Fogarasi József

Hercegnő…

 

 

Egy vacsorával egybekötött évfordulón vettem részt, a minap. Alkalmi partneremmel – az ültetési rendnek köszönhetően – itt, a vacsoraasztalnál ismerkedtem össze. Ugyan visszafogottan, de sokat beszélt, persze lehet, hogy csak fecsegett? Társasága azonban - a vacsora alatt - hál’ istennek nem volt folyamatos. Ennek következtében az általa meséltek bennem, csak összképét tekintve álltak össze hevenyészett történetté. Érdekes társalgást folytattunk. Mire a mesélő kibontakozását meguntam volna, kellő finomsággal és érzékkel odébb ült és mintha mi sem történt volna más, őt hallgató vendég mellett folytatta a nálam elkezdett történetet. Az est vége felé, társaságát talán már hiányoltam; ennek – elegáns kacérsággal, általam is érzékelhetően – tudatában volt.

 

 

Munkahelye új munkatárssal lett gazdagabb, kezdődött a történet valahonnan. Helyesbített valójában egy „hercegnővel”. No, nem kékvérűségi értelemben, hanem személyiségének varázsát értve alatta. Egyszerűen nem jött és ment, nem járt és kelt, hanem vonult a szó legnemesebb és legkacérabb értelmében. Vonulását nem lehetett nem észrevenni és nem hallani. Mintha valamikor lovagolt volna. Járása felverte az alvókat és a haldoklókat is, de az e miatti szemrehányás rendszerint mindig elmaradt. A sarkantyús csatazajért: a vonulást követő kívánatos illatfelhő, a padozat felett lebegő személyiség pótolhatatlansága, az ártatlan benyomást keltő szemforgatás és az ügyesen betanult és produkált csípőmozgás szolgáltatott számára környezetétől származó külső, megbocsátó elnézést. Könnyű neki, hiszen vakok között a félszemű a király. Nem értettem e kurta és csípősnek szánt mondat lényegét.

 

 

Ez a munkahely csupa egyenruhás férfiakból állt – folytatta a történetet partnerem, egyfajta magyarázatot is adva hozzá – akik NŐT legfeljebb odahaza, avagy itt a munkahelyen láttak. Az előzőt már unják, az utóbbit pedig, néhány kivétellel, már ismerik: kívülről és belülről is. Ezt a foglalkozást nem a szőke, kék-szemű és hosszú-lábú hölgyek művelik. Itt a férfias, határozott és kemény stílusú, szépnek még jóindulattal sem nevezhető nők dolgoznak, akiket az itteni férfiak vagy már nem nézik nőnek, vagy minden – az előbbre jutás érdekében – parancsra történik. A körmozgás olyan gyors, hogy mire tartóssá válna valami, addigra már megtörtént az átvezénylés. A nagyfőnök stabilitása is állandó bizonytalanságból áll.

 

 

Akkor mi a probléma, kérdeztem? Tulajdonképpen nincs probléma, látszólag és a szó eredeti értelmében. A hercegnő érti a dolgát! Nélkülözhetetlenné tette magát, néhány hét alatt, a férfiak között. A főnök kedvence lett, aki azonban nős, és akit támadni – saját relatív nyugalma és biztonsága miatt – e flörtnél több, de a viszony szintjét alig elérő kapcsolat miatt senki nem mer. Ennek következtében hercegnőnk házon belül szinte sérthetetlen (talán érinthetetlen is), mert megfellebbezhetetlen védelmet élvez. A többi férfi - kolléga - vágyakozik utána, a nők, pedig gyűlölködnek miatta, de csak a háta mögött. Szemtől-szemben viszont mindkét nem megszólításában egyszerűen csak: („A”) hercegnő. Aki ezt kihasználva uralkodik és parancsol, mosolyog és simogat, alig érintve a másikat, legfeljebb csak a szemével, de nyomban kígyóvá és karmait meresztő anyatigrissé válik – ha érdeke úgy kívánja – a másodpercek törtrésze alatt, miközben a számtanról fogalma nincs, nemhogy a törtekről, vagy a százalékszámításról. Feladatait jórészt mások végzik el, le- és elmaradásait pedig bocsánatos hiányosságként, tudomásul veszik. Az egész miliő, olyan, mint egy hivatali irodában: áradó és színlelt kedvességtől túlfűtött mindennapok, levegőt cserélő szellőztetés nélkül.

