Fogarasi József

Bunkofon

 

 

Pár évvel ezelőtt e szó, kifejezés hallatán, elbizonytalanodtam volna általános műveltségem határait illetően. A megfejtő megértéshez kézbe vettem volna az Idegen szavak és kifejezések szótárát, a Magyar szólástárat, a Magyar Szinonimaszótárt, a Zenei lexikont, a Magyar Értelmező Kéziszótárt, a Cambridge Enciklopédiát és - hallván többször is: ami a Larousse-ban nincs benne az nem is létezik alapon - végül a Larousse első kötetét, sajnos eredménytelenül. Ennek következményeként nem sikerült a magam számára érthetővé, kézzelfoghatóvá tennem az említett kifejezés mögött megbúvó „szerszámot”, eszközt vagy a fene tudja micsodát. Így hát műveletlenségemet mások elől elrejtve, megpróbáltam fülelni és az elhangzó szó szövegkörnyezetéből megfejteni (kikövetkeztetni) a kifejezés lehetséges jelentéstartalmát. A megoldást végül véletlenül, egy társaság szolgáltatta, nem kis meglepetésemre.

 

 

E társaságban az akkor még csak a kiváltságosokat megillető (általuk elérhető) maroktelefont becézgették így néhányan, lenézve (fitymálva) egyben az eme használati eszköz birtokosát. De még ez az érthető elnevezés is fura volt számomra, hiszen a szóban forgó telefon – itt most nem gondolva az elődre, amelynek működéséhez egy külön doboz is kellett az akkumulátor cipelése céljából – nemhogy az ember markában, de még a tenyerében sem igen fért el, feltűnés nélkül. Végül - számomra is - egyértelművé vált: a pejoratív megnevezés nem is az illető tárgyhoz, mint inkább annak használati módjához kapcsolódik. Az addig megszokottaktól eltérően, zsinór nélkül – térerőn belül – ugyanis bármikor megszólalhatott és tulajdonosa a készüléket a füléhez illesztve - függetlenítve magát az adott pillanatban mindenki más jelenlévőtől - hangos csevegésbe kezdhetett a vonal másik végén lévő hívó féllel úgy, hogy a beszélgetés tartalma a kívülállók számára is „élvezhető” volt. Az ilyen és ehhez hasonló szituációk alapján vált/válhatott a közbeszédben elfogadható meg/elnevezéssé a „maroktelefon” helyett a „bunkofon”, az előbb említett módon használó személy esetében pedig a „bunkofonos”, röviden és egyszerűen szólva a: „bunkó” becenév.

 

 

E kifejezéssel, a későbbiekben már nem igen foglalkoztam, és még akkor sem jutott ismét eszembe, amikor egy köztisztség betöltése révén én is a „kiváltságosok” közé kerülve kaptam egyet személyes közhasználatra. Igaz, engem mindig – jelenleg is – zavart a körbevevő külső – akár aktív vagy csak passzív – környezet, aminek következtében a megszólaló készüléket nem vettem fel, inkább kikapcsoltam és a hívó felet később - egy már zártabb és a beszélgetést mások által nem hallható helyen - visszahívtam, növelve ezzel saját költségemet. Idő közben viszont nagyot fejlődött a világ, s vele a technika is. Az új készülékek mérete mára akkorára zsugorodott, hogy egy közepes méretű női táskában keresgélve akár „órák” is eltelhetnek, amíg tulajdonosa a készülékre - a felerősített hang ellenére - képes a táska mélyén rátalálni, majd azt előbányászni.

 

 

A technika mellett természetesen a telefonálási szokáskultúra sem maradt le a „fejlődésben”: vannak, akik csak rácsörrentenek a másikra, általa visszahívást „igényelve”; mások üzenetet hagynak, melyben - meg sem kísérelve az újrahívást - visszahívásukat kérik. A legtöbben azonban meg sem kérdik, hogy alkalmas-e a beszélgetés a hívott fél számára, hanem - hosszas, többszörösen bővített mondatokba foglalt - monológba kezdve feltartják a hívott személyt. Persze a beszélgetés időtartamának hossza attól is függ, hogy ki a hívó fél (nő vagy férfi); visszahívás esetén, pedig nem ritka, hogy előzőleg a visszahívóra csak rácsörrentő személy „beszélhetnékje” végtelen időtartamúvá nyúlik. Állítólag, a kialakult etikett szerint – a külföldi hívásoktól eltekintve – a hívó felet sikertelenség esetén a hívott félnek illik (kell) visszahívnia?

 

 

Mára, megszabadulva az említett megtisztelő közfunkciótól saját tulajdonú személyes készülékem használati szokásait végre magam alakíthattam ki: az üzenetrögzítőt kikapcsoltam; ha valaki velem szeretne beszélni, hívjon az eredményig, kivéve, ha megtisztelt korábban nevének és hívószámának személyes megadásával. A szám-nélküli hívásokat nem is fogadom, az ismeretlen számú feleket pedig nem hívom vissza. Széles ismeretségi köröm mindezzel tisztában van és betartja a játékszabályokat. Utcán, közlekedési eszközön és nyilvános helyen se nem fogadok, se nem kezdeményezek telefonhívást.

