Fogarasi József

Starbucks

2010. május 17. hétfő

 

 

Ismerve a „közös játék” szabályait nyugodtan tértem be egy igazi eszpresszókávé kulturált környezetben történő elfogyasztása céljából - Santa Monica elegáns és kellemesen hivalkodó, kertvárosra emlékeztető utcájában - a Starbucks egyik üzletébe.

 

 

A játékszabályokkal először Pesten, egy – általam még nem ismert – kávézóban szembesültem. Ott - nappalis hallgatóim szóhasználatával élve, gagyi székek és asztalok egy nem túlzottan vonzó, több helyiségből álló, nagyra méretezett teremben - a mit sem sejtő vendéget a belépéskor a fogadó személyzet szinte azonnal „letámadta”, a nevét kérdezve. Nem akarom elárulni, volt a félszeg válaszom, majd röviden hozzátettem: inkognitóban vagyok. A kávéfőzéssel is foglalkozó – amúgy illedelmes és érdekesen csinos – kisasszony nem volt elégedett a teljesítményemmel. Még nem járt nálunk? - folytatta a számomra káderezésnek tűnt érdeklődést. Nem, de ennek nem hiszem, hogy bármi jelentősége lenne egy kávé elfogyasztásánál, tettem hozzá, amúgy flegmára sikeredetten. De, nagyon is van, hiszen a nevet ráírjuk a pohárra, és ha elkészült a kávé, akkor ezen a néven szólítva fáradhat ide a pulthoz a kedves vendég és veheti át a poharát. Tehát itt még felszolgálás sincs, kérdeztem? Nincs, itt mindenki maga szolgálja ki magát és oda, abba a helyiségbe és általa kiválasztott asztalhoz és székbe ül, amelyikhez csak akar. Éreztem, hogy a hölggyel szemben csak vesztes lehetek, ezért - mivel a Jóska (József stb.) keresztnevet nemcsak, hogy nem szeretem és nem is használom és még az ismeretségi körömhöz tartozó személyek sem szólítanak így, mivel tudják, hogy arra amúgy sem reagálnék - gyorsan (nagy nehezen) kinyögtem egy - hirtelen a nyelvemre jött - keresztnevet: Álmos! A kedvesen mosolygó hölgynek a szeme sem rebbent, akármit is mondhat, fűzte a beszélgetést tovább, csak az a lényeg, hogy hallatára idejöjjön és átvegye a kávéját, adta indokát a bejövetelemkor megkezdett párbeszédünknek. Foglaljak helyet és majd szólítanak, ajánlotta és mutatott körbe az amúgy barátságtalan hangulatot árasztó „hodály” egyik terme felé.

 

 

Körbenéztem. A teremben a stílust és harmóniát nem tükröző berendezési tárgyakat szemrevételezve kinéztem magamnak egy félreesőbb helyet, ahol kevesebben ültek és az egyik széknek tűnő ülőalkalmatosságra (egy régi, agyonstrapált karosszékbe) leülve elhelyezkedtem a székhez közelebb levő asztalnál. Látókörömben egyforma asztalt és hozzá tartozó egyforma széket sehol nem fedeztem fel. Még a fogasok is különbözőek voltak. Borzasztónak tűnt ez a diszharmónia. Láthatóan a vendégek sem rendeződtek „homogén” csoportokba. Mintha egy sznob környezetben csupa sznob ember közé kerültem volna. Elképedésemet arcom vonásai aligha tudták leplezni. Tűnődésem közben kétszer is halottam az Álmos nevet szólítani. Ilyen néven is lehet élni, tettem fel a költői kérdést belső fejcsóválás közepette önmagamnak, nem törődve az adható válasszal? Egyszer csak előttem termett az érdekesen csinos. kávét készítő hölgy: Álmos, kész a kávéja, jöjjön! Meglepődtem, miért nevez engem Álmosnak és egyáltalán miért e bizalmaskodás? Mindezt már majdnem ki is mondtam, amikor végre „felébredtem” és magamhoz tértem, hiszen engem hívnak Álmosnak döbbentem rá. A pulthoz menve átvettem az általam papír vagy műanyagnak érzékelt vizespohár méretű fehér színű poharat, amelyen zöld irónnal ronda írással az Álmos felirat szerepelt. A pohár alján, saját űrmértékemmel alig érzékelhető mennyiségű kávénak nevezett fekete folyadék gyöngyözött. Elég kevés, szemrevételeztem a kapott produktumot, ráadásul mennyiségéhez képest az ára kissé eltúlzott, mérgelődtem magamban. Nem baj, a minősége biztosan kárpótol majd mindezért a tortúráért, fogtam optimistára a dolgot és a pohárral a kezemben visszatértem a korábban kiválasztott asztalomhoz, majd elfogyasztva a felejthető ízű folyadékot, nem sokkal később távoztam a „kávézóból”.

