A választási bizottságokról, őszintén
- 2010. február 05. péntek
A választási bizottságokról, őszintén *
A választási bizottságok tekintetében ma az egyik alapvető kérdés akként tehető fel, hogy vajon kinek a szervezetei, és mi az elsődleges rendeltetésük; majd pedig úgy folytatható a kérdésfeltevés, hogy vajon e szervezetek megfelelnek-e a ma és különösen a jövő követelményének.
Nézzük az első kérdésre adható választ: a Ve. értelmében a választási bizottságok (így az OVB is) a választópolgárok független, kizárólag a törvénynek alárendelt szervei. E követelményből az első feltétel esetében a választópolgári részvétel/közreműködés a valóságban ténylegesen alig érzékelhető; inkább csak jelképes. Egyrészt azért, mert az említett bizottságok tagjainak összetétele és számszerűsége is két komponens függvénye: egy részük választással, másik részük viszont megbízás alapján nyeri el a bizottsági jogállást és ez utóbbiak csak részben válnak a bizottság „rendes” választott tagjaihoz hasonló, velük majdnem azonos jogállású tagjává. A bizottság tagjainak számszerűségében is eltérő a törvényi szabályozás: a Ve. csupán a választott tagok számát konkretizálja: a helyi, az országgyűlési egyéni választókerületi és a területi választási bizottságok három, míg az OVB öt tagból és a (konkrét számszerűsítést mellőzve) szükséges számú póttagból áll. A választási bizottságok további tagjainak száma változó tényezőtől, a választókerületben jelöltet, illetve listát állító jelölő szervezet, illetve a független jelölt számától függ. A bizottság nem választott tagjait az utóbb említettek bízzák meg, de a megbízás nem kötelező. Ezzel szemben a választott tagok megválasztása a jogalkotó által előírt létszámban kötelező. Rájuk - beleértve a póttagokat is - a választópolgárok, vagy azok szervezetei helyett a településileg, területileg illetékes választási iroda vezetője, míg az OVB esetében a választások és népszavazások lebonyolításáért felelős miniszter (ÖM) tesz indítvány. A választott tagok kiválasztásában és megbízásában, tehát nem érhető tetten a választópolgárok részvétele, közreműködése.
A választási iroda vezetője viszont („bujtatott státusban”) nem más, mint a települési (területi) önkormányzat jegyzője, főjegyzője, aki a legnagyobb igyekezettel és jóindulattal sem tekinthető, sem a választópolgárok, de még csak az adott helyi önkormányzat szervének sem; az önkormányzati miniszterről már nem is beszélve. Arról viszont sem a Ve., sem más (még ún. feles) törvény sem rendelkezik, hogy az „indítványtétel” szakmai kifejezés tartalma mit rejt magában: azaz az indítvány jogi fogalma magában foglalja-e a tagok személyére vonatkozó javaslattétel (kiválasztás) kizárólagos jogát is, avagy legalább a javaslattételben, mások (pl. az állampolgárok civil szervezetei) is rendelkez(het)nek valamilyen (javaslattételi, egyetértési) jogosítvánnyal. Ez utóbb említett lehetőség létezése esetén legalább osztott hatáskörről beszélhetnénk. Ráadásul a jegyzői indítványtételi hatáskör – eltérő törvényi szabály hiányában – inkább államigazgatási, mint önkormányzati jellegű (a miniszter tekintetében ez vitán felüli), amelyből viszont az következik, hogy jelenleg a választási bizottságok választott (folyamatosan tagsággal rendelkező) tagjainak személyi összetétele kialakításánál a választópolgárokat törvény biztosította jogosítvány nem illeti meg. Az OVB tagjai esetében még az előbbiekhez képest is rosszabb a helyzet: a javaslattevő-indítványozó hatáskörrel felruházott személy kötődésének iránya végképp nem a választópolgárok, a civil szféra felé mutat. Egyrészt azért, mivel a miniszter a legfelsőbb végrehajtó hatalom (a Kormány) tagja, pozíciója így közvetlenül nem a választópolgárokhoz, hanem a miniszterelnök személyéhez kötődik (akinek kizárólagos javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel őt); másrészt indítványtételi jogának gyakorlása is korlátok közé szorított tekintettel arra, hogy a miniszter – az említett jogosítványt nem csak a választópolgároktól teljesen függetlenül gyakorolja, de még saját belátása szerint sem cselekedhet szabadon mivel a törvény rendelkezéséből adódóan – indítványát a pártok javaslataira is figyelemmel köteles megtenni.
