Fogarasi József

Nekem a Balaton a Riviéra…

2010. augusztus 25. szerda

 

 

 

Az ismert sláger szövege – és a vele együvé vált dallam – szólt az egyik rádióadón miközben az M7-esen - a szokott útvonalon - haladtam a több mint negyven éve a szívemhez egyik nőtt „tengerparti” település felé. A Balaton szerelmeseként minden évben – a lehetőségektől függően – többször, alkalmanként négy-öt nap erejéig biztosan megtalálható vagyok az időközben üdülővárossá fejlődött Balatonföldváron. Számomra ez a hely – távolodva Budapest zajától és frusztrálóan görcsös, rohanó vibrálásaitól – nemcsak a kiengedést, a lenyugodást biztosítja, de már a település határának meglátása is a pihenést, a kellemes kikapcsolódást ígéri, miközben a táj színpompás festői szépsége egyben szemet gyönyörködtető ékszerként is funkcionál.

 

 

Persze a táj - természet adta - zavartalan élvezhetőségén kívül a tudat alatt szunnyadó emlékképek asszociációja is szükséges ahhoz, hogy az ember felfogja és megértse a hallgatott dalban megbúvó reménytelen, szomorkásan lemondó vágyakozásból táplálkozó - sokak számára egy egész életen át csak pótszerként lebegő - víziót: „Nekem a Balaton a Riviéra…”

 

 

Az emlékek ugyan megfakulhatnak, esetleg megszépülhetnek, de amíg élsz, semmiképpen sem múlnak, felejtődnek el. Gondolok itt - a rendszerváltozás előtti időszak éveinek valóságára - példának okáért: a külföldi utazások reményteli tervezgetéseire. Az útlevél- és vízumigényléssel együtt járó procedúrára, többek között: a nélkülözhetetlenül szükséges párt, szakszervezet, KISZ és munkáltatói „kezességvállaló” aláírások beszerzéseire, majd a benyújtott kérelmek kijózanító és igen gyakran indok nélküli elutasításaira. Az egyéni valutakeretre és a valutalapra; az igényelhető és birtokolható valutaösszeg nagyságára; az emberi méltóságot nem tisztelő, megalázó, félelmet és szorongást kiváltó határátlépésekre, illetve a személy-, poggyász- és vámellenőrzésekre. Valamint a hazaérkezést követő „élménybeszámolók” megírásaira stb. Mindezzel együtt már érthetőbb a sláger adta összehasonlítás ellentmondásokkal teli végeredménye: Nekem a Balaton a Riviéra… Még akkor is, ha a Balaton – települései által nyújtott infrastrukturális és más „vendégcsalogató-marasztaló” szolgáltatási viszonya/állapota miatt – csak a szakszervezeti tömegüdültetéssel enyhített, magyar szegénységben szenvedő emberek ezreinek, tízezreinek – külföldön szerezett tapasztalatok hiányában – tűnik valóban „Riviérának”.

 

 

Haladva a célállomás felé a rádióban az egyik illetékes ismét megszólalt: miszerint az idei év turisztikai, idegenforgalmi, vendéglátói stb. adatai (statisztikái) nem szívderítőek, még akkor sem, ha egy esetleges „indián nyár” enyhítheti az idei agóniát. Miután e „vészjósló” előrejelzést már utazásom előtt is hallottam, illetve olvastam az újságban, úgy döntöttem, hogy „álruhát” öltve, külföldi turistának álcázva magam, tükröt állítva fogom önmagukkal szembesíteni a síró-rívó magyar idegenforgalmat, vendéglátóival és a harácsolásban mértéket nem ismerő tulajdonos-kizsákmányolóival egyetemben.