 

 

Tokióban és környező nagyvárosaiban a tömegközlekedési eszközökön – a 2009. évi kint jártamkor tapasztaltak szerint – tilos a mobilozás, úgy a hívás, mint a fogadás, mondván a tömegközlekedés mindenkié, ezért ott mások nyugalmát tiszteletben kell tartani. Erre a „kellre”, azaz a tilalomra jól látható helyeken kiragasztott közérthető matricák figyelmeztetnek, utalva a büntetés lehetőségére is. Ott tartózkodásom alatt egyszer sem tapasztaltam a tilalom megszegését! Pedig a napi utazóközönség száma jóval nagyobb nagyságrendet képez az itthoniakhoz képest és ott is ismerik a mobiltelefont és annak használati lehetőségeit. Ennek ellenére tömegközlekedési eszközre szállva a kitett jelzéseknek megfelelően hívást nem kezdeményeznek és nem is fogadnak; megcsörrenő jelzőhang sem fordult elő. Leülve, az utasok jelentős része – különösen a fiatalabbak – azonban azonnal előveszi készülékét és informálódni kezd a hozzá érkezett adattartalomról, majd SMS-eznek, illetve csak hang nélkül működtetik a többi lehetséges és kívánatos funkciót. Mindez - figyelemfelhívó táblák hiányában is - nagyrészt az utca járókelőire is igaznak bizonyult; úgyszintén az éttermekben, kávéházakban vagy az áruházak, szupermarketek pénztárainál, sorban állás közben. Nem meglepve hasonló szokásokkal találkoztam legutóbb San Diego, Los Angeles, San Francisco vagy Las Vegas nagyvárosaiban is.

 

 

Itthon, kis hazánk területén, természetesen más kulturális szokások érvényesülnek. Vígan, különösebb feszengés vagy bocsánatkérő szégyenkezés nélkül, üvöltve beszélünk a vonal másik végén lévő személlyel - úgyszintén onnan vissza - és osztjuk meg a körbevevő nagyvilággal, akár a legintimebb szféránkra vonatkozó információkat is. Nem igazán érdekel minket a körbevevő környezet. Azaz, hogy éppen hol vagyunk: bankban, plázában, étteremben, eszpresszóban, áruházban, moziban, színházban az előadás elején vagy az előadás végét jelző tapsviharban; kórházban, iskolában; utcán, kapualjban, lépcsőházban, liftben; villamoson, autó-, illetve trolibuszon, vonaton, taxiban; munka-, evés-, másokkal való társalgás közben, esetleg vásárláskor a pénztárnál történő fizetés előtt vagy éppen fizetés és pénztárcakeresés stb. közepette. Minden egyre megy, ott telefonálunk, ahol a hívás ér minket, illetve ahol a híváskezdeményezés éppen eszünkbe jut, avagy ránk jön. Nem vagyunk figyelemmel senkire és semmire. Telefonálási stílusunk repertoárja pedig egyenlő a végtelennel: a diszkrét bájcsevegéstől a trágár önkivetkőzésig; hangoskodunk, mutogatunk, gesztikulálunk, állunk, megyünk, vezetünk, közben. Mások nyugalmának semmibevétele, továbbá az azt csinálunk, amit csak akarunk, vagy amihez éppen kedvünk szottyan - alkotmányos hiedelemvilágunkban - az alapvető és megzavarhatatlan alanyi jogaink egyikét képezi!

 

 

A minap, a nagykörúti tömegközlekedést „élvező” merengésemből egyszer csak éteri hangzavarra ébredtem. Azt tapasztaltam, hogy a jobbról-balról körülvevő - egymással szemben vagy háttal ülő, álló - embernek kinéző utasok mobiltelefonjuk segítségével a vonal túlsó végén lévő másikkal társalognak, ki halkabban, ki hangosabban, vérmérsékletétől függően. Tárgyalnak, nevetnek, utasítást adnak, hízelegnek, kérnek, udvarolnak, üzletet kötnek. Mígnem valaki - áttörve mindezt az egyveleget - üvöltő hangon, készülékébe ordítva a k… anyját emlegetve – mindenki füle hallatára – megfenyegeti a vonal túlsó végén lévő személyt: hogyha el mersz hagyni akkor alulról felfelé haladva valamit úgy beléd-dugok, hogy azt még magam is meg fogom majd bánni … E monológot azonban a másik irányból hirtelen megszakította egy bölénybömböléssel felérő férfihang: „Te köcsög, dugulj már végre el vagy lenyomom a torkodon a kezedben lévő bunkofont, nem látod, hogy beszélek és üvöltésedtől nem hallom a saját hangomat”? A villamoson egy pillanatra dermedt csend támadt, szinte mindenki a bömbölés irányába tekintett. A hanghoz feltételezett kinézésű személyt könnyű volt a tömegből kiszúrni: a vastag, aranynak tetsző lánccal körbevett nyakon túlméretezett krisztusi feszület díszelgett, az agyongyúrt vállon és testen pedig hatalmas méretű kopaszra nyírt bivalyfej ékeskedett, szemei és tekintete viszont „tápszerek” igénybevételéről árulkodtak. Az általa megszólított személy, hasonló külsővel – és feltételezhetően hozzá passzoló belsővel – rendelkezett, csupán kevésbé volt kreolbőrű, mint köcsögöző „értelmiségi” társa. Ebből bunyó lesz, gondolták az utastársak és kezdtek fedezékbe vonulni. A köcsögnek nevezett személy azonban csupán szemének Zeusz villámait szóró tekintetét vetette az őt sértegető „embertársára”, majd mit sem törődve a sértegetéssel hátat fordítva a sértegetőnek továbbfolytatta a pillanatra megszakított trágárkodó fenyegetéseit.

 

 

E párbeszéddel lelkileg nemcsak „gazdagabb” lettem, de az említett tárgyhoz kapcsolható általános műveltségem is egy lépéssel közelebb került a lexikonok és szótárak által nem tárgyalt „bunkofon” mással össze nem téveszthető valós jelentéstartalmához.

 

 

Budapest, 2010. augusztus 30.

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 55
a héten: a héten: 726
a hónapban: a hónapban: 2838
összesenösszesen433638
az oldalt jelenleg nézik: 32