 

 

Álmos, mondtam – a megtanult nevet – Santa Monica tengerparti városának egyik Starbucks kávézójában a férfi kávéfőzőnek, magyarul. Nem értette. Álmos, ismételtem meg angolos magyarsággal, de ezúttal sem tudta hibátlanul visszamondani a nevet. Elvettem hát tőle a filctollat és ráírtam a pohárra. Ez a pohár már biztos, hogy nem műanyagból készült, tapintásra erős papírra tippeltem. Feszülten koncentráltam az általam leírt név elhangzására, hogy hallatán átvehessem a kifizetett kávét, amely árát tekintve dollárban is drágának tűnt. A-lo-mos, vagy valami ehhez hasonló szóra lettem figyelmes és egy intésre, amely azt jelezte, hogy a nem hibátlanul kimondott szó az én kávém elkészültét jelzi és mehetek érte. Az ismert méretű papírpohárban itt sem volt túlméretezve a kávé mennyisége, viszont a pohárhoz járt egy ráilleszthető papírtető, amelyen volt egy kis rés az ivás célját szolgálva és járt hozzá a pohárra húzva egy papírszalag-szerűség is, amely védte az ember kezét a kávé forróságától áthevült pohár, égető melegségétől. A kávé - fogyasztásra szánt - végső elkészítése itt is a vendég feladata volt. Mindehhez egy külön asztalon felkínált hideg, meleg és zsírfok szerint is többféle tej, cukor, édesítőszer, stb. míg a keverésre egy hosszú és keskeny faanyagú keverő eszköz szolgált segítségül. A saját kiszolgálást követően, a pohárral a kezemben leültem az egyik kétszemélyes asztalhoz és élvezve a kávé finom illatát, ízlelve minőségét, lassú és átszellemült kávézásba kezdtem. Egyszer csak váratlanul, az asztalomnál, velem szemben leült egy férfi, pedig máshol is volt üres hely. Pofátlanság gondoltam, de hát e kávéházi láncban ez szokványos megoldás, mindenki odaül, ahol hely van, és ahova csak akar, csengtek vissza fülemben a Budapesten hallottak. Nem baj, nem veszek róla tudomást, úgy viselkedek, mintha itt sem lenne, állapodtam meg magammal annak ellenére, hogy asztaltársam megjelenésileg és viselkedésileg is kellemes benyomást keltett bennem. Belső monológomat egyszer csak megszólalása szakította félbe, jól érthető, tiszta magyarsággal szólt hozzám: ezzel a névvel Ön bizonyára született magyar mondta. Igen, válaszoltam. Majd fesztelenül, egymással szót értve előre nem tervezett, hosszas beszélgetésbe kezdtünk túlszárnyalva a mellettünk lévő asztalnál ülő három amerikai hölgy, csevegő locsogása vég nélküli időtartamát.

 

 

