Fogarasi József

Józsi bátyám!

 

 

A rendszerváltozás, vagy rendszerváltás (igazán egyiket sem érezvén) óta eltelt 20 éve alatt lassan kezdem megszokni, hogy körforgásszerűen, szinte minden évben azonos – április-május-június, illetve november-december-január – hónapokban, hirtelen megnövekszik azon ismerőseim, barátaim, általam nem ismert távoli rokonaim számszerűsége, akikre – vélhetően egyre homályosabbá váló memóriám miatt – nem igazán emlékezve, de általuk mégis – irányomban tanúsított szeretet-megnyilvánulásaiktól indítva, egyszercsak mégis – hangosabbá válnak a személyem körüli kommunikációs csatornák.

 

 

E létező, ám bennem nem tudatosult, általam nem is érzett szeretettartalékra a fentebb említett személyek előzetesen – a nagy „kérést” megelőzve, de – majdnem mindig csak áttételes módon, vagy közvetett formákon keresztül igyekeznek finoman és szőrmentén emlékeztetni. Barátinak szánt érdeklődéssel (hogy vagy …); rövid, de annál céltudatosabb látogatásokkal; esetleg spontánnak tűnő kávémeghívással; főnöki tájékozódással; durvább esetben, kérésnek álcázott egyszerű „utasítással”. Öntörvényű ember lévén, a részemről válaszként produkált eredmény, szinte egyszer sem volt pozitívnak nevezhető. Ezért aztán ritkán számíthattam (anyagi vagy csupán erkölcsi) elismerésre, és az év tanára kitüntető cím elnyerésére. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, bármelyik is hiányzik, vagy hiányzott volna. Így aztán nélkülük - még jelenleg - is, roppant mélyen és hosszan tudok jót aludni.

 

 

Az igazán zavaró probléma ez év novemberében ért utol; végre erkölcsi elismerést és visszautasíthatatlan rangot kaptam valakitől: „Józsi bátyám” lettem, az éter hullámhossza segítségével. Ez nem semmi, gondoltam hiú önbizalommal, aztán nagy hirtelen előkerült a közeli messzi-múltból az általam sosem látott és ismert valamelyik fiatalabb ifjútestvéremre történő hivatkozás, „emlékszel …?” kérdőszóval, majd a munkámra, legutóbbi írásomra, esetleg kellően meg nem szolgált más eredményemre utalva elismerő szavak, megbecsülendő dicséretek osztogatásával folytatódott. Ezúttal, ez utóbb említett eset állt elő. Kihúztam hát magam, a megszólítást követően, miközben azon merengtem vajon honnan vált ismertté a személyes hívószámom? De hamar megnyugvást nyertem, eszembe jutott a magyar csoda: e nemzet már elérkezett az emberi zsenialitás azon legfelsőbb emeletét is meghaladó szintjére, ahol az sem titok, amit az adott személy még ki sem gondolt! Ez önmagában is CSODA(!), de ne ködösítsünk: ez maga a MAGYAR CSODA! Állapítottam meg magamban és gondolkodás nélkül belementem a beszélgetésbe.

 

 

Valamikor, egy vidéki állófogadással egybekötött állótányérozás (evés-ivás) közben, többen összekoccintottuk a poharainkat és ittunk mindannyiunk (lehet, hogy még ennél is többünk) egészségére. Ott történt az ismeretségszerzés és az állítólagos összebarátkozás (kezdett a történet - ezzel - számomra is érthetővé válni). Tudod Józsi bátyám – indult a szóözön egészen alulról és mélyről (számomra borzasztóan messziről) – az én kicsi fiam az óta, szinte felnőtt (Sic! ez csupán az én rosszindulatú, a semmiből hívatlanul előkerült gondolati közbeszólásom volt), egyetemre éretten felvételt nyert a közigazgatási szakmát szinte hivatásként oktató és megjelenítő, vonzóvá tevő főiskolátokra (ocsmány ez a tömjénezés és szétolvadás - morgolódtam magamban!). Bár számomra ez az intézmény örökre Tanácsakadémia, illetve Államigazgatási Főiskola, egyszerűen csak a „fősuli” marad, a régi, illetve megszépült és megszelídült emlékek tárházaként. (Ezek szerint az illető apa korombeli lehet és egészen biztosan tanítottam a Tanácsakadémia kiegészítő szakán, vagy az Államigazgatási Főiskola valamelyik tagozatán, s meglehet, többször is „találkoztunk” egymással - mondjuk a vizsgaidőszakban, talán éppen nem véletlenül - és ez nyomot hagyhatott benne, de már ennyi év távlatából, s gyermekéért viselt szülői aggódás terhének súlya alatt mára mindez - elnyomva és megfékezve az indulatot - „Józsi bátyámmá” szelídült).