A választási bizottságok tagjainak megválasztása terén sem rózsásabb a helyzet: a választási bizottságok tagjainak (beleértve a póttagokat is) megválasztásáról az adott szintű (települési, területi) helyi önkormányzati testület (képviselő-testület, közgyűlés) a jegyző/főjegyző által beterjesztett indítvány alapján (nem személy szerint mindenkiről külön-külön, hanem a valamennyi személyt magában foglaló) egyetlen lista megszavazása révén dönt, ráadásul a legtöbb helyen az eredményt biztosabban garantáló nyílt szavazással, az Ötv. által előírt minősített többség szabályai szerint. Az OVB esetében a döntés (a választás) joga az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, de itt a minősített többséget törvényi szabály (Alkotmány, Ve.) nem írja elő.
A fentiekből most már az is levezethető, miszerint a választópolgárok nemcsak a választási bizottságok tagjainak kiválasztásába és a megválasztásukat magában foglaló indítvány előterjesztése tekintetében nem rendelkeznek közvetlen (avagy civil szervezetei révén) törvény által rögzített és garantált beleszólási jogosítvánnyal, de közvetlenül a megválasztásukba sem szólhatnak bele: bár a helyi önkormányzati képviselők és a polgármesterek, valamint az országgyűlési képviselők tekintetében megilleti ugyan a választópolgárokat a közvetlen és titkos szavazás (a képviselők megválasztásának) joga, ettől azonban még sem az Országgyűlés, sem a helyi önkormányzati képviselő-testületek (közgyűlések) sem jogi, sem szociológiai értelemben nem válnak a választópolgárok által mozgatható saját szervévé. Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, mint az országgyűlési, a helyi önkormányzati képviselők irányában fennálló kötetlen mandátum intézménye (amelynek része a konkrét utasításadás, a beszámoltatás és a visszahívhatóság gyakorlásának törvényi hiánya), másrészt az említett testületek (Országgyűlés, önkormányzati képviselő-testület, közgyűlés) népszavazás általi feloszlatásának törvényi tilalma.
A választási bizottságokra gyakorolható választópolgári ráhatás további gyengeségét eredményezi azon törvényi (Ve.) szabály is, amely szerint a választási bizottságok tagjai még az őket megválasztó Országgyűlés, helyi önkormányzati testület által sem egyénileg, személy szerint, sem kollektíve, mint testületek nem hívhatók vissza. Bár ma már ismertek ezzel ellentétes nézetek, álláspontok is.
A választási bizottságok - mint a választópolgárok független szerveinek - szervezeti függetlenségét, kizárólag a törvénynek való alárendeltségét csorbítja az a törvényi (Ve.) szabály is, amelynek értelmében az OVB köteles az Országgyűlésnek beszámolni az országgyűlési képviselők általános választásáról, az Európai parlament tagjainak választásáról, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek általános választásáról, a települési kisebbségi, a területi és az országos kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint az országos népszavazásról. Bár a beszámolás anyagi és eljárásjogi rendje törvény által nincs szabályozva, ennek ellenére a beszámoló tartalmának alapos vitatása és el nem fogadása fölvetheti az OVB politikai felelősségének nevesítését és érvényesíthetőségének kívánalmát, de mindezek jogi mibenléte ugyancsak nincs kidolgozva. Az azonban igaz, hogy ez utóbbi lehetőség kellő (párt)politikai nyomás mellett elvezethet a kívánt eredményhez, az OVB tagjainak (egyenkénti, avagy együttes) lemondásához. Ez esetben az OVB, mint a választópolgárok független és csak a törvénynek alárendelt szerve a választópolgárok akaratától független módon, a pártok reá nehezedő nyomása révén, tagjainak nem önkéntes elhatározásából is megszűnhet.
