Fogarasi József

Washington: kávétermosz és gumicsizma

2010. október 01. péntek

 

 

 

A szerelvény, a menetrend szerinti időre – másodpercnyi pontossággal – érkezett a célállomásra. A természet szeszélye folytán a „fogadtatás” viszont - szó szerinti értelemben - nem volt „felhőtlen”. A washingtoni pályaudvar - merőlegesen, hosszúra nyúlt cseppekben, szőnyegszerűen tovahaladó és szétterülő - nagy mennyiségű esővel köszöntötte az érkező utasokat. A vonatszerelvény azonban hosszabb volt, mint maga a kiépített peron. Emiatt az utasok - a ronggyá ázás elkerülése végett - a hátsó kocsikból - csomagokkal együtt - kénytelenek voltak 2-3 kocsin átvergődve előbbre jutni, hogy a fedett peron védettsége alatt szállhassanak le és hagyhassák el a sínek melletti utasteret. Erre, belső kijelzős tájékoztatás hiányában – amely az egyik lényeges hiányossága volt az egyébként minden igényt kielégítő, utast kényeztető szolgáltatásrendszernek – a (jó gazda gondosságával) folyamatosan ellenőrző és adminisztráló, elegánsan és tisztán öltözött személyzeti alkalmazott (nevezzük kalauznak, de egy pillanatig se azonosítsuk - megbántva őt - a magyar személyszállító tömegközlekedési eszközökön valaha szolgálatot teljesített jegykezelővel) figyelmeztetett mindenkit, érthető angolsággal jó hangosan, az állomás nevének: Washington! – bemondását követően.

 

 

A pályaudvar, az első benyomást leszámítva, nem volt képes elhomályosítani sem az otthoni Nyugati, sem a Keleti pályaudvar impozáns látványát. Ellenben, a pályaudvar tisztasága, beltéri rendezettsége, utast kiszolgáló infrastruktúrája, utazó vagy csupán bámészkodó - az eső elől bemenekült - közönségének (viselkedés, ruházat stb.) összevetése, már aligha hozott volna számunkra az előbbihez hasonlóan, kedvező végeredményt. Mindezen állítás bár elszomorító, de sajnos objektív és tényszerűen igaz. A pályaudvaron kívül, a taxihoz jutás, önként vállalt, kulturált sorban állás mellett, lassú, de folyamatos előrehaladással, viszonylag gyorsan lebonyolódott. Beülve a taxiba, a sofőr azonnal bekapcsolta a taxiórát, majd – az otthon megszokott és a külföldi vendégnek kijáró „városnéző” csalinkázást mellőzve – az óra által mutatott összeget kifizetve, mindenféle – a hazaihoz hasonló – atrocitás nélkül szállhattam ki a kocsiból, a szálloda bejárata előtt. Belépve a szállodába – az volt az érzésem – mintha a recepción már, név szerint vártak volna. Szolgáltatásuk egyébként mindenben, mindvégig egyezett az előre megismert feltételekkel. Igaz, nem olcsó áron felszámítva.

 

 

A város - a már említett „barátságtalan” fogadtatása ellenére - nyugalmat, biztonságot, magabiztosságot és büszkeséget sugárzott. Nyílegyenes és széles utcáin, az úttesten a járművek, a járdán a gyalogosok, kényelmesen és udvariasan, egymásra odafigyelve közlekedtek. Sehol egy fület siketítő dudálás, szirénázás, felturbózott autó vagy motorkerékpár okozta zaj, amely megzavar(hat)ta volna bámészkodó el-mélyültségemet. Az egész város szinte egy teljes zöldövezet: hatalmas területű parkjaival, szellős tágas tereivel, fákkal-bokrokkal, szökőkutakkal, mesterséges vízeséssel és a várost átszelő folyó enyhülést adó elágazásaiból képződött tavával, egy élő botanikus kert benyomását keltette. Mintha a város, a természet és az ember közös megegyezése, békés harmóniája eredményeként, jutalomként lenne olyan, mint amilyen: egy stabil, kiegyensúlyozott igazodási pont, amely igényes drágasága ellenére, élhető, szerethető, nyugalmat és biztonságot ígér és ad polgárainak. Nyújtja mindezt amellett, hogy a város, egyben - érezhetően és láthatóan - viselte a világban betöltött meghatározó szerepéhez, illetve a szövetségi állam fővárosához kapcsolódó, kevésbé szimpatikus, de nem nélkülözhető, zavaró és napi problémát okozó ismérveket is. Többek között: az elnök közlekedése biztonságát szolgáló útlezárásokat, forgalomeltereléseket, forgalommegállításokat; az alkalmi közlekedés irányát jelző, ideiglenes táblákat; kihelyezett mobilkordonokat. Továbbá, az egyenruhában és civil öltözékben szolgálatot teljesítő rendőrök indokolatlan számú sokaságát; szirénázó hang nélkül, csupán egy-egy igenerős hangú „vakkantással” lépésben haladó-közlekedő rendőrautókat; az elnöki rezidencia feletti légtérben köröző helikopter(ek) stb. zaját. A város - a már említett negatívumai ellenére - nyugodt, békés, erőt és stabil hatalmi rendet sugárzó módon; hűvös eleganciát tükrözve; barátságosan kellemes méltósággal állta és viselte a bámészkodó turisták ezreinek kavalkádját; kíváncsiskodó, fürkésző tekintetét; fényképezgető, ágas-bogas, kiszámíthatatlan testmozgásait.

 

 

Az emberek külső megjelenése, öltözéke, kommunikatív viselkedése – New Yorkhoz képest – szembetűnő módon rendezett és divatosan elegáns volt. A hölgyek nőként, az urak férfiként voltak jelen az utca forgatagában; a gyakori sötétebb árnyalatú női és férfi öltözék egyfajta öltözködési etikettnek való „muszáj” megfelelniségről árulkodott, közvetett módon utalva az állami hatalom központi és helyi intézményeinek közeli és nem álcázott valóságos jelenlétére. Éppen ezért ellentmondásos látványként hatott rám az elegáns ruházatú emberek kezében az elmaradhatatlannak tűnő, sötétbarnás színű kávés-termosz, amelynek tartalma menet közben is fogyasztódott. A hölgyek nagy többsége, mintha egy divat diktálta hóbortnak tett volna eleget: a rikító színnél is feltűnőbb színű - szemet nem gyönyörködtető, a láb formájának kecsességét deformáló, kivitelezett megjelenésében pedig igényesnek nem mondható (nálunk leginkább a halász/horgász, a csatornamunkás, a sárban szüretelő, az árvízi munkákban segédkező embereken látható) - térdig érő gumicsizmát viselt a lábán. E lábbeli nyújtotta szín-kavalkádhoz a ruházattal semmiben nem harmonizáló - attól eltérő színű, nagy méretű, kinyitó-összecsukó technikájú - esernyő párosult. Mindezt a látványt egy zsebből (táskából) előhúzott műanyagból készült védőfólia egészítette ki, amelynek célja (számomra ez csak később, a múzeumok, állami intézmények látogatóvizitje során vált értelmezhetővé), hogy az ernyő összecsukását követően, megóvja a belehelyezett ernyőből kicsepergő esővíztől az adott intézmény tisztán tartott padlóját, a rajta közlekedőket pedig az így keletkezett tócsák miatti elcsúszás veszély(lehetőség)étől.