 

 

Ekként cselekedve mindjárt hozzá is fogtam ötletem megvalósításához. Véletlenszerűen kinéztem magamnak egy hajóutat. Majd keresni kezdtem hozzá a menetrendet, amelyet a táblán meg is találtam, de csak magyar nyelven. Az indulás és az érkezés időpontjai között nyelvtudás hiányában is el lehetett igazodni. A megjegyzések és a jelzések magyarázata azonban már gondot okozott a „külföldi” turistának, sebaj – gondoltam – a pénztáros majd segít, de csak a magyar nyelvet beszélte, azt is legfeljebb, ha általános iskolai szinten. Melyik járat, hányas számú kikötőálláshoz érkezik, tettem fel angolul a kérdést? Feleslegesen, egyrészt nem értette, másrészt szemrevételezve a mólót, megállapítottam, számok sehol nincsenek kiírva, így semmi nem jelzi az utas számára az egyes lehetséges hajóbeállási helyeket. Az útba-igazító táblákat is hiába kerestem. Az induló-érkező hajókon pedig nem volt feltüntetve sem az indulás, sem a célállomás helységneve. Gondoltam magamban, majd mindezt megtudakolom az éppen még álló, de rövidesen induló, avagy a megérkezett hajó „kapitányától”. Tévedtem, nyelveket ők sem beszéltek, de kreatívak voltak, s a kezemben lévő térképen rámutattak a helyes irányra, mármint, hogy melyik indulásra váró hajó merre, melyik célállomás felé is fog haladni.

 

 

A hajó elindult, menet közben a következő állomás nevéről azonban sem írott sem kijelzős, avagy hangosbemondó általi tájékoztatás nem volt olvasható, illetve nem hangzott el. Az érvényes menetrend a hajón ugyan ki volt függesztve, de itt is csak magyar nyelven. No „problem” hiszen a magyar nyelv itthon amúgy is világnyelv – adtam meg magamnak az egyetlen lehetséges és megnyugtató választ! Az első állomás nevéről viszont a mólón, és a hajóállomás épületén is jól látható és olvasható tábla - a térképpel egyező módon - informálta az utasokat. A másodiknál már tanácstalanok voltunk: tábla és épületi kiírás sehol, illetve a mólói táblát egy álló hajó takarta el. A hajó gyomrából előjött „matróz” kikötés közben ugyan mondott valami tájékoztatófélét, de ezt a matrózzsargont senki nem értette. Így mindenki csak találgatott, mígnem az egyik fiatal hölgy az állomás nevét - az érkező és az álló hajó takarását kellő nyaktekerő mutatvánnyal kiküszöbölve - hangosan közkinccsé nem tette. Lehetett készülődni a kiszálláshoz, sokan megköszönték az alkalmi útba igazítást, az egyik magyar dicsérően meg is jegyezte: magyar szemesnek áll a világ! A hölgy, mint utóbb kiderült francia turista volt.

 

 

A kikötő-móló - hosszúságát és szélességét tekintve - nyilván még a régi időkben épült, rendezettsége ellenben már tükrözött némi változást, javára mondva. A kikötőben veszteglő vitorlás-hajórengeteg viszont nem a sokat emlegetett magyar szegénységről árulkodott. Rendezett beálló helyek, közöttük modern összekötő „stégfolyosók”, a parton villany és más szolgáltatást biztosító „fémszekrények”, a kíváncsiskodó idegenektől pedig védő - nem egyszerű kivitelezésben megépített, ízléses-zöldre mázolt - vaskerítés, kulcsra működő kapuk, a magánszféra határát jelző, figyelmeztető táblák (erről híresek vagyunk, ami az enyém azt mindenáron védjük, a közöset viszont alig óvjuk!). A régi farönkök, amelyek a vitorlások kikötéséül szolgáltak, a vihar közeledtét jelző árbóc, kosár nélkül, mint múzeumi tárgyak még pusztulásukban is érdekes látványosságként jelezték a nem régmúlt időket. A kikötő összessége a szemnek – állapítottam meg – vitathatatlanul kellemes látványosságot nyújtott. Az „építmény” - mindenki által olvasható - ötoldalnyi terjedelmű részletes „házirenddel” is rendelkezett, igaz csak magyar nyelvű változatban. A külföldi turistát útba-igazító, az adott települést bemutató térkép és a nevezetességeket taglaló ismertető leírás azonban sehol nem volt látható, beszerezhető. A Balaton vize viszont áttetszően tisztán tündökölt, így felerősödhetett a kontraszt a tó vizének tisztasága és a hullámtörő gát kövei között megrekedt civilizációs szemét között. Kár, hogy eltávolításáról, nincs/nem volt, aki gondoskodjon.

