Fogarasi József

Lehet más? Igen: a zöld, a kék, a fehér ...!

2010. szeptember 13. hétfő

 

 

 

Az elmúlt hétvégén - egy hangverseny erejéig - „átruccantam” ide, a szomszédba, a „sógorokhoz”, vonattal. Az utazás során a vonatablakból kitekintve szembetűnő volt a mező, az erdő, a fák lombkoronájának és a rét fűjének zöldje; a hegyek feletti ég kékje és az égi magasságokban az egymásra tornyosuló felhők fehérje. Mindez - az otthon megszokottakhoz képest - megnyugtatóbb, szemet-lelket gyönyörködtetőbb/melengetőbb módon volt más: a zöld zöldebb, a kék kékebb, a fehér pedig fehérebbnek látszott. Az itt észleltek, vajon miben is különböznek az otthoniakhoz képest? Egyáltalán tényleg más, vagy csupán másnak tűnik? Szükséges-e hogy az itteni - valóban - más legyen? Amennyiben igen, akkor ki jogosult (köteles) eldönteni, hogy minek meddig kell másnak lennie/látszania, s hogy kinek, kiknek lehet, szabad, ez ellen tiltakozni? Nem feladatom e kérdések megválaszolása – ne adj isten – eldöntése. Viszont nem szeretném, nem is tudnám megakadályozni, hogy gondolataim e témakörben itt - a kinti sógor végtelennek tűnő tájain - rendezetlenül, de szabadon kalandozzanak, akár összevissza is.

 

 

Az első benyomás, az indulásról: a Keleti pályaudvar belső körülményei borzalmasak, a peronjegy-szűrő ellenére. Ellenben üde színfoltként hatott rám az utazásra helyet kínáló és biztosító vonatszerelvény esztétikus kivitelezése, külső felületének graffiti mentessége (vajon miért nem lehet ezt a hazai járatok esetében is biztosítani?). A belső „tisztaság” azonban már ismerősnek tűnt, a kihúzhatós szemétgyűjtő – legalább is a saját ülésemnél – csak félig volt üres, vagy csak félig volt tele? A lehajtható „asztalka” önmagát nehézkesen tudta egy helyben tartani. Az utazóközönség is alig különbözött a megszokottaktól (a német-ajkúak kirívóan hangosak voltak és bosszantóan kihívóan viselkedtek). Ami tárgyi eszköz önmagából hangot tudott kibocsátani az folyamatosan meg is szólalt (telefon, műsorszóró, laptop), nem kímélve a csend után vágyókat. Nem lepett meg a mozgóárus mozdulatlansága sem, a határig, majd azt átlépve lassított felvételű megmozdulása, de már csak EUR-ért és bemondásos alapon. A belső tájékoztatásért felelős digitális kijelző tábla (idő, sebesség, következő állomás, késési idő stb.) ellenben végig hibátlanul működött. A hangosbemondó érthetőségével vagy a hallásommal, időnként azonban voltak problémák.

 

 

A zene egyik európai fővárosa mostanság is gyönyörű, állapítottam meg a pályaudvarról a szállodáig közlekedve. Telis-tele színpompás virágokkal, üde parkokkal, gondozott régi házakkal és utcákkal. A város mindennapjainak nélkülözhetetlen megszemélyesítői, azonban - úgy tűnt - itt „Európában” – nevezzük másként értelmezve: Európa közepétől kicsit nyugatabbra – sem különböznek a „távolabb” lakó társaiktól. Bár az utcákon nem hiányoztak a szemetes kosarak, ürítésükről kellő gyakorisággal nem gondoskodtak. Itten is az otthoni körülmények köszöntek vissza. Cigarettázás mindenhol, a kiszolgálás kulturáltsága kívánnivalót hagy maga után, a pincérek halláskárosodásban és mosolytalanságban szenvednek, a vendéglátóhelyeken a számlaadás hiánycikknek számít, az utakon türelmetlen tülkölés hallatszik, a gyalogosok képtelenek ritmus-szabályosan közlekedni, mobilozás mindenütt. A tömegközlekedés azonban pontos és megbízható. A kihelyezett táblákon feltüntetett érkezési-indulási időpontok stimmeltek, a kocsikban a tömeg és a tolongás a ritka kivételek közé tartozott, a fel és leszállás rendjét – elől csak felszállás a többi ajtón leszállás – gépiesen, német precizitással mindenki betartotta, a járműveken szinte kivétel nélkül működtek az utas-tájékoztatótáblák/monitorok, az egyes információk közötti időt reklámokkal kitöltve.

