Fogarasi József

Horthy: a megmaradt egyetlen hívó-szó, amelyre szégyenkezve – ugyan – de még felfűzhető, aki magyar, egyként…?

 

„Mondja Lajos: mi a Közjó?

Miért nem nől vele az Ing?

vagynak noha szentjeink és

papi fejedelmeink.”

 

„Miért oly kelendő a lencse

s népszerűtlen a babér?

Miért adódik el az áldás?

Miért adunk ezret hatért?”*

 

 

…kifogytunk (volna) az értelmes hívó-szavakból, avagy fényüket veszítve devalválódtak az eddigiek? Esetleg – a jelenben – csupán mozgósító erejüket, szívüket és igaz-hitüket vesztették volna (el)? De mind? És ilyen rövid idő alatt? Mindez borzasztó… és komoly aggodalomra ad okot, amennyiben a jelenvilág a kelleténél tovább maradna, a nyakunkon… SOROS; MIGRÁN(C)S; JUNCKER; LMBT(Q); GYURCSÁNY; BRÜSSZEL… micsoda fantasztikus, érzelemazonosulásra serkentő-gerjesztő nagy-magyar mély-tartalmú szavak! Mily kimívelt elmefő-fantáziákra volt szükség kiagyalásukhoz! Merthogy „Brüsszel” talonba került, érthető, hiszen onnét jő a lóvé, méghozzá nem - szendergő-szédelgő árfolyamú - forintban, ezért evidens, hogy e szóval óvatosan bánva néha muszáj úgy tenni/cselekedni, mintha visszavonulót fújtunk volna? Ezért e szó mostanság, elő sem kerülhet a politikacsináló hozzájárulása nélkül. Jelenleg is, az általa gondosan lezárt és keresztényileg őrzött „szent-jobb” ereklyetartóban raboskodik, szabadulására várakozva.

 

Csakhogy, Horthy a hatalomra nézve inkább szégyenfolt, mint dicsőségesen világító fáklya, hiszen nevezett személy - tengerésztiszti egyenruhájához való ragaszkodásával (is) - Habsburg elkötelezettségét - magyarságával és a magyar-királyság visszaállításával szemben - mindig prioritásként kezelte. Másrészt, meggyőződésesen zsidóellenes volt. Ezt hűen tükrözik az általa – gond nélkül – szentesített zsidótörvények, amelyek keresztény-katolikus lelkén száradnak – ha volt neki – nem beszélve a közreműködésével elárult és cserben-hagyott, közel 600.000 zsidó, de mégiscsak MAGYAR (állampolgárságú) ember értelmetlen módú halálba taszításáról. Mindennek következtében e hívó szó most a magyar értelmiséget a regnáló hatalom mellett egyként nem fogja „csatasorba” állítani, még akkor sem, ha mindezen szörnyűséges propagandaüzenettel szemben csupán egyetlen zsidó-közösség nyilvánított tiltakozó – de erőtlen – véleményt. Az állami mannával jól kitömöttek – süketet játszva – azonban mélyen hallgatnak. Persze, ebbéli véleményüket az úgynevezett keresztény egyházak is - cinkosként - nyíltan titkolják. Talán nem véletlen? Igaz, ők most, elsősorban saját, belső, pedofilosan illatos és „homokos” ügyeik szivárgó hézagjainak eldugaszolásával vannak elfoglalva! De az un. ellenzéki összefogás pártjai sem versengenek egymással a hangoskodó tiltakozás terén. Bár ez ügyben - kilógva a sorból - közülük az egyik hangoskodó - állítólag a „legjobb” - védnökséget vállalva a felállítandó szobor „gondozását” illetően arcát adva, illetve béke-jobbik kezét nyújtva - a hívó szót kiötlők felé - támogatásáról biztosította a hatalom megtestesítőit. Persze azt is jó lenne tudni: ez idő tájt vajon mivel is foglalatoskodik az önmaga árnyékát átlépni sem képes pártellenzéki árnyékkormány kultusz- és propagandaminisztere? Ellenvéleményével - árnyékából kilépve, tiltakozásként - miért nem áll a nyilvánosság elé?

