Fogarasi József

Az igénytelenség és az igazságszolgáltatás közötti összefüggés egy bizonyos nézőpontból közelítve

 

 

Aligha vitatható: az egyéni igénytelenség kihat az igazságszolgáltatás minőségére és kultúrájára (is)! Az igazságszolgáltatástól elvárt színvonal és az e tevékenységet végző személyek – bírák, titkárok, fogalmazók, ügyvitelt ellátó munkavállalók stb. – önmaguk külső-belső „megjelenítésének” igényessége között (lehet tagadni, de a tények makacsul bizonyítanak), egyenes arányú az összefüggés. Az egyéni igényesség, a bírósági munka minőségszínvonalának egyfajta tükörképe, míg az adott bíróság(ok)nál tapasztalt állapot mindennek a visszatükröződése.

 

 

Ennek egyik külső „vetülete” a kívülálló, az igazságszolgáltatási tevékenységet igénybe vevő fél által is jól látható, érzékelhető, akár egyszerű ránézéssel (szemrevételezéssel) is. Természetesen a mindebből levont egyéni következtetés azonban csak a nagy-számok közötti összefüggések törvényszerűségei szerint és legfeljebb kiterjesztő értelmezés mellett lehet másokra nézve is általánosítható, vagy igaz Mindenesetre ez az első benyomás a látott személy karakteréről (jelleméről) sok mindent elárul. Egy agyon taposott, sarkában deformálódott - vagy csupán a koszos - cipő; az ápolatlan, kócos, festésében már kifakult haj; az ujjperecen lekopott körömlak; az elmosódott szemfesték, stb. amelyeket a - sokszor gyűrött, illatában pedig izzadságot árasztó - talár már/még nem takar el, mind-mind viselője - külső megjelenése - igénytelenségéről árulkodik, annak mintegy közhiteles – „okirati” – bizonyítékát szolgáltatva.

 

 

Az említett, önleleplező „igénytelenség” sorában egy következő, magasabb lépcsőfokot képez az a - szintén látható - megnyilvánulás, amely azonban már szoros kapcsolatot mutat az adott személy és az általa végzett szakmai tevékenység (illetlenség leírni: hivatás) között. Tükrözve általa a produkcióval, „szolgálattal” kiérdemelt – de ki nem hirdetett – minőségkritikai érdemjegyet. E „mutatványok” viszont csak a tárgyalóteremben válnak észlelhetővé és „élvezhetővé”. Ilyen eseményként tarthatók számon például, az eljáró bírói tanács egyes bíráinak tárgyalótermi megnyilvánulásai. Amelyek - munka közben - a háromtagú tanácsban eljáró bíróság – az ügy előadó bíráján felüli – tagjainak a tárgyalandó ügy iránti - esetenkénti totális - szakmai érdektelenségéről, oda nem figyeléséről tanúskodnak, amelynek külső, árulkodó jeleivel a tárgyaláson részt vevő felek, illetve az esetleges hallgatóság előbb szembesül, mint az ügy előadásával bajlódó/szenvedő bírótárs. Nevezetesen: a bírói pulpitus mögött tétlenül ücsörögve feszengő, önmagával kezdeni mit sem tudó bíró maga elé meredő, álmodozva ábrándozó tekintete; a nehézségi erő létezése miatt le-lekókadó/hanyatló fej; a peres felek felé szempihentetésnek láttatott szemlehunyás és horkolás nélküli alvás; a bírói pulpituson az ujjakkal való hang nélküli, de látványosan kivitelezett ütemes „dobolás”; avagy a bíró előtt fekvő papírokon való firkálásban megnyilvánuló céltalan és összevissza rajzolgatás.