 

 

A városban történt tartózkodásom során feltűnő és váratlan – az otthoniakhoz képest szokatlan – tapasztalattal szembesültem: a tömegközlekedési járműveken nem volt tömeg. Az autóbuszokon is kényelmesen lehetett utazni, ráadásul tiszták voltak és az utasok közül senki nem használt mobiltelefont (nem fogadott, nem kezdeményezett hívást); nagyjából ugyanez volt elmondható a metróról is. A metró-kocsik, ugyan tágasabbak voltak, de belső tájékoztatási rendszerük meg sem közelítette a New York-iét. A kocsikban elhelyezett elektromos kijelző tábla ugyanis csupán a járat színéről (narancssárga, piros, sárga, zöld, kék, azaz blue) adott tájékoztatást, amelyet az utas - amennyiben nem színvak vagy nem színtévesztő - e nélkül is képes volt kódolni. Ellenben, a következő megállóról már nem érkezett üzenet. Arra nézve, vajon hol is járunk (járhatunk) legfeljebb a megfejthetetlen nyelven, értelmezhetetlen szöveggel megszólaló hangosbemondó artikulációját figyelve, csupán következtetni lehetett. A szerelvény-kocsik belső oldalfalain hiába kerestük - a New Yorkban már megszokott metrójáratok térképe mellett - az adott város – jelen esetben – Washington térképét, az csupán a metróállomásokon volt fellelhető, az egyes megállóhelyek nevét viselő táblákat azonban még itt is csak kellő nyaktekerés mellett lehetett kiszúrni, mivel az egyes állomástáblák nem egyforma szisztéma szerint, voltak el/felhelyezve. Az állomások ellenben tágas közlekedési teret biztosítottak az utazóközönség számára, ahol az emberek a ki és beszálláskor nem ütköznek egymásba, az építő-kivitelezők még a látássérültek közlekedésének segítéséről sem feledkeztek meg. A mozgólépcsők kényelmes szélessége lehetővé tette az íratlan szabályhoz való – feltétlen – alkalmazkodást: a jobboldal az álló, míg a baloldal a siető utasoké. Csodák csodájaként, a mozgólépcső és a kapaszkodó korlát azonos ütemben haladt föl is lefele is, viszont rosszallható módon, a mozgólépcső a fedett helyről átmenet nélkül nyomban a szabad ég alatt, az esőben ért végett. New Yorkban mindez elképzelhetetlen és egyben megvalósíthatatlan lett volna. A jegyet az utazás végén, a ki jövetkor, szintén „kezeltetni” kellett. Az automatákból vásároltak előre meghatározott időtartamra (egyszeri, napi, heti stb.) szóltak, az érvényesítéskor pedig minden esetben kijelzésre került a kártyán lévő, még felhasználható összeg nagysága, a kártya az „elfogyasztott” összeget követően is feltölthető volt. A hazai viszonyokhoz szokva „bosszúsan” tapasztaltam: valamennyi ki/elhelyezett automata mindig működött, folyamatos fáradhatatlansággal fogadta a fizetőeszközt (papírpénzt is), és még vissza is adott, pont annyit amennyi járt. A járatok az állomásra az előre kijelzett időben érkeztek, percnyi pontossággal, kimaradt járattal ott jártamkor nem találkoztam.

 

 

Nem tudtam viszont hozzászokni a megismétlődő – részemről – szokatlan tényhez, amikor felszálltam valamelyik tömegközlekedési járműre szinte azonnal, nemre, bőrszínre tekintet nélkül át akarták adni a hozzám legközelebb eső ülőhelyet, annak ellenére, hogy kissé odébb menve, az üres (menetirány szerinti, illetve menetiránnyal szembeni) ülőhelyek közül, akár még válogathattam is volna. Megnézve magam a metró-kocsi ablakának visszatükröződésében, valamennyi esetben konstatáltam: puszta rám nézéssel a korom még nem állapítható meg, tehát nem indokolt az ülőhely azonnali átadása (mindez a hiúsági „érzékenység”, nem lehet más, mint az otthon nem tapasztalható udvariasság, vontam le magamban a következtetést, majd az ismétlődő esetet követően már igyekeztem úgy beszállni a szerelvénybe, hogy tekintetem ne találkozhasson egyetlen ülő utaséval sem).

 

 

A város telis-tele van érdekes és ki nem hagyható híresnél híresebb látnivalóval, állapítottam meg, így hát igyekeztem is minél többet, legalább szemmel és kívülről magamévá tenni. Természetesen a Fehér Ház - a mindenkori Elnök (államfő) és szűkebb „csapata” - valamint a (végrehajtó) hatalom megtestesítőit foglalkoztató fontosabb (iroda)épületek megtekintése sem maradhatott ki a programból. Említettek egyszerű körbejárása is felért egy alaposabb gyalogtúrával, a látvány viszont mindezért kárpótolt: a filmekben és a híradásokban látottak ismerősen köszöntek vissza. A „vizit” elintézése Magyarországon, félévvel előbb kezdődő, rengeteg időt és hatalmas fáradtságot igénylő, bonyolult adminisztrációs tortúrának számít, amelyet az Elnöknek megküldhető magánlevél sem enyhít. Az információs pont és az említett helyszín tényleges szemrevételezése, mindent megmutat a megnézhetőből: az Ovális Irodától a sajtótájékoztatók szónoki emelvényéig terjedően (ügyes vállalkozók még az elnökkel és feleségével együtt, avagy nélkülük történő szabad „fényképezkedés” lehetőségét is biztosítják). A körbenézés információáradata egyszerűen magával ragadja az embert, és akkor váratlanul megszólalt egy mobiltelefon, rosszallóan néztem magam mögé (sajnos a sajátomé volt a megcsörrent hang, a készüléket elfelejtettem kikapcsolni a belépéskor). Hiába, itt mások a nevel(tet)ési szokások és a szocializációs motivációk: a belépés előtt nincs szükség a látogató emlékeztető figyelemfelhívására – miként odahaza a színházban, hangversenyteremben, moziban stb. – kérjük, kapcsolja ki telefonkészülékét! Az elvárt közösségi-udvariassági kívánalmak (szabályok) – számomra legalábbis úgy tűnt – mintha e távoli földrészen, direkt felhívás nélkül is működnének (érvényesülnének). Azaz, csupán én voltam figyelmetlen! Az esetet követően viszont, telefonomat időben, már jó előre kikapcsoltam.