E tekintetben a helyi és a területi választási bizottságok az OVB-hez képest valamelyest könnyebb helyzetben vannak mivel esetükben a törvény (Ve.) az adott helyi önkormányzati testület irányában nem ír elő beszámolási kötelezettséget; sajnos azonban ettől függetlenül az SZMSZ-ek igen jelentős hányada a választási bizottságra nézve megfogalmaz ilyen (vagy hasonló) tartalmú elvárást, kötelezettséget annak ellenére, hogy e választási bizottságok a törvény (Ötv.) értelmében nem minősülnek az adott önkormányzati testület szervének. Mindez viszont már törvényességi kérdés, amelynek rendezése a jelenleg éppen nem létező közigazgatási hivataloktól igényelne - az eddigiekhez képest is - keményebb és eredményesebb fellépést.
A kialakult gyakorlat ellenére a Fővárosi Választási Bizottság a 2006. évi helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek általános választását követően - a Fővárosi Közgyűlés alkotta SZMSZ alapján (az alakuló ülésre) kibocsátott, beszámolót megfogalmazó meghívója ellenére - beszámolás helyett „csak tájékoztatást” adott a közgyűlésnek a választások eredményéről, amely felett az SZMSZ értelmében a közgyűlés vitát nem nyithatott és elfogadására (tudomásul vételére) szavazást sem rendelhetett el.
Az említett választási bizottságok működése tekintetében még a létrehozataluknál is elszomorítóbb kép festhető. A választópolgárok a törvény (Ve.) által saját szervükként definiált választási szervekkel szemben a legkiszolgáltatottabbak. Egyrészt, a választási bizottságok (jelöltet, listát állító jelölő szervezetek; illetve a független jelölt részéről) megbízott tagjai, saját egyéni/párt érdekeket szem előtt tartva – gyakran esküjük tartalmától és a választási bizottságok választott tagjaival való azonos jogállásukból fakadó követelményektől is függetlenül és indokolatlanul – rendre leszavazzák a bizottság választott tagjait. Másrészt, a bizottság működését illetően a törvény (Ve.) sajnos eljárási szabályokat alig tartalmaz, saját ügyrendet, pedig a bizottságok tévesen értelmezve a törvény adta lehetőségeket ez idáig – a Fővárosi Választási Bizottságot kivéve – nem készítettek, illetve nem fogadtak el. A helyzet megkönnyítésére állásfoglalást az OVB e témakörben - a Fővárosi Választási Bizottság többszöri javaslata ellenére - nem adott ki.
Mindennek következménye (is), hogy a választási bizottságok eljárásuk során egymástól igen eltérő tartalommal és több fényévnyi távolsággal alkalmazzák a Ve. 6.§ (1) bekezdésében foglalt azon törvényi előírást, miszerint: „A választási bizottságok működése és tevékenysége, valamint a választási bizottságok rendelkezésére álló adatok – törvényben megállapított kivétellel – nyilvánosak.” A nyilvánosság azonban nem sértheti a szavazás titkosságát és a személyhez, valamint a személyes adatok védelméhez fűződő jogokat. A nyilvánosság értelmezése azonban messzire vezet: egyrészt igényelné a választási bizottságok jogi személyiségének törvény általi kimondását; a választási bizottságok önálló költségvetéshez való jogának garantálását; a saját, neki felelős választási iroda felállításának és működtetésének biztosítását; a választási bizottságok saját székhellyel való rendelkezésének jogosultságát; a bizottság üléseinek időpontját (nap, óra stb.) tartalmazó, a tárgyalandó témákat is felsoroló és nevesítő tájékoztató (meghívó) kellő időben történő nyilvánosságra hozatalának kötelezettségét; másrészt egy központilag (ÖM által) megtervezett és anyagilag finanszírozott, egységes választási bizottsági honlap létének és működtetése folyamatosságának választási bizottságonkénti biztosítását és számon kérhetőségét; e központi honlapon az egyes üléseken tárgyalandó beadványok, a meghozott határozatok (és az azt követő jogorvoslati kérelmek, az azok tekintetében született határozatok), az ülésről felvett jegyzőkönyvek tartalmának, és az egyéb választással összefüggő közérdekű levelezések megjelenítését, s mindennek – a hitelesség végett – idő(dátum) bélyegzővel történő ellátását.