 

Merthogy a HATALOM Horthy iránti lelkesedése - nagy hirtelen - miért is került elő a naftalinosan porosodó úri Magyarország történelmi lomtárából, az nagyjából ismert és talán még érthető is? Kellett valami (valaki), amely a magyar társadalommal képes elhitetni, miszerint a regnáló hatalom törődik a MAGYAR-EMBEREKKEL, óvja, védi őket. Hogy mitől és kivel szemben, az kideríthetetlen és különben is mellékes?! A lényeget, a harci tettet, ezúttal nem az képezte, miszerint ismét, egy „MUMUST” kell/muszáj találni! Mint inkább egy olyan érzet - feeling - keltésére/megtalálására volt szükség, amely azt sugallja a határainkon túliaknak és az azon belül élőknek, hogy végre - múltunkba visszalépve - ismét MAGUNKRA találtunk! Mindez azonban nem volt előzmény nélküli. Hiszen nem véletlenül – fülénél fogva – rángattuk elő a bűvészcilinderből a megyék vármegyésre vissza-átkeresztelését, továbbá a főispánság nemiségétől való megfosztását, illetve semlegesneművé-tételét. Tudatosítani szerettük volna a társadalmi bel- és külvilággal, miszerint a vármegyerendszer elővarázslásával a jövőt tekintve nem a polgári, mint inkább a nemesi önkormányzati elemek elmélyítését kívánjuk favorizálni, továbbá – szabad királyi városok hiányában (most még!) – magára a polgárosodásra is fütyülünk, azáltal, hogy a városok teljes mértékben a vármegyéknek és ispánjaik szemléletének rendelődnek alá. A főispánság intézményével is üzentünk (magunknak): álszent módon elhitetjük, miszerint - a múlttal szemben - minálunk nő is lehet „főispán”, elég csupán a női nemet semlegesítve őket (is) „férfinek” tekinteni! Innentől kezdve a főispáni ember nem kizárólag hímnemű, mutatóba egyként, nő is elfoglalhatja (majd) ezt a méltóságot. Így történelmi múltunkat nem csak híven megőriztük, de magyarokhoz illő, méltó – a pártpolitika követelte – módon meg is reformáltuk. A történelmünket nem ismerők amúgy sem „emlékeznek” a tényre, miszerint a főispáni méltóság betöltője csak és kizárólag férfi lehetett, és azok közül is csupán a „nemes-lelkűek” ölthették magukra a Cifra-magyar nyomorúságot jelképező mentegúnyát, s csatolhatták oldalukra a Szt. Istvánt megidéző nemzetkardot.

 