 

 

Az Obeliszk (Washington Monument) legfelsőbb kilátórészébe a lift másodpercek alatt röpítette fel a kíváncsiskodót. „Sajnos” az idegenvezetővel történő lépcsős gyalogtúra bizonytalan ideig – jelenleg is – szünetelt, mivel a műgyűjtő turisták egy-egy fel- és lefelé haladó túraút alkalmával annyi szuvenírnek való anyagot vájtak ki a toronybelső falának köveiből, amennyivel már, akár egy új torony is felépíthető lenne. A 192 darab fehér-márványból faragott kőből álló torony (amelynek költségét az 50 tagállam és külföldi államok, kormányok adták össze) tetejéről - szembe, előre és lefele nézve - gyönyörű kilátás nyílott az (állítólag 132 szobából álló) elnöki rezidenciára, beleértve a hatalmas kiterjedésű, üde zöld gyeppázsitot és a fás, bokros parkerdőt is.

 

 

Kihagyhatatlan és csodálni való, illetve lélegzetelállító látványosságként tárult elém a Kongresszus (az idegenvezető megfogalmazásában: a szabadság és a nemzetek háza) és Könyvtárának épülete, amelyből – a hatalommegosztás egyensúlyának szerepei közül – „a törvényhozás elsőbbségébe és meghatározóságába vetett társadalmi hit és bizalom szimbolikus ereje árad és sugárzik”, állítólag a turista által is átérezhető módon. A Kongresszus két háza (az ideírt számadatok nem biztos, hogy egyeznek a valósággal - FJ) – a Képviselőház: 535 fővel 2 évre választva; a Szenátus: (államonként 2-2 főt választva összesen tehát) 100 fővel, 6 évre szóló megbízatással úgy, hogy a Szenátus 1/3-a kétévenként megújításra kerül – belülről szemlélve megragadó élményt nyújtott, megadva egyben a látogató számára a közvetlen meditálás rövidre fogott időlehetőségét is. Éltem is vele: beülve a karzatra – gondolatban – figyelemmel követhettem az ülés „viharos” lefolyását. Az Olvasóterem berendezése (szemből és felülről nézve), a tudomány nélkülözhetetlenségét bizonygatta. Lincoln elnöknek a Felszabadítási Nyilatkozathoz adott első kézirat-vázlatainak közvetlen szemlélése – tagadhatatlanul – meghatott és „lenyűgözött”. Utólag mondva: a Kongresszusi Könyvtár meglátogatásának kihagyását biztosan megbántam volna. Az idegenvezetői sétát követően sikerült a képviselők által is gyakran felkeresett gyors- és önkiszolgáló étterembe „tévednem” és a felkínált ételkülönlegességek közül egy-két ínyencnek kinéző ételt megkóstolnom, a „kényelmességi” extrakörülményeket pedig kipróbálnom. A kiszolgáló személyzet körében, megtudván, honnan is érkeztem - egyébként fogalmuk sem volt Magyarország hollétéről, földrajzi hol kereséséről - elismerést arattam, amelynek eredményeként a képviselők által választható mindhárom menü fogásaiból kaptam egy-egy falatnyi kóstolót. Megdicsértem a megízlelt étkeket és elkészítőit. Tanúsíthatom: a megéhező képviselők kiváló szakértelemmel és íz érzékkel rendelkező szakácskezekben vannak!

 

 

A harmadik hatalmi ágat, az „Igazság Háza” a Legfelsőbb Bíróság képviseli az USA-ban. Épülete kívülről – a Capitoliumhoz képest – kevésbé tűnt monumentálisnak. Belső hangulati miliője azonban biztos, hogy valamennyi magyar jogászt „elkábított” volna. Az ülésterem méltóságot sugalló belső, diszkrét félhomálya, a pulpituson álló 9 egyazon stílusú és minőségű „ülőalkalmatosság” önmagában is tiszteletet parancsoló. Hát, még ha tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint ez a bírósági terem egyben az „Alkotmánybíróság” ülésterme is. Az USA-ban ugyanis nincs a Legfelsőbb Bíróságtól szervezetileg és személyileg elkülönülő, önálló Alkotmánybíróság. Az un. alkotmánybírósági eljárás lefolytatása és maga a döntés meghozatala is a Legfelsőbb Bíróság – „alkotmánybírósági” - jogkörébe tartozik. A nézelődő ilyenkor kap a szívéhez és a teremben körbenézve csendben felsóhajt vagy hangosan felkiált, kérdően. Te jó isten, micsoda stabil jogállami demokrácia lehet itt, ebben az országban! Ha egy ilyen „szentélybe” a bámészkodó turista – igaz csak házi, szakmai idegenvezetővel, de – különösebb korlátozás nélkül, utcai ruhában, nem csupán az ajtóban állva, kívülről, tisztes távolságot tartva tekinthet be, hanem a termet belül körbejárva, kezével mindent „meg is foghat, illetve megtapogathat”, sőt még a pulpituson elhelyezett székekbe beleülve, abban elhelyezkedve, akár kényelembe is helyezheti magát? Óhatatlan az aggodalom: a mi, demokráciának titulált „akármink” vajon mikor lesz képes ebbe a „magaslatba” emelkedni? Hiszen odahaza, az Alkotmánybíróság épületébe a fegyveres kormányőrök átvizsgálása és ezt követő engedélye nélkül még belépni sem lehet. Nemhogy szakmai idegenvezetővel – ilyen státusz az állománytábla szerint egyébként sincs rendszeresítve – az épület belsejét körbejárva, az ülésterem ajtaja előtt megállva és onnan a terembe akár betekinteni is lehessen, mivel nem csupán a testület eljárása van a nyilvánosság elől elzárva, hanem maga az ülésterem is. Arról pedig, hogy oda élő, halandó ember beléphessen és az ott elhelyezett székek akármelyikére „utcai” ruhában ráülhessen, Magyarországon, a mindenkori hatalmi „demokráciák” regnálása idején, még az álmodozás is tilos!

