Fogarasi József

Szegénység

2010. augusztus 27. péntek

 

 

 

A témának nem lévén szakértője ezért – bár szociológiai tanulmányaim során, s azt követően is foglalkoztam e kérdéssel – érdemben most nem szeretnék e létező ténnyel - jelenséggel, átmeneti(?) problémával, filozófiai-vallási-társadalmi-jogi aspektusával, az egyént vagy tömegeket érintő sorskérdéssel - a kifejtés szintjén foglalkozni. Egy biztos: nem átmeneti problémáról van szó, amely egy politikai dokumentummal, hatalmi szintű kinyilatkoztatással, illetve normatív aktussal egy csapásra, vagy akár belátható idő- és gazdasági folyamat során megszüntethető lenne. Úgy, mint az egyénnek betegségével, a szegénység adta problémával a társadalomnak is együtt kell élnie, feltehetően az idők végezetéig. Erre fegyelemmel, az alábbi rövidke eszmefuttatás szolgáljon e feljajdulás preambulumaként!

 

Elméleti szinten biztos, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a szegénység nem társadalmi-formációtól függő jelenség, és azzal is, hogy a szegénység a világ leggazdagabb országaiban is megjelenik, ténylegesen tetten is érhető. Ebből következve országunk sem képezhet/képez kivételt. Nem lehet takargatni, s talán nem is kell/lehet szégyellni, mint ahogyan tiltani sem lehet: sem szóba-hozását, sem írott, festett, fényképezett, színházi stb. „bemutatását”, megjelenítését. A szegénység elszenvedőinek segítése, támogatása, gondozása, felkarolása stb. nem csupán egyéni lelkiismereti, vagy közös erkölcsi jog/kötelesség kérdése, hanem közös társadalmi felelősség is, amely alól senkit nem ment fel a karitatív szervezetek erőt megfeszítő tevékenységének csupán - támogató, nem ellenző - tudomásulvétele, ”szemlézése”, illetve a szegényekkel együtt érző sajnálkozás. E gondolati bevezetőből, talán ennyi is elég!

 

Ugyanakkor a velünk elő szegénységet nem szabad, nem lehet eltakarni, de - a tényt eltakarással egyébként sem lehetne eltüntetni - ez azonban nem jelenti azt, hogy a szegénységet ki kell tenni a kirakatba. Emberi méltósága a szegénynek, az elesettnek is van, sőt ezt a jogát az alkotmány (még akkor is, ha e törvény és szolgáló intézményei is csupán átmenetiek) védeni rendeli: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” Pedig a „szegénység”, érintettjét – alkotmányos tétel ide vagy oda, de – megfosztja emberi méltóságától! Létező emberi méltósággal ugyanis - álmát tölteni - senki nem fekszik az aluljáró kövezetére; a metróállomások és a pályaudvarok ócska, ülésre-pihenésre alkalmatlan padjaira; nem cipeli magával egy-kétszatyornyi hóbelevancát; nem vizel maga alá, még nyilvános és közvécék hiányában sem; hideg éjszakákon nem kényszerül ágyrajáróként menhelyen meghúzni magát; önként sem vált jegyet a fagyhalálra és turisták elé sem áll fényképezés céljából könyöradományokat osztó bódék, alkalmi standok, épületek bejárata előtt kígyózó emberi sor elejére, közepére, végére. Még akkor sem, ha mindaz mit ilyen alkalmakkor kaphat, ingyen van!

 

Mindezek ismeretében a szegényekkel foglalkozó egyének, szervezetek lelkiismereti-erkölcsi felelőssége óriási. A szegények helyzetével, emberi méltóságával még nemes, karitatív cselekedetek céljából, az e tevékenységet önként és ellenszolgáltatás nélkül végző szervezeteknek, személyeknek sem lehet/szabad „visszaélniük”, még gondatlanul sem! Pedig ezt teszik azok, akik Budapesten a Blaha Lujza téren megjelenve, alkalmi gépkocsi leállási helyeiken segítő tevékenységükkel az emberi méltóságukat megvédeni nem tudó, de még csak „takargatni” sem képes embereket - az ingyen kapható egy tál étel, ital, kenyér reményében - hosszú kígyózó sorokba kényszerítve az ország „kirakatába” állítják. Kitéve őket az időjárás viszontagságainak és a külföldiek fényképezgető „vegzálásainak”. Ugyanis a jótékony segítés legfontosabb ismérve, hogy vele ne okozzunk nagyobb sérelmet, mint amekkorát a segítség elmaradása okozna.

 

Figyelnünk kell arra is, hogy a „kiszemelt hely” ne legyen frekventált közterületen vagy annak közvetlen környékén. Továbbá, hogy az adománynak el nem fogyasztható része összegyűjtésre, eltakarításra kerüljön. De mivel az evés-ivás más jellegű emberi szükségleteket is előcsal, a szervezőknek gondoskodniuk kell, a mindezt megoldó/biztosító, emberhez méltó infrastruktúra telepítéséről és működtetéséről is. Sajnos, a szegénységnek járulékos kísérő jelensége is van: illat, szag, bűz! Ezért az ingyen táplálkozást célszerű összekötni az alkalmi sorokba rendeződött emberek ingyen tisztálkodásának és ingyen tiszta-ruha biztosításának lehetőségével.

 

Ezek együttvéve Budapest szűk és kiemelt közlekedésű közterein aligha adottak. Persze egy-egy ilyen „látványos akció” helykiválasztásának/kijelölésének lehetnek mélyen gyökerező és mélyből táplálkozó filozófiai indítékai is, amelyeknek üzenetértékük/céljuk van, és ez néha fontosabbnak tűnik/tűnhet, mint az adott konkrét missziós tevékenység. Ezekben az esetekben vajon a célt szentesítheti-e az eszköz (a kivitelezés)? Ebből kiindulva ingyenes étel-italosztás céljára akár a Budai Vár, a Halászbástya, a Lánchíd által összekötött két tér, a Hősök tere, a Zsinagóga vagy a Bazilika előtti tér is kiszemelhető lenne/lehetne. Tudat alatt, esetleg a Parlament közvetlen környéke is felmerülhet/ne? Általa keresztényi lelki nyomást gyakorolva az alkotmányozó honanyákra és honatyákra azon célból, hogy az új alaptörvénybe – persze nem csupán annak preambulumába – az alapjogok csoportjába, legalább a sport mellé bekerülhessen a fedélhez és a napi egy tál ételhez, italhoz és kenyérhez való emberi méltóságot is kifejező, minden emberrel veleszületett - az állam által kötelezően garantált - alkotmányos alapjog.

 

Budapest, 2010. augusztus 27.