Fogarasi József

Visszatértek az 50-es, 60-as, 70-es évek?!

2010. szeptember 17. péntek

 

 

 

Egyszerű, szokásos kártyapartira jöttünk össze a hétvégén, Újbuda nem a legszegényebb negyedében épült - családi házból többszintessé növekedett, garázzsal, kerttel, medencével, szaunával ellátott, kúriának is nevezhető, de inkább - kastélynak látszó - becslésem szerint két-háromszázötven négyzetméter alapterületet is meghaladó - kívül belül anyagi nélkülözés nyomait nem mutató, baráti otthonban. A „birtok” önálló körbejárásához - kerülve az eltévedés veszélyét - jobb, ha a vendég térképet vagy nyomkövetőt kért a házigazdától. Nem tudom mennyien lehettünk szám szerint, de ez nem is volt lényeges, tömeg egyik szegletben sem alakult ki, egymást senki sem lökte fel, mint ifjúkorom házibulijain, ahol a két szoba már luxusnak számított, a halról és a fürdőszobán kívüli illemhelyiségről már nem is beszélve. Az alkalmi társaság vegyes korosztályú volt, nemüket tekintve a hölgyek lehettek többen. A folyamatosan érkező vendégekből az épületen belül és a kertben is kisebb-nagyobb evő-ivó-beszélgető alkalmi csoportok alakultak majd váltak szét rendszertelen ütemben és meghatározhatatlan időközönként. Meglátásom szerint nem volt olyan vendég, aki a jelenlévők közül mindenkit ismert volna, ez azonban szemmel láthatóan senkit nem zavart. Egy ideig gondtalanul játszottunk az ebédlőnek nevezett egyik nagyobb alapterületű, festményekkel teleaggatott terem, félreesőbb „zugában”. Kártyázás közben felelevenítődtek a régebbi idők – e körben már többször elhangzott és mindannyiunk által nagyjából jól ismert – történetei és anekdotái, de nem feltétlenül a korábban elmeséltekkel egyező tartalommal, illetve előjellel. Mindez azonban, még a „mesélőkre” odafigyelők közül sem tévesztett meg senkit. Kellemes időben - nem zavartatva a jövő-menő vagy csak egy időre hozzánk tévedt vendégek szófoszlányaitól - jól éreztük magunkat.

 

 

Éjfél körül asztalt bontottunk és körbejártuk a kialakult alkalmi társalgó-körök egy részét. Az evés és az ivás váltakozó funkciójának kielégítése révén látásból úgy tűnt mintha már mindenki ismerte volna valahonnan a másikat. Több alkalmi csoporthoz közelebb-távolabb állva izgalmas dolgokat is lehetett hallani, igazságtartalmukat nem tudván megítélni. A messziről jött ember általában sokat és érdekeseket szokott mondani, kedve szerint, a kontroll biztos hiányában bízva, a lebukás veszélye nélkül. A kert egyik grillezője mellett ülő-állók körében ifjú titán kápráztatta meséjével a körben állókat, különösen a hölgyekre sikerült észrevehető hatást és mély benyomást gyakorolnia. Szereplése nem volt szimpatikus; igyekezetről, küzdelemről, kemény munkáról beszélt, amely aztán meghozta számára a sikert, a várt és remélt karriert, a nem túl távoli napokban. Ismertem az apját ő cipelte a hátán a „Gellért-hegyet” és rajta a kemény „munkával” kapaszkodó - most hencegő - fiát. Tulajdonképpen nem is őt kérték fel a feladatra, hanem az „ősét” mondta dicsekvően, de az „öreg” már nem vállalta, pihenésre vágyott és a megszerzett javak nyugodt élvezetére, ezért a felkínált lehetőséget elhárítva magától, az általa egyedül alkalmasnak ítélt fiát ajánlotta, a felkérők figyelmébe.

