Fogarasi József

Mert álmaimban megjelent emberi formában a csend…

2010. június 13. vasárnap

 

 

Wágner a Művészetek Palotájában. A Nibelung gyűrűje, négy egymás utáni napon. Nem könnyű feladat zenésznek, énekesnek, s a hallgató/nézőnek sem. Csúcsteljesítmény a legmagasabb fokon. A Rajna kincse szünet nélkül, A walkür, Siegfried és Az istenek alkonya, kétszer majdnem egy-egy órás szünettel megszakítva. Gyönyörű előadás. Wágner csodálatosan letisztult zenéje, szinte követhetetlen mélységei és magasságai, lágysága és keménysége kavarog a karmesteri pálca hegyétől irányítva. Az énekesek teljesítménye több mint művészi, klasszikus díszlet helyett háttérvetítés és sajátos stílusú balett/pantomim keveréke, tökéletes összhangban énekkel és zenével.

 

 

A közönségnek nincs más dolga, mint az ülésen hátradőlve átadnia magát a (zene és ének) csodának és annak élvezetének, s persze különösebb feszengés nélkül kibírni az előadás idejének előrehaladta során egyre keményebbé váló, ülésnek nevezett „kalitka” okozta gyűrődést. Ez utóbbi sem lebecsülendő teljesítmény, észrevétlenül felülemelkedni az egyes testrészek (nyak, derék, csípő, láb stb.) itt fáj, ott fáj belső jelzésrendszerén.

 

 

A szünet a kinyújtózásé és az elmélkedésé. Elmélkedhetünk aranyról, kapzsiságról, irigységről, csábításról és cserbenhagyásról; megcsalásról, szerelemről, szeretetről, gyűlöletről, álnokságról, hiszékenységről, erőről, büszkeségről, parancsról, ölésről, gyilkolásról, kábításról és mágiáról, vagyis csupa emberi vonásokról, amelyektől az istenek sem mentesek. Ki az erősebb, ki a jellemesebb? Az istenek/félistenek vagy az emberek? Úgy tűnik az előbbiek sem hibátlanok. Gyarlóságuk vajon elpusztíthatja-e őket? Isteni művük romhalmazzá válhat-e? Kinek szurkoljunk? Az istenek alkonya, nem egyértelmű, máig vitatkoznak rajta tudósok, kritikusok, írók, zeneszerzők és autodidakták.

 

 

Az elmélkedés – amelyre sort keríthetünk az épületkomplexumon belül (légkondicionált körülmények közepette) vagy az épület előtt elterülő impozáns parkban – sétálás közbeni meghitt csendjét és nyugalmát a parkban azonban a kutyaidomítók hangos vezényszava; a kutyaugatás és a csaholás értelmetlen hangzavara; pihenők, napozók, gyereküket sétáltató szülők kutyák száguldásait elhárító kiáltozásai; a park mesterséges tavaiban fürdőző, fröcskölő és labdázó vastagnyakú színes bőrűek viháncolása, zavarja meg. Mindeközben a parkban történt rongálások és emberi szabályszegések is láthatóvá válnak (letört vízlövő fejek; dolgukat végző kutyák és e „műveletet” tétlenül szemlélő gazdik; hiányzó - dohányzást, kutyasétáltatást, futtatást - tiltó táblák; elégtelen számú szemétkosár stb.). De a magukból kivetkőző „emberállatokat” megfékező, rendreutasító parkőr is láthatatlan, legfeljebb csak a parkot látogatók kívánságlistáján szerepel látható, olvasható módon. Vajon minderre (értékeink védelmére) miért nincs elegendő pénz és kellő akarat?

 

 

S miközben visszafelé sétálunk a parkból a hangversenyterembe – valahol a park közepén – egy kerek-kőbe vésve olvashatjuk a költő egyik - tömegesen - kevésbé ismert versének néhány sorát: „mert álmaimban megjelent/emberi formában a csend” (József Attila: Csak az olvassa…). Visszaérve a zene egyik legimpozánsabb szentélyébe gondolataimból ébredezve próbáltam párhuzamot vonni a csend, parkban tapasztalt állati és a költő, álmában megjelent emberi formája között ...

 

 

Budapest, 2010. június 13.