 

 

A mólótól a községbe vezető út első kereszteződésében már nem éktelenkedett a régi talponálló és italkimérő, a hozzátartozó, ám felejthető fémasztalokkal. És a borzasztó kinézésű bazársor is eltűnt e területről. A vasútállomásra vezető út azonban - ismerősen - még a régi volt. Az állomás lépcsőaluljárója előtti tér rendezetlensége ezúttal is az örökkévalóságot tükrözte. A tér sarkán álló régi VERTESZ villa az oldalsó „művészbejárójával” régi emlékeket hozott elő. Azonban az épület és a kert, a hátsó udvarral együtt, gondos ápolásról árulkodott, de már nem a munkások gyerekeinek üdülését szolgálta. A birtok óriási kovácsoltvas kapuja és kerítése, gondozott parkja és a renovált épület nem szegény ember tulajdonlásáról tanúskodott. A kihelyezett táblák – kutyával őrzött, kamerával megfigyelt terület – viszont azt a látszatot keltették a kívülállóban, miszerint e terület tulajdonosa(i) nem túl gyakran veszik birtokba, népesítik be, úgy az épületet, mint a - kedvező benyomást kiváltó - kertet.

 

 

Az aluljáróból fel jövet a régi vasútállomás látványa - állva az idő vasfogát és az idő múlását - tárult elém. Külsőleg és belsőleg is szinte változatlan állapotban volt, amelynek láttán az embernek olyan érzése támadt, hogy itt minden bizonnyal megállt az idő! A már régen nem működő resti bezárva, kívülről és belülről is a teljes elhanyagoltság állapotát őrizve. Ez alól kivételt csak az „utasellátó” tábla képezett, amely valamilyen oknál fogva még mindig a régi hibátlanságában tündökölt. Az állomás vizes mellékhelyiségei szokás szerint, most is csak az egyik „nem” részére ajánlotta fel a „megkönnyebbülés” lehetőségét. Állapota, felszereltsége, illata és bűze azonban még ma is gondolkodásra késztette a bemerészkedőt. A mozgásában korlátozott személy a bejárati ajtónál tovább ezúttal sem juthatott. A sínek közötti rendkívüli átjárást biztosító „szolgálati átjáró” viszont még hibátlanul működött. Láttán felidéződtek a rég elfelejtett ifjúkori képek, élmények: megérkezésemkor a hangosbemondó – ugyanúgy, mint most is recsegve-ropogva és érthetetlenül bömbölte az aktuális információt – a tábor vezérkarának nevében név szerint üdvözölt a község főpályaudvarán és - megkímélve az aluljáró lépcsőinek megmászásától - alig érthető módon felkínálta személyemnek a sínek közötti „szolgálati átjáró” igénybevételének időleges lehetőségét.

 

 

Az állomásról kijövet, szemben, most is beleütköztem a dús fantáziával elkeresztelt „Állomás Sörözőbe”, amelynek napvédő sátorponyvájába festve ékeskedett a megkopott és hiányos felirat: Üdvözöljük Balaton…! Ilyen „lelket melengető” módon megálmodott és kivitelezett köszöntővel ez eddig sehol nem találkoztam. E söröző a rendszerváltás már felettébb felejthető emlékei közé sorolható, csak a nagyon maga alá esett embereknek merem ajánlani. Kinti – „kerthelyiségében” a – „formatervezetten” eredeti farönk-asztalok lejárt szavatosságú csónaklakkal voltak „igényesen” lekenve, miáltal - soha meg nem száradva - még jelenleg is vonzották a port és a levegőben szálldosó különböző papírmaradványokat. Mindezen okból az asztalok felületét higiéniás igénnyel nem lehetett letisztítani. Minek következtében a helyet foglaló vendég az asztalra tenyerelve képes volt megfejteni - az elmúlt időszakban - a rajta fogyasztott étrend „szaftosabb” fogásait. Étlap, itallap nem létezett, tartalmukat a pincér fejből volt képes felidézni, akár több nyelven is megszólalva: sup, zupa, gulásh, beer stb. Szalvéta az étkezéshez nem járt, de ha lett volna - szeles időben - nem kellett volna nehezékként a sótartó után sóvárogva körbenézni, azt az asztal ragacsos felülete nehezék nélkül is megtartotta volna. Az asztal e képességével a pincér is tisztában volt, fizetéskor a számlát helyettesítő - ceruzával írt, csupán számokat tartalmazó - papír cetlit a végösszeggel, az asztal lapjára nyomva „tálalta” fel a kedves vendégnek, aki a fizetés műveletét követően végre boldogan állhatott fel a kényelmetlennek kialakított farönk-ülőalkalmasságról, s távozhatott az étteremből, vissza sem nézve.

