Fogarasi József

Bölcsek Tanácsa: eredményhirdetés

2010. január 30. szombat

 

 

Azt kérdi a nagynéném - aki egyébként nem tagja a Bölcsek Tanácsának, de tudomásom szerint semmilyen Tanácsnak sem, bár neki az egész egyre megy, hiszen a fővárostól távoli vidéken, ő még jelenleg is úgy mondja: bemegy a Tanácshoz - mitől lesz bölcs a bölcs, és mitől lesz valami Önkormányzat, amely nemrég még Tanács volt? Ráadásul ugyanabban az épületben székel, de még az is előfordulhat, hogy ott, az épületben, még mindig ugyanazok az emberek dolgoznak, a régi, beidegződött reflexekkel és identitással (ez utóbbi szó jelentését külön is el kellett magyaráznom, de amióta megértette, még inkább használja, naponta legalább kétszer). Hiszen máshol – folytatva az elkezdett monológot – a Tanácsakadémia többször kiegészített diplomájával amúgy sem tudna elhelyezkedni, vagy értelmes munkát találni. Bár – tette hozzá – hogy e tanácsoknál értelmes munka folyik-e abban nem egészen biztos, mivel nem tudtak neki elfogadható választ adni azon kérdésére, hogy mi is a különbség a közmunkáért járó fizetség, a szociális juttatás és az utalvány/kártya, valamint a cafetéria-ellátás között, amiért ma odafönt (értsd alatta Budapestet) dolgozás helyett, mindenki sztrájkolni akar.

 

 

De visszakanyarodva a Bölcsek Tanácsához, a minap azt is kérdezte tőlem, telefonon – mivel még mindig nem egészen volt világos előtte, hogy valaki előbb lesz bölcs és csak azután lesz a Tanács tagja, vagy fordítva – a tanácstagság teszi-e a Tanács tagjait bölccsé, avagy az illető egyszerűen csak bölcsnek születik? Itt, levegőt véve kisebb szünetet tartott, így megpróbálhattam neki elmagyarázni, hogy most – esetünkben – nem arról a Tanácsról van szó, amellyel ő régen, mindennapos ügyes-bajos dolgainak intézése közben találkozott és egyszer, véletlenül, még tagjául is megválasztották. Ez a Tanács ugyanis egy teljesen új valami (szervezet), amelyet az államfő hozott létre – a nemzet egységének és az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés alkotmányban biztosított jogosítványa alapján – mindenféle jogszabályi - külön - felhatalmazás nélkül, útban a jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében.

 

 

Tudtam, hogy nagynénémet ez a hosszú és bonyolult összetételű mondat így, egyszerre és egyszeri hallásra sokkolni fogja. Hallottam, amint mély lélegzetet vett, majd megállíthatatlanul hömpölygő szóáradatát rám zúdította: én őt, mint a nép egyszerű fiát (értsd alatta: leányát) ne oktassam ki a jogállamiság értelméről, mivel annak idején, amikor hazatérőben letette az állampolgársági vizsgát akkor nem csak elolvasta a Tankönyvben leírt sorokat, de azokat meg is jegyezte. Minek következtében ő tudja: egy testület mindig bölcsebb, mint akárhány ember külön-külön és nem csupán bölcsebb egy testület az egyes emberekhez képest, de sokkal demokratikusabb is, hiszen általa, a több órás tanácskozás alatt elhangzott sokféle véleményből kristálytiszta és megcáfolhatatlan igazságok fogalmazódhatnak meg, amelyek aztán közreadva, követhetők/követendők lesznek/lehetnek. Még nem fejeztem be – utasított rendre közbeszólásom miatt – és folytatta: egyébként is szeretne engem emlékeztetni az OVB (értsd alatta: Országos Választási Bizottság) által testületileg kidolgozott és kijegecesített, de még (nyilvánosságra nem hozott) csak belső használatban alkalmazott „egyértelműségi” tesztre, amelynek alapján a jogállamról tartott, előbbi értekezésem – népszavazási kérdésként feltéve – több, érthető mondatra bontva sem kapna zöld utat sőt, egyetlen támogató szavazattal sem jutalmaznának érte.

