Fogarasi József

A régi ház körül öregszik minden... – Kovács Kati Életmű-koncert (... és meditáció)

2022. szeptember 14. szerda

 

 

A jegy ajándékozója a fülembe súgta: nosztalgiázzunk egyet! Jól van, válaszoltam! Nosza, rajta, engedjük el magunkat, egyetlen napra, egy este erejéig; vissza hát a múltba, ifjúságunk idejére! Azaz: elcsábulva kalandozzunk emlékeinkben e koncertzene szárnyaira felkapaszkodva. Mindez, ellazulás nélkül azonban szinte egyenlő a lehetetlennel. Az ellazuláshoz viszont legalább kényelmes fekvő vagy ülőalkalmatosság szükségeltetik. Az előbbit a koncerttermek nézőterei eleve nélkülözik, míg az utóbbi garantált biztosítása nem képez rendezői követelményt. Mint tudjuk, a szegény ember vízzel főz, azaz ami van, azzal kell beérnie és megelégednie. A kényelmetlen ülőalkalmatosság szinte valamennyi koncertteremben elérhető, vagyis benne foglaltatik a részvétel jegyének árában. Mindez, ezúttal sem történt másként! Így hát kóstolgatva a belépőjegy által kijelölt karfás széket, próbálkozni kezdtem: melyik ülőforma felvétele és elfoglalása szolgálja a legalkalmasabban a viszonylag nyugodt és „kényelmes” körülmények közötti visszaemlékezéshez a tartós nosztalgiahangulat zavartalanságát? Persze ilyenkor az sem mindegy, hogy kik ülnek az ember előtt és mögött. Előttem egy szerelmetes hangulatban lévő és mozgolódó ifjabb pár zavarta meg a nosztalgiához szükséges, élvezhető frekvenciahullámaimat, míg mögöttem egy idősebb (házas?)pár igyekezett önmaga számára hangosan konferálni a színpadon látható és történő eseményekhez kapcsolódó történeteit. Mit mondjak, mindkettő „színfolt-történés” próbára tette az idegeimet és a türelmemet, végül kénytelen voltam az érintetteket emlékeztetni a tényre, miszerint koncertre jöttek és amúgy hangversenyteremben vannak, ahol legalább az egyszerű illendőségi szabályokat nekik is jó lenne betartaniuk, hogy mások szórakozását ne rontsák el a saját és személyes jellegű műsorukkal. Célzott megjegyzéseimet szerencsére megértették. Így már csak a koncertműsor kezdetére kellett – magam által előkészített nyugalommal – várakoznom.

 

A rendezők nem éltek vissza a hallgatóság türelmével. A 19:00 órára hirdetett műsor szokatlan pontossággal 19:10 órakor már el is kezdődött. A … éven felüli előadóművész – színész- és énekesnő – korát meghazudtoló könnyed tánclépésekkel „A régi ház körül” című, mindenki által ismert dal zenekar által megszólaltatott zenemotívumaira érkezett a színpadra. Ismerőseim híresztelése ellenére nem látszott „túlsúlyosnak”, sőt véleményem szerint hatékonyan őrizte megszokott fellépti súlyát, mindezt a kivetítő képernyője hűen igazolta. Arcán a fiatalság varázsa azonban már ráncokkal párosult, amelyet szemmel láthatóan nem igyekezett mások mintájára plasztikai montázsokkal szépíteni, láthatatlanná tenni. Még az ilyenkor szokásos színpadi smink is korához igazodva szolidan került felvitelre. A műsornak nem volt konferansziéja, e feladatot a művésznő magára vállalva látta el. Félő volt, hogy ezzel elrontja, avagy gyengíti majd a műsor művészi értékét, hatásfokát, hiszen közismert: a szabad-beszéd nem az ő asztala, az éneklésnek igen, de a szóbeszédnek nem mestere. Úgy tűnt mindezen „fogyatékossággal” önmaga is tisztában van, így az egész műsor alatt szabadon csak keveset beszélt, viszont fellépte egész ideje alatt kellően megszerkesztett mondatokkal, sztorikkal operált, még a bevezető-bemutatkozás is visszafogott volt. Mint mondta, az 1984-ben épült és kapuit, színháztermét 1985-ben megnyitó Budapest Kongresszusi Központ egyik legelső fellépő előadója volt, mintegy 37 évvel ezelőtt. Így ez a mai nap számára dupla ünnepet képez. Engem viszont elöntött a méreg: ugyanis ennyi idő elteltével sem sikerült e koncertterem hang és zenei akusztikáját, ha élvezhetőre nem is, de legalább elfogadható minőségű szintre emelni, javítani, pedig ma már az informatikai robbanás világában is 2022-t írunk! Minek következményeként a vonószenekar – mert ilyen is volt – a művésznő színpadra lépését aláfestő megszólalása cincogó nyávogásként hatott, míg az énekesnő hangerejétől begerjedt és berezonált a mikrofon, de a hangosítás az énekesnő mozgását sem szerette: a közeledésére és a távolodására nem volt kellően felkészülve az előre „beállított” hangtechnika, csupán az egy helyben állásra, pedig a jegyárak összegéből az ember profi módon megszólaló és hangzó koncertre számított. Azaz a dilettantizmust kizártnak tekinthette.

