Fogarasi József

Tizen-egynéhány évvel ezelőtt a bányásznap, a pedagógusnap, a honvédség napja, a Semmelweis nap stb. mintájára – a Magyar Közigazgatási Kamara (későbbiekben Magyar Közigazgatási Kar) országos szakmai civil egyesületi szervezet elnökeként – arról álmodoztam, miért ne lehetne a köztisztviselőknek is országos „névnapjuk”? Akkor a megvalósulásra csekélyke realitás mutatkozott a kormányzati politika megszemélyesítői részéről. Aztán az álomból cselekvés kerekedett és a szervezet főtitkárával (dr.GK) hozzáláttunk a megvalósításhoz, amelyhez más szakmai és munkavállalói érdekvédő szervezetek is csatlakoztak. Ma már kevesen emlékeznek azokra a fáradságos háttérmunkálatokra, amelynek révén a napból NAP lett. Annak történetét, pedig - rajtam kívül - igen kevesen ismerik, hogy az akkori miniszterelnök úrral (HGy.) folytatott megbeszélések eredményeként e nevezetes nap bevezetése kormányhatározati normából hogyan emelkedett törvényi rangra (Ktv. 71/A. §). Az sem közismert, hogy a sok szóba jöhető „szent névnapja” (lásd példaként a tűzoltók napja esetét) helyett miért pont minden év július 1-seje lett a magyar Köztisztviselők Napja. De hagyjuk a nosztalgiázást és elmélkedjünk egy kicsit arról is, hogy van-e mit ünnepelnünk ezen a napon.

Kezdjük ünneprontással. A jeles nap bevezetése mellett - elképzeléseimben - további célként szerepelt a közigazgatásban dolgozó köztisztviselők egyetlen országos szakmai szervezetbe (szakmai kamarába) szervezése és e szervezet törvény általi elismertetése; továbbá a köztisztviselői érdekegyeztető fórum három oldalának négyoldalúvá (négy egyenjogú és azonos rangú tárgyalófórummá) alakítása; valamint a köztisztviselők etikai kódexének megalkotása és gyakorlatban történő működtetése. Minderről sokat beszéltünk, de érte igen keveset cselekedtünk! Igaz, a hatályos Ktv. tartalmaz rendelkezéseket az érdekegyeztetés mikéntjéről és benne nevesítésre kerül a Köztisztviselői Etikai Kódex is. Az előbb említett fórum azonban – a közigazgatás szakmai szervezetei nélkül, és egyébként is – érdemben alig érezhetően működik, míg az etikai kódex kérdése elveszett az egyeztetés útvesztőiben. Mindezzel szemben – ha tetszik mindezen tények ellenére – a munkavállalói érdekvédelem képviseleti szervezetei kétes értékű sikerre vitték a Köztisztviselők Napjának „munkamentességét”. Ennek eredményeként ezen a napon úgy ünnepel a „szakma” hogy nem dolgozik: önmagát ünnepli és ünnepelteti. A közigazgatási munkahelyek zárva maradnak, sok helyen még a telefonok sem kerülnek felemelésre. A már említett érdekvédőknek, önös érdekből sikerült elérniük, hogy a közszolgálat - közhatalmat közvetítő - köztisztviselői e napon ne a szolgáltatással és ne az ügyfelek szolgálatával foglalkozzanak. S mindezt közpénzen – valamennyink pénzén – tehetik meg. Nevezett „ünnepnap” munkamentessé tételét – az érdekegyeztetési folyamat során – mindvégig elleneztem, ma sem értek vele egyet. A munka munkamentes ünneplésére ott van a munka ünnepnapja: Május 1. Nem tudom, hogy mit szólnának a köztisztviselők, ha a vasutasnapon nem mennének a vonatok; a tömegközlekedés napján pedig (jó, hogy egyelőre ilyen nap még nincs) a buszok, a villamosok, a trolibuszok és a HÉV sem?

De térjünk vissza az ünneplésre. Az alkotmány értelmében minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy rátermettségének, képzettségének és szakmai tudásának megfelelően közhivatalt viseljen.

