem őszinte érdeklődéssel? Nem tudom… a telefont többet nem vettem fel... Te mit csináltál volna a helyemben, kérdezte lemondóan? Szerinted „barom” vagy „bunkó” vagyok?

 

 

Ez utóbbi kérdésre a választ, magadnak kell megfogalmazni és megadni. Mindenesetre érzelmek a már említett „szürke pép” nélkül nem létezhetnek…

 

 

Megnyugtatásodként viszont elmondom a saját történetemet. Már 2002-ben felfedeztem és szembesültem a ténnyel: különböző, mondvacsinált politikusok, „fontos beosztású” emberek, szakmabeli „kollégák”, mindenféle-fajta előzetes megkérdezésem, illetve hozzájárulásom hiánya ellenére, különösebb pironkodás, szégyenkezés, elbujdokolás stb. nélkül is sajátjukként kezelték jó néhány, csak szóban elmondott vagy csupán papírra vetett, nem publikált gondolatomat, ötletemet, kritikai megjegyzésemet, bírálatomat, gyakran még előjelében is átfordítva. Tették mindezt írásban, szóban, előadás formájában, a forrás megjelölésének mellőzésével. Ennél már csak a felsőoktatási hallgatói morál volt rosszabb! A szakdolgozatokban oldalakon keresztül köszöntek vissza - szinte szó szerint - a katedrán általam elmondottak; a folyóiratokban publikált tanulmányaim, szakpublicisztikai cikkeim, tankönyvi mondataim, sajátos stílusomban megfogalmazott gondolataim, sőt még cinikus megjegyzéseim is úgy, hogy az illető „felhasználó” a legkisebb mértékű fáradságot sem vette az általa „plagizált” szöveg finomítására, gondolati transzformálására, összefüggően leírt soraim szétszabdalására, avagy nevem feltüntetésére.

 

 

Mára azonban beleuntam a vastag – keresztényi – arcbőr radírozásába! Ezért mandinerből támadtam: 2008-ban saját honlapot szerkesztettem avégett, hogy segítségével, a széles nyilvánosság elé tárhassam valamennyi - megtalált, kézirati - irományom, megszólalásom, általam készített, illetve adott interjúm címét, fellelhetőségi helyét. Azon ki nem mondott és le nem írt „felkiáltás” mellett: mindezt olvassa és hasznosítsa mindenki, lelkiismerete szerint, hiszen egy olyan országban, ahol az anyagiak ellopása sikk, ott a szellemiek eltulajdonítása - említésre sem méltó - kicsinységnek számít! Ez utóbb említett személyi körrel azonban lábjegyzetként sem kívánok gondolati közösséget vállalni!

 

 

Budapest, 2010. november 18.