De félre a gúnyolkodó tréfával, hiszen kormányunk szerint a Horthy-múlt elénk idézésével „véresen” komoly ügy került végre-vártan terítékre. Mindez – hangoztatták a hatalmon lévők – nem csupán belpolitikailag, de külpolitikailag is meghatározó jelentőségű kereszténydemokrata harci tettnek minősül (méghozzá a javából!). Ennek ellenére a „nemzet kormányzója” sem a dombormű felavatását, sem a korszakot méltató konferenciát nem tekinti olyan eseménynek, amelyen „elődje” előtt tisztelegve, személyesen kellene részt vennie? Igaz, a szegediek – nem titkolva – nem is várnák őt tárt karokkal, sőt az egész eseménycirkuszt nemkívánatos látványosságként regisztrálják. Pedig a Horthy-kultuszt napjaink jelen idejű történésévé erőszakoló kaméleon-hatalom számára nem mindegy az általa a kormányzóhoz kapcsolható(lódó) üzenet ország-fogadtatásának mikéntje. Hát még annak szegedi nyitánya! Hiszen a vége nélküli ciklussorozatban gondolkodó főregnáló elképzeléseiben, ha a királyság visszaállítása és önmaga királlyá koronázása nem is, de a nép által királyként tisztelt kormányzói hatalom - bővített - államformaként történő ismételt megszervezése és – legfeljebb, megfoghatatlanul „történelmiként” – alaptörvény-erejűvé emelésének ténye - élő és - megvalósítandó eseményként van jelen. Mivel – szerinte – nálunk az elnöki (köztársaság-elnöki) tisztség amortizálódott, ezért ténylegesen is van létjogosultsága egy - a helyére és felváltására létesítendő - „retusált” kormányzói főhatalom konstruált bevezetésének. Horthy személyéhez azonban – így utólag – más, az akkori jelenkor által nem hangsúlyozott és igazolt, de a mai kor által sugallt jelzőket is hozzákapcsol a kultuszáról értekező emlékező-konferencia: többek között például, az országgyarapítót! Nem véletlenül, hiszen a múlt helyére pályázó jelen személy is küldetése egyik vágyálmának tekinti az ország tengerének visszaszerzését, amelyre már - nem is egyszer - nemzetközi vihart kavaró nyílt célzást is tett. Ha mind ehhez a mostani külpolitikai válsághelyzet kedvező alkalmat és feltételeket nem is biztosít, az ország-területet gyarapító újkori honfoglalás lehetősége mégsem kizárt, illetve nem tekinthető teljesen kilátástalan célkitűzés-megvalósításnak. Horthy a „nagy” lehetőséget Hitlertől várta, cserébe csatlósává válva értelmetlen pusztító háborúba rántotta „Szt. István és Mária” országát, érdemi eredményt el nem érve! Az újkori kormányzó-várományos szintén mástól vár/remél érdemi segítséget területgyarapító elképzeléseinek megvalósításához. Természetesen nem nyugatról, mint inkább a keleti szomszéd-birodalom elnök-cárjától, aki a történelmi cári-Oroszország felélesztése végett vívandó - a nemzetközi normákat és erkölcsi elvárásokat gátlás nélkül felrúgó - területszerző háborús küzdelmében „feltétel-nélküli” híveként számít és támaszkodik – az anno, „ruszki takarodj” jelmondatot hangosan skandálva rikácsoló – mai magyar eszme- és esztelenül hatalommániás főkormányzóra, ígérve neki fűt-fát és mi szemszájnak ingere. E szépen hangzó „mézesmadzag-ígéret” értelmében - amennyiben sikerül neki az ukrajnai területekről az ukrán és az ukrán-magyar „őslakosságot” elűznie és az e területen élő orosz kollaboráns birodalmi polgáremberek segítségével Ukrajnát bekebelezve ismét visszaszereznie, úgy - a korábbi, „történelmi” Kárpát-ukrajnai rész akár kettő-, háromszorosának megfelelő nagyságú területeket is „birtokba” vehetnénk: néhány „kisebb” szívességi-jelentőségű feltétel vállalása és teljesítése esetén. Miszerint, például: a háború elől menekülő lakosság érdekeltségi alapú befogadása és ellátása; a háborúval romba döntött területek birtokbavételt követő saját- és nemzetközi támogatásból történő újjáépítésének szervezése és vezénylése. Avagy az oroszok indította területszerző háborús invázió keltette nemzetközi tiltakozás és szankcióhullámban való passzív és színleges részvétel, illetve aktív tartózkodás tanúsítása a háború abbahagyása és a feltétel nélküli békekötés nemzetközi követelése terén. Továbbá, Brüsszel Oroszországgal szembeni egységes fellépésének aktív és passzív akadályozása; a hazai lakosság maggyőzése arról, miszerint az oroszok nem agresszorok, a különleges hadművelet megindítását pedig Ukrajna magatartása kényszerítette ki, amelynek következményeseményeiből az ország a magyar-emberek érdekeit szem előtt tartva ki (távol) akar maradni.

