Fogarasi József

Lillafüred

2010. július 12. hétfő

 

 

Egy viszonylag hosszabb külföldi út után nehéz a hazai viszonyokra visszaszokni. Az itthoni autópályákon a tájékoztató (útba-igazító) táblák - észlelhetőségük, magassági és gyakorisági elhelyezésük, állapotuk szerinti - helyzete úgy, ahogy elfogadhatónak mondható. Ezen túlmenően viszont - ha nem rendelkezik az ember GPS-el, vagy előre kinyomtatott útvonaltérképpel - csak a kérdezősködés segít rajta. Persze ehhez vagy meg kell állnia (ha erre éppen van lehetősége), vagy vállalva a különböző veszélyeket az ablakot letekerve menet közben kell hangosan kikiabálva a szükséges felvilágosítás kérést eljuttatni a járókelők felé, illetve mozgásban fogadni és értelmezni a kapott sok-sok hasznos – de nem biztos, hogy pontos, vagy jól hallott és értett – tanácsot. Ez a módszer ugyan fejleszti a vezetési rutint és a több tényre azonos időben történő koncentrálóképességet, de egyben nagyon balesetveszélyes is, ezért nyugodt szívvel senkinek sem ajánlom. Ha viszont már föltűnnek a képeslapokról vagy az emlékezetből előhívottak alapján ismert hegycsúcsok és a Palotaszálló általuk körülölelt tornyai, akkor már biztos, hogy az autós előbb-utóbb térkép és kérdezősködés nélkül is célba fog érkezni.

 

 

Nincs csalódás, még mindig csodás e táj. Az erdő fáinak különböző árnyalatú zöldje, a vízesés egyhangú morajlása és az ékszerként is tündöklő, felújított „palota” a hozzá tartozó szemet gyönyörködtető, lelket melengető parkkal együtt a régi kedves emlékeket képes visszaidézni. Az erdei utak és ösvények, az Anna-barlang, a Garadna-patak, a Hámori – csónakázó – tó, az erdei kisvasút, a Fazola-kohó, a Massa múzeum, a pisztrángtelep és a többi, régen homály fedte emlékek ismét élővé válnak. Rég volt, időben is nagyon régen, amikor bár megcsodáltam e táj építészeti remekművét a palotaszállót, de mindez - dohos szaga, ütött-kopott külső-belső szendergő állapota miatt - inkább csak részvétet, mint sem lelkesedést váltott ki belőlem. Nem gondoltam, hogy egyszer vendégként még lakója is leszek e palotának. Előnyére változott itt minden: restaurálatlanul hideg „főúri” külső-belső elegancia; hangulatos közösségi termek, udvarias, vendégbarát kiszolgálás; barátságosan berendezett vendégszobák; rendezett park és üdülést- pihenést- kikapcsolódást nyújtó környezet négycsillagos garanciával. Igaz, a csillagok száma sajnos nem véd meg szúnyogcsípésektől pedig a szúnyoghálós és a légkondicionált szoba a csillagok árfekvése alapján már elvárható lenne.

 

 

Az egész környezet hangulata, a nyári forróságot enyhítő vízesés, a barlang hűse, és a „vársétány” még tönkre nem tett padjai felkínálják az emlékezést és elmélkedést természetről, művészetről, emberekről. Itt mindebből minden egy helyen van együtt. A természet örök és megváltozhatatlan törvényének erejét tanúsító legutóbbi hatalmas árvíz pusztító nyomai (gyökerestül kidőlt fák; korhadt és még zöldellő ágak, törzsek vihar hasította csonkjai; a medréből kilépett patak sodorta ágak és kövek torlaszai; leomlott földrészek, elmosott vasúti sínpályák és töltések; a hatalmasra duzzadt patak által nem tisztelve elöntött utak, házak és pincék stb.) - árulkodó módon - néhol jelenleg is fel-feltűnnek. Mint-ahogyan a természet erőivel szembeni emberi védekezés emelte „ellensúly-műemlék” maradványai (fölöslegessé vált homokzsákok rendezetlen kupachalmazai) sem kerültek még elszállításra.

 

 

Emlékezzünk és elmélkedjünk hát önmagunk kedvére, miképpen azt a költő is tette 1933-ban:

 

 

„Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifjú nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.”*

 

 

Lillafüred, 2010. július 12.

 

 

 

* József Attila: Óda. In: József Attila összes versei és műfordításai. Cserépfalvi. p. 302-307.