 

 

De hát hol itt az igyekezett, a küzdelem vagy a kemény munka, tette fel valaki a cinikusnak hangzó kérdést, mert a karrier ugyebár teljesen világos és egyértelmű? A dicsekvőről úgy tűnt többen is tudják, a papa a legjobb iskolákba járatta fiát. Kitűnő érettségi után menő egyetemen szerezhetett diplomát, gyatra nyelvtudását pedig külföldön csiszolhatta, majd apai kádersegédlettel a fényes, pénzügyi karrier következett. A mostani ciklusban a politikai főtanácsadói státusz mellé kormánytisztviselői kinevezés is dukált. Olyan státust kapott, amely anyagilag is alá volt támasztva, személyében utasítást pedig csak közvetlenül a szervezet első számú vezetőjétől kaphatott. Elszámolási kötelezettséggel sem tartozott senki más irányában. Felelősségre is csak ő vonhatta. Tehát nincsenek saját érdemek, szamárlétra sem volt, alkalmasságában sem kételkedett senki, hiszen az apja már „bizonyított”! Ennek köszönhetően kudarcai nem voltak, a reménytelen pályázatok, a kínos interjúk, a külön előírt alkalmassági vizsgák kudarcai nem érhettek fel hozzá. Hiszen a rendszerhű apa - DNS-el is igazolható - leszármazója vitathatatlanul - mindenkinél - a legalkalmasabb, a legifjabb korban is, akármilyen tisztségre. Szánalmas, mormolta valaki, odébbállva.

 

 

Óhatatlanul is adódott a gondolati – emlék – párhuzam. A nagytőkések államosítása és családjuk ellehetetlenítése, - személyes használati tárgyaik kivételével - mindenük elvétele (államosítása), számukra - a megszokottakhoz képest - egy odúnak nevezett szánalmas minőségű „lakás” kijelölése, ahol a konyha, a mosakodásra alkalmas hely, és a mellékhelyiség is az udvar másik végére épült, télen-nyáron egyforma kinti-benti hőmérséklettel. A lakhely pince nélküli, a padlót kövezetlen, döngölt föld képezte, a szőnyeg a nyirkosság miatti penészedéstől több színben is pompázott. Az unokák, a családfő „érdemeire” tekintettel, Angyalföld legszélén épült és működő, „legelitebb” általános iskolájába járhattak, ahol az osztálynapló minden egyes kinyitásakor ugyanarról a bejegyzett és kitörölhetetlen bélyegről árulkodott: osztályidegen. Öltözékük, megszólalásuk, viselkedésük osztálytársaiktól különbözött, amely „különcségek” miatt barátokra csak ritkán leltek. Ellenben, kipróbálhattak és megtanulhattak olyan dolgokat, amelyekre azelőtt, otthon, még álmukban sem gondolni: papírba tekercselt vágott dohány élvezete, kártyázás, snúrozás, káromkodás, verekedés és betyárbecsület!

 

 

A gimnáziumba csak egy kivételes engedélynek köszönhetően iratkozhattak be, de a latin-biológia szakos tagozat tilos volt számukra. Az életben való boldogulást elősegítvén, a fémmegmunkáló politechnika órákat látogathatták. Az orvosi egyetem, a munkás-paraszthatalom védelmét ellátó-biztosító szülők gyermekeinek volt fenntartva. Az e körből kimaradtaknak, egy-két éves közvetlen kétkezi fizikai munka igazolása nélkül, a legjobb felvételi eredmény is csak a helyhiány miatti elutasításhoz volt elegendő. Kivéve azokat, akik apuka érdemei alapján a felvételi bizottság előtt bemutatták a Munkás-paraszt Hatalomért, vagy a Szocialista Hazáért érdemrend kitüntetést, illetve a partizán múlt miatt kiérdemelt posztumusz vagy ennél „magasabb” partizán kitüntetéseket. Egy idő után a magyar partizán apukák számszerűsége oly mértékűre növekedett, amely mellett nem csupán az országot, de egész Európát is meglehetett volna védeni a fasiszta rémuralomtól.