 

 

A tárgyalás-, illetve a jegyzőkönyv vez(et)és szabályai terén az eljáró bírósági tanács elnöke által helyben és azonnal kialakított elveknek tárgyalás közbeni összekuszálódása viszont a tárgyalandó ügyre történt előzetes felkészülés hiányosságaira/fogyatékosságaira vezethetők vissza. A jegyzőkönyvvezetéssel kapcsolatos - akár a magnóra, vagy a jegyzőkönyvvezető részére történő diktálás körüli - anomáliák ellenben már az egész bírósági rendszer betegségének és támadhatóságának (szubjektivitásának) a visszatükröződéseként értékelhető. A tárgyaláson elhangzottak és a jegyzőkönyvben rögzítettek gyakorta alig vannak köszönő viszonyban egymással, annak ellenére, hogy a fél kérheti a magnó visszajátszását és a rögzítettek esetleges kijavítását, de hogy ebből végül valóban mi is került a magnószalagra, az a tárgyaláson idő hiányában már nem igen ellenőrizhető. Utólag pedig már hiába kéri az érintett peres fél a magnókazetta meghallgatását, az a bírósági infrastruktúra anyagi helyzete miatt már nem lehetséges, mivel a kazettát a bíróságok letörlik, illetve újrafelhasználják. Ennek következtében a bíróság jegyzőkönyvi produktuma ténylegesen kikezdhetetlen, a bírói függetlenség körébe tartozása miatt pedig még a nyilvánvaló szakmai tévedések sem orvosolhatók, még akkor sem, ha annak a peres felek valamelyike által produkált megdönthetetlen bizonyítékai vannak.

 

 

Persze ennél súlyosabb hibák is előfordulnak. Az eljáró bíró sosem lehet elfogult, ezt a törvény írja elő, de a gyakorlatban a bíró elfogulatlanságát akkor is hangoztathatja, amikor annak az objektív tapasztalati tények is ellentmondanak: a mellette lévő, másik szobában tárgyaló bírótársa ügyét tárgyaló bíró még akkor is elfogulatlanságát bizonygatja, amikor mindennek a bíróság elé tárt konkrét bizonyítékok egyértelműen ellentmondanak. A bíró ennek ellenére, a peres fél tiltakozását leseperve az igazságszolgáltatás pulpitusáról simán és szemrebbenés nélkül letárgyalta az adott ügyet, amelyben még az sem zavarta meg, hogy mindezen álságos objektivitás miatt az érintett peres fél tiltakozása jeléül látványosan kivonult a tárgyalóteremből. Persze az elfogultság kérdésében az a bíró is nyilatkozhatott volna, akivel szemben az adott ügy tárgyalása éppen folyamatban volt. Megtette, de nem érezte – sem magát sem – kollégáját elfogultnak az őt közvetlenül érintő ügy tárgyalásában és elbírálásában? Elképesztő ez a minden objektivitás felett álló, a priori bírói objektivitás!

 

 

De ne soroljuk tovább a létező szakmai hibákat, törvénytelenségeket. Ezek jelentős részét a szakmát kutató tudósok és más szakemberek már publikálták és a nyilvánosság számára olvashatóvá tették. A konklúzió az, amely a feltárt hiányosságok ellenére, intézkedésként elmaradt. Pedig egyre nyilvánvalóbb: a Rend Állama, amely az együttműködésen és a szakmai igényességen kell, hogy nyugodjon, nem fogadhatja el, de tétlenül sem nézheti, hogy a rendszerváltozáskor - és azt követően is - elmaradt a bírák szakmai és emberi, etikai „átvilágítása”. Ma már fel- és elismert tény, miszerint a bírósági reform stabilitása és eredményessége csak az emberi tényezők alapos megújulása/megújítása függvényeként lehetséges.