Nézzük az első kérdésre adható választ: a Ve. értelmében a választási bizottságok (így az OVB is) a választópolgárok független, kizárólag a törvénynek alárendelt szervei. E követelményből az első feltétel esetében a választópolgári részvétel/közreműködés a valóságban ténylegesen alig érzékelhető; inkább csak jelképes. Egyrészt azért, mert az említett bizottságok tagjainak összetétele és számszerűsége is két komponens függvénye: egy részük választással, másik részük viszont megbízás alapján nyeri el a bizottsági jogállást és ez utóbbiak csak részben válnak a bizottság „rendes” választott tagjaihoz hasonló, velük majdnem azonos jogállású tagjává. A bizottság tagjainak számszerűségében is eltérő a törvényi szabályozás: a Ve. csupán a választott tagok számát konkretizálja: a helyi, az országgyűlési egyéni választókerületi és a területi választási bizottságok három, míg az OVB öt tagból és a (konkrét számszerűsítést mellőzve) szükséges számú póttagból áll. A választási bizottságok további tagjainak száma változó tényezőtől, a választókerületben jelöltet, illetve listát állító jelölő szervezet, illetve a független jelölt számától függ. A bizottság nem választott tagjait az utóbb említettek bízzák meg, de a megbízás nem kötelező. Ezzel szemben a választott tagok megválasztása a jogalkotó által előírt létszámban kötelező. Rájuk - beleértve a póttagokat is - a választópolgárok, vagy azok szervezetei helyett a településileg, területileg illetékes választási iroda vezetője, míg az OVB esetében a választások és népszavazások lebonyolításáért felelős miniszter (ÖM) tesz indítvány. A választott tagok kiválasztásában és megbízásában, tehát nem érhető tetten a választópolgárok részvétele, közreműködése.
A választási iroda vezetője viszont („bujtatott státusban”) nem más, mint a települési (területi) önkormányzat jegyzője, főjegyzője, aki a legnagyobb igyekezettel és jóindulattal sem tekinthető, sem a választópolgárok, de még csak az adott helyi önkormányzat szervének sem; az önkormányzati miniszterről már nem is beszélve. Arról viszont sem a Ve., sem más (még ún. feles) törvény sem rendelkezik, hogy az „indítványtétel” szakmai kifejezés tartalma mit rejt magában: azaz az indítvány jogi fogalma magában foglalja-e a tagok személyére vonatkozó javaslattétel (kiválasztás) kizárólagos jogát is, avagy legalább a javaslattételben, mások (pl. az állampolgárok civil szervezetei) is rendelkez(het)nek valamilyen (javaslattételi, egyetértési) jogosítvánnyal. Ez utóbb említett lehetőség létezése esetén legalább osztott hatáskörről beszélhetnénk. Ráadásul a jegyzői indítványtételi hatáskör – eltérő törvényi szabály hiányában – inkább államigazgatási, mint önkormányzati jellegű (a miniszter tekintetében ez vitán felüli), amelyből viszont az következik, hogy jelenleg a választási bizottságok választott (folyamatosan tagsággal rendelkező) tagjainak személyi összetétele kialakításánál a választópolgárokat törvény biztosította jogosítvány nem illeti meg. Az OVB tagjai esetében még az előbbiekhez képest is rosszabb a helyzet: a javaslattevő-indítványozó hatáskörrel felruházott személy kötődésének iránya végképp nem a választópolgárok, a civil szféra felé mutat. Egyrészt azért, mivel a miniszter a legfelsőbb végrehajtó hatalom (a Kormány) tagja, pozíciója így közvetlenül nem a választópolgárokhoz, hanem a miniszterelnök személyéhez kötődik (akinek kizárólagos javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel őt); másrészt indítványtételi jogának gyakorlása is korlátok közé szorított tekintettel arra, hogy a miniszter – az említett jogosítványt nem csak a választópolgároktól teljesen függetlenül gyakorolja, de még saját belátása szerint sem cselekedhet szabadon mivel a törvény rendelkezéséből adódóan – indítványát a pártok javaslataira is figyelemmel köteles megtenni.
