Fogarasi József

Megint, itthon vagyok!?

2010. október 06. szerda

 

 

Az utazás mindig élményt, örömet jelentett számomra. Mindez az érzés már fiatalkoromban eluralkodott rajtam, akkor is, ha – pénzszűkében – nagy ritkán csak vidéken nyaralhattam. Hát még időben később, amikor már lehetőségem adódott a szocialista országok valamelyikébe kiutazni, vagy egészen kivételesen Ausztriába, ne adj Isten Jugoszláviába – vásárlás céljából – csupán „átugrani”. De mindemellett jóleső érzés volt vissza, hazajönni is. Különös megnyugvás vett rajtam erőt a kék-útleveles országok esetében, amikor visszafele jövet elértük a magyar határt, és szerencsésen átestünk a minden esetben szorongással együtt járó útlevél- és vámvizsgálaton. Majd a turistabusz hátsó ablakából visszatekintve az egyre kisebb méretűvé zsugorodó államhatárt jelző tábla láttán elégedetten és felszabadultam tudtam felsóhajtani és hangosan vagy csak magamban kimondani: végre itthon/otthon vagyok!

 

 

Ezt a jóleső érzést és őszinte felsóhajtást az utóbbi években - szomorúan bár, de sajnos le nem tagadható módon - nyugodt lelkiismerettel vagyok kénytelen kijelenteni és megállapítani: egyre ritkábban élem át, bárhonnan térjek is haza. Sőt, legutóbb Washingtonból Ferihegyre érve kifejezetten frusztráltan és bosszankodva éltem meg azt a közel húszpercnyi időt, amely alatt az itthoni fogadó állomás személyzete - végre helyzete magaslatára kerülve - képesnek bizonyult a négy, éppen üres csomagtovábbító futószalag közül azt az egyet kijelezni, amelyikről az érkező bőröndömet majd levehetem. Aztán eltelt még 20 perc, amikor a futószalagon megjelentek az első csomagok. A katarzishoz azonban újabb 10 percnyi időre volt szükségem. Ugyanis ekkor pillantottam meg először, de csak hosszas belső vívódást követően tudatosult bennem a megváltoztathatatlan tény: a már második kört futó, valamilyen olajjal, vagy kenőzsírral a felismerhetetlenségig összekent, összemocskolt bőrönd, mégis csak és ténylegesen is, az enyém! Nem tudtam indulataimat visszafogni és bosszankodva kiáltottam fel, az égiekhez fohászkodva: a francba, hát megint, itthon vagyok?!

 

 

Az igazi magyar valóság azonban még ennél is riasztóbb volt. Október 5.-én, a Nyugati téren, a metró mozgólépcsője előtti néhány „négyzet-centiméteres” területen öt karszalagos ellenőr álldogált tétlenkedve, egymást és az utasokat is feltartva, akadályozva őket a mozgólépcsőre történő feljutásukban. Álldogáló, hatalmi státusukat nem leplezve, feltűnő módon fontoskodva, modortalan stílusban választották ki azokat az utasokat, akiket kiszólítva a sorból, „alapos” jegyellenőrzésnek vetettek alá. Bérletüket szétszedték, tartalmát alaposan át- és megvizsgálták. Azonos-e a fénykép a bérletet átnyújtó utas személyével, ki vannak-e töltve a kötelező rovatok, nem járt-e le az igazolvány érvényességi ideje, az adott hónapot feltüntető betéti szelvény valódi, avagy esetleg valamilyen ügyes hamisítvány? Pechemre, én is a sorból kiszólított, „szerencsések” közé kerültem. Meglepetésemre, az ellenőr bemutatkozott – ezt díjaztam – majd közölte velem, hogy mint hatósági személy intézkedni fog, cselekménye a havibérletem átvizsgálását fogja érinteni. Tegye, amit tennie kell mondtam és átadtam neki a mozgólépcsőre történő rálépésem előtt - magasba emelten - felmutatott bérletemet. Ránézett a birtokába került bérletre és egyetlen szempillantás alatt helyzete magaslatán termett. Odaszólította a többieket is, akik mint egy siserahad körbevettek minket, először csak a társukat, majd engem is gyűrűbe fogtak, nehogy esetleg valahogyan el tudjak onnan menekülni. A kialakuló színházas jelenetnek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. A lehetséges „veszélyre” hatodik érzékem csak akkor kezdett figyelmeztetni, amikor az egyik ellenőr felszólított, igen határozott és kemény hangon: kérem a személyi igazolványát! Milyen alapon, kérdeztem, majd kezdtem tudatosan „ellenszegülni” a hatóságnak? Ön szabálysértést követett el, bliccelni, illetve érvénytelen jeggyel akart utazni! Ön most e kijelentésével ellentmondásba keveredett, kezdtem most már tudatosan, jogászkodni. Hiszen azt mondta, hogy szabálysértést követtem el, majd pedig, hogy bliccelni akartam. E kettő cselekmény üti egymást: szabálysértést követtem el, illetve bliccelni akartam, az egyik befejezett cselekmény, míg a másik csupán kísérlet, ráadásul – ismereteim szerint – a kísérletet a szabálysértési törvény még nem rendeli szankcionálni. De bliccelt, hiszen a bérletet felmutatta és mi, az alapján szólítottuk ki a mozgólépcsőre történő rálépésre várakozva haladó sorból. Ez aztán a szakszerű definíció, fogadja ezért elismerésemet, mondtam, majd pedig folytattam a diskurzust: az utazást azonban nem kezdtem meg, hiszen a mozgólépcsőre még csak rá sem léptem. De rá akart lépni. De nem tettem, váltam most már kissé ingerültté. A bérlet viszont felmutatásra került és ezzel be akarta csapni az ellenőrző hatóságot. Akkor kérem, legyen szíves megmutatni a szabályzatot, illetve annak azon pontját, amelynek alapján engem eljárás alá akar vonni! Nem vitatkozom tovább, vitte le mondatának hangsúlyát, ha nem adja át a személyi igazolványát, rendőrt fogok hívni! Tessék, mondtam, rezignáltan, megvárom!