Hamar kiderült, érdeklődési területünk a jog és a közpolitika, melyben jártasságunk - úgy tűnt - nagyjából azonos lehetett. Nem tudtam meg (de nem is kérdeztem) mivel foglalkozik, és milyen gyakran utazik Magyarországra. Valamilyen amerikai jogvédő szervezetnek volt a tagja, vezetője, képviselője, amelynek magyar vonatkozásai is voltak, így aztán rendszeresen jött haza, szinte naprakészen ismerte az otthoni eseményeket, szóhasználatában az otthoniakat odahaza, míg amerikai otthonát mindig az itthon szóval fejezte ki. Kérdezte, először járok-e az USA-ban vagy sem és mi a közvetlen benyomásom a legutóbbi itt tartózkodásomat alapul véve. Először 1983-ban jártam itt, Los Angelesben, most vagyok másodszor e világvárosban, a két időszak benyomásait azonban nem igen tudom érdemben összevetni, válaszoltam. A mostani idejövetelem körülményei azonban kritika nélkül nem írhatók le. A repülőtéri „fogadtatás” sértette az emberi méltóságomat, kilencórás repülőút után több mint 1.5 órás ácsorgó - reménytelennek tűnő - várakozás következett. A beléptető kapuk 4/5-e ugyanis az amerikai állampolgárokat szolgálta ki se perc alatt, míg a maradék 1/5 kapuban igazi, a magyar bürokráciát is megcsúfoló „gyorsaságú” és igen alaposan lassú ellenőrzés várta a „vendégeket”. Útlevél-ellenőrzés, adatlap-egyeztetés, tenyér-, új-lenyomat és „szemvizsgálat”; a belépést engedélyező pecsétet követően az ember szinte összeesett - az áhított szabadságba átlépve - a várakozás és az egy helyben állás okozta fáradtságtól. A szabadság élménye és érzése tehát nem jó benyomással kezdődött. Nálunk az alkotmány minden ember veleszületett jogaként rögzíti az élethez és az emberi méltósághoz való jogot és ez, ha nem is teljes mértékben, de a jogérvényesítési eljárásokban is megnyilvánul. Ez utóbbi kijelentésemmel, szemmel láthatóan érzékeny területre tévedtem, be nem gyógyult sebeket érintve, átélt, szunnyadó személyes élményekről ránthattam le a leplet. Hallgatásából kitörve kemény érvekkel előrukkolva támadott rám, általam nem vártan:

 

 

odahaza, kezdte némi feszültséggel, legfeljebb csak a TV képernyőjén volt látható és érzékelhető a szeptember 11-ei tragédia szörnyűsége, akkor éppen a helyszín közelében voltam, a borzalom nem írható és nem mesélhető el; az eseménnyel szemben lévő kis templom ma, mint emlék/kegyhely dokumentumtárgyai láttán még mindig összeszorul a gyomrom és a sírhatnék jön rám. Ennek is a következménye, illetve az esetleges megismétlődés megelőzését szolgálja a beléptetési procedúra, de ennek semmi köze az említett emberi méltóság semmibevételéhez, bár valóban lehetne a beléptetést gyorsabban és talán elegánsabban is lebonyolítani. Magyarország ellenben feleslegesen tele van szimbólumokkal: címer, zászló mindenütt és értelmetlenül. Azzal, hogy a címer – amely egyébként még a hivatalos hatályos alkotmánynak sem része – szinte valamennyi kulturális intézményben (Opera, Zeneakadémia, MÜPA stb.) a főhelyen éktelenkedik, mindez önmagában, az emberi méltóság érvényesülésének bizonygatására - akár csak jelképesen is - soványka bizonyítékul szolgál. Odahaza minden teátrális, minden le van fektetve, le van írva és lehet rá hivatkozni, de a szavakat csak ritkán követi tett. Nézzük például a korrupciót: szinte mindenkit meg lehet vesztegetni, még a hivatalos szervek munkatársait is; vagy vessünk egy pillantást a képviselőkre, akik saját magukra szabva a törvényeket kiharcolták, hogy jövedelmük után ne az általános szabályok szerint adózzanak, mi ez, ha nem mások méltóságának a közvetett és durva megsértése, de inkább semmibevétele? Pedig a Parlamentben nemcsak a címer, de még a korona is jelen van. Jelképek, amelyeket senki nem vesz komolyan és senki nem tisztel! Szerencse, hogy a templomokban még nincs elrendelve a címer kifüggesztésének kötelezettsége. Egyelőre!