 

 

Mindezt kellően alátámasztja az a „kicsinyke”, de – inkább kicsinyes és – nem mellékes, általános emberi, munkavállalói, szakmai igénytelenség és szűklátókörűség, illetve pökhendi hozzáállás, amelynek - az elefántcsonttoronyba történt bírói bezárkózás - eredményeként a kívülálló állampolgár által feltárt és dokumentált, a bíróság munkájában naponta ismétlődő hiányosságot az illetékes ítélőtábla bírái és alkalmazottai évek óta nem hajlandók észrevenni és kiigazítani. Aki ezt az állapotot - a jó ez így, ahogyan van; minek változtassunk, hiszen eddig is ezt alkalmaztuk - általános emberi hozzáállás alapján tudomásul veszi - bár figyelmét többször is felhívták rá - az emberileg nem alkalmas arra, hogy - az adófizető állampolgárok pénzéből finanszírozott - közhivatalt viseljen! Bíró esetében mindez még súlyosabban minősül: hiszen azzal, hogy a feltárt hiányosságot a bíró munkája során nap, mint nap alkalmazza, egyrészt a jogsértő hiányosságot a polgár felé mintegy legitimálja, másrészt azonban az állampolgárt megtéveszti, elbizonytalanítja és megingatja az igazságszolgáltatás jogszerűségébe, és hibátlanságába vetett hitében, illetve bizalmában. Pedig a probléma (a hiányosság) egyszerű, jól látható és mindenki számára, aki az érintett bíróság épületébe belép, egyértelmű: az adott bíróság székhelyének hivatalos utcaelnevezése és a bíróság bejárati kapuján hivalkodóan feltüntetett utcanév, nem egyezik!

 

 

Aki mindezt évek óta – a munkahelyére nap, mint nap belépve – nem képes és nem hajlandó észrevenni, majd e rendezetlen állapot megszüntetésére munkahelyi-hatósága vezetésének figyelmét felhívni, az egészen biztos, hogy mindennapi más tevékenységét is hasonló „igényesség” mellett látja el. Ez viszont már közügy, amely minősítés következtében az ilyen mérvű hozzáállás, figyelmetlenség és nemtörődömség a társadalom részéről elfogadhatatlan. Mindennek következményeként - az arra illetékesek részéről - fel kell, hogy vetődjön az adott bírósági intézmény vezetői felelősségre vonásának, valamint alkalmasságának-alkalmatlanságának kérdése.

 

 

Az önmagukért beszélő tények

 

 

A Fővárosi Ítélőtábla hivatalos címe, amelyet a jogintézmény saját hivatalos levelezésén használ (feltüntet) – az idéző végzésben például: Fővárosi Ítélőtábla 1027 Budapest, Fekete Sas u. 3. házszám, fszt. II. ajtószám; míg a hivatalos levelezés során, a fejlécen, illetve a hivatalos iratokon és a postára adott borítékokon is – „Fővárosi Ítélőtábla 1027 Budapest, Fekete Sas u. 3.” szerepel.

 

 

Ellenben, a „Telefonkönyv Budapest 2010” kötetében az Intézmény címeként: „Fővárosi Ítélőtábla 1055 Markó u. 16.” olvasható.

 

 

Mindezzel szemben a Fővárosi Ítélőtábla Budapest II. kerületi irodaépületének - bejárata baloldalán olvasható - címében: a „Feketesas u. 3.” (1. kép). [Ugyanabban az utcában, az Ítélőtábla baloldali bejárata utáni épületen - az „ÁRKÁD” feliratú táblával jelzett bejárat (2. kép) melletti ajtónál - is a „Feketesas u. 3/A.” (3. kép) felirat (kőfalra rögzített kiírás)] szerepel.

 

 

Pedig az Ítélőtábla épületének mindkét utcasarkán - a közigazgatási hatóság által elhelyezett utcatáblákon - hivatalos utcanévként: - a bejárattal szemben állva a jobboldali utcasarok utcatábláján (4. kép) és a bejárattal szemben állva a baloldali utcasarok utcatábláján (5. kép) is egy és ugyanazon utcanév - „II. ker. Országút (alatta) Fekete Sas utca” olvasható.

 

 

Aki e kérdésben illetékesnek érzi és véli magát és nem impotens, az cselekedjen már végre a Rend és a Jogállam szabta követelmények összhangba hozása végett!

 

 

Budapest, 2010. október 23.

 

A téma utóéletét lásd itt.

 

 

 

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 37
a héten: a héten: 233
a hónapban: a hónapban: 1064
összesenösszesen356873
az oldalt jelenleg nézik: 3