 

 

A társadalom perifériájára szorított értelmiségi és az „E” kategóriába sorolt családok gyermekei - az egyetemi felvételire készülve és várakozva - örülhettek, ha ez időre (30 napon belül) egyáltalán – valahol – el tudtak helyezkedni, vagy legalább igazolt munkavégzéshez jutottak, hiszen fejük felett Damoklész kardjaként ott lebegett a „kmk” jelű Káin-bélyeg. Így aztán a számukra „felkínált” munkalehetőségek - segédmunka, vagy más kétkezi, nehéz fizikai munka, avagy kivételes lehetőségként végrehajtót kísérő „írnoksegéd” stb. - közül nem igen válogathattak. A lényeg, a munkahelyet, a munkavégzést igazoló papír, igazolás megszerzésére, birtoklására helyeződött. Aztán, ha az illető a megszerzett munkahelyen munkáját mindenki megelégedésére végezve, még „jól” is viselkedett, kiérdemelhette a véglegesítést ígérő káderfejlesztési terv egyik sorszámmal ellátott rubrikájának üresen hagyott helyét. E terven belül az előbbre jutást, azonban sohasem a sorszám szerinti sorrend biztosította. Ha ugyanis származását (apukát, anyukát) sikerült a feledés homályában tartania, a káderfejlesztés eredményezte - kellő szocialista „szocializálódás -” fejlődését követően esetleg beléphetett a káderutánpótlási terv előszobájába. E folyamatot - ha volt hozzá gusztusod - a munkásőrség kötelékébe történt belépésed akár fel is gyorsíthatta. „Fejlődésed” folyamatát azonban „lelkiismeretes adminisztrációval” - értékelve - mindig figyelemmel kísérték. Így aztán a ranglétrán az egyszerű haladás helyett akadtak lehetőségek a nagyot ugrásra is: ha például sikerült megtagadnod külföldön élő (különösen a külföldre disszidált) rokonaidat, esetleg előkerültek érdemeket szerzett – számodra addig ismeretlen – munkás-paraszt-katona felmenő és oldalági rokonaid, úgy a tehetség, a szorgalom vagy a rátermettség a továbbiakban már lényegtelenné válhatott. Persze „mandinerrel” – papírok, igazolások, érdemek tanúkkal történt bizonyításával, no meg bratyizással és mutyizással – is lehetett kiváltságokat szerezni, kiérdemelni. Azonban, a kivételek összes kivétele ellenére sem volt arra példa, hogy bárki is – a „megbecsülés” jeleként – az apukájának felajánlott - a legmagasabb vezető alá rendelt közvetlen irányítású - extra állást és beosztást, az apuka kizárólag a saját fia javára történő lemondása révén szerez(het)te volna meg. Így aztán a társaság messziről jött, sokat látott, kitartóan és szorgalmasan végzett kemény munkájával, óriási „karriert” befutott, s minderről rengeteg „érdekeset” mesélő fiatalember, a történeteivel - a családfáját igen csak ismerő személyeket is felvonultató „rangos” vendégseregből verbuválódott alkalmi hallgatósága körében - őszinte szimpátiát és elismerést nem igen aratott. Sőt, a hallgatósághoz verődött személyek közül többen, amikor konstatálták, ki az ügyeletes szónok, a lehető legrövidebb időt követően, más beszélgető csoportosulást kinézve maguknak, távoztak a helyszínről.

 

 

Kártyázás közben, köztünk is - többször - szóba került a rendszerváltás/rendszerváltozás ténye, egyesek pedig, az ulti bemondása közben, csak úgy fogvégről odavetve és viccnek szánva, a közös gondolkodás serkentéseként jegyezték meg félhangosan: mi az? - volt ilyen? - Ti hallottatok róla? - ma is meg van még? - és akkor most itt a vég? - minderről a jelenlegi hatalmi kurzus is rendelkezik ismerettel? - és mi lesz a korábbival és túlélőivel, őket száműzzük és elfelejtjük? - kutyából nem lesz szalonna!

 

 

Hát igen, állapítottam meg magamban a látottak, hallottak alapján: a magyar feudális társadalom hűbéri láncolata szerint összefonódott, uram-bátyám kapcsolati rendszere által életben tartott „személyzetpolitika” tartalma és lényege, a hozzá vakolatként tapadó módszerek és eszközök minden rendszert képesek voltak túlélni, hagyományaikat pedig az utódokra átörökíteni. Papíron tehát, ugyan a hátunk mögött hagytuk a Kádárrendszer párttagkönyv elvhűségére alapított és felépített „humánpolitikai filozófiát”, de gyakorlata minden hátrahagyottat túlélve - az állam „láthatatlan alkotmányára” támaszkodva - ma is az ’50-es, ’60-as, ’70-es évek, precedens értékű mintáját követi és érvényesíti!?

 

 

Budapest, 2010. szeptember 17.