A választási bizottságok tagjainak megválasztása terén sem rózsásabb a helyzet: a választási bizottságok tagjainak (beleértve a póttagokat is) megválasztásáról az adott szintű (települési, területi) helyi önkormányzati testület (képviselő-testület, közgyűlés) a jegyző/főjegyző által beterjesztett indítvány alapján (nem személy szerint mindenkiről külön-külön, hanem a valamennyi személyt magában foglaló) egyetlen lista megszavazása révén dönt, ráadásul a legtöbb helyen az eredményt biztosabban garantáló nyílt szavazással, az Ötv. által előírt minősített többség szabályai szerint. Az OVB esetében a döntés (a választás) joga az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, de itt a minősített többséget törvényi szabály (Alkotmány, Ve.) nem írja elő.
A fentiekből most már az is levezethető, miszerint a választópolgárok nemcsak a választási bizottságok tagjainak kiválasztásába és a megválasztásukat magában foglaló indítvány előterjesztése tekintetében nem rendelkeznek közvetlen (avagy civil szervezetei révén) törvény által rögzített és garantált beleszólási jogosítvánnyal, de közvetlenül a megválasztásukba sem szólhatnak bele: bár a helyi önkormányzati képviselők és a polgármesterek, valamint az országgyűlési képviselők tekintetében megilleti ugyan a választópolgárokat a közvetlen és titkos szavazás (a képviselők megválasztásának) joga, ettől azonban még sem az Országgyűlés, sem a helyi önkormányzati képviselő-testületek (közgyűlések) sem jogi, sem szociológiai értelemben nem válnak a választópolgárok által mozgatható saját szervévé. Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, mint az országgyűlési, a helyi önkormányzati képviselők irányában fennálló kötetlen mandátum intézménye (amelynek része a konkrét utasításadás, a beszámoltatás és a visszahívhatóság gyakorlásának törvényi hiánya), másrészt az említett testületek (Országgyűlés, önkormányzati képviselő-testület, közgyűlés) népszavazás általi feloszlatásának törvényi tilalma.
A választási bizottságokra gyakorolható választópolgári ráhatás további gyengeségét eredményezi azon törvényi (Ve.) szabály is, amely szerint a választási bizottságok tagjai még az őket megválasztó Országgyűlés, helyi önkormányzati testület által sem egyénileg, személy szerint, sem kollektíve, mint testületek nem hívhatók vissza. Bár ma már ismertek ezzel ellentétes nézetek, álláspontok is.
A választási bizottságok - mint a választópolgárok független szerveinek - szervezeti függetlenségét, kizárólag a törvénynek való alárendeltségét csorbítja az a törvényi (Ve.) szabály is, amelynek értelmében az OVB köteles az Országgyűlésnek beszámolni az országgyűlési képviselők általános választásáról, az Európai parlament tagjainak választásáról, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek általános választásáról, a települési kisebbségi, a területi és az országos kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint az országos népszavazásról. Bár a beszámolás anyagi és eljárásjogi rendje törvény által nincs szabályozva, ennek ellenére a beszámoló tartalmának alapos vitatása és el nem fogadása fölvetheti az OVB politikai felelősségének nevesítését és érvényesíthetőségének kívánalmát, de mindezek jogi mibenléte ugyancsak nincs kidolgozva. Az azonban igaz, hogy ez utóbbi lehetőség kellő (párt)politikai nyomás mellett elvezethet a kívánt eredményhez, az OVB tagjainak (egyenkénti, avagy együttes) lemondásához. Ez esetben az OVB, mint a választópolgárok független és csak a törvénynek alárendelt szerve a választópolgárok akaratától független módon, a pártok reá nehezedő nyomása révén, tagjainak nem önkéntes elhatározásából is megszűnhet.