 

 

A levegő után kapkodó hüledezési folyamat ezzel azonban még nem ért végett. Az idegenvezető, az USA legfelsőbb szintű bírósági szervezetén felül, további információkat is közölt. A Legfelsőbb Bíróságnak összesen 9 tagja van, akik e tisztséget élethosszig töltik be, kivéve, ha lemondanak róla. Ezt a létszámot az Alkotmány nem, csupán egy 1869-es törvény rögzíti, így e létszám volt/lehet több is és kevesebb is. Korábban – az említett törvény előtt – volt rá példa, hogy a bíróság törvényesen 5, de volt, hogy 10 fővel működött. 1937-ben javaslatként még a 15-fős létszám is felmerült, ezt azonban a képviselők heves, némelykor parázs vitában elvetették. Többségük megfogalmazása szerint ez a „bíróság megtömésével” lenne azonos, míg a szenátus e kísérletet az USA bírósági rendszere elleni „példátlan merényletnek minősítette”, végül a módosítási javaslat, elvetésre került. A hatalmon lévő elnök pedig belátta: az USA demokráciájában mindezen átalakítás, „a nép” támogatása nélkül megvalósíthatatlan. Bele gondolni is rossz volt, hát még magamban megállapítani: odahaza a bírósági rendszer ellen micsoda példátlan „merényletre” készül a kormányzó hatalom. A háttérben ugyanis az AB létszámát illetően 15 főben gondolkodnak, de a 30 fő sem kizárt. Ez már szinte nem is merénylet, mint inkább temető (kádertemető) lenne. Ide, ebbe a népfront jellegű „…egyletbe” „temetnék” azokat, akikkel a hatalom nem tud, vagy nem akar mit kezdeni, illetve azokat is, akik sokat kellemetlenkednek a nyilvánosság előtti megszólalásaikkal, itt aztán már nem lenne erkölcsi lehetőségük a megszólalásra.

 

 

A szakszerű szakmai tájékoztatás szerint a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság ebben a teremben kezdi meg minden év október első hétfőjén a szóbeli előterjesztések meghallgatását, amely előre meghatározott napokon és időtartam erejéig az érkezés sorrendjében a nagyközönség számára is nyilvános. A vizitet vezető személy elmondása alapján a szóbeli meghallgatások április elejére lezárásra kerülnek és a június kezdetére eső nyári szünet előtt, a bíróság által meghallgatott minden ügyben döntés születik, becslések szerint az előterjesztett közel hétezer ügyből - ülésezési időszakonként - legfeljebb száz ügy kerül megvitatásra.

 

 

A látogatócsoport leült a tárgyalóteremben hátul, a hallgatóság részére fenntartott (szokásos) helyen, egy-egy ülőhelyre. Hallgattuk az „idegenvezető” szakelőadását magáról a bíróságról, a bíróság/bíróságok működéséről, eljárásuk (tárgyalás) sajátosságairól, a technikai feltételekről, követelményekről, azok érvényesüléséről és számon kérhetőségéről, valamint egy-egy – Ruth Bader Ginsburg (RBG), illetve Antonin Scalia – főbíró (igen) nagy jelentőségű ügyben kialakított véleménye lényegéről, társadalmi visszhangjáról. Érdekes volt a szakmai ismertetés valamennyi mondata, csak kicsit hosszúra nyúlt a látogatás, mivel a csoport vezetője egyben a tolmács szerepét is betöltötte: a csoport összetétele miatt az angolul elmondottakat németül, majd franciául is megismételte. Így aztán rövid idő múltán azon vettem magam észre, hogy a számomra „érdektelen” nyelvi előadások alatt gondolatilag a szakma hazai tájaira és területeire kalandoztam.

 

 

Kezdtem összevetni az itt hallottakat, az otthon - általam - tapasztaltakkal. Azaz, milyen is az ittenihez képest, az otthoni igazságszolgáltatás (ha, ha-ha, ha-ha-ha, ha-ha-ha-ha …), és ekkor (felébredve) magamhoz tértem. Otthon ugyanis, az itt hallott szakmai, emberi „minőség” egyszerűen nem létezik. Vagyis, amit mi otthon igazságszolgáltatásnak nevezünk, az itt jó esetben is csupán - az otthon eljáró (előadó)bíró, saját szubjektív jog- és eljárásfelfogását tükröző - jog-szolgáltatásnak minősülne. De ez az „elismerés” is csak kellő jóindulat mellett állná meg a helyét, mivel még ez a miáltalunk otthon gyakorolt – és az előbbiekben említett – „jog-szolgáltató” tevékenység is nélkülözi a bírói empátiát - gyakorta a jogismeretet is - továbbá a szakmai-emberi-etikai attitűdöt! Ami pedig az otthoni bírósági eljárás adminisztratív kivitelezése feltételeit és körülményeit illeti, arra leginkább a vegetál ige, asszociál: vegetálunk, mégpedig az úriszék évszázados szintjén, szinte mozdulatlanul! Ráadásul, minálunk odahaza, az itt hallottakhoz képest - nyilvánvalóan - jóval kisebb mennyiségű feladatokat, egy létszámában túlméretezett bírósági apparátus igyekszik (ímmel-ámmal) ellátni. Ráadásul a hazai bírói tevékenységből kiveszőben a hivatás magas szintű művelése, a szolgálva-szolgáltatva (igazság)szolgáltatás humán-motívuma. De ennél is rosszabb a helyzet a bírósági eljárás-technika megoldásait tekintve, amelynek keretén belül a jogállamban ma már elfogadhatatlan és kellő tisztességgel nem védhető „hibák/fogyatékosságok” váltak meghatározóvá, fokozva ezzel a bírósági eljárással szembeni emberi/állampolgári ellenérzés intenzitását.

 

 

Mindennek érzékeltetéseként, találomra és nevesítve - példának okáért - ragadjunk ki közülük legalább kettőt. Elsőként, a tárgyalással összefüggésben említsünk meg néhány magyar „büszkeséget”. Majd - ezt követően - a jegyzőkönyvezés körülményeiből szemezgetve, emeljünk ki néhány gyönyörűséget.

 

 

