Fogarasi József

Az úton végig kell menni!?

2010. június 10. csütörtök

 

 

A napokban megkeresett egyik ismerősöm (talán több is annál), szeretne velem személyesen találkozni és valami őt, személyesen érintő kérdésről szót váltani, avagy disputát folytatni. Ragaszkodott a „közösségi” helyek egyikéhez (ahol minden korlát és feszélyezettség nélkül, nyugodt körülmények között lehet társalogni, nem tartva mások - „illetéktelen személyek” túlzott közelségétől és - kíváncsiságától). A kérés nem volt szokatlan számomra, hiszen ismerősöm, élete valamennyi sorsfordító eseménye előtt majdnem mindig felkért az önmagával lefolytatandó hangos gondolkodás aktív szereplőjéül. A szokatlan, csupán a körítésben volt („illetéktelen személyek” túlzott közelsége). Mint utóbb kiderült a - véletlen - magnófelvételektől tartott. (Hogy 2010-ben ez még mindig realitásként merülhet fel, az egyéni-társadalmi, kulturális-mentalitásbeli katasztrófát jelez!)

 

 

Ismerősömet ismét egy „funkció” betöltésére kérték fel. (Megjegyzem, eddig is valamennyi ciklusban betöltött ilyen-olyan „funkciót”.) Nem az adandó válasszal volt igazán problémája. Inkább az ellátandó feladat indulási hogyanjával. Abban egyet értettünk, hogy az államigazgatás jelenlegi (személyi, tárgyi, szolgáltató) állapota siralmas (véleményem szerint a helyzet az önkormányzati hivataloknál sem sokkal rózsaszínűbb), tovább nem tartható; a gyökeres változtatás - ha eredményeket akarunk elérni - nem halogatható. Ráadásul most már a felmondást indokolni sem kell. Aki az elvárt minőséget - objektív értékelést követően - nem tudja produkálni, vagy emberileg alkalmatlan (ez utóbbi objektíve ugyan kevésbé mérhető, de azért egy felkészült és pártpolitikailag független vezető által jószerivel megítélhető) attól – a közösség és pénzének megvédése érdekében – mihamarabb meg kell szabadulni. E felismerés és cselekvés az ismerősökre, az érzelmileg hozzánk közelebb állókra, a barátokra és a rokonokra éppúgy igaz kell, hogy legyen, mint a tőlünk távol állókra, illetve idegenekre nézve! Meg kell-e neki ezt csinálnia, tehet-e kivételt, mérlegelés alapján, illetve mondhat-e nemet: azaz az úton végig kell-e mennie (nem Marosáni értelemben) summázta vívódásainak lényegét. Ez utóbbi hasonlatot nem igazán értettem.

 

 

Milyen és ki által kijelölt úton is kellene neki végig mennie, tettem fel a kérdést? A felkért tevékenységre nézve van határozott és érzésem szerint világos elképzelésem, a megvalósításhoz pedig kellő energiával és emberi kvalitással rendelkezem, hangzott az egyértelmű válasz. A kijelölt út az új párt/kormány-program, amelynek iránya, lényegét tekintve elfogadható lenne számomra, azt hiszem, tudnék is vele azonosulni, fejeződött be az önvallomás Akkor meg mi a probléma? Meg kell „szabadulnom” néhány hivatalnoktól (értsünk alatta köztisztviselőt). És? A minőség amúgy is színvonal alatti és túl sok közöttük a helyezkedő, és a hosszú-nyelvű. Nem ez a legfőbb gondom, szólalt meg ismerősöm. Sorban állnak a tanácsadók, főtanácsadók; természetesen a politikaiak. Közülük a legtöbb felkészületlenebb, mint akiktől meg fogok/akarok válni, néhányuk dolgozni nem szeret, csak „tanácsadásra” képes; egyesek szembe pedig nem „egyenesek”! De te vagy a főnök, te dönthetsz felvételükről. Nem mindegyikről. És a háttérben ott vannak az elvtelen támogatók. Ha ekkora a vész, akkor min és miért kell ennyi ideig gondolkodnod? Hozzászoktam a hatalomhoz, az irányításhoz (meg a cikkcakkhoz és a lavírozáshoz, tettem mindezt hozzá). Igen, a magaslat mindig csábító. No meg a pénz és a most még előre nem látható karrier is. De az ember ne legyen elvtelen, nehéz lehet ennyi cikluson keresztül egyenesen állva maradni. Talán nem is lehetséges, vetette közbe. De az énem által diktált/kijelölt úton muszáj végig menni …

 

 

Érvek, ellenérvek, szavak, mondatok hangzottak el közöttünk. Az utat azonban, amelyre rálépünk, nagyjából mi magunk választjuk meg és azt is, hogy meddig és mennyi ideig vagyunk/maradunk rajta. Az útról azonban le is térhetünk (akár szabad akaratból is), de a túl gyakran történő új útra lépés vagy a gyakran ismétlődő letérés azt is jelentheti, hogy az utat esetleg valójában nem magunk, hanem, valamilyen csábításnak engedve, esetleg nem kellő megfontolás mellett, illetve nem jól látva, rosszul választottuk meg. Mindezt felismerve viszont a döntés és a cselekvés szabadsága a mi jogunk, egyben – talán – kötelességünk (is). Tehát, felismerés esetén mindig van lehetőség a javításra… a rosszul választott úton nem szabad tovább menni… egymás szavába vágva, már-már egymást alig hallva kezdtem magam úgy érezni mintha láthatatlan fal emelkedne közénk és már csak elbeszélünk egymás mellett, nem biztos, hogy hallva, értve egymást?

 

 

Az utolsó mondataimat ezért megismételtem: az anyagi javakért, az elvtelen hatalomért nem biztos, hogy tisztességes, ha gyakran cserélünk inget, vagy hajlott gerinccel közlekedünk. Ha észreveszed, hogy az ismerősök, barátok, rokonok is elfordulnak tőled, sőt még a tükör is - megfordulva - hátat fordít neked, ne a tükröt hibáztassad, illetve ne az előbb felsorolt személyi körben keressed a hiba okát.

 

 

A felkérés elfogadást nyert, a kinevezés pedig megtörtént!

 

 

 

Mottó

 

 

„Ha napnézéstől elveszted a látást.

Szemed okold, ne a nagy sugárzást.”*

 

 

Budapest, 2010. június 10.

 

 

 

* Lengyel József: Oldás és kötés. In: Lengyel József. Igéző. Összegyűjtött novellák. I. kötet. Budapest. Magvető Kiadó. 1971. p. 322-336.