Elsőként, jöjjön a képzettség. Jelenleg a baj e téren a legkisebb, már ami a képzettség okirati számszerűségét illeti. Ma már a képzettségről szinte mindenkinek van papírja. De milyen papírja? Ha belegondolok, hogy a felsőoktatásba szinte mindenki bejuthat, hiszen az ún. felvételi rostán alig akad fenn valaki, aki pedig fennakad, annak ott a fizetős lehetőség, sajnos a felsőoktatási intézmények is ez utóbbi forma „erőn felüli” kihasználásában érdekeltek. Számukra a mennyiség pénzt, pénzt és még több pénzt jelent! A minőség követelménye érvényesítésének, illetve számonkérésének alig vannak szószolói. A hallgató pedig ma már alul motivált: megfizette a tandíjat, akkor jár a diploma, legfeljebb egy-két bukást követően. A tudás megszerzéséért nem sokat tesz: a foglalkozásokra nem jár; a tankönyveket nem vásárolja meg; a vizsgára alig készül fel, kölcsönkapott „sillabuszokból” tanul; tudása hézagos; a szakma nyelvét nem beszéli, de nem is ismeri és nem is érti. Számára nem az a lényeges, hogy konvertálható tudást szerezzen, megelégszik a tudást okiratilag bizonyító diplomával. Mindehhez párosul a csak „görbüljön” mentalitás és az ezt elősegítő, egyre durvább formákat öltő – különösen a közhatalom gyakorlói irányából megnyilvánuló – szemérmetlen protekciót kérő-kereső rendszer (csak egy icipici segítség kellene, a gyerek nagyon izgulós, vizsgadrukkos, de nagyon sokat tanult; ne sokat tanuljon, csak egy keveset tudjon, szoktam volt mondani; igaz az ezzel a hozzáállással az év tanára címet soha nem nyertem el).

A közhivatal viselés második kritériuma: a szakmai tudás. E téren már nagyobb a probléma. Az általános- és a középiskolában a változó tananyag-matériához nem szokott hallgató e sajátos jelenséggel az egyetemen szembesül először, legtöbbször nem képes megszokni, nem tud alkalmazkodni hozzá. Pedig a végzett hallgató a közigazgatás jelenében - az egyetemen szerzett és csak a papírral bizonyított szakmai tudás birtokában - nem lesz képes azt a tényt megszokni, hogy a tankönyvből elsajátított ismeret nem végleges, azt folyamatos továbbképzéssel, önképzéssel, olvasással frissíteni kell. A munkavégzés során kell ahhoz is hozzászoknia, hogy felgyorsult világunkban egyes jogszabályok és jogintézmények gyorsan változnak, tűnnek el vagy élednek újjá a társadalom olvasztótégelyében. Így a bemagolt tudással a szakmai életben nem lehet mit kezdeni. Ez az élet első igazi „gyakorlati foglalkozásán” (ügyintézés, ügyfélfogadás, döntéshozatal, jogszabály-értelmezés stb.) szinte azonnal kiderül. Ha valaki egyetemi évei alatt nem ismerkedett meg a jogszabálykeresés-értelmezés fortélyaival, azt a munkahelyén önállóan (egyedül, segítség nélkül) aligha lesz képes utólag pótolni. Márpedig jelenleg a közigazgatásból hiányzik a szó igazi értelmében vett szakmai továbbképzés, a szakmai műhelymegbeszélés gyakorlata. Mindennek következtében a hallgató egyetemi ismeretei alapján konvertálható tudásra munkahelyén (önerőből) már nem igen fog tudni szert tenni. Ennek hiányát a jogban, a közigazgatás útvesztőiben jártasabb ügyfél is észre fogja venni, amely konfliktus előbb-utóbb csak a munkahelyelhagyással (elbocsátással) lesz feloldható. Ennek egészséges folyamatát a Ktv. és a hozzá kapcsolódó jogszabályok kötöttségei (felmondási akadályok és indokolatlan tilalmak; magas összegű végkielégítések; határozatlan időhöz kötött kinevezések; hallgatási kikötések; érdekvédők elvtelen tiltakozásai, sztrájkkal való fenyegetéseik vagy sztrájkhelyzetben az elégséges szolgáltatások biztosításának semmibevétele stb.) viszont akadályozzák. A tudáshiány pedig egyre csak halmozódik, ellensúlyozásképpen „segítségként” majd előjön a téves szakmai döntéshozatal, a megvesztegethetőség, a kéz kezet mos alkupozíció, az ügyféllel szembeni arrogancia, a közhatalom saját célra való bitorlása, a közhatalommal való visszaélés stb. esetei.