 

 

Peres ügyeim kapcsán gyakran vagyok kénytelen a magyar bíróságokra járni. Vicc, ahogyan a bíróságok a peres feleket kezelik. A tárgyalások nem a kiírt időben kezdődnek, elhúzódás esetén senki nem jön ki a tárgyalóteremből megnyugtatni a kint várakozókat, vagy tájékoztatni a várakozás várható időtartamáról, el sem tud az ember mozdulni a tárgyalóterem mellől, a parkoló őr pedig azonnal bírságol és pótdíjaz. A tárgyalás vezetése és a tárgyalási jegyzőkönyv készítésének módja egyenesen a nemesi feudális viszonyokat tükrözi, bicskanyitogató módon; ennek ellenére a hivatalos álláspont szerint minden törvényes és szabályos, az emberi méltóság sehol nem sérült. Jogorvoslattal a másodfokon vagy a legfelsőbb szinten, indokolás nélkül előírt perköltség és illeték összege tekintetében – az alkotmány tételes rendelkezése ellenére – mégsem lehet élni, de leginkább felesleges.

 

 

Az odahaza ország egy provinciálisan beszűkült hatalmasra duzzadt keleti mentalitású vízfej, amely csak a fővárosból áll, ahol létszámában egy kisebbség uralkodik és terrorizálja a jogállamra hivatkozva a lakosság többségét, amelynek nem lehet ténylegesen érvényesülő emberi joga és méltósága, hiszen minden esemény a fővárosra koncentrálódva zajlik és bonyolódik. Egyetlen lehetséges útvonalként az Andrássy út széle-hossza a Hősök teréig az összes rendezvény helyszíne és célpontja, amelynek következtében a főváros egyik nyílegyenes sugárútján, a két oldalán emelt vaskordon miatt az egyik oldalon rekedtek nem tudnak legálisan átjutni az út másik oldalán lévő lakásukba. Mi ez, ha nem egy létszámilag agresszív kisebbségnek a lakosság többsége feletti fizikai-pszichikai terrorja és emberi méltóságának semmibe vétele hétről-hétre a legostobább rendezvények miatt, ahol a rendőrségnek mindig védenie kell valakit, valakiktől. Ez az ország és főleg maga a főváros így alig élhető és szerethető az ott lakók részéről, legfeljebb csak oda átruccanva, kirándulva és azután gyorsan visszautazva, ahogyan én is teszem, viselhető el néhány nap, esetleg hét erejéig. Kordon, kosz, zaj és fejetlenség a mindenért tüntetők, a sztrájkolók, a kerékpárosok, a gyalogosok, a futók, a gyaloglók, a lóval vágtázók, a roncs kocsik, a „bogarak”, a melegek, a koszorúzások és az isten tudja, hogy még kik miatt. Pedig az alkotmány odahaza ugye az alapvető jogok legelején nevesíti az emberi méltóságot, amely minden emberrel vele születik, és amelytől senkit nem lehet jogszerűen megfosztani, mivel az emberi méltóság, mint alapjog valamennyi más alapvető jog eredője és gyökere?

 

 

A választ meg sem várva hadarta tovább.

 

 

Itthon az emberi méltóság ellenben nem leírás, vagy le nem írás kérdése, nem csupán hangzatos szólam, nálunk ennél sokkal többről van szó! Ez egy érzés, annak érzed-e magad a másik ember mellett vagy sem? Erről az érzésről odahaza elég csak egy mozgásában korlátozott embert megkérdezni: átadják-e az ülőhelyet neki a tömegközlekedési járműveken felszólítás nélkül, pedig a jel az ülőhelynél ki van táblázva, avagy szabadon hagyják-e a részükre fenntartott parkolóhelyeket? A válasz: nem! Sőt az egyezményes jellel ellátott engedélykártyát a gépkocsikban olyan személyek használják, akik szemmel láthatóan nem mozgáskorlátozottak, ráadásul márkás gépkocsikkal járnak ezek az állítólagos fogyatékosok. Persze a mozgáskorlátozott személy sem jár rosszul, engedélye jogellenes használatáért adómentes díjat kap zsebbe. Ezzel odahaza az emberi méltóságot meg lehet venni, a kutya nem ellenőrzi e törvénytelenséget, talán még a parkoló őr is részesedik mindebből a kegyes csalásból. Itthon, ha lelép a gyalogos a járdáról akármit is mutasson a közlekedési lámpa és akárhány sávos is legyen az úttest a kocsisor valamennyi sávban azonnal és egyszerre egymással egy vonalban leáll, dudálás és anyázás nélkül.

