Fogarasi József

Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is!

2010. június 27. vasárnap

 

 

Fényesen szikrázó napokat is megélt ismeretségünk egyik „túlélő” képviselője keresett meg a minap egy érdekes ajánlattal. Régen nem láttuk egymást, és még szóban sem a napokban untattuk a másikat. Váratlan volt a találkozási felajánlás. Nem titkolom nemcsak meglepett, de érdeklődésemet is felkeltette. Igazi kihívás volt. Bár a felkérésekhez szoktam, de végig hallgattam a közvetítést. Nem az anyagiakkal kezdte, és hosszútávot sem garantált. Nehéz volt megítélni: valóság vagy vízió; csapda vagy lehetőség. A feladat a meglévővel időben össze nem férhető és más képességek előkeresését, mozgatását is igényelné.

 

 

Már a megbeszélés helyszínének kijelölése is problémát okozott. A nyugodt légkörű, zsongó háttérrel rendelkező társalgóhelyek eddig rendre kudarcot vallottak: mások figyelmét is felkeltő jelenetekkel záródtak. Mást ajánlottam, ahol az esetleges pengeváltások másokban nem keltenek megbotránkozást és a jelenetek mobillal sem rögzíthetők. Javaslatom nem talált tetszésre. Kioktatást kaptam: kerülöm a nyilvánosságot. Próbáltam megértetni: a nyilvános közösségi hely kerülése nem azonos a nyilvánosság nem vállalásával. Eddig, véleményemet rendre nyilvánosságra hoztam. Ezt bizonyítja saját honlapom léte is. Nem vitatkoztam.

 

 

Felidéztem magamban a múltamat. Mindig a rend és fegyelem híve voltam. Annyit követeltem másoktól amennyit magamtól is elvártam, igaz a mérce magasra volt téve. A kiskapukat viszont rendre bezártam. A „baráti megkereséseket” (különösen a vizsgaidőszakban) igyekeztem udvariasan elhárítani (az erőszakosabbakat visszautasítottam). Véleményemet sosem titkoltam, azt mindig a másik szemébe mondtam (gyakran írásba foglaltan a címzett részére meg is küldtem). Rendre szóvá tettem a nyafogást, a csaholást, a hízelgést, a sandaságot, a lefelé rúgó fölfelé nyaló mentalitást. Tényleg énrám van szükség, tettem fel a kérdést? Igaz, nem ígértek örökkévalóságot.

 

 

Eszembe jutottak még a megpróbáltatások, a cserbenhagyások is. A semmiből előkerült ismerősöm is e kategóriát gazdagította. De most ajándékot kínált. Szépen be is volt „csomagolva”. Az átnyújtás is mosolygós volt. Gondolataim azonban a múltban kalandoztak. Középiskolás éveim latin órái idéződtek elém latinnyelv-tanárom arcvonásaival, aki azt is büszkén vállalta, hogy az ötvenes években villamoskalauz volt - csendes tüntetésként - mellén így kitüntetés helyett három-négy fémtáblácska utalt a három élő világnyelv beszélésére, egy pedig a latin nyelv ismeretére.

 

 

Az órákon gyakran skandálta – latinul és különböző fordításokban magyarul is – Vergilius Aeneas egyes énekének fordulatosabbnál fordulatosabb cselekményét. Egyike különösen belém vésődött:

 

 

„Ím, követők közepette, rohan le azonban a várból/Láokoón és így ordít, tombolva a dühtől:

»… teucrus, a lóba ne bízzál./Bármi is ez, danaóknak ajándékát se kívánom!«”

 

 

 

Budapest, 2010. június 27.

 

 

 

(Vergilius összes művei. Fordította Lakatos István. Magyar Helikon. 1967. p. 126. oldal)