 

Mindezen feltétel- és szempontrendszerbe illeszkedik a regnáló hatalom parlamenti frakciója által kezdeményezett, a kormány által „nagy kegyesen” helyeselt és engedélyezett, anyagilag pedig - a költségvetésből - támogatott újabb, nemzeti konzultáció lebonyolítása – de még véletlenül sem a tűzszünet és a békekötés követelése kérdéskörében, hanem és csupán – az Oroszországgal szemben alkalmazott brüsszeli szankciók károsságáról és hatástalanságáról. Ezzel a lépésünkkel Brüsszelt és politikáját direktben és közvetlenül ugyan nem támadjuk – így nem veszélyeztetjük a tőlük már régóta várt és remélt „mannazáport” – de a konzultáció kérdéseiről várható - manipulált - lakossági vélemények nagy biztonsággal megelőlegezhető eredményére támaszkodva sokat sejtető burkoltsággal, üzenhetünk neki. Minek által a regnáló hatalom látványosan nem ront „kenyéradó” gazdájára ajtóstól, de értésére adja: a magyar-emberek írásban visszaküldött véleménye szent és sérthetetlen, amelynek képviselete BÁRKI irányában megkérdőjelezhetetlen kormányzati kötelesség. És az orosz birodalmi-vezetés is bizton nyugton lehet (az ő „hű” szövetségesének cselekedetét illetően). Hiszen a témakör kiválasztásába, illetve az adott kérdések tartalmi megfogalmazásába a fő-manipulátoron kívül senki másnak nem volt beleszólási lehetősége, még kérdezés formájában sem! Másrészt, ráadásként a véleménynyilvánító kérdéssor kitöltésének, visszaküldésének és eredményösszesítésének idejére időzítve került sor – az önállóan gondolkodni képesek álomba szenderítése céljából – az „álomport” tartalmazó propaganda országos méretű terítésére is (Horthy képében és múltbeli valóságában). Miáltal a hatalmi politika idehaza - mindenkivel - a „joviális” kormányzó „jócselekedeteinek” harsogó felidézésével emészteti meg egy letűnve el/ki/múlt kormányzati korszak „dicső” tetteinek a jelenkori kormányzás mindennapjaiba történő elmélyítő-beépítését. Egyben, sokat-sejtető módon, emlékeztetve üzen az ő cári atyuskájának is. A kormányzó személyiségének méltató - emlékének „ápoló” - napirenden tartása – állítólag és ugyanis – nem csupán a magyar-emberek szívügye. Az „öregurat” - a maga módján - még Sztálin is „kedvelte”. Nem volt véletlen, hogy nem ragaszkodott a kormányzó háborús bűnök miatti felelősségre vonásához, megelégedett csupán tanúként történő kihallgattatásával. És még a jugoszlávok által - az amerikaiaknál - előterjesztett kiadatási kérelmet sem támogatta. Sőt, hallgatólagosan szimpatizált a kormányzó zsidóellenes politikájával (és tetteivel) is, hiszen köztudottan önmaga is utálta-gyűlölte e faj jelenlétét országbirodalmában. Így, ha már ő nem is vehet részt közvetlen „ritkításukban” - mivel az általa vívott honvédő háborúban valamennyi fegyvert fogó és elbíró kézre szüksége volt - legalább valakivel hadd rokonszenvezzen - a „kisebbik” rosszall - e „műveletben” (Hitlert mégsem vallhatta példaképének). Ezzel össze is állt a magyar kormányzati hatalom kirakós mozaikjátékának - nagyközönség elől rejtve titkolt és takart - akcióképe.