A legnagyobb gondot jelenleg a rátermettség hiánya okozza. A rátermettség előzetes mérésének, fel(meg)ismerhetőségének objektív eszközei, tudományos módszerei hiányoznak. A rátermettség összetett minőség. Elemei között megtalálható a fizikai, a szellemi, az egészségügyi, a mentális stb. rátermettség. Bármelyik összetevő kellő mértékű hiánya alkalmatlansági tényezőként léphet elő. Bizonyítottsága egyrészt alkalmazási akadály, másrészt felmondási (elbocsátási) ok is lehet. Állandó példám szerint, ha a köz szolgálóján külsőleg az ügyfél (állampolgár, választópolgár) láttán apró-pici-piros kiütések jelennek meg, úgy a kellő rátermettség hiánya, az illető személy alkalmatlansága, kézzelfoghatóan bizonyosságot nyert. Számtalan ilyen közszolga teljesít ma szolgálatot úgy az államigazgatási, mint az önkormányzati közigazgatásban. Kiszűrni őket és kellő empátiával megválni tőlük ma egyenlő a lehetetlennel. Persze a polgár iránti kellő mértékű „alázat” hiánya is alkalmatlansági tényezővé emelkedhet. Mérce és e bizonyosságok rendszeres időszakonkénti mérése nélkül a konzekvenciák levonására sem kerülhet sor. Ez utóbbi egyébként a munkáltatói jogkör gyakorlójával szemben magas szintű vezetői felkészültséget, empatikus vezetői alkalmasságot is támasztana. A vezetők nagy többségéből azonban mindez hiányzik; vezető egyébként is az lesz, akit e tevékenység ellátásával a még alkalmatlanabbak megbíznak. A vezetővé válás csak ritkán tudatos része a szakmai karriernek. Döntő tényezői a magasabb beosztású vezető szubjektív megítélésétől függnek, melyben fontos szerepet játszik a lojalitás, a bizalom, az ismeretség, a barátság, a „hűbériség” stb. Az alkalmatlanok hosszú távú cipelése igen nagy anyagi-erkölcsi terhet jelent a társadalomnak, az adófizető polgároknak. Nehezíti a tisztánlátást és a kellő cselekvést a különböző érdekvédők gyakorta szűk-látókörű, önös és ostoba megnyilvánulásai (fenyegetőzései), amelyek objektív indokokkal csak ritkán támasztódnak alá. A munkavállalói érdekvédelem fellépésének középpontjában ma a teljesítmény minőségének követelménye helyett az anyagiak játszanak kiemelt szerepet, míg a szakmai érdekvédelem szervezeti rendszere gyakorlatilag ki sem épült, hangja nem igen hallatszik, esetleg önkritika nélkül felsorakozik valamelyik munkavállalói érdekvédelmi szervezet mögé.