 

 

Ez valóban így van, ezt én is tanúsíthatom gondoltam magamban!

 

 

Mi ez részünkről, ha nem a gyalogos emberi méltóságának az autó, mint veszélyes üzem működtetője, vezetője általi tisztelete és elismerése? De odahaza ez a tisztelet ismeretlen, tette hozzá kávézó asztaltársam.

 

 

Az írás és a tett, az emberi méltóság hangoztatása és tényleges érvényesülése ellentmondásának – ha tetszik otthoni sárba tiprásának – legeklatánsabb példája, ahogyan a mozgásában korlátozott embereket kezelik odahaza a hivatalos szervek. A közintézményekbe kerekes székkel nem lehet bejutni megalázó segítségért való könyörgés nélkül, és ha bejut az illető, akkor nem fér be a liftbe; a probléma megoldását szolgáló jogszabály által meghatározott határidőt tudomásom szerint a Janus-arcú, farizeus hatalom saját érdeke szerint többször is módosította kitolva a rendezés végső idejét. Ráadásul a Deák Ferenc téren, a kis földalatti lépcsőjénél elhelyezett „segítséget” sem volt szerencsém még működés közben látni.

 

 

Az USA-ban sem lehet kerekes székkel a metróban sem a felszín alatt, sem felette közlekedni, vetettem közbe.

 

 

Rám sem hederítve folytatta. Itthon minálunk mindezen hiányosságok miatt kártérítést lehet követelni és kapni. És, ha nálunk elmész – áttérve részéről a közvetlen tegezésre – például Las Vegasba és ott a nem olyan régen épült toronyba ellátogatsz, akkor figyeljed meg, hogy kerekes székkel akár a legmagasabb szintre is simán fel lehet jutni, megalázkodás nélkül.

 

 

Itt vége szakadt alkalmi beszélgetőpartneremmel a diskurzus és az ellenpéldák sorolása, mivel a kávézóba belépett az Asszony, aki a tények szerint jogorvoslat nélküli teljhatalommal rendelkezett férje felett és ellentmondást nem tűrően közölte vele angolul, hogy vége a locsogásnak, kint ketyeg a parkolóóra … és itt a pénz a legnagyobb úr, az mindent felülír, de mindezt már én tettem hozzá és csak magamban.

 

 

Magamra maradva gondolatilag messzire kalandoztam. Ez eddig hittel vallottam: márpedig csodák csak a mesékben vannak! A tény azonban tény: az emberi méltóság magyar problémáiról egy magyar-amerikai (amerikai-magyar?) állampolgárral Kalifornia állam egyik „kisvárosában” Santa Moniká-ban sikerült véleményt cserélnem (bár ez utóbbi állítás némileg túlzás), egy kávézóban, egy véletlen szituáció révén, amelyet Álmos nevem érthetetlen magyarságú angol változatának elhangzása tett lehetővé. Az is a véletlen művének tudható be, hogy már Las Vegast követően - készülődve a hazautazásra - léptem be az említett tengerparti város kávézójába, amelynek köszönhetően hallgatólagosan, de tapasztaltan tudtam visszaigazolni kávézópartnerem szóáradatában elhangzott és általa példaként felhozott tényeket. Azaz: minden előzetes felhívás nélkül figyeltem fel a helyszínen a mozgáskorlátozottakkal való különleges és számomra ott mindennapinak tűnt bánásmódra. Valóban, probléma nélkül tudtak feljutni a torony legmagasabb emeletére és talán - kellő szándék mellett - akár még ki is próbálhatták volna a különböző hajmeresztő „játékokat” közvetlenül is átélve a mélybe vagy a magasba zuhanás/repülés, valamint a szabadban forgó „ringlispíl” és a toronyból való „kiugrás” lélegzetelállító élményét. Mindehhez, a szükséges beöltözés nehézsége, a kifogástalanul szolgálatkész személyzet segítségével biztos, hogy valamennyi arra vállalkozó mozgáskorlátozott által simán legyőzhető lett volna.

 

 

Santa Monica, 2010. május 17.