 

 

És még mindig nem engedett - a demokrácia és az engem is megillető véleménynyilvánítás jogára történt hangos hivatkozásom ellenére sem - szóhoz jutni. Csak úgy dőlt belőle a szóáradat, miközben a telefonban már egy-egy pityegő hang figyelmeztetett mindkettőnket arra, hogy a beszélgetés váratlanul megszakadhat a településen gyakori áramkihagyás miatt, vagy a mobilkészülék töltöttségének csökkenése, majd lemerülése következtében. Nagynéném e pityegésből a régi lehallgatásos időszakra emlékezvén megjegyezte: a ros… egyen meg, Titeket! Majd változatlan intenzitással folytatta: nem érti, hogy egy bölcs hogyan nyilatkozhat akkora marhaságokat, amekkorát a közreműködésével összerakott „bölcsességek álmoskönyve” - nagynéném a kötet címét tartalma alapján közhasználatra így jegyezte meg, tekintettel arra, hogy olvasása közben folyamatos küzdelemben állt az álmossággal - tartalmaz, hiszen a könyvben foglaltak az életben alig használhatók.

 

 

 

 

 

 

 

Merthogy a közoktatásról elmélkedő bölcsességek a bölcsességnek, oly magaslatán íródtak, amelyek az egyszerű és halandó pedagógus számára alig, vagy csak nagy nehézségek árán értelmezhetők. E fejezet írói, fogalmazói – véleménye szerint – vagy örök életre a bölcsességek magaslatán rekedtek, vagy soha az életben nem vettek részt gyakorlati (napközis) iskolai foglalkozásokon. Nagynéném ugyanis sokáig, mint pedagógus dolgozott egy falusi iskolában egészen addig, amíg nem nyugdíjazták, mivel kellett a hely a fiatal pályakezdőknek, de még jelenleg is gyakran visszahívják az iskolába a délutáni napközis/tanulószabás foglalkozások résztvevőinek szakszerű felügyelete végett, minek következtében ő már csak tudja: egy dolog, állandóan csak bölcselkedni, és egy másik dolog, néha iskolában dolgozni, foglalkozást tartani.

 

 

Ugyanis – szerinte – az oktatási rendszer mára nem a szétesés küszöbére ért, hanem teljesen szét is esett, és e vészhelyzet nemcsak a felsőoktatásban alakult ki, hanem már az intézményesített oktatást megelőző (értsd itt közvetlenül a születéssel elkezdődő) tanulási-nevelési folyamatban is tetten érhető. A kisded, megszületése pillanatában a nevelés alanyává és tárgyává (nagynéném eszközét mondott) válik, és mindjárt-nyomban megkapja az első (számára azonnal megfontolás tárgyává teendő) kérést, majd könyörgést, végül a megfellebbezhetetlen utasítást, sőt parancsot: ne bömbölj, ne ordíts már! Az ezt követő időszakban a gyermek, otthon továbbszocializálódik, szinte kizárólag a környezete által felszívott és görcsös, halványodni nem akaró házi-kultúra talaján. Például, a csecsemőkorban, az apróság meglátogatásakor, a hozzá igen közel hajolók arcának közvetlen közelségébe kerülő személyek, pici látószögében tolakodó, torz és rémisztő alakokként jelennek meg, amelyekhez általa nem értelmezhető, elviselhetetlen artikulációban, ostoba és infantilis megnyilvánulású gügyögések párosulnak. Majd az idő teltével e személyiségépítő folyamatba besegítenek az elektromos játékok, a zajt kibocsátó mütyürkék; aztán jönnek a TV - elérhető közelségből megnyomható gombja és távirányítója által vezényelhető - 50-100 csatornáján válogatás nélkül, ömlesztve tálalt, jobbnál-jobb és kizárólag a gyermek látás- és kultúravilágának tágítására és fejlesztésére „alkalmas” meseműsorok. Nem sokkal később - a sor az előbb említettekkel párhuzamosan folytatódik - a gyermek találkozik a mobiltelefon és az internet világával, amelynek szokvány- és egyénre szabott konyhanyelve a beavatatlan szülők számára amúgy már érthetetlen, megfejtésük pedig reménytelen. És a gyermek, ezen eszközök kínálta segítséggel lép be a serdülők világába, ahol aztán egyéniségét és személyiségét már az iskolatársak, barátok, szerelmek alakítják, nem biztos, hogy a helyes irányban.