 

Sajnos, a „A régi ház körül öregszik minden…” legyinthetnénk elnézően. Csak hát a Budapest Kongresszusi Központ, mint koncertterem a hangzás minőségét és a hangtechnikát tekintve sosem volt „fiatal” (azaz, értékelhető fiatalkora nem volt). Akusztikája már megnyitásakor csapnivaló volt, ma pedig csak a „száműzöttek” rendeznek a falai között hangversenyt, vagy zenés előadóestet. Sajnálandó a tény, miszerint Kovács Kati közéjük sorolódik! Pedig személyében az egész ország által évtizedek óta őszinte lelkesedéssel ünnepelt előadóművész lépett e levitézlett politikai intézmény sok mindent meg- és átélt színpadának „korhadó” deszkáira. Azonban félre a siránkozással, hiszen szórakozni, kikapcsolódni, az ismert slágerek strófáira felkapaszkodva - elmúlt ifjúságunkra emlékezve - nosztalgiázni jöttünk.

 

Mindehhez már a zene is adva volt, az egyik örök-sláger dallamait visszhangzották a koncertterem falai: A régi ház körül öregszik minden… A régi ház körül nagy élet nincsen, sokáig zörgetem az ablakot.... Szegény anyám szinte feldúlja a konyhát, elém kerül minden kedves ételem. … szégyenkezem, rég jártam nála. … Az állomás megváltozott, mint az élet, s a gyorsvonat velem tovább robog… Lá-lá-lá… Miközben e dallam szárnyán száguldok a múltba emlékeim között keresem a beazonosítható bizonyosságot, azt a régi házat, amelyhez nosztalgiázva lehet, érdemes(?) visszatérve ellágyulni, elérzékenyedve őszinte emlékezőkönnyeket ejteni? Nem okoz gondot a keresett házra rátalálni, nyilvánvalóan a legelsőről van szó, ahova akaratlanul érkeztem születésemkor és ahol gyermekkorom első tíz évét töltöttem. Nem mondhatom, hogy mindezen időszak a boldogságról és a gondtalanságról regélne, s lenne szívemben emlékezetesen visszakívánkozó vágy e „régi házba”. Öregnek elég öreg volt, már akkor is, de nem ez árnyékolta szomorúvá, mint inkább a nyomor, amely körbeövezte. Kérdésemre, sem gyermek, sem felnőttkoromban érdemi választ nem kaptam: felmenőim az amerikai hadsereg védőszárnya alatti „menekülő státusukat” vajon milyen információk hatására adták fel és fordultak vissza a Semmering hágó végéről a már elhagyott „haza” irányába? Miben is reménykedhettek: a megszerzett világi miliő és a hozzá kapcsolható „gazdagság” folytathatóan élvezhető lesz a háború után kialakuló politikai államrendszerben is? Nem tudni! Mindenesetre a „szeretett haza” önkéntes visszaérkezésüket döbbenetes tényvalósággal jutalmazta: az itthon maradt igaz-magyar „hazafiak” az „őrzésükre” bízott és hátrahagyott valamennyi ingó és ingatlanvagyontárgyukat „elkommunizálták” s visszaszolgáltatni sem voltak hajlandók, az igazságszolgáltatás pedig a maihoz hasonlóan – akkor is – csupán önmagát szolgálta. Így jobb híján nem volt más választásuk, mint a teljesen kifosztott, fészer- és volt mozgógépállomás irodaépülete két szárnyában üresre rabolt és minden mozgathatótól megszabadított egy-egy irodahelyiség döngölt padozatú, komfort nélküli dolgozószobáit lakásként birtokba venni és „belakni”. Keserves volt az itt eltöltött közel tíz év. Állandó zaklatásnak voltunk kitéve. A hatalom képviselői „egyen-ruházatukban” a legváratlanabb időpontokban és pillanatokban „kopogtattak ránk”, bebocsátást kérve. Mindig kerestek valamit, amit a „burzsujok” elrejtettek, eltitkoltak az államosítás elől. Legfőbbképpen aranyat, ezüstöt, ékszert, márkás tárgyakat (képeket, porcelánokat, kisplasztikákat), de nem vettették meg az értékesebb könyveket sem (élükön a tiltott listán lévőket), az egyik karácsonykor még a színesre festett sorba kötött körtékből fabrikált karácsonyfát díszítő égősort is becsomagolták, és mint mondták, megőrzés végett állami védelembe veszik. Szabadulásra e nem kért védelemből soha nem került sor! Persze az „államhatóság” másra is fokozottan ügyelt: amennyiben a ház előtti járdaszakasz havas, vizes, latyakos, sáros, avagy csupán piszkos volt, mindjárt a helyszínre jöttek és büntettek, majd a kiszabott bírságot rendre be is hajtották. A „régi ház” szerencsére már nem állt, így ablakán sem lehetett – sokáig, semeddig – zörgetnem. De a környék is megváltozott: a lovas kocsiszínek, a kocsi- és szekértárolók, az istállók és a kovácsműhelyek lebontásra kerültek, helyükön apartman házak épültek, a földutakat pedig aszfaltburkolat váltotta fel. Így e látogatást nem volt érdemes továbbfolytatni, … itt, mint az élet minden megváltozott, s a gyorsvonat - a slágerszárnyon - velem tovább robogott… Lá-lá-lá…