 

Miáltal - a magyar népszokásnak megfelelően - szokásos hajlékony gerincünknek és kaméleoni színeváltozásainknak köszönhetően most is elégedetten dörzsölhetjük markunkat, tenyerünket: szinte az összes napirenden tartott célunkat elérve - produkált teljesítményünkkel - „ismét” elégedettek lehetünk! VILÁGPOLITIKAI TÉNYEZŐK MARADTUNK … a továbbiakban is! Mégpedig úgy, hogy a brüsszeli bürokráciát kormányzatpolitikai szinten közvetlenül nem támadtuk – így akadály nélkül jöhet tőlük a várva várt, vissza nem fizetendő támogatás – viszont a nemzeti konzultáció álarcát magunk elé tartva sikerült nekik kellőképpen betartani, illetve sarokba szorítani őket. Tehát ártatlanok vagyunk - ebben a nép-nemzeti konzultációs akcióban is - hiszen a véleményt nyilvánító magyarembereket képviselni bárhol, bármikor és bárki előtt, illetve bárkivel szemben, szentistváni kötelességünk! Ugyanakkor az orosz-testvérbarát birodalmi elvárásait sem tagadtuk meg: velük szemben egyetlen „durvaszankciót” sem szavaztunk meg; nem követeltük – miként másokkal szemben mindig – a lerohant ország szuverenitásának tiszteletben tartását, s a különleges hadművelet (hadüzenet nélküli pusztító háború) azonnali abbahagyását, a háborús cselekmények felfüggesztését, a béke megkötésének tényét. Ugyanakkor nyíltan, Ukrajna mellé sem álltunk, még az ottani magyaremberek védelmét, bántatlanságát követelve sem. Csupán suttogva kiabáltuk hangosan a magunk „álszent” érveit: ebből a háborúból ki kell, ki akarunk maradni, semmi közünk hozzá: sem látni, sem beszélni, sem hallani nem akarunk felőle! NEM A MI HÁBORÚNK! Még akkor sem, ha nyakig - érdekeltek - vagyunk benne. Viszont „szívesen” fogadjuk a menekülőket - még ha maradni nem is akarnak - a felajánlandó területeket, s tökéletes újjáépítésüket (saját nincstelenségünk ismeretében) is. Itthon pedig – az előbbiek árnyékában – végre előcsalogathattuk az idejétmúltan anakronisztikus „Horthy” jelszót és az általa megtestesített keresztény-konzervatívan urizáló embertípust, a korábbi hatalom-intézménye eszmerendszerével és szemléletével együtt: mindenki annyit „mér” amennyi a vagyona! Továbbá, kedves nekünk, de egyelőre csupán ízlelgetjük a király nélküli királyság-kormányzósági államforma lehetőségét. S eljátszadozunk a gondolattal: ki is lenne a legalkalmasabb e funkció-tisztség betöltésére, határozott vagy határozatlan idővel számolva? Hintapolitikánkkal pedig latolgatjuk: a világpolitikában laza-szövetségesként ki mellé is álljunk a nagy-lajosi, illetve a zsigmondi történelmi hatalom visszaszerzése végett? Miközben körülöttünk testközelben folyik a keresztény-gyilkos háború, és az embervér, aljas-gonoszságunk jóvoltából is, amelynek igazolására még a pápát is országlátogatásra csábítjuk.

 

HAJRÁ MAGYAROK, nekünk ebből a testvér-háborúból – jól felfogott színérdekünk szerint – ki kell maradnunk, Ukrajna pedig a „cél” érdekében akár fel is áldozható a világpolitika oltárán. A lényeg, hogy MI, megmaradjunk!

 

 

„Nem szabad visszariadnunk a vérfürdőtől.”

 

 

Budapest, 2022. október 6. Nemzeti emléknap.

 

*Szécsi Margit: Madár-e a denevér. Kassák ifjúsága. V. summázás. In: Szép versek 1976 Magvető Kiadó. Budapest. 1977. p. 291-299. (p. 298.)

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 89
a héten: a héten: 381
a hónapban: a hónapban: 2493
összesenösszesen433293
az oldalt jelenleg nézik: 1