 

 

Ekkor még valaki körünkbe lépett, mint kiderült ő volt az ellenőri csoport vezetője. Mi a probléma, kérdezte? Fogalmam nincs, válaszoltam. Az utas érvénytelen jeggyel akart utazni, vette magához a szót - tessék itt a bizonyíték, mutatta meg a csoportvezetőnek a kezében tartott bérletemet - az intézkedni akaró ellenőr. Szeptember havi betét van benne, pedig már októbert írunk! A tantusz ekkor esett le nálam: hogy el ne felejtsem a betétet kicserélni a már jó előre megvásárolt október havit, kitöltve a szeptemberi mögé tettem, az idő múlását azonban cselekvéssel nem követve, az októberi bérletszelvényt takaró szeptemberit időben nem távolítottam el. A főellenőr gyorsan átlátta és megértette a „problémát”, a bérlettokból kihúzva és kezembe adva a szeptemberi betétet, balesetmentes utazást kívánva utamra engedett. Mielőtt azonban távozhatott volna megjegyeztem: addig is, amíg nem sikerül a beléptető-kapukat felszerelni és működésbe hozni, nem ártana valamennyi, a szerelvényhez vezető mozgólépcső előtt felfesteni egy jól látható vonalat, amely egyértelműen jelezné, honnan is kezdődik a „bliccelés” kísérletének befejezett változata, hiszen a szabályzat jelenleg csupán az érvénytelen jeggyel, illetve a jegy nélkül történő utazás cselekményét szankcionálja, a mozgólépcsőre történő rálépés műveletét, még nem!?

 

 

Az utóbbi kettő-hat évben tett utazásaim során Pekingben, Tokióban, Rómában, Párizsban, Londonban, New Yorkban és most legutóbb Washingtonban - e Budapestnél alig „nagyobb és népesebb” városokban és csupán egy picivel méretesebb utazóközönség mellett - sem találkoztam a budapestihez hasonló létszámú, teljesen felesleges tevékenységet végző, az utasok közlekedését akadályozó, az adófizető polgárok pénzét értelmetlen módon felemésztő, ellenőrnek titulált egyenruhás vagy csupán karszalagot viselő személyzettel. Említett városokban, a beléptető kapuk tökéletesen pótolták az előbbiekben nevesített, fontoskodó alkalmazottakat. Az utazó közönség a legtöbb helyen tisztelte a - személyzetet helyettesítő - technikát. Párizs kivételével senki nem próbált meg sem a beléptető kapuk alatt, felett, avagy azt átugorva, jegy nélkül a peronra bejutni. Tokióban, ügyelve az utazó emberek testi épségére, a kapuk nem vaskarral voltak ellátva, hanem gumiajtóval, amelynek köszönhetően a véletlenül érvénytelen jeggyel a peronra „behatoló” utas a kapuval történt ütközését csonttörés nélkül úszhatta meg (és próbálkozhatott újra). Washingtonban pedig a távozó utasok előtt még a kifelé vezető utat lezáró ajtók is csak a bejutáshoz használt biléta segítségével nyíltak szét.

 

 

Talán egyszer nálunk is rájön majd az illetékes és jól megfizetett – a külföldön bevált és alkalmazott megoldásokat azonban nem ismerő – közlekedésvezetés legfelsőbb szintű vezérkara, miszerint nincs az a drágán beszerelt és üzemeltetett gépi technika, amelyhez képest az - utazóközönséget közlekedési torlaszként akadályozó, még a magyar nyelvet sem jól ismerő és beszélő - élő, jegyellenőrként alkalmazott munkaerőtömeg, ténylegesen olcsóbb lenne. Ezt kellene egyszer valakinek értelmesen elmagyaráznia és megértetnie Budapest tömegközlekedéséért felelős politikus vezetőinek/vezetőivel! Nem tudom, hogy az erre alkalmas személy megszületett-e már Magyarországon?

 

 

Addig pedig - hazaérkezvén - számomra marad a sóhaj és a kifakadás: megint, itthon vagyok?!

 

 

Budapest, 2010. október 6.