Fogarasi József

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, …

 

 

Az ámulat, a csodálat, a meghatottság hozta elő tudatomban a vélhetően majdnem mindenki által ismert vers fentiekben idézett egyik felejthetetlen sorát. A lentről egy nagyobb szitakötőnél aligha nagyobbnak látszó kisgépen 15-17 főnél nem igen foglalhatott helyet több személy. A kötelező biztonsági átvizsgálást követő mérlegelés alapján kaphatta mindenki kézhez a konkrét helyre (sor/abc székre) szóló ülőhelyét. Az elhelyezkedést, a biztonsági öv becsatolását, a felszállás követte. Mindezen „élmény” nem hasonlítható a szokásos nagy méretű utasszállító gépeken átéltekéhez. A gépet rövid futást követően a pilótanő egy kézmozdulattal - alig érezhetően - emelte a fellegekbe, ahol kiszolgáltatva a szelek urának ügyes manőverekkel tartotta szélirányban és egyensúlyban a pille könnyű gépmadarat. A szél irányának, erősségének kiszámíthatatlan változásait azonban szinte azonnal érzékelhették az utasok, de a kisebb-nagyobb női sikolyokon felül semmi sem keltette bennük fel a természet erőitől függő totális kiszolgáltatottság érzését, legalábbis az arcokon ebből alig látszott valami.

 

 

A körbenézés, a mélységbe történt letekintés azonban már előhozta a természetes emberi szorongást, porszemnek érezve magát az ember. Az egyetlen valóságos kapaszkodót a bizodalom jelentette: bizalom a gép biztonságos megépítettségében, hibátlan karbantartásában, a pilótanő és a gép mozdulatainak összhangjában; a pilóta felkészültségének hibátlanságában, gép feletti uralmának rendíthetetlenségében.

 

 

A gép panorámás kiképzése lehetővé tette, hogy a látnivaló miatt senkinek ne kelljen ide-oda hajolgatnia, nyakát meresztenie, a gép egyensúlyi állapotát megbontania. Minden, mindenhonnan jól látható volt. Elénk tárult a Grand Canyon egyedülálló, csodás látványa: a sziklák föntről játékkockáknak tűnő változó magasságú nagysága és színpompája a „szikla-vöröstől” a „szikla-szürkéig”, a beláthatatlan hosszúságú kanyargós sziklahasadék, a táj föntről szemmel nem látható állat és növényvilága, az indiánok élet-halál harca földjeikért, a felhők felhősége, az ég megfesthetetlen tiszta-kéksége. A látnivaló megszólalásáról a „tolmácsgépek” gondoskodtak hat nyelven a fejhallgatón keresztül. A nyelvkiosztás csatornaszámairól a pilótafülke falán kifüggesztett cserélhető táblák adtak tájékoztatást. Az ember belül azért drukkolt, hogy e látvány minél hosszabb ideig tartva ne érjen véget.

 

 

A csoda földet érve a kijelölt helyről körbenézve nézve sem veszített természetes szépségéből. A sziklaszakadék-folyam fölé benyúló kilátóterasz felejthetetlen élményű szemlélődést biztosított. Az üvegszerűen átlátszó műanyag védőkorláton és az ugyancsak ilyen anyagból készült padlózaton át az ember szinte egybeolvadt az elé táruló látvánnyal. A magasságot és mélységet nem bíró látogatók a korlát mentén - vizet facsarva annak kapaszkodójából - és csak igen lassan, szinte csoszogva merték és voltak képesek a kilátót körbejárni. A bátrabbak lefeküdve a padlózatra néztek farkasszemet a mélységgel. A „csoszogósok” közé tartozva, félve-haladásom közben azon tűnődtem, vajon a félsz, a szorongás, fent a gépen miért volt bennem jóval kisebb, mint idelent a földön a szakadék felett? A belépődíjban foglalt és kifizetett „penzumot” – a kilátóterasz átlátszó üveg, plexi padozatán történő körbehaladást – azonban, ha lassan és a korlátba kapaszkodva, de én is – teljesítettem. Már csak kényszerből is, mivel a visszafordulás nem volt lehetséges.

 

 

A kilátót övező fennsíkon a mesterségesen kialakított vásár-bazár látványa - a már ismert és megszokott módon itt is - „turista-csalogató” volt. Helyi kuriózumként eredeti, napbarnított „indiánbőrt” viselő emberek, indián „népviseletben” farigcsálták és árulgatták a maguk készítette kézműves portékáikat. Nem voltak bőbeszédűek, termékeiket hangos, vásári molesztáló módon, nem kínálgatták. Így aztán a bámészkodó turista nyugodtan szemlélődhetett és kedvére válogathatott az árusító pultok kínálta „mütyürkék” között. Az árak azonban mindenütt egyértelműen voltak kiírva, vásári alkudozásról tehát szó nem lehetett. Az efféle próbálkozások rendre kudarcba fulladtak. Az ön-kiszolgált módon magunkhoz vett indiánmenü is echte eredeti nyelven hirdette magát. Állítólag anno, maguk az indián harcosok is ezt (ilyesmit) fogyasztották. Nem tudom miből készült, de válogatós igényemet kielégítve nem csupán ízletes, de nagyon mutatós (gusztusos) is volt. Ráadásul senki nem vitte vissza, avagy hagyta ott a farönk asztalon fogyasztatlanul. Az emberi civilizáció azonban itt Canyoni fennsíkon is képviseltette magát: szétdobált műanyag vizes flakonok, szél által „rendezett” szalvéták és papír zsebkendők, telegyömöszölt szemetes kosarak, elhagyott ruhadarabok stb. formájában.

 

 

A visszaúton a Grand Canyon a másik oldalát is megmutatta a repülő utasának. Gondolataimban elmerengve benépesült a lenti táj, egyrészt az ifjúkoromban olvasott May Károly regényei alapján, általam rendezett és koreografált módon, másrészt a látott NDK-s indián filmek díszlete szerint, Gojko Mitic főszereplésével. Mindeközben - álmodozásom alatt - a tökéletes szervezésnek köszönhetően - az előre megadott időben - visszaérkeztünk Las Vegas-i szállodánkba, élményekkel telve, kellemesen elfáradva.

 

 

Las Vegas - Grand Canyon, 2010. május 14.

 

 

 

 

 

 


 

 

 

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 18
a héten: a héten: 258
a hónapban: a hónapban: 802
összesenösszesen355250
az oldalt jelenleg nézik: 3