Magyarországon, az adott bíróság honlapján – ha egyáltalán van bíróság, amelyik rendelkezik ilyennel – még a tárgyalás napját megelőzően sem lehet információt szerezni a már kitűzött tárgyalásokról, így arról sem, ha a másnapi tárgyalás „bírósági okból” netalán elmarad. Mindennek következtében az is előfordulhat – nem csak kivételesen – hogy ha valaki, hajnalok-hajnalán felkelve, mondjuk, például Nyíregyházáról, avagy Zalaegerszegről egy budapesti bíróság tárgyalására – véletlenül minden késést megúszva – időben meg is érkezik, még nem lehet biztos abban, hogy eredménnyel is fog onnan távozni. Hiszen felérve a II. vagy a III. emeletre, könnyen megeshet vele, hogy a tárgyalóterem ajtajára kitűzött cédulára írtakból arról értesül, miszerint az aznapra kitűzött tárgyalás elmarad. Így aztán - dolgavégezetlenül - máris utazhat vissza, persze költségeinek megtérítése nélkül. „Természetesen” – folytatva a hiányosságok sorjázását – az aznapi tárgyalásokról tájékoztatást nyújtó táblákat szintén hiába keressük a bírósági épületbe történt belépésünket követő körbenézésünkkel. A kapuőr/biztonsági őr(?) gyakran még a bírósági épület belső közlekedési rendjéről (mely szobaszámok merrefelé emelkednek) sem tud kellő információval szolgálni, nemhogy az egyes tárgyalások fellelhetőségi helyéről. E megállapítás alól legfeljebb a legfelsőbb bírói szint szolgáltat kivételt, ám ott is inkább csak a biztonsági szolgálat ellátásában történő besegítés céljából. Máshol, a kapu közvetlen közelében sem információs pult, sem tájékoztató iroda nem található, amely megkönnyítené a belépők épületen belüli eligazodását. További tortúrát képez, ha és amennyiben, a peres fél az idézésében megjelölt tárgyalótermet ugyan időben megtalálja, de odaérve kiderül, hogy a tárgyalást idő közben egy másik terembe helyezték át. Kellő helyismeret és segítség hiányában, a rohanva keresgélés folytatódhat tovább. Eközben pedig az a fránya idő megy és múlik, nem az ügyfél javát szolgálva. És amikor - levegő után kapkodva - a kijelölt tárgyalóterem ajtaján berobbanva az eljáró bírói tanács előtt végre kifújva magát megállhat a tárgyalás kezdésére várva, jön a hideg-zuhany: a tárgyalás – a peres felek távolmaradása miatt – már be is fejeződött. De hiszen, csupán 8 percet késtem, méltatlankodik az ügyfél, a kőszívű bírói tanács előtt. Akkor még – természetesen – nem látva és olvasva a tárgyalásról készült – állítólag hiteles – jegyzőkönyvet, amelyben az áll, miszerint e nyolcperces idő alatt – amennyiben a tárgyalás valóban időben megkezdődött – a bírói tanácsnak – bíróváltás miatt – a szükséges formaságokat követően - az eltelt nyolc perc alatt - még a több tíz/száz oldalt kitevő iratanyagot is sikerült ismertetnie. Természetesen, ilyen esetekben, az adott körülmények időmérő melletti „újrajátszására” nincs „objektív” lehetőség, mivel ezt a bírósági ügyrend nem teszi kötelezővé. Mindez fordítva – amikor a bíróság az adott időpontra (reggel ½ 9 órára) kiírt tárgyalást csupán ½, illetve ¾ órával később történő fel- és bevonulását követően kezdi meg – bocsánatos „bűn”, amelyet nem (is) illik szóvá tenni. A tárgyalást vezető bíró a jegyzőkönyv számára – a késve kezdésről tudomást sem véve – ez esetben is a meghirdetett időpontot diktálja rögzítendőként. Bár egyszer (sajnos többször is) e csekélyke tévedésére megpróbáltam a tárgyalást vezető bíró figyelmét felhívni: csupán a jog- és tényszerű jegyzőkönyvezés kedvéért. A hatás nem is maradt el. Az addig sem objektív bírói eljárás „semlegessége” szubjektív a köbön hatványra emelkedett. Bár az is igaz, hogy ezt követően minden bírói diktálás után kértem a magnó visszahallgatását. Ennek eredményeként viszont az egyórásra tervezett tárgyalás - amelyből a késve kezdés miatt ½ óra már amúgy is eltelt - a tervezetthez képest 1,5 órával hosszabb ideig tartott. A következő tárgyalásra várakozók nem kis „örömére”. Mindez a tény, az eljáró bíróságot azonban egy cseppet sem zavarta, a jelentős időcsúszást ugyan észlelve - a bíróság részéről azonban - senki nem ment ki a tárgyalóteremből, hogy az ajtónál, a következő tárgyalásra várakozókat tájékoztassa és megnyugtassa. Így aztán a terembe történő be-benyitogatás ötperces időközönként rendszeressé vált. A bíróságnak, az udvariasság, és az ügyfelekkel való tisztességes (emberi) „bánásmód” egyébként sem sajátja. Említettek – mármint a tisztességes, emberi bánásmód – eklatáns példájának számít, amikor az előző tárgyalás elhúzódását követően az eljáró tanács az adott tárgyalás befejezése után kivonulva elhagyja a tárgyalótermet, de egyetlen mondattal, szóval sem tájékoztatja a következő tárgyalásra az előtérben várakozó feleket, hogy időben mikor is áll szándékában (méltóztatni) visszajönni és elkezdeni a kiírásban feltüntetett, következő ügy – időben csúszást szenvedő – tárgyalását? Mindennek következtében a peres felek – mintha nem is emberek, csupán birkák lennének – továbbvárakoznak: étlen, szomjan, tűkön ülve, toporogva, hiszen nem mindenki „víztorony”, illetve képes fejben tartani azt, ami folyni kívánkozik. Majd a háromfős bírói tanács szemmel láthatóan frissen és kipihenten – esetleg megebédelve és kávézva – a kényes szükségleti szorongástól megszabadulva, vidám csacsogás közepette, közel kettő órás késési szünetet követően megérkezik a tárgyalóterem bejáratához, ahol elhangzik az egyik peres fél szájából a kínos kérdés: nem lehetne a tárgyalást tízperces szünettel kezdeni? Nem, hangzik a kemény és megfellebbezhetetlen bírói - felsőbbrendű - válasz! De muszáj, elmennem?! Eddig bőven volt ideje, … mindenre …!

 

 