E tekintetben a helyi és a területi választási bizottságok az OVB-hez képest valamelyest könnyebb helyzetben vannak mivel esetükben a törvény (Ve.) az adott helyi önkormányzati testület irányában nem ír elő beszámolási kötelezettséget; sajnos azonban ettől függetlenül az SZMSZ-ek igen jelentős hányada a választási bizottságra nézve megfogalmaz ilyen (vagy hasonló) tartalmú elvárást, kötelezettséget annak ellenére, hogy e választási bizottságok a törvény (Ötv.) értelmében nem minősülnek az adott önkormányzati testület szervének. Mindez viszont már törvényességi kérdés, amelynek rendezése a jelenleg éppen nem létező közigazgatási hivataloktól igényelne - az eddigiekhez képest is - keményebb és eredményesebb fellépést.
A kialakult gyakorlat ellenére a Fővárosi Választási Bizottság a 2006. évi helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek általános választását követően - a Fővárosi Közgyűlés alkotta SZMSZ alapján (az alakuló ülésre) kibocsátott, beszámolót megfogalmazó meghívója ellenére - beszámolás helyett „csak tájékoztatást” adott a közgyűlésnek a választások eredményéről, amely felett az SZMSZ értelmében a közgyűlés vitát nem nyithatott és elfogadására (tudomásul vételére) szavazást sem rendelhetett el.
Az említett választási bizottságok működése tekintetében még a létrehozataluknál is elszomorítóbb kép festhető. A választópolgárok a törvény (Ve.) által saját szervükként definiált választási szervekkel szemben a legkiszolgáltatottabbak. Egyrészt, a választási bizottságok (jelöltet, listát állító jelölő szervezetek; illetve a független jelölt részéről) megbízott tagjai, saját egyéni/párt érdekeket szem előtt tartva – gyakran esküjük tartalmától és a választási bizottságok választott tagjaival való azonos jogállásukból fakadó követelményektől is függetlenül és indokolatlanul – rendre leszavazzák a bizottság választott tagjait. Másrészt, a bizottság működését illetően a törvény (Ve.) sajnos eljárási szabályokat alig tartalmaz, saját ügyrendet, pedig a bizottságok tévesen értelmezve a törvény adta lehetőségeket ez idáig – a Fővárosi Választási Bizottságot kivéve – nem készítettek, illetve nem fogadtak el. A helyzet megkönnyítésére állásfoglalást az OVB e témakörben - a Fővárosi Választási Bizottság többszöri javaslata ellenére - nem adott ki.
Mindennek következménye (is), hogy a választási bizottságok eljárásuk során egymástól igen eltérő tartalommal és több fényévnyi távolsággal alkalmazzák a Ve. 6.§ (1) bekezdésében foglalt azon törvényi előírást, miszerint: „A választási bizottságok működése és tevékenysége, valamint a választási bizottságok rendelkezésére álló adatok – törvényben megállapított kivétellel – nyilvánosak.” A nyilvánosság azonban nem sértheti a szavazás titkosságát és a személyhez, valamint a személyes adatok védelméhez fűződő jogokat. A nyilvánosság értelmezése azonban messzire vezet: egyrészt igényelné a választási bizottságok jogi személyiségének törvény általi kimondását; a választási bizottságok önálló költségvetéshez való jogának garantálását; a saját, neki felelős választási iroda felállításának és működtetésének biztosítását; a választási bizottságok saját székhellyel való rendelkezésének jogosultságát; a bizottság üléseinek időpontját (nap, óra stb.) tartalmazó, a tárgyalandó témákat is felsoroló és nevesítő tájékoztató (meghívó) kellő időben történő nyilvánosságra hozatalának kötelezettségét; másrészt egy központilag (ÖM által) megtervezett és anyagilag finanszírozott, egységes választási bizottsági honlap létének és működtetése folyamatosságának választási bizottságonkénti biztosítását és számon kérhetőségét; e központi honlapon az egyes üléseken tárgyalandó beadványok, a meghozott határozatok (és az azt követő jogorvoslati kérelmek, az azok tekintetében született határozatok), az ülésről felvett jegyzőkönyvek tartalmának, és az egyéb választással összefüggő közérdekű levelezések megjelenítését, s mindennek – a hitelesség végett – idő(dátum) bélyegzővel történő ellátását.