 

 

Az állomás jobboldalán viszont felfedeztem az első (s talán egyetlen) – a község történetét ismertető – magyar - német - angol nyelven íródott táblát. Innen, a faluba felvezető, furán kanyargó és hirtelen emelkedő, mindkét oldalán dimbes-dombos, hepehupás, kényelmesen nem járható gyalogút már ismét a hamisítatlan múltat idézte fel emlékeimben. A baloldalon az ismert patika, feljebb a jobboldalán a kistafírozott kúria (a tornáccal), majd odébb felfelé haladva az emelkedőn most is ott állt változatlan helyen az alsó utat átívelő híd. Ezt követően a posta épülete vele szemben az eladásra felkínált tornyos ház volt látható, amely után végre elém tárult a szocreál stílusban megálmodott és kivitelezett ifjúsági tábor bejárata. A kerítés mögül fiatalos csínytevéseink és hülyeségeink, a zenének becézett üvöltő zaj, a hajnalba átnyúló táncestek és a megjegyezhetetlen összetételű maflásnak nevezett butító italkeverék bódító illata hamisítatlan nosztalgiahangulatot keltve kerített hatalmába, elháríthatatlan módon.

 

 

A tábor bejáratával, illetve a bejövőt igazoltató portási őrhellyel szembeni utcaoldalon állt egy (ma már más funkciót betöltő) kis élelmiszerbolt, ahol a pult alól a nap bármely szakában beszerezhető volt az akármelyik címkével ellátott hiánycikknek számító vodka, vagy cseresznyepálinka. Az utca végén, a sarkon, ma is működik a Kistücsök étterem, amelynek belső alapterülete adottsága ellenére a beérkező vendégek száma szerint a végtelenségig volt bővíthető. Ma, az épület külső-belső igénytelen egyszerűségéhez képest az étlapon megfizethetetlen árak szerepeltek. Az étterem mögötti épületből már csak a múltból itt felejtett „Italbolt” felirat emlékeztet a „nosztalgikus szép időkre”. Innen távolabb áll a ma is megcsodálható Postamúzeum, a bejárat előtti emelvénye kihelyezett postakocsival. Nem mesze tőle, a Latinovits Zoltán emlékház és a kiállítás (fényképek, személyes tárgyak, szerepek és a színészóriáshoz köthető/kötődő, saját előadásában megszólaló Ady versek:

 

 

„Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,/Csillag-sorsomba ne véljen fonódni/S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:/Általam vagy, mert meg én láttalak/S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”.

 

 

Az állomásra visszavezető út más, említésre méltót már nem szolgáltatott. Az állomáson, a falra szerelt táblákról az olvasható menetrend - az ablaküveg tükröződése miatt - azonban funkciója kifejtésére alkalmatlanná vált. Kis-méretű nyomtatott betűi pedig csak olvasó szemüveggel lettek volna megfejthetők, míg a „megjegyzések és magyarázatok” még így sem, mivel nagyobbik felületét az üvegszekrény fakerete eltakarta, viszont az utazni akaró személy „tartózkodási” állomása legalább jól láthatóan és kivehetően, piros irónnal mindenütt – valamennyi táblaszekrényben – alá volt húzva. Igaz, mindez a magyarul nem értőket kevésbé boldogította. Mind emiatt, a szükséges információt – magyar és külföldinek egyaránt – a pénztárostól kellett megtudakolni, s egyben a visszaútra szóló vonatjegyet is megvenni, kizárólag magyar nyelven folytatott kommunikáció révén, megértve, kiválasztva és alkalmazva egyúttal a személyre vonatkoztatható egyedi kedvezmények alkalmazhatósági feltételeit is. A feladat végrehajtását azonban semmi nem sürgette, hiszen a kizárólag magyar nyelven is érthetetlenül megszólaló hangosbemondó szövegét érthetőre fordító pénztáros tájékoztatása szerint az alig pár kilométerről érkező vonat előreláthatólag legalább tíz percet késni fog, amelyért kérik (kik??) az utasok megértését. A prognózis, mint utóbb kiderült, nem volt elég pontos, mivel a valóságban az előre jelezett késési időt további tíz perccel meg kellett toldani.