Azonban, mindezek mellől is kiemelkedik, a hazai bírósági „igazságszolgáltatási technika” másik, említésre méltó gyöngyszeme. A bírósági tárgyalások jegyzőkönyvezése és a köré kiépített - még ma is, változatlan módon, formában és eszköztár alkalmazása mellett funkcionáló - műemléki „szimbólumrendszer”. Amely, az eljárás gyakorlati kivitelezésének (bohózatba illő) tárgyai és azok emberi működtetése révén „emelkedik” a bírósági eljárás mindennapjainak valóság-sójává. Általuk, már a tárgyalás magnyitása is „teátrális” bejelentéssel kezdődik: a jegyzőkönyv, hangrögzítés útján készül, hangzik a tárgyalást vezető bíró kijelentése! Mintha – a digitalizáció jelen világában – bárkinek is lenne ez ügyben más választási lehetősége? – veszik egykedvűen tudomásul az elhangzottakat a tárgyalóteremben jelenlévő személyek. Majd kezdetét veszi a tárgyalás. Ennek során a bírósági tanács elnöke – míg a mellette ülő másik kettő bíró tömény unalommal az arcán, nyitott szemmel szunyókál – a felperes által elmondottakat - kézzel írva - igyekszik a maga számára pontosan és hűen lejegyzetelni. Egy idő után – megunva, vagy írásban nem tudván követni az előadást – intésével félbeszakítva a felperesi felszólalást a magnóba - az általa lejegyzetelt szöveget - diktálni kezdi. Természetesen a saját szókincse szerinti szóhasználattal és megfogalmazásban. A felperes tiltakozik, mondván, nem azt mondta, amit a bíró a magnóba diktált, véleménye szerint az általa elmondottak és a magnóba diktáltak közötti különbség lényeges, mivel nem mindegy, hogy a: „vidd ki a bilit, vagy idd ki a bilit” kijelentés kerül a magnó által rögzítésre? Mindennek tisztázása és pontosítása időigényes és roppant körülményes, hiszen a magnószalagot vissza kell tekercselni, majd pedig a „kialkudott” pontosított szöveget újra kell diktálni és rögzíteni. Miközben az is kiderül(het), hogy a vitatott szöveg nem is került a hangszalagra, mivel a diktáló bíró a lejárt kazettát elfelejtette megfordítani. E „szórakoztató”, de időrabló és idegőrlő társasjáték egy tárgyalás során akár négyszer-ötször is megismétlődhet, mígnem megelégelve e pajkosságot előbb-utóbb a peres felek valamelyike fel nem teszi az eljáró bírósági tanácsnak a kellemetlenkedő kérdést: most akkor a jegyzőkönyv hangrögzítéssel, avagy bírói diktálással készül? Ilyenkor az érintett bíró értetlenkedve szokott visszakérdezni: a kettő között mi a különbség? Mindez a színjáték a legfelsőbb bírói fórumon annyiban történik másként, hogy ott a tárgyalás kötelező kelléke a számítógép és – nem kevés költségvetési pénz ellentételezése mellett – az előtte ülő bírósági alkalmazott, akinek a nevében a bírói tanács elnöke a peres felek valamelyike által elhangzó „jegyzőkönyvvezető” minősítést ráadásul vissza is szokta utasítani. A „színházi előadás” többi – az előbbiekben már tárgyalt – részében viszont nincs különbség: a számítógép előtt ülő bírósági alkalmazott a peres felek előadásaiból közvetlenül semmit nem rögzít, csupán akkor kezd hozzá az írásművelethez, amikor a bírói tanács elnöke hozzáfordulva megszólal és diktálni kezd. Mindebből – a számítógép által – azonban csak az kerül rögzítésre, amelyet a bíró a saját megfogalmazásában a bírósági alkalmazott számára lediktál. A fentiekben már említett – mi és hogyan hangzott el – hercehurca természetesen, mint a magyar bírósági tárgyalási eljárás „nemzeti” sajátja, még itt, e magasztos bírói szinten is megjelenhet. Azzal a megszégyenítő kiegészítéssel, miszerint e fórum által a polgárt, a peres felet, még hülyének is nézik, hiszen a tárgyalásról felvett jegyzőkönyv itt a tárgyalás befejezését követően – leírva – már készen áll, azt csupán ki kell nyomtatni, majd hitelesítését követően akár át is lehetne adni a tárgyaláson megjelent peres feleknek. De nem ez történik, a 8 munkanapot – gyakorta még többet – itt is ki kell várni, mire a peres felek a hiteles jegyzőkönyvet illeték ellenében kézhez vehetik, amely aztán nem kis meglepetésükre mégsem azt tartalmazza, amit a tárgyaláson a vitát követően „kialkudtak”. Ezt követően azonban itt, további – érdemi – jogorvoslatra már nincs lehetőség?! Zajlik mindez, a digitalizáció, a modern informatika korában, a magára oly büszke, Magyarországon!

 

 

Vajon – sóhajt nagyot az otthonihoz képest jobbat, modernebbet és humánusabbat látott, tapasztalt, külföldet járó magyar polgár – mikor lendülünk már át a rendszerváltozás előtti maradi, ósdi és feudális ókonzervatív munkamódszereken; a bírák szakmai tévedhetetlenségébe gabalyodott képmutatásunkon, levonva a szükséges és nélkülözhetetlen személyi konzekvenciákat? És végre, mikor érkezik el – az 1990-es évet követően elmaradt – a bírói kart érintő - a közigazgatáshoz hasonló módú és mértékű - teljes és személyre szabott szakmai, emberi, erkölcsi megfelelőségi/alkalmassági átvilágításának, és - ennek eredményeként - a szakmailag, emberileg alkalmatlan személyektől való „könnyes” búcsúvétel (megválás) ideje?

 

 

Ezen, egyáltalán nem költőinek minősülő kérdésre adandó válasz időbelisége - számomra beláthatatlan - reménytelenségének tudatosulása miatt a belépéskor megérintett áhítat és illúzió hátrahagyásával, visszatekintés nélkül és szomorúan távoztam az „Igazság Házából”.

 

 

E nem túl rózsásra és fényesre sikeredett belső monológot követően, úgy döntöttem, tervezett programomat átcsoportosítva, vidámabb területekre evezek és majd, csak azt követően keresem fel a háborúk borzalmainak, a háborúkban elesett katonáknak emléket állító kegyeleti helyeket és emlékműveket. E tervnek megfelelően, először a szépségéről messzi földön is híressé vált, felújított Botanikus Kertbe látogattam el. Bevallom, bár odahaza nem a virágok szeretetétől lettem „elhíresült”, e kert csodálatos látványa engem is rabul ejtett. Azonban, amíg a társaság hölgytagjai a különböző virágillatokról költeményeket alkotva áradoztak, addig – megunva az egyes virágok illatainak szagolgatását, majd a megszagolt virágok között történő önfeledt oda-vissza rohangálást a felfedezhető illatminőség-különbségek összevetése céljából – figyelmemet inkább, az egyes virágok színösszetétele, a színek közötti átmenetek és a természet alkotta különböző színkompozíciók kötötték le.

 

 

A virágok e szabadtéri múzeumát követően már egy zártabb helyet, a Lég- és Űrmúzeumot kerestem fel, ahol szemlélő tanúja lehettem Armstrong Holdra lépésének, a Szojuz és az Apolló űrhajók összekapcsolódása folyamatának, majd egy űrállomás keresztmetszetét bemutató mozgó illusztrációnak, amelynek segítsége révén megismerkedhettem az űrállomáson szolgálatot teljesítő űrhajósok tisztálkodási, alvási és munkálkodási körülményeivel, eszközeivel/feltételeivel.