A fentiek tekintetében az OVB által jelenleg folytatott, alkotmányos alapjogokat és törvényi előírásokat sértő gyakorlata elfogadhatatlan és felháborító. Az OVB-nek székhely hiányában, működési helyének - cégtábla kihelyezése nélküli - „titkossá” tétele, továbbá egy többszörösen és talán indokolatlanul „agyonőrzött” objektumban való elhelyezése és működtetése nem tekinthető sem megnyugtató, sem az európai, de akár csak a magyar jogállami követelményeket is figyelembe vevő és kielégítő megoldásnak. Az OVB nyilvános ülésére az épületbe való bejutással együtt járó átvilágítás, továbbá a személyes adatoknak a rögzítése, a nyilvános ülés iránt érdeklődő személyeknek az ülésterembe való egyenruhás biztonsági őrök általi felvezetése, majd az ülést követően az épületből történő kivezetése félelmet és riadalmat kelt egy jogállam polgárában, felidézve a régi, rendszerváltozás előtti időket. Különösen azáltal, hogy ennek az ellenőrzésnek az eljárási rendjét – a biztonsági őrök által átadott és általuk hatályosnak tekintett – olyan a BM közigazgatási államtitkára és az - ORFK által kiadott együttes intézkedés tartalmazza és részletezi, amely 2004. évben került egy olyan miniszteriális intézmény (BM) és államtitkára (közigazgatási) által kiadásra amely ma már (2010. év) nem létezik, továbbá a kritizált eljárás olyan BM épületet véd, amelyben ma a kihelyezett cégtáblák tanúsága szerint nem az OVB, hanem az ÖM, és az IRM székel és működik.
Persze az is lehet, hogy csupán egy új és empatikusabb, az általa végzett tevékenységet szolgálatnak tekintő - és nem a végrehajtó hatalmat képviselő szakállamtitkár által vezetett - olyan OVI-ra lenne szükség, amelynek tényleges önállósága van, levelezését nem az ÖM Választási Főosztálya nevében gyakorolja, és amely - a cégtáblával jelzett épületi főkapun belül - közvetlenül a választópolgárt fogadó és eligazító Választási Irodával és munkatársakkal rendelkezik. Ha pedig ezt a Választási Irodát egy olyan OVB irányíthatná közvetlenül - a végrehajtó hatalomtól függetlenül - amelynek tagjait valóban a választópolgárok választhatnák ki a gyakorlati és a hétköznapi problémákhoz közelebb álló - nem biztos, hogy professzori szintű elméleti felkészültséggel rendelkező, de - az e tevékenységet örömmel végző és azt empatikus szolgálatnak tekintő, egyszerű felkészültségű választópolgárok közül, akkor lehet, hogy egy lépéssel közelebb kerülhetnénk az Alkotmány preambulumában megfogalmazott jogállamba való békés politikai átmenet megvalósulásának folyamatában a végső állomáshoz.
Addig is várjunk és reménykedjünk, hogy a közeli jövőben ki- és megválasztandó Országos Választási Bizottság majd ilyen tagokból álló testületként fog megalakulni, akinek munkáját egy ténylegesen is fellelhető, szolgáltatásait a választópolgárok többsége által közvetlenül is igénybe vehető, a végrehajtó hatalomtól független, az OVB által irányított Országos Választási Iroda fogja segíteni, élén nem államtitkári rangú vezetővel.
Budapest, 2010. február 5.
* A kézirat a Közigazgatási Közlöny Szerkesztő Bizottságánál 2010. február 8-án került leadásra.
Látogatók száma
 | a mai napon: | 103 |
 | a héten: | 652 |
 | a hónapban: | 497 |
 | összesen | 437505 |
az oldalt jelenleg nézik: 1