 

 

Nagynéném csak e mondat befejezésekor, a mondat végére tett pontot követően vett először, hosszabb időtartamú lélegzetet, majd azonnal folytatta. A középiskola/szakiskola, egyetem és az akadémia, majd a mindezt überelő „bölcsek”, szintfelettiségéből viszont már jobb, ha mindenki – tanerők segítsége nélkül – egymaga hámozza ki – az előbbiekben említett első kör által megalapozott ismereteire hagyatkozva – a neki megfelelő és kívánatos szintű és mélységű, második lépcső, tudásanyagát. A következő, harmadik szintnek pedig már alig van köze, az un. tudásanyaghoz. Ezt a „tudást” az illető legtöbbször nem is önmaga veszi magához egyéni tanulással, mint inkább az őt körbevevő környezet révén/által „ragad” rá, levetkőzhetetlenül. Ide sorolódik többek között a rokoni, a baráti, az ismerősi, a munkahelyi személyi kör; az utcanépe; továbbá a hang-kép- és írást közvetítő média „jótékony” hatása. Említettek közvetítette köznapi kultúra/művelődés segítségével aztán egy élethosszúságra megtanulunk, helyesen írni, olvasni, megszólalni, folyamatosan kérdezni és beszélni a válaszolni akaró másikra, oda nem figyelve. (A helyesen írásra megtanító média iskolapéldájaként pedig lásd a Bölcsek megszólalásáról tudósító Népszabadság 2010. január 29. pénteki számának 3. oldalán - a magyar akadémiai helyesírás megfellebbezhetetlenül új, és még annál is újabb verziói közül - a „…Bajnai-kormány által javasolt közbeszerzési és érdekvédelmi hsivatal” elnevezésű, teljesen újonnan létrehozandó intézményt.)

 

 

Nénikémnek azonban még eszébe jutott egy, az életéből vett sztori (de én a terjedelemre, meg az olvasók időtürelmére is odafigyelve ezt a sztorit most rövidebbre fogva adom közre). Nevezetesen az, amikor egy napközis felügyelettel egybekötött tanulószobai (gyermekmegőrzői) foglalkozáson az egyik nebuló arról panaszkodott neki, hogy túlzottan hosszúnak érzi a Toldi c. művet és ő SMS stílusban (nyilván szerzői honoráriumot nem kérve) legalább az ¼-ére tudná rövidíteni. Nénikém még az ötlettől is megrettenve olvasott bele az elébe tett SMS-rövidítések tömkelegét magába foglaló próbaváltozatba. Ekkor azonban a telefonos szóözön váratlan módon, hirtelen megszakadt. A faluban vagy kitört a hurrikán, esetleg a cunami tarolt, elsöpörve az egyetlen transzformátort, amely az áramot biztosította a mobiltelefon töltőjéhez, avagy a mobiltelefon akkumulátora – a hallott szavak súlya alatt – végső kétségbeesésében lemerülve, felmondta a fizetett szolgálatot.

 

 

Az élővonal (hál’ istennek) aznap már nem reprodukálódott, de a „mesélteken” elgondolkodtam. Vajon a tudásszerzés és mélyítés folyamatának mely minőségi állomását képezi az a felkészültségi szint, amikor a hallgató az egyetemi vizsganapon saját bevallása szerint túlzottan felkészülve – de nélkülözve a tankönyv, a jegyzet, az előadás és a szeminárium biztosította ismereteket – a vizsgahelyen megjelenve kihúzza a vizsgatételt és a biztosított felkészülési időt nem kihasználva azonnal helyet foglal a vizsgázó részére fenntartott székben, majd előadja a kihúzott tételhez kapcsolódó tárgyi tudását, amelynek azonban – mint utóbb kiderült – egyetlen „tudásforrása” az internetről lehívott és zanzásitott néhánymondatos összefoglaló, illetve a hallgatótársak (a rabszolgák) által több évvel ezelőtt félrehallások, rögzítési hibák mellett, ismeretváltozások mellőzése alapján „lekörmölt” és terjesztett írásmű?

 

 

Az ilyen tartalmú vizsga eredménye közismert: vizsga-, tantárgy- esetleg félévismétlés! De mindez a – foglalkozásokon leadott, előzetesen közzétett vizsgahirdetményben nevesített követelményeknek megfelelő – számonkérési mód, egy idő után, az oktató által – felsőbb vezetői „útmutatás” alapján – nem gyakorolható!? A vezetői döntés igazi okát azonban - írásban - sosem kaptam meg! Csupán a „valódi” okot ismerhettem meg, szóban, kávézás közben: "a minőséget megkövetelő aktivitásom „túlbuktatást” eredményez, amely a – fizetőképes – tényleges hallgatói létszám csökkenése miatt a Kar éves/féléves költségvetése bevételi oldalán jelentős összegű bevételkiesést eredményez"!?

 

 

No, komment!

 

 

Budapest, 2010. január 30.