 

 

Salzburg fő kínálata – az ünnepi játékok elteltével is – zene mindenütt és minden mennyiségben. Sajnos a mennyiség néha a minőség rovására ment. Az altemplomi Mozart zongoraszonáta egy jól sikerült egyetemi vizsgaelőadásra emlékeztetett, igen gyenge akusztika közepette (persze lehet, hogy az érkezés volt részemről rosszul időzítve és így nekem már csak a nem kellő élvezetet nyújtó helyek egyike jutott). A Mirabell kastélyban adott koncert – TWINS trió és Gerda Guttenberg – viszont minőséget képviselt, igaz ehhez a terem korhű adottságai is kedveztek, leszámítva a hibás, vibráló gyertyaégőket és a művészek ülőalkalmatosságát, amely látványosság a hétköznapok irodája főnöki székét volt hivatott bemutatni és „reklámozni” És, hát a nagyérdeműről se feledkezzünk meg: az öltözék külsősége árulkodott viselője belső énjéről (semmi ünnepi és művészet iránti tisztelet). Viszont, fényképezés minden eszközzel: a japán, kínai, koreai (pontosan nem megállapítható) „hangversenyrajongók” mindent megörökítettek az örökkévalóság számára. Fényképezték egymást és önmagukat, nem tisztelve sem az előadó művészeket, sem a hallgatóságot. Nem ismerve az előadott művet a közönség gyakran tapsolt, úgy a tételszüneteknél, mint a zenészek lélegzetvételnyi szüneteiben. Az volt a benyomásom, mintha a közönség nagyobbik fele inkább csak megnézte mintsem meghallgatta az előadást!

 

 

A városnézést, a közlekedést, a múzeumlátogatást a Salzburg kártya (nem olcsó mulatság, 38 EUR) abszolúte megkönnyítette. Akár egyetlen nevezetességet is vétek lett volna kihagyni: a Fellegvárat, a Harangjáték-tornyot (most tatarozzák, nem funkcionál), a Miraball kastélyt és kertet, Mozart szülőházát és későbbi lakását, a volt érseki palotát, az ünnepi játékok házát (a koncerttermet), a katakombát, a Nonnberg rendházat, az Untersberg-et (a libegővel), a Salzach folyón a hajókázást és a mosolyt-derültséget fakasztó kedves és felejthetetlen szépségű, váratlan meglepetéseiről híres Hellerbrunn-t; a nevezetesebb síremlékeket (Paracelsus), valamint az egyszerű turista számára hatásában egymástól alig különböző templomokat (dómot, kolostort, rendházat) stb.

 

 

Megfáradva, késő délután, kora este érdemes egy-egy templomban „megpihenni” és a „zárás” előtti orgonajáték hallgatása közben a mi-miben más elmélkedésre visszatérve tovább sorjázni az utazás elején megkezdett gondolatsorokat. Eközben a templomban a zárás körüli tennivalókat végezte néhány hölgy, utcai, hétköznapi átlagruházatban, ki-kivillanó vállal és háttal. Rendbe téve az oltárt és környezetét ide-oda jöttek-mentek az oltár előtt elhaladva le nem térdepelve, keresztet nem vetve. Lassanként az égő gyertyák lángjukat veszítették, a világítás kikapcsolást nyert, majd érzékeltetve a még bent ülőkkel, miszerint elérkezett a templom kapuinak bezárási ideje, a sekrestyés megcsörrentette a kezében lévő kulcscsomót. A misét celebráló pap reverendában a sekrestyéből kijövet - hétköznapi módon elbúcsúzva a rendet rakó hölgyektől kezet fogott velük és - kulcsra zárta az utolsó, még nyitva hagyott kaput. A templomon kívül a városi közösség világi élete zajlott, itt már nyoma sem volt a templombelső emberi áhítatának és átszellemültségének. Hiszen az, amúgy is mindenki belső magán és lelki-hitbéli ügye (lenne), amely nem tartozik másra, de – az is igaz – arra más sem kíváncsi?

