Fogarasi József

Életem - egyetlen - bearanyozója…

 

 

 

Beteget mentem látogatni. Csak nagy néha szánom rá magam az ilyesmire. Irtózom a kórházszagtól, még a betegség szótól is. Külső kérés, belső muszáj alapján becsengettem a lakás ajtaján. A betegség érezhető jelenlétén kívül még valami más szagot, illatot, orrfacsaró valamit is éreztem. Nem kedvelem az állatot a lakásban, semmilyen formájában és létezésében, odahaza nincs és soha nem is volt. Az állat a szabadba és nem a lakásba való.

 

 

Nem volt időm tűnődni és megfejteni, hogy mire is emlékeztet ez a különös szagillat. Üdvözlés, kötelező érdeklődés a hogylét felől, udvarias párbeszédes időtöltés (csupa nélkülözhető és azonnal el is felejtődő dolgokról), kávézás, majd csengettek. A szomszéd jelent meg egy madárkalitkával a kezében, majd a kalitkát, benne a „madárral” átadta jogos tulajdonosának, mivelhogy csupán átmenetileg vigyázott a madárra, ameddig beteg ismerősöm a szakrendelésen kezelési idejét töltötte. A „madár” egy papagáj volt (mint később kiderült, az állat családtagként volt a lakásban számon tartva, így viszont már mondhatom), akitől ismerősön egy pillanat erejéig sem volt hajlandó megválni. Beszélt hozzá, babusgatta, udvarolt neki. A madár állítólag válaszolt is e gügyögésekre. Az artikulálatlan hangzavarból, egy-két szót azért tényleg felismertem: szerrrrbusz, kivagy, miérrrt jöttél, stb. továbbá ismerősöm nevét és a madár – sokszor megismételt – saját nevét. Merthogy volt neve, elsősorban a papagájnak, és természetesen – fontossági sorrendben csak ezt követően – ismerősömnek, is (most persze egyiket sem teszem közzé, az inkognitó és az intimitás megőrzése végett).

 

 

Kávézás és csevegés közben, a madár egyszer csak elviselhetetlen tónusban, élvezhetetlen regiszterben, éktelen (szerintem) rikácsolásba kezdett (mint utólag kiderült, értelmes szavakat mondva megszólalt). Mire ismerősön, betegágya széléről felpattanva szinte nekiugrott a kalitkának, amely hirtelenségtől, a helyzet váratlansága miatt, a madár hátrahőkölve először a kalitka hátfalának csapódva, majd az aljára esve, kétségbeesetten várta a további fejleményeket. Pedig nem történt más, minthogy ismerősöm átölelve a kalitkát (borzasztó látvány produkálása mellett) elviselhetetlen negédes-szirupos érzelemtől duzzadva beszélni, (inkább) udvarolni, sőt szerelmeskedni kezdett a papagájjal. Drága, egyetlen bogaram, édes egy ….. (itt a papagáj házilagosan használt neve, megszólítása következett), majd sok-sok gügyögés kíséretében száját a kalitkához csücsörítve csókot lehelt a madár csőre felé. (Mint megtudtam a papagáj visongása egy szerelmi vallomás volt ismerősöm felé: a szerrrretlek, szerrretlek, szerretlek szavakat kellett volna ki/meghallanom a hatalmas erősségű csőrrrhangból.) Hát nem aranyos? Hiányoztam neki, életem egyetlen bearanyozójának, kezelésem elmúlt három órájában, mondta ismerősöm, felém fordulva ugyan, de velem mit sem törődve, majd gyengéden megsimogatva a kalitkát (biztos voltam benne, hogy a kalitkán áthatolva inkább a madarat) kimerülten ült vissza betegágya szélére.

 

 

Beszélt még hozzám, de most én nem voltam jelen. Életem egyetlen bearanyozója, ismételgettem magamban e mondatot és emlékezetemben próbáltam e szavakhoz más arcot felidézni. Ez nem lehet véletlen, gondoltam elsőként. Talán ismerik is egymást, másként honnan e mondat plagizálása? Nem sikerült a végére járnom, nem tudtam meg róluk semmi közöset, de párhuzamosságot sem. Információim, időben csak később bővültek. Eszerint, az ominózus kifejezés megalkotója (meghonosítója) orvosi esetté vált. „Felkarolója” szerint, szájon át történő infúzió nélkül már nem képes a karrier felé önállóan haladni.

 

 

 

Buda, 2010. február 17.

 

 


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 20
a héten: a héten: 260
a hónapban: a hónapban: 804
összesenösszesen355252
az oldalt jelenleg nézik: 9