 

 

Nyomban megbocsátottam Neki, ismeretlenül (is), azokért a „bűnökért” is, amelyeket feltehetően én követtem el irányába és azokért is, amelyeket egészen biztosan Ő követett el irányomban. Ezért aztán igyekeztem felgyorsítani a beszélgetés menetét és a nyomban lett vértestvérem szóáradatát a lényegre terelve, megkönnyítettem neki nyelvcsapásos - általam azonban borzasztóan elviselhetetlennek ítélt - apai aggódását. Az eredmény nem maradt el: nyomban rátért a lényegre. Kérhet-e tőlem egy testvéri szívességet, nem kivételtevést, nyomatékosítva a még ki sem mondott kérést. Persze, biztattam. Tudod – folytatta tegeződve az egyszerű beszélgetésnek indult monológot – az imént említett kicsi fiam holnap reggel fog nálad vizsgázni. Nagyon tanult, még ki is kérdeztem, tehát tudom, hogy tudja az anyagot, meg az óta én már polgármester lettem, így a nehezebb, a le sem írt tananyagi részeket el tudtam neki magyarázni, szóban. Csak hát ő nagyon ijedős, különösen tőled fél, bár a teljes tananyagot betűről-betűre tudja, valamennyi előadásodon ott volt és minden mondatodat lejegyzetelte. A gyakorlatot, nagyobbrészt már tőlem ismerte meg, mivel ő is polgármester lesz, a szomszédos településsel már megbeszéltem, őt fogják jelöltként indítani. S bár e tisztség nincs főiskolai/egyetemi végzettséghez kötve mégiscsak jobban néz ki, ha van neki róla egy ilyen papírja. A többi meg úgy sem igen fontos, hiszen a jogszabályok amúgy is állandóan és szinte követhetetlenül változnak, ezzel szemben az önkormányzatot megillető autonómia mozdulatlanul ugyanaz (e mondatot kissé átfogalmaztam magamban a szónoklat megszakítás nélküli hallgatása közben). Szóval, úgy fél szemmel, apai módon (aj-aj, már apává léptem elő, itt baj lesz, aggódtam előre) segítsed oldani a tőled való félelem miatti feszültségét (tudtam, a hiba bennem van, kezdtem e gondolattal megbarátkozni). Kivételezés nélkül, de hát őt nem abból a fából faragták, mint aki ilyenre igényt tartana, nem is tud róla, hogy felhívtalak. Az én generációm hátán még lehetett fát vágni, mi bírtuk a gyűrődést, ha kellett kétszer-háromszor is megismételtük s vizsgát (aj-aj, ezek szerint favágó is voltam, rémültem meg magamtól). De ők már sokkal érzékenyebbek és büszkébbek is, mint mi voltunk, annak idején. S itt az aggódó apa váratlanul pontot tett - többszörösen bővített mondatú - monológja végére. De nem tartalak fel tovább, jó egészséget kívánok a legközelebbi személyes találkozásunkig, köszönt el tőlem illedelmesen.