 

 

Mindezzel szemben a magyart a változás, a más valósága hidegen hagyja. Nála a látomás - mint mai valóság - még mindig a régi: a sztyeppe, a síkság, száguldás a lovon nyereg nélkül, a duzzadó fizikum és ellentéteként a szellem zsugorodása. Máshol az intim szféra kiköltözik a társadalmi közösből, nálunk most is éppen visszamegy, egyenesen a társadalom legszélesebb kirakatába, az Alkotmány preambulumába, normatív tartalomként. Ijesztő, hogy a legszélesebb értelemben vett köz/közösség szolgálatában tevékenykedő személyek (vezetők és beosztottak) erre, a preambulummal „ékesített” normatartalmi szövegre tesznek esküt/fogadalmat. Még szerencse, hogy az eskü/fogadalom nem teljesítésének nincs szankciója, elmulasztásáért pedig még soha, senkit nem vontak felelősségre. Mindeközben az egyén belső privát lelki szférája a mindenki által látható közösbe vándorol, mindennek karmestere az egyház, amely a templomi látszatvalóságból igyekszik magának zsöllye helyet elfoglalni az állam tényleges valóságában, majd e valóságot beszentelve, olajokkal összekenve, tömjénfüsttel elbódítva a maga javára ténylegesen elbirtokolni, illetve örök tulajdonba venni. Nehezen érthető, miért nem marad ott ahol eddig volt, ahova ténylegesen való? A valótól távol, bezárkózva az általa értelmezett lelkivilág láthatatlan és álságos homályába. Hiszen az élet valóságából - a férfi-nő egymás iránti testi vágyódása, szexe, szerelme, házassága, közös gyereke, családi közössége ténylegességéből - vajmi keveset, de inkább semmit nem ért. Minderről szóló prédikációi, tanácsai, áldást osztó tevékenysége pedig legfeljebb az eltitkolt és rejtve tartott pedofília prizmáján megtört fény által bevilágított valóságból táplálkozik? Szükség van-e a hit és a lelki élet belső gyakorlásához az egyén kitárulkozására, a hit emberi alakot öltő építményekben és szobrokban, szentekben megtestesülő értelmezhetetlen „dogmáira”? De hát kik is azok a „szentek”, akikre élő, egyáltalán nem szent emberek rásütik ezt az eltávolíthatatlan örök-bélyeget?

 

 

Visszatérve azonban az élő valóságba, a kérdés továbbra is az: lehet-e valami más, illetve más az a valami, amelynek másságát akarjuk? Igen, lehet: a természet zöldje, kékje, fehérje! Mindez csupán a természet örök, az ember testétől-lelkétől független, objektív törvényszerűségeinek tükrében felcsillanó sokárnyalatú zöldnek, kéknek, fehérnek a más zöldje, kékje, fehérje, amely azonban mind-mind látható, csak nem együtt egyszerre. Mindaddig, amíg az ember ebbe az objektív másságba a maga szubjektív és önérdekű önző mást akarásával, be nem avatkozik. Ez utóbbi esetben, a játszmában - ha csupán a hitet és a lelkieket követi - végül csak vesztes lehet! A természet ugyanis csak „megkérdezésével” erejével és segítségével „vehető rá” a sokszínű és árnyalatú mássága feltáró produkálására. A jelszó tehát: nélküle nem fog menni, csak vele együtt! E gondolatok kapcsán talán nem véletlenül idéződnek fel bennem az általános iskolában megtanult sorok:

 

 

”Ó, természet, ó, dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled? / Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz. – ”*

 

 