 

Így nem volt idő a „tépődésre”, a nosztalgia hullámain száguldva ugyanis már meg is érkeztünk a következő „állomásra”, ahol különös természeti jelenség zajlott: Angyalföld egyik legkülsőbb peremén - a nem létező kéklő hegyek tetején - sűrű-pelyhes hóesés csodás látványában részesültem. Ez a csoda hozta el számomra az első, az igazi nagy szerelmet, mert mindig az első a nagy, a legnagyobb, mivel akkor még mindezt nincs mihez mérni, hasonlítani, hogy egyben ez az igazi is, az viszont csak utólag és visszatekintve dönthető el. Az első azonban mindig csodás és rendkívüli, miként a proli munkásnegyedben a tisztán kéklő hegy és tetején a sűrű fehér pelyhes hóesés, amely képes elvakítani a napot és a szemünket, valamint elménket, eszünkkel együtt. Mindezt azonban érdemes hagyni és megadóan tűrni, hiszen úgysem tudnánk ellene védekezni. E természeti emberi érzéscsoda váratlan módon, egyszer csak jön és megszállja személyiségünket, de nem tart örökké. Nem mi, a csoda önmaga dönt jelensége befejeztéről, az érintett/ek/ - megkérdezésük nélkül történő - faképnél hagyásáról. Az egész csoda, önnön érkezése hőfokától olvad el, s tűnik el a szemünk elől, láthatatlan módon, ahogyan ezt az angyalföldi kéklő hegy és tetején a nagy pelyhes hóesés is tette, produkálta. Volt, nincs, de legalább volt, nem mindenki részesülhet a szerencse e különös kegyéből. Hogy szép és jó volt-e, nehéz definiálni, de szépnek biztosan szép volt, amennyiben a szépség platóni ideáját nem ismerjük. A „jó” kérdése viszont így is megválaszolatlan marad, hiszen nem lehet jó az, ami már csak a múlté, amely emlékezetünkben ráadásul képes önmagától is megszépülni. Sajnálandóan a visszaút nem biztosított, a slágerszöveg is ezt súgja, búgva: Léptünk nyomát rég belepte már a hó,/vissza hozzád hogyan találjak? Nincs „visszatalálás” azaz, ha tetszik, ha nem, lépnünk kell! Az élet – lezárva a múlt történéseit – megy tovább.

 

Mint ahogyan a műsor is haladt tovább, az előre eltervezett módon. Kovács Kati által Vangelis világsikerű - 1492 a paradicsom meghódítása - zeneművére írt közkedvelt dalszöveg melódiája következett. A hangversenyteremben a nézőközönség egy része érzelmes dúdolásba, míg mások zümmögésbe kezdtek. A dal motívuma végigszaladva bejárta a