 

 

Szóval jött a „kicsike”, látott, de sajnos nem győzött. Egy kizárólag otthon tanult, de a hatályos törvényi szabállyal „tök” ellentétes és általa vissza nem vont állító-kijelentőmódban megfogalmazott összevisszasága miatt arra kértem, hogy tanszékünket, amennyiben ideje engedi, látogassa meg a vizsgaidőszakon belül még egyszer (ezzel a felkészültséggel nem tudom garantálni, hogy utoljára, mindez természetesen nem hangzott el). Azt hittem megszabadultam az aggódó apától (a fiától egy időre igen). Jött az újabb telefon, de most már szerencsére mandiner nélkül egyenesen és konkrétan, nem bízva a véletlenre, hogy be van-e kapcsolva és, ha igen, akkor felveszem-e a mobilkészülékemet (ugyanis ma már csak azon hívásokat fogadom, amelyek hívószámát a hozzátartozó névvel együtt a készülékem kijelzi), ezért az otthoni, a vonalas számon keresett. Pechemre fogadtam a hívást (azóta számmódosítást tettem folyamatba), de legalább rövid volt a beszélgetés, azt kérte intézzem el, hogy fiát más oktató vizsgáztassa, ha netalántán ismételten sikertelen vizsgát tenne. Elintéztem (a TVSZ szerint).

 

 

A kór azonban nem egyedi, terjed, mint a járvány, olykor az „adminisztráció” közvetítésével és segítségével, ha szükséges a vizsgáztatóval együtt-dolgozó anya-apa, kolléga és a hatalom bevonásával. Nem tudom, hogy a kollégák hogyan védekeznek ellene (de e betegség által az utolértek névsorát célszerű lenne egyszer nyilvánosságra hozni)? Biztosan megbántva, önérzetükben pedig sértettnek érezvén magukat, tiltakoznának ellene az érintett „bennfentesek”; pedig egyszer e folyamatnak biztosan véget kell/kellene vetni. Ma már igyekszem a vizsga napján, a vizsga kezdésekor a vizsgalapokat és a vizsgáztatókat a jelenlévő hallgatók keze-által összesorsoltatni, információim szerint azonban ez a módszer sem zárja be az összes kiskaput. Úgy tűnik, a „megkeresés” e kicsinyke hazában bocsánatos bűn, miként a zsebbe megszerzett jövedelem be nem vallása, illetve az adó elcsalása, avagy a kifizetett szolgáltatás le nem számlázása, a „fusizás”, továbbá a számla-nem-adása műveletében történő cinkos összekacsintás.

 

 

A probléma nem veszélytelen (állítom: káros!), mert e jelenség a pártállami gyakorlatban sem volt ritka, de legfeljebb csak kb. 800.000 párttag próbálkoz(ha)ott vele? Ma viszont e rendszerváltozás szülte jogállami demokráciában - állítólag és gyakorlatilag - a népé az összes hatalom (ez legyen kb. 10 millió). Nem tudom, e létszámból az említett módszerrel, konkrétan és összesen hányan élnek és jutnak általa „legális” előnyökhöz (általános iskolai végzettséghez, érettségihez, szakvizsgához, diplomához, doktorátushoz stb.) de annyi bizonyos, e jelenség (a borravalóval és egyéb más előnyjuttatással egyetemben) valóságos és valahol - a láthatatlan mozgatórugók világában - már a korrupció előszobáját képezi. Amely „előszoba” szelleme - a pénz fizikális megjelenése nélkül - milliókat köt össze és tart egyben a lebukás veszélye és következményeitől való félelem nélkül!

 

 

Addig is, míg e jelenség nem csitul, a vizsgaidőszakban hiába cseng mobil és vonalas készülékem, kijelzett és felismert szám/név hiányában, nem veszem fel! A mondás ismert, bár nem feltétlen idevágó (még talán az üzenet szintjén sem):

 

 

„Sem utódja, sem boldog őse,

 Sem rokona, sem ismerőse

 Nem vagyok senkinek,

 Nem vagyok senkinek.”

 

 

 

Budapest, 2010. január 22.

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 16
a héten: a héten: 256
a hónapban: a hónapban: 800
összesenösszesen355248
az oldalt jelenleg nézik: 6