De hát lehet-e más a lényeg? Nem, mert ez esetben már más lenne a lényeg! A lényeg ugyanis egy viszonylagosan objektív kategória. Na és lehet-e más a szép, a szépség? A válasz: igen! Mivel a szép, a szépség szubjektív kategória, azaz mindenki mást lát szépnek, illetve másban látja meg a szépséget. És Salzburg lehet-e szebb Budapestnél? Számomra, aligha! Mivel ez érzelmi szubjektív viszonyulás kérdése. A szép az egy belső, a szubjektum alkotta/teremtette vízió egy azonosuló viszonyulás, amelyet összevetek az általam látottal, majd kimondom az eredményt: nem szép, nekem nem tetszik, nem az esetem stb. Tulajdonképpen mindenki „szépnek” született, és mindenki szép, például önmaga, a szülei, a szerelme szemében. Persze mindettől függetlenül önmagunkat nézve vágyódhatunk/vágyakozhatunk az „ideális” szépségre, az ideális szépség után vagyis, hogy szépek legyünk/lehessünk, de ez aligha fog beteljesülni. Legfeljebb az „alkotó” törekedhet művének megalkotásakor a „szépre”: műve legyen szép, sőt a legszebb, maga a szépség! Ellenben mindez, a művet szemlélő által relatív megítélésben fog részesülni. Ettől azonban a szép, még - valóban - lehet szép. Hiszen az alkotóember (cselekedetével-tevékenységével, kézével, lábával, hangjával stb.) az objektív „széphez” képest inkább csak hasonlót, a saját és mások számára tetszőt képes létrehozni/megalkotni. A kérdés azonban a fentiekben feltettekhez képest továbbra is az: Salzburg lehet-e szebb Budapestnél? E kérdés másféleképpen is feltehető: lehetne szebb Budapest? Igen, lehetne! És lehetne más Budapest? Igen, lehetne, de mihez képest? Minden, így Budapest is lehet más, de ha már más, akkor nem biztos, hogy az egyben önmaga és ez esetben már az sem biztos, hogy úgy szép, mint ahogyan korábban volt, ettől persze ez a más még lehet szép és szerethető. A természet és az ember építette Budapest szép volt mindig és remélhetően mindig is szép lesz. Nekem (nekünk) azonban, akik itt élünk, Budapest úgy szép (tetszik) ahogyan most látható és „kinéz”! Ettől Budapest még lehet más, de ez a más csak a természettel együttműködő itt élő-dolgozó emberek által „építetten” lehet szép, válhat széppé!

 

 

Egyáltalán, van-e, ami örök, teszi fel az ember gyakorta a kérdést? Igen, ilyen maga a természet, örök, de nem változatlan formában és tartalom mellett. És az ember alkotta „ideák”, például a szép? Az emberben pedig az (emberi) butaság és ostobaság - a hazugság, az irigység, a nyerészkedés, a fitogtatott erőfölény, a másik legyőzése és fizikai megsemmisítése iránti vágy, a hízelgés, az ájtatosság, embertársunk félrevezetése, a megfélemlítés, a parancsolás, az anyagiasság stb. - mindez vajon lehet/lehetne-e más? Nem valószínű! Az emberi gének a régiek és odahaza változatlanul magyarok. Megváltoztatásukba beavatkozni csak a természet engedélyével és vele közösen lenne lehetséges. Eredménnyel ez még igazán nem sikerült senkinek, így hát jobb nem lévén marad a nevelés, az értelmi ráhatás, nem sok eredménnyel kecsegtetett, eleddig? Attól ugyanis, hogy valaki(k) csupán kinyilvánítják, miszerint valami (a politika) lehet más, ez a valami még (önmagától) nem válik mássá, azt akarni, azért tenni is kell/kellene! Úgy tűnik, mindezt nem tesszük, legalább is nem elegen és különösen nem a hatalom birtokosai és tehetősei? 1997. óta folyamatosan mondom - írásban és szóban - mindenütt és azon túl is: a bevezetett és alkalmazott ajánlószelvény a korrupció és a politikai hazugság melegágya, de a szittya magyar arc ebbe nem pirult bele, cselekvése pedig rendre elmarad. Lehetett volna másként is legyártani és kézbe adni a nevezett cédulákat: a választópolgár nevével és lakcímével ellátva, nyomdailag legyártott biztonságos formában – ahogyan az értesítést. Nem sikerült! Mert nem akartuk! Egyáltalán nem akartuk! A politika nem akarta! A PÁRTOK ÁLTAL FOLYTATOTT politika NEM AKARTA! Általuk érvényesült a „Barrabás effektus”: belül, a mások által nem hallható intim-szférában, mindannyian ezt, a mást akartuk, legyen más a politika, ordítottuk, némán, de az egyén száját elhagyó leggyengébb hang is a „jó ez úgy, ahogyan eddig volt” folytatása mellett tört lándzsát! ITT TARTUNK! MI! MA!

 

 

De „hál istennek” a szomszédolás fő attrakciója a The Dubliners - állíthatom - nem volt más! Önmaga volt, a műsor alatt és a ráadás során is!

 

 

Salzburg, 2010. szeptember 13.

 

 

 

*Petőfi Sándor: A Tisza. In: Hét Évszázad Magyar Versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1951. p. 452-453.