Fogarasi József

Hősi halott

2010. augusztus 14. szombat

 

 

A halott fogalmát illetően - úgy gondolom - azonos definíciótárral rendelkezünk mindannyian, amelynek megértéséhez különösebb jogi ismeretre, jogászkodásra nincs is szükség. A hős fogalma tekintetében ilyen egységes egyetértésről viszont már nem beszélhetünk. A hős ismérveit, más-más szemszögből nézve más-más eredményre jutva rakhatjuk össze. Egy elem azonban bizonyosan valamennyi képben megtalálható lesz. A hős mindig élő ember, hőssé csak élő ember válhat, emelkedhet. Az más kérdés, hogy a hős meg is halhat, a hős hősségének eredményeként – sajnos, gyakran – elveszítheti életét. A halott az halott, ebben minden halott egyforma. A halott ember hős már nem lehet, legfeljebb hősként lehelte ki lelkét. Mindennek következtében a fogalomgyártás eredményeként megszületett „hősi halott” kifejezés értelmezhetetlen, ellentmond a józan-észnek és minden természeti törvénynek. A „hősként halt meg” szóösszetétel emberibb lenne és a lényeget is egyértelműben testesítené meg. A jogalkotó a jogi tényállást azonban mégsem így alkotta meg.

 

 

Számomra a hős fogalma ott kezdődik, hogy valaki egyáltalán felmeri venni a másokat védő egyenruhát, amely által láthatóvá és kiszolgáltatottá teszi magát az egyelőre még általa sem látható veszélynek. Teszi mindennapos munkáját, végzi a számára kijelölt helyen, hivatalos tevékenységét. Bemegy, olyan helyre ahova mások nem mernek, ellenőriz, igazoltat, számon kér, segítséget nyújt, véd másokat a „közt” akár élete árán is. Intézkedéskor fel kell fednie, láthatóvá kell tennie magát; cselekvése előtt intézkedése alanyát figyelmeztetnie kell, jogait fel kell sorolnia; szembe kell néznie a másikkal és soha nem lehet gyáva, megalkuvó. Míg az ellene cselekvő lehet aljas, támadhat akár hátulról is halált okozva. Büntetése – ha elfogják és elítélik – legfeljebb szabadságvesztés, de életét nem veszik el.

 

 

Szerintem minden rendőr – akár milyen beosztásban és helyen is dolgozik – szolgálat közben, hivatalos tevékenysége során az első hivatalos intézkedése által elindul a „hősök útján”. A „hősség” nem fokozható, nem különböztethetünk kis és nagy meg legnagyobb hős között. Legfeljebb a végeredmény lehet minősített: a hős életét áldozta az általa védett személyért, a közösségért! Jogszerű tettüket, cselekedetüket nem illik, nem szokás és nem szabad emberi tulajdonságuk, emberi kapcsolatuk, nézeteik, véleményük, szokásaik stb. alapján megítélni; kisebbíteni vagy nagyobbítani. Emberként, polgárként viszont őket is megilleti az ártatlanság vélelme, az emberi és az alkotmányos alapjogok mindegyike, különös figyelemmel a 70/A.§ (1) bekezdésében foglaltakra. „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” A felsoroltak „… szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetést a törvény szigorúan bünteti.” [70/A.§ (2) bekezdése].

 

 

Az Alsóőrsön intézkedett rendőr tevékenysége jogszerű volt (ezzel ellentétes hivatalos minősítés sem az illetékes hivatalos szervek, sem az e kérdésben hivatalos szervnek nem minősülő sajtóorgánumok részéről nem hangzott el). Ez esetben véleményem szerint minden más megnyilvánulás szembe ment a fentiekben idézett alkotmányos tilalommal. Sajnálatos tény, hogy a sajtó a vele szembeni elvárások közül a hiteles tájékoztatás követelményének nem felelt meg és „jól értesültsége” alapján kialakított feltételezéseinek közlésével túllépte az alkotmányos korlátokat; értük elnézést nem kért, megkövetéssel nem élt. Persze az sem elfogadható, hogy az ügyben hivatalosnak minősülő illetékes szervek késlekedtek a hivatalos információk nyilvánosságra hozatalával és nem reagáltak (nem utasították vissza) a sajtó, tényeket (bizonyítékokat) fel nem mutató és az ügyben egyébként is nem releváns „híreszteléseire”. Az áldozatul esett rendőrt – a jogtalan és méltatlan támadásokkal szemben – az elvárható módon a rendőri érdekvédelmi szervek sem védték meg.

 

 

A vonatkozó hatályos 39/1997. (VII. 18.) BM rendelet 39.§ (1) bekezdés a) pontja értelmében hősi halottá az minősíthető „aki hivatásos állományban teljesített szolgálatot és a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének védelme, a közbiztonság és a közrend fenntartása, az államhatár védelme, tűz, elemi csapás, katasztrófa következményeinek elhárítása közben kimagasló bátorságot, illetve kiemelkedő személyes helytállást tanúsított és eközben, vagy így elszenvedett sérülése következtében életét vesztette.” A felsorolt és megkövetelt tényállási elemek közül nem vitatható a szolgálatteljesítés ténye, az ezzel összefüggő „életvesztés” azonban még nem nyert hivatalos elismerést, megerősítést, bizonyítást (de a nyomozás még nem is fejeződött be?!). A támadás elhárítására, a tüzelés viszonzására pedig esélye, (fizikai) lehetősége sem volt a megtámadott rendőrnek, hiszen a halálos támadás hátulról érte! A fentiekben idézett jogszabályi tényállás tehát hiányos, mivel az orvtámadás esetét nem teszi tényállási elemmé. E hiányosság észlelése esetén azonban nincs jogi akadálya annak, hogy a jogalkotó saját jogszabályát módosítsa vagy kiegészítse! Ez, nem tudni miért, de elmaradt. Így a támadásban meghalt rendőr csupán a „szolgálat halottja” minősítést érdemelte ki. (Cinikusan persze megjegyezhető: a minősítéssel szemben a jogállam alkotmányos szabályai az elhunyt hozzátartozója részére biztosítja a jogorvoslat lehetőségét.)

 

 

G.J. főtörzsőrmestert, 2010. augusztus 13-án „szolgálati halottként” eltemették. Nyugodjék békében, szememben hős volt!

 

 

Budapest, 2010. augusztus 14.