 

 

És ekkor nekem is beugrott valami. Egy temetés. Gyászoló hitvessel, családtagokkal, rokonokkal, és az elmaradhatatlan – részvétet sugárzó – néző(gyászoló)közönséggel. Emlékszem, hátul álltam. Csak úgy ömlött a „gyászolókból” az internet keresőprogramját is megszégyenítő jól értesültség és információáradat. Nézd a ruháját és a sminkjét, mindezt nem a kínain szerezte, de nem is a kölcsönzőből? És igazán nem is kisírt a szeme. Látod, hogy adja a gyászoló özvegyi figurát, pedig ő kergette halálba a férjét, csalta fűvel és fával (no, ez már kicsit túlzás – sziszegtem – én legfeljebb a fűre emlékszem). A világ pénze nem volt számára elég, az értékek két csoportját ismerte csupán: a pénzt és a vagyont, e kettőért mindenre képes volt, könyörtelenül (a kollégáin valóban simán átgázolt – merengtem magamban – vajon miért?). Már legalább egy hónapja, hogy gyászol, dehogy gyászol, legfeljebb betegállományban van, de csak azért, hogy legyen ideje a vagyont kimenteni a hagyatékból, többször volt fodrásznál, kozmetikusnál, szoláriumban e pár hét alatt, mint én egész évben. A gyászoló (pofavizitre összeverődött) tömegben a csacsogó „sütikékből” csak úgy dőlt a jóindulatú megjegyzés (egyébként biztosan „szerették” az özvegyet). Már nem is éltek együtt, dehogynem, láttad volna az új családi házuk hálószobájának franciaágyát! Nincs is betegállományban, mivel a régi házibarát felkarolta és átvitte az új munkahelyre. Vajon ott mihez fog kezdeni, egyedül? Ne féltsed, a bánattól biztosan nem fog zárt intézetbe kerülni. Azért elég intelligens ahhoz, hogy vigyázzon a frissen megérkezett függetlenségére, de hiszen eddig is szabad volt! Te ostoba, más a szabadság és más a függetlenség. A szabadsághoz nem kell papír, de a függetlenséghez igen (bólogattam magamban, a függetlenség valóban a halál vagy a válás útján, papír formájában érkezik). Nem is volt olyan intelligens, folyton egyazon kötőszót (mondatot) ismételgetett: van hozzá valami egyéb közöd? (ostoba fecsegő közönség – morogtam magamban – nem „egyéb”, hanem „semmi” közöd!) vagy, valami olyasmit, hogy - már nem emlékszem pontosan - majdnem lementem hídba (elég régen találkozhattál személyesen az özveggyel – tettem hozzá gondolatban – ez utóbbiról már réges-régen leszoktattam, de az igaz, hogy nem volt egy babapiskóta, ellenben egy-két bemagolt latin szállóigét mindig tudott kapásból mondani, … ja, igen … akár illet oda, akár nem … ).

 

 

És aztán elkezdődött a gyászszertartás. Majd követte az elmaradhatatlan részvétnyilvánítás színpadias jelenete: őszinte és kevésbé őszinte átölelés, kézfogás, puszi, csupán arcérintés (Brrr!) Nem álltam sorba. Sosem szerettem, ha - valakiért - a sorba be kellett állnom! Búcsúnézéssel és szemvillantással távoztam. Szép temetés volt (szokták volt mondani). Az özvegy még most is valóban szép, nem árulkodott a kora. Élte az életét (nem szegényesen), csak azokat csalta meg és hagyta cserben, akik számára értéket képviseltek, a férjét és a barátját. Hiába: a hívságoknak nem tudott ellenállni: a pénz és a még több pénz, illetve a kitaposható karrier!

 

 

De az biztos és vitathatatlan - még így távozó messzeségből nézve is - valóban olyan, mint egy „hercegnő”!

 

 

Budapest, 2010.január 16.

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 21
a héten: a héten: 261
a hónapban: a hónapban: 805
összesenösszesen355253
az oldalt jelenleg nézik: 8