 

 

Merengésemet - a magyar turisztikai állapotokról - fiatal hölgyek köszönése (jó napot kívánok tanár úr) szakította meg. Körülnéztem, valóban nekem szól-e a kedves hangú üdvözlés? Mást a közelemben nem látva (bár a köszönőket fel nem ismertem) viszonoztam a köszönést, majd váltottunk egymással pár mondatot. Ebből kiderült, valóban nekem szólt a kedvesen hangzó üdvözlés, tényleg felismertek és e tényt fel is vállalták, pedig már régen túl voltunk a vizsgaidőszakon. Az egyetemi oktatót az ilyen és ehhez hasonló élmény élteti és biztatja, erőt adva a jövő munkájához. Talán nem volt hiábavaló az elmúlt több mint harmincévi oktató-nevelő munkám, villant át agyamon?

 

 

Eközben a vonat szép lassan megérkezett a pályaudvarra, a felszállást azonban megnehezítette a magasra épített lépcsősor, amellyel a mozgásában korlátozott személy komoly segítség nélkül egyedül aligha birkózott volna meg. A kocsik, a megszokotthoz képest tisztábbak voltak, az utasokat útba-igazító táblák azonban hiányoztak; se kijelzés, se hangosbemondó, se egy éppen arra járó kalauz, akitől a következő állomás megtudható lett volna. Maradt a „Ki nevet a végén” jól ismert társasjáték véletlenszerűsége vagy az ablakon történő - veszélyesnek nyilvánított - kihajolás biztosította informálódás. Ez utóbbi volt az eredményre vezető. A leszállást az utolsó lépcsőfokról – a lépcsőfok és az állomás peronjának talaja közötti 40-60 cm-nyi távolság miatt – csak leugrással sikerült abszolválnom.

 

 

Vajon miért is sírunk-rívunk a gyér idegenforgalom, különösen a külföldi turisták elmaradása miatt? Tisztelt balatoni vállalkozók, mit is tetszettek tenni a vendégfogadás helyzetének javítása érdekében? Egyáltalán, a magyar illetékesek tisztában vannak a józan paraszti ész diktálta igazságokkal? Miszerint a Balaton nem kiapadhatatlan víz- és pénzforrás, az ismert és szeretett teknőbe - már végre - bele is kellene tenni „valamit”. A magyar tengerből csak annyi „víz” merhető ki, amennyi benne van! Vajon - legalább a jó gazda módján - kellően vigyázunk eme közös kincsünkre? Elfogadható-e, hogy a 120-130 km-es távolságot normális körülmények között egy vonat 2-2.5 óra alatt tegye meg, hozzászámítva ehhez még minimum 20-40 perc késést is? És hol marad az utas, a vendég, a turista szeretete, emberi méltóságának tisztelete, vagy legalább a vele való kommunikációhoz szükséges egy világnyelv ismerete és készség (legalább konyhanyelvi) szintű beszélése? Vagy a szállodák bejárati ajtaján ékeskedő csillagok értékállósága? Hiszen ma már csak a konyakon garancia a háromnál több csillag! Ha ezeken a problémákon igen gyorsan nem változtatunk előbb-utóbb a magyar turista is inkább a megbízhatóbb és olcsóbb külföldi utakat és tengerpartot – a valódi Riviérát – fogja majd választani.

 

 

 

A fentebb írtakat ezennel, látleleti jegyzőkönyvként a széles nyilvánosság elé tárom!

 

 

 

Ígérem, a bemutatott tények hatására a jövőben én is jobban átgondolom a hazai és a külföldi tengerpart adta választás lehetőségét!

 

 

Budapest, 2010. augusztus 25.