 

 

A Rotunda - amely 10 elnök búcsúztatásának szomorú emlékét őrzi - komorabb hangulata készített fel aznapi programom utolsó helyszínére. Ezt, egyik helyben lakó magyar ismerősöm javaslatára vettem fel - itt Washingtonban - a megnézendők listájára nevezetesen, a R. Wallenberg sétányon fellelhető Holokauszt Múzeum állandó kiállításának megtekintését. Ennek földszinti termében döbbenten váltam fültanújává az – „emberek” által más embereken elkövetett, megalázó szörnyűségeket bemutató – egyik megrendítő képsorozatot szemlélve, a fiatal középiskolásokból előttem tolongó látogatócsoport, valamelyik illetlenül vihogó siheder tagja által - rácsodálkozva a képen látható koncentrációs tábori borzalomra - ellenszenves stílusban és fennhangon, széttárt karokkal, közvetlenül a csoportvezető tanárnőhöz intézett kérdésének: és itt nekem most mit kell csinálnom? Az elhangzott - a csoportkörül álló, idősebb emberek részéről is jól hallott - kérdésre a tanárnő, határozott és kemény választ adott, amelyet követően a csoport idétlenkedése azonnal megszűnt és a kapott válaszon elgondolkodva, a csoport valamennyi tagja látható módon, kissé magába szállt: „Nézzetek meg mindent jól, hogy később is emlékezhessetek rá, amíg éltek! Az itt látottakat pedig soha ne tagadjátok, csak mert nem éltétek át!” A jelenet és az elhangzott válasz tartalma, valamennyi jelenlévőt megérintett, és elgondolkodásra késztetett. Mert valóban, a holokauszt - az emberiség újkori történelmében - olyan népirtó, kegyetlen „emberi” cselekményű gaztett volt, amely soha nem kerülhet a feledés homályába, ameddig az emberiség létezik (vallom hittel és meggyőződéssel!).

 

 

Másnap, fizikailag és lelkileg is megfrissülve, kerestem fel – amelyet kegyeleti, érzelmi okok miatt sem hagyhattam volna ki – a meglátogatandó „nevezetességek” közül, a Washington- és a Lincoln-emlékmű közelében található, a II. világháborúban elesett amerikai katonák emlékművét - National World War II Memorial - ahol a félkör alakban álló oszlopok az egyes amerikai államokat jelölik. A 400.000 elesett katona emlékét – 100-100 főre vetítve – 4.000 aranycsillag őrzi az utókor számára. Egyben lehetőséget adva a tiszteletteljes főhajtásra a jelenkor látogatóinak is. A koreai és a vietnámi háborúban elesett amerikai katonák emlékművénél, hasonló módon, főhajtással tisztelegtem.

 

 

Bevallom, a tisztelgés mellett már a kíváncsiság is motivált az amerikai filmekben, képes-híradásokban látott „híres” arlingtoni nemzeti (katonai) temető felkeresésében. A temető 253 hektáros területén belül, a főbejárattól nem messze, a kiépített megállóhelyen - a zuhogó eső ellenére - nem kevesen várakoztunk a temetőt idegenvezető kíséretében körbejáró, nyitott oldalú kocsikból álló kisbusz megérkezésére. A szűnni nem akaró eső miatt a temető „nevezetességeinél” az autóból csupán három helyen szálltam ki és tekintettem meg közvetlen közelről az adott látnivalót. Az egyik, a temető legmagasabb pontjára épített Custis-Lee Mansion „palota”, amely építmény - amennyiben a tolmács által elmondottakat jól értelmeztem - a polgárháború déli hadseregének meghatározó jelentőségű tábornokának volt a tulajdona. Az épületet az északiak később elfoglalták, majd a birtokot elkobozva katonai temetővé nyilvánították. Az első temetésre 1862-ben került sor. Az azóta eltelt időben e hely kb. 400.000 – nem kizáróan amerikai – ember nyughelyévé vált. A temetkezési hely – amelynek (Számvald Gyula és Asbóth Sándor személyében) magyar vonatkozású halottai is vannak – temetőként, illetve emlékhelyként, jelenleg is funkcionál. A temetőben a másik, sokak által felkeresett emlékhely John F. Kennedy nyughelye, illetve a néhai elnök feje fölött - egy kör alakú gránitkő közepén - álló örökmécses, amelynek felállítását özvegye kérte. Az örökmécsest a föld alatt vezetett gázvezetékből táplálják, egy állandó szikra pedig újragyújtásáról gondoskodik, amennyiben a láng az eső, vagy a hó miatt elaludna, e szerkezet azért is felelős, hogy az örökmécses lángja mindig azonos színnel égjen. Az elnök sírja mellett van felesége, illetve gyermeke, majd tőlük nem messze Robert Kennedy, illetve Edward Kennedy sírja is. Harmadikként az ismeretlen katona sírjánál szálltam ki a kisbuszból. Az általam lefordított és értelmezett történet szerint e helyen egykoron az I. és a II. világháború, valamint a koreai és a vietnámi háború egy-egy katonája nyugodott. Valamikor a 2000. év körül azonban a vietnámi katonát sikerült azonosítani, így az ő tetemét családja hazaszállíttatta, azóta e negyedik sírhelyet üresen hagyták. Állandó látványosság: a síremléket éjjel-nappal „vigyázó” őrség és az óránként - igen szigorú koreográfia szerint - kivitelezett őrségváltási ceremónia. Az őrségváltás egyik érdekessége: a katona az egyes fordulóknál fegyverét mindig a látogatók felőli vállára helyezi át, mindezt annak figyelmeztető jeleként, amennyiben szükséges, úgy a sírokat, akár fegyverrel is megvédi. A másik mesélt történet szerint a látogatóknak az őrségváltás eseménye alatt teljes csendben kell lenniük, ellenkező esetben az egyik katona elüvölti magát: csend legyen! A Columbia űrsikló és a Lockerbie-i katasztrófa emlékműveinél a látogatóbuszból való kiszállásomat a zuhogó eső meghiúsította. A visszafele úton, a dombról fentről lefele jövet, az élénkzöld fűvel borított és gondozott domboldalon a földből szinte kinövő mész-fehér színű egyforma nagyságú és egymástól egyenlő távolságra álló alacsony, félkör tetejű sírkövek egyszerűségükben is méltóságot tükrözve (morbid hasonlattal élve) „lenyűgöző” hatást keltettek, felidézve bennem, az amerikai filmek által a néző elé tárt temetői látványt.

 

 

