Fogarasi József

Biciklisek

2010. szeptember 23. csütörtök

 

 

 

Tegnap, nem tudván a Critical Mass kerékpárosok esti felvonulásáról, sétát tartottam ifjúkorom lakhelyének helyszínén, a Szent István parktól a Nagykörútig. A Nagykörúthoz érve szokatlan látvány fogadott. Kerékpárosok cikáztak összevissza járdán, úttesten és még a villamosok sínpályáin is, nem kímélve az autósokat, villamosokat és még gyalogosokat sem. Sőt, gyakran önmagukat is akadályozva a normális haladásban egymással szemben, kivilágítatlanul, megkülönböztető jelzések és irányváltoztatásokra utaló mozdulatok nélkül hajtottak eszeveszetten, felszabadultan. Úgy tűnt övék a világ, legalább is a Nagykörút Margit híd és Petőfi híd közötti része. Csak az esti híradásból értesültem, hogy mindez a felfordulás „a kerékpárosok egyenrangú félként való kezelése” céljából szerveződött Budapesten, az esti közlekedési csúcsforgalom kellős-közepén, a közlekedési szabályok legcsekélyebb betartása, a mindenkitől (autósoktól, tömegközlekedési eszközöktől, gyalogosoktól) elvárható közlekedési kultúra legkisebb mértékű megnyilvánulása nélkül.

 

 

A közlekedést nem irányította senki, a közlekedési lámpák, táblák és útjelzések mintha nem is léteztek volna, a helyzet urai a kerékpárosok voltak, akik ennek biztos tudatában szegték meg sorra a legelemibb közlekedési szabályokat. Az utca egyik oldaláról a másikra életveszély volt átjutni. Az idősebbek mindezt az amúgy viszonylag egyszerű feladatot csak többszöri kísérlet mellett tudták kivitelezni. A mozgássérült lemondott az átkelésről, a gyerekkocsit toló asszony kétségbeesve nézett hol jobbra, hol balra, hol a gépkocsik, hol a kerékpárosok kedvező mozgásirányát keresve. Nem volt kegyelem a kerékpárosok részéről, senki irányában. „Ki volt az a barom, aki ezt a felfordulást engedélyezte és nem vezényelt legalább a zebrákhoz rendőrt” fakadt ki igen indulatosan a kisgyerekes anya! Majd feltartott kézzel, egy esernyővel hadonászva, rendet vágva az agresszív kerékpárosok között átverekedte magát a túloldalra. Az autósok sem tűrték trágár szavak nélkül a velük szembejövő, jobbra is és balra is ki-kibillenő mozgó emberi arcot viselő, de önmagukból kivetkőzött úttestfoglalókat. Gondolom a villamosvezetőket is kiverte a frász a villamossínekre kanyarodó mozgó célpontként viselkedő kerékpározók láttán, akik miatt a hosszú szerelvényt vész-fékezniük kellett.

 

 

Ez is csak nálunk fordulhat elő gondoltam, emlékezve a korábbi külföldi útjaim során látottakra, tapasztaltakra: Pekingben, Tokióban, Los Angelesben, San Franciscóban stb. Az említett városokban a közlekedésben való egyenrangúságot nem az akciók testesítették meg, hanem a résztvevők által ismert és betartott szabályok biztosították. Mindenki figyelt és vigyázott a másikra, előnyét, „erőfölényét” senki nem fitogtatta és nem is erőszakolta rá a másikra. A gyalogos mindenütt, valamennyi közlekedési eszköz által tisztelt személy volt. Még az ember által húzott, „vezetett” riksakulik is megálltak az úttesten átkelő gyalogosok előtt. Ugyanakkor, a közlekedésben részt vevő valamennyi kerékpáros elől-hátul ki volt világítva, a közeledést halk csengetéssel, az irányváltást pedig jól látható karmozgással jelezték a többi közlekedő felé és még a bukósisak is csak elvétve hiányzott a fejükről. Egyszerűen szólva, érvényesült az általános közlekedési kultúra: a felszínen, a felüljárókon, az aluljárók és a metrók területén; a mozgólépcsőn a jobboldalt álltak a mozgólépcső mozgásával együtt haladók, szabadon hagyva a baloldali részt a gyalogosan sietősebb emberek számára. Ugyanez a szabály érvényesült a közlekedési eszközökre történő ki- be, illetve a fel- és leszállás alkalmával.

 

 

Talán idehaza is itt lenne az ideje a közlekedési kultúra tömeges elsajátíttatása követelménye szükségességén elgondolkodni. Az óvodákban, az általános- és középiskolákban, de talán a felsőoktatási intézményekben sem lenne haszontalan e témával többet foglalkozni. A különböző közlekedési eszközök vezetőitől a szabályok betartását akár szankció kiszabásával is meg kellene követelni: a gyalogos mindig, minden esetben és helyzetben SZENT! Nem kiabálunk rá, nem küldjük el sehova, és nem is ijesztjük meg őket fülsiketítő tülköléssel, avagy a szinte csak itthon alkalmazott állati hangot utánzó kürtöléssel. Mindez, a megkülönböztető jelzést használó gépjárművek vezetőitől is elvárható lenne, kiegészítve azzal, hogy a hirtelen bekapcsolt és a legnagyobb hangerőn folyamatosan visító szirénák helyett csupán meg-megszakított „pityegéssel” kellene jelezni közeledtüket. Ugyanakkor senki által nem szabadna feledni: a település és az általa biztosított közlekedési szolgáltatások elsősorban a gyalogosokért vannak!

 

 

Nálunk, a folyamatos és türelmes tanulási folyamatokat az egyes „közlekedési eszközök napjával” igyekszünk helyettesíteni és kiváltani, elfeledve, illetve tudomást nem véve, hogy ezzel tudatosan és szándékosan egymás ellen hergeljük, egymásra uszítjuk a tömegközlekedési eszközök vezetőit, az autósokat, a kerékpárosokat és a gyalogosokat. De miért hagyjuk ki a felsorolásból a görkorcsolyával, a gördeszkával és az egyéb más két kerékkel mozgó és rajta álló utast szállító eszközöket, vagy a lovon, ökrön, szamáron stb. közlekedni akarókat! Pedig az utóbb említettek „már” abszolúte megfelelnek még a „zöld” követelményeknek is.

 

 

Javaslom, gondolkodjunk el mindannyian – városvezetők, jog- és különböző érdekvédő szervezetek – vajon az egyes „akciós napok” révén valóban „zöldebb” lesz Budapest? Illetve az egységes közlekedési kultúra megvalósítása és érvényesülése eléréséhez tényleg csak az „akciós napok”, avagy a folyamatos felvilágosító és nevelő tevékenység révén juthatunk-e közelebb? Nem feledve és negligálva, a szükséges - folyamatos és nem kampánycélt szolgáló - infrastruktúrafejlesztések megvalósítását sem.

 

 

Budapest, 2010. szeptember 23.