Fogarasi József

Kintorna, házalás tilos…

2010. augusztus 10. kedd

 

 

Közeli ismerősöm megkért, távollétében időnként látogassak el hozzájuk és csináljak úgy, mintha nem lenne üres a lakás. Vegyem ki a postát, - ha lehet különböző időpontokban - menjek fel a lakásba, üljek le a szobában a fotelba és olvassak újságot, váltakozva kapcsoljam fel/le a villanyt a lakás különböző helyiségeiben azt a látszatot keltve a kívülálló számára, hogy a lakásban vannak, a lakók otthon tartózkodnak.

 

 

Eleget téve a kérésnek a minap is vizitre indultam a kora-esti órákban. A kapukódot beütve beléptem a házba és a postaládához mentem. Már állt ott valaki. Kinyitotta az egyik rekesz zárját, a postaláda fedelét pedig nemtörődöm módon felfelé billentette. E művelet következményeként a láda tartalma először a lábára majd a földre zuhant és ott szétterült. Az atrocitást elszenvedő személy körbenézve s - bár látva engem - nem tudván uralkodni emberi – női – ösztönein, vízözönszerű, ocsmány tartalmú káromkodásba kezdett. Az a sok k…. semmittevő szélhámos hazudozó és ígérgető naplopó magát politikusnak nevező sz….zi már megint a saját pénze helyett a közpénzt fogyasztva termeli újra a szórólapnak nevezett se.. kitörlésére sem alkalmas komissiót …. Elfogyván a korábban beszusszantott levegő, hősnőnk mély lélegzetet véve – ügyet sem vetve rám – rátért a második, majd a sokadik felvonásra. Egyetlen szempillantás alatt felmértem a helyzetet: egy, a műfajban rendkívüli „szakmai” gyakorlattal és „tehetséggel” megáldott személyiséggel állok azonos kapualjban, akibe nem lenne tanácsos belekötni. Mindeközben az ékes szókincsű hölgy - továbbra sem hederítve rám - a lába előtt heverő papírbuckát - nagy lendülettel belerúgva - a kuka felé lökte majd nem zavartatva magát semmitől és senkitől folytatta a színházi nagyjelenetet, de most már pianóban, kimérten és fél szemmel rám sandítva, vajon látom és hallom-e a produkciót?

 

 

Én is a megfelelő levélszekrényhez léptem, kinyitva ajtaját – de okulva az előttem cselekvő példájából – megfogtam a kibukni akaró papírhalmazt, majd kezeimmel kicsit összerendezve kivettem a levélszekrényből, és mint aki dolgát jól végezte indulni akartam. Maga ezt a sok sz..t mind felviszi a lakásba? Nézett rám kérdően, az üres lépcsőházi jelenet eddigi főszereplője, válaszra várva. Inkognitómat nem felfedve szerettem volna gyorsan továbblépni és távozni az ominózus helyszínről. És lehet, hogy el is olvassa? Netalántán el is hiszi az ott leírtakat? Tekintetét felém irányítva reménykedve várta, hogy majd csak bekapcsolódok az általa indított „diskurzusba”. Fejemmel egyszerre igent és nemet is biccentve igyekeztem túl lenni, a nem kívánt társalgáson. Nem hagyta annyiban, erős, szívós egyéniség volt!

 

 

Tudja uram, bár maga még oly fiatal – fogta hízelgőre – hogy nem igen értheti meg, de régen, még az átkos előtt vagy tán alatt is az ilyen patinás bérházak kapualjában tábla tudatta a betévedőkkel: a kintorna és a házalás tilos! Ez a szemét, mutatott az odébb rúgott kupacra, abban az időben a házmester büntetése nélkül nem kerülhetett volna a lakók postaládájába. Nem mertem közbevetni: abban az időben ismereteim szerint a postaládák még nem a lépcsőházban/kapualjban voltak elhelyezve. Most meg nemcsak, hogy telegyömöszölik ezzel a szeméttel az ember ládáját, de még van pofájuk bekopogtatni is, mint a hittérítők. És kérni, hogy hallgassam végig őket, meg adjam oda nekik azt a nemtudomhogy micsodát, és még írjam is alá! Hát hülye vagyok én? Hogy utólag felismerjék az írásomat és kiderítsék, hogy kire is szavaztam? És ez az egész népbutítás még csak most kezdődik.

 

 

Most is ki kéne írni: a szemetet a kukába és nem a postaládába kell dobni! Igaz sok helyen még ma is olvasható, hogy a padlóra köpni tilos! Teljesen feleslegesen, legyintett lemondóan. De hát mit is látnak a gyerekek a tévében? Valamennyi labdazseni-sztár akkor pök a fűre (meg még mást is csinál), amikor éppen őt veszi a kamera. Haj! Sokat hanyatlott a világ, az újratemetés óta.

 

 

Budapest, 2010. augusztus 10.