Az utolsó napon, búcsúzva a várostól, a délutáni órákra hagytam a híres elnökök emlékműveinek - Thomas Jefferson közel hatméteres bronzszobrának, továbbá F.D. Roosevelt elnök óriási méretű és kiterjedésű, négy elnöki ciklusra osztott emlékparkjának (a kertekkel, a vízesésekkel és a jelmondatokkal) történő - megtekintését. E jelmondatok olvasása során lettem figyelmes a - negyedik, ki nem töltött ciklust, az előzőtől jelképesen elválasztó - falra írt sorokra, amelynek értelmezésén - leülve az ottani padok egyikére - magamban meditálva, hosszasan eltűnődtem. Az olvasott szöveg, „szabad-fordításom” szerint, leegyszerűsítve: az ember szabadsága nem jelent mást, mint az egyén belső kényszertől és külső erőszaktól való mentességét. Majd folytatva: az emberi léthez rendelt és attól el nem válaszható négy szabadság: 1. a beszéd, a szólás; a vallás, az imádság szabadsága; 2. a nélkülözéstől mentes élet szabadsága; 3. a hiánymentes élet szabadsága; 4. a félelem, a rettegés nélküli élet szabadsága. A felsoroltakból ez utóbbi volt az, amelyen meditálva - egy-egy gondolatának elágazásához érkezvén - jelentősen elidőztem. Vajon, e 4. szabadság nálunk, odahaza, miért csak ritkán, sőt egyáltalán nem nyer nevesítést? Mindez, jelentheti azt, hogy mi, otthon mentesek lennénk a „félelemtől, a rettegéstől”, illetve másként fogalmazva: a félelemtől, a rettegéstől való élet szabadsága birtokában élnénk? Aligha valószínű! Hiszen mindez, mármint a rendszerváltás/változás által - az állampárt okozta félelem és rettegés alól - történt békés „felszabadítás/felszabadulás” érzete – „idő” és értelmes, humánus, hatalmi struktúra kiépülése, megszilárdulása és működése hiányában – az előbbiekben említett, nélkülözhetetlen, belső kényszertől és külső erőszaktól való mentesség attitűdje az egyént - tetőtől-talpig - még át sem hathatta? A szabadság kollektív lényegének – a néptől, a nép által, a népért való hatalom érvényesülése – ízét pedig - az eddig eltelt 20 év alatt ígértek ellenére - megkínálás hiányában az egyénnek, még csak ízlelni sem volt lehetősége, de alkalma sem? Ezt követően pedig – ha jól sejtem és érzékelem – egy jó darabig, nem is lesz! Úgy tapasztalom, Tisztelt Hallgatóság: a más pénzén kikupálódott, a borotválkozást mellőző, a népre hivatkozva, a nép fiaként, harsányan üvöltve szónokló ifjú titán - különösen az általa elmondottakból előbújó - belső „énkép”, „én-hevület”, „én-lelkiség”, mondatai Janus arcú kétértelműségének üzenetét, kellőképpen – minden valószínűség szerint – mintha nem tetszettek volna jól érteni, s értelmezni. Holott a közvetített üzenet világos volt: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” A megszerzett hatalom birtokában, a hatalom „házi konyhájában” a feketeleves, csak most kezd fortyogni! Hiszen, aki a népről sosem hallott, a népet pedig sosem látta, attól – akár Isten segedelmével is – a néptől, a nép által, a népért való hatalom újjászülető szabadságának megvalósítása vajon elvárható, e? Aligha, teszem hozzá, most még félelem nélkül.

 

 

A nap végén, a városnak és a földrésznek szánt búcsú - értékű szimbolikus - integetésemet, a gondolatilag hozzám legközelebb álló - első republikánus és az USA történelmében elsőként merénylet áldozatává lett - amerikai elnök, Abraham Lincoln emléke előtti tisztelgéssel fejeztem be. A kinti magyarok tanácsára, a görög templomok mintájára dór stílusban kivitelezett emlékcsarnokot, illetve A. Lincoln hatalmas és méltóságteljes ülőszobrát, az esti díszkivilágítás fényében látogattam meg. A monumentális oszlopcsarnok egyik lépcsőjén állva, olvasással szerzett emlékeim által felidéződött bennem a híres gettysburgi beszéd - az elnöki hitvallás - utolsó, zárómondatának üzenete: Isten segítségével a szabadság és a néppel „együtt-lélegző” hatalom újjászületéséről felvázolt nagy ívű vízió. Vajon ez az „újjászületés” itt, Amerikában, már a megtörtént múlté? És otthon? Mindez - vajon - mikor lesz napirenden? Pedig volt, lett volna rá lehetőség, akár többször is!? De elmulasztottuk …

 

 

A 2006. évi általános országgyűlési képviselőválasztást követő mandátumátadásakor a Fővárosi Választási Bizottság elnökeként arra kértem a főváros választópolgárai által megválasztott országgyűlési képviselőket, hogy „… parlamenti helyeiket elfoglalva törvényalkotó munkájukhoz mielőbb lássanak hozzá, mivel az Önökkel szemben támasztott és igényelt elvárás kemény és kitartó munkát követel: teremtsenek nekünk, polgároknak, a mainál kiszámíthatóbb, élhetőbb és szerethetőbb Magyarországot!” Nos, innen, az emlékmű lépcsőiről letekintve úgy tűnik, a kért feladatot nem sikerült végrehajtani, így nem véletlen, hogy a választópolgárok Önökből kiábrándulva, az Önökbe helyezett bizalmukat elveszítve, másnak adtak lehetőséget a „szolgálatra”. De vajon legalább a hit szintjén lehet abban bízni, hogy jól és helyesen cselekedtünk!?

 

 

Idegenvezető „városkalauzomtól” tudom, Martin Luther King itt, a Lincoln-emlékműnél mondta el 1963. augusztus 28-án sokat idézett híres szónoki beszédét, amelyben a faji diszkrimináció felszámolására szólította fel az Egyesült Államok törvényhozóit, és egy igazságosabb társadalmi berendezkedés álomképével – „… egy napon az egykori rabszolgák és az egykori rabszolgatartók fiai le tudnak majd ülni a testvériség asztalához.” – lelkesítette közel 250 000 fős hallgatóságát.

 

 

„Van egy álmom, …” bár állítólag, ezt a szónoki fordulatot a beszéd előre megírt kézirata nem tartalmaz(t)a, azt, a szónok, hallgatósága általi fellelkesedése hatásától indíttatva emelte be élőbeszédébe.

 

 

Itt állva, a csarnok lépcsőzetén és a messzeségbe, előre, hazatekintve, nekem is van – nem egy álmom, hanem – egy sejtésem, egy rossz érzésem, de az is lehet, hogy félelmem. Vajon, az otthoniak, a „magyarkodók”, a „keresztény(es)kedők”, a kokárdás, melldöngető szabadságharcosok, akik unos-untalan nem röstellik feleslegesen a szájukra venni nagy magyar elődeink nevét, emlékeznek-e Kossuth Lajos - Martin Luther Kingéhez nem kevésbé - híres demokrácia üzenetére? „Korunk szelleme a Demokrácia. Mindent a népért, és mindent általa. Semmit a népről a nép nélkül! Ez a Demokrácia."

 

 

Attól tartok - a most „legyőzött”, magyar többségű „ellenzékkel” szembeni magyaros „bosszúvágy” eluralta gondolkodási amnéziának köszönhetően -

 

 

NEM!

 

 

Ezért hát Tisztelt – hatalmat megszerző – Uralkodni Akarók!

 

 

Megfontolás végett figyelmükbe ajánlom, A. Lincoln egyik híres beszédének üzenetét:

 

 

 

„Nem a győzelemre esküdtem,

csak arra, hogy igaz legyek.

Nem a sikerre esküdtem, csak arra,

hogy érdemes legyek a lángra,

mely bennem ég.”*

 

 

 

Washington, 2010. október 1.

 

 

 

*Abraham Lincoln. In: Időtlen értékek. Alexandra Kiadó. 2004. (számozatlan 11. oldal)