Egyébként a köz szolgálatának anyagi ellentételezésében indokolatlanul nagyok a különbségek a közhatalmat megjelenítő köztisztviselők (ide értve a bírákat, ügyészeket is) és a közösséget igazán szolgáló közalkalmazottak (orvosok, pedagógusok, kulturális alkalmazottak stb.) között. Az előbbi körben a rossz gazdasági helyzet ellenére is jelen van a nem kis összegű jutalom, a nem ritkán munkaköri feladatra kiírt céljutalom, a teljesítmény mérése nélküli teljesítmény premizálása, az egyes munkakörbe tartozó közfeladatok ellátásának kiszerződése (tanácsadók, szakértők, ügyvédek közpénzen való megbízása), és az egyéb (a nyilvánosság kizárásával nevesített vagy öröklött kiváltságok közé tartozó) természetbeni juttatások biztosítása. Megítélésükben, elfogadhatóságukban és fenntartásukban az érdekvédők (munkavállalói, szakmai egyaránt) vállalhatatlan elveket vallva és képviselve képesek akár egymás torkának is esni. Tarthatatlan az érdekvédelem posztkommunista eszmeiségének és eszközeinek további alkalmazása. Meg kell mindenkinek értenie: csak a mérhető és ellenőrzött minőségi teljesítményért jár anyagi elismerés! A dokumentáltan silány munkát végző, hibás szolgáltatást produkáló, alázat helyett hatalmaskodó munkavállalótól (közszolgától) minél előbb meg kell válni: akadályok, torlaszok, bástyák és erődök állítása ellenére. A sztrájk nem válhat, nem silányodhat a közösséggel szemben zsarolási, az elégséges szolgáltatás biztosítását és garantálását akadályozó eszközzé. Az ellátandó feladathoz és annak mért minőség produkálásához kell rendelni az anyagi és természetbeni juttatásokat, mértéküket; a közszolgák esetében a teljesítmény megítélésében pedig biztosítani kell a szakmai és a széles körű társadalmi nyilvánosságot, meghatározva egyben az alkalmazható szankciókat is.

Meg kell teremteni a köztisztviselők tekintetében is a kívánatos ellensúlyt, a piac orientált egészséges versenyhelyeztet, azaz elérkezett az idő egyes közigazgatási feladat (hatáskör) kiszervezésére, melyek elvégzésére törvényileg ki kell alakítani a magán-köztisztviselői jogállást és státuszt, illetve létre kell hozni az őket védő, ellenőrző szakmai kamarát.

Fentiek hiányában a közigazgatás minőségére továbbra is a silányság - lásd az árvízi területekre kiadott építési, fennmaradási engedélyeket; az ellenőrzés szükségességére és a jogsértésekre utaló jelzés ellenére/nélkül megkötött igen magas összegű megbízási szerződéseket; az önkormányzati testületek által megszavazott, törvényesen nem minden esetben előkészített, az ügyészség részéről jelenleg is vizsgált döntéseket; a munkaidőben végzett egyéb irányú elfoglaltságokat; a jogtalan és jogsértően magas összegű un. lelépési pénzkikötéseket; az összeférhetetlenségi és együttalkalmazási szabályok figyelmen kívül hagyását; a közérdekű adatok nyilvánosságának akadályozását stb. - lesz a leginkább használható jelző, amelyre a már említett, különböző érdekeket védő szervezetek még véletlenül sem figyelnek fel. Mindennek megváltoztatása kormányzati cselekvést igényel, amely nyilvánvalóan emberi sorsokat negatíve érintő áldozatokat is eredményezhet. Aki a tárgyalt – alkotmányban is rögzített – hármas követelménynek nem képes megfelelni, attól a társadalom érdekében mielőbb meg kell válni, visszautasítva azokat a demagóg érdekvédőket, akik a megoldás keresése és a jobbító javaslatok megfogalmazása helyett csupán „fenyegetéseik” előterjesztésére képesek. A problémát helyettünk mások nem fogják megoldani, ennek kulcsa a mi kezünkben van! A semmit mondó, üres bölcsességek - „aki mogyoróval fizet, az majmokat kap” - hangoztatása helyett jobb híján, okosabb a bölcs és aktív hallgatás, különben könnyen ránk sütik a latin mondást: „Si tacuisses, philosophus mansisses.”

Befejezésként, most már feltehetjük magunknak a kérdést: ünnepeljünk, vagy szomorkodjunk? Egyiket se: gondolkodjunk és cselekedjünk, de mihamarabb! Hogy senkinek se rontsam el a hangulatát, ezért úgy döntöttem, hogy a Köztisztviselők Napja alkalmához kapcsolódó, e rövidke eszmefuttatásomat csak a munkaszüneti ünnepnapot követő munkanapon hozom nyilvánosságra.

Budapest, 2010. június 30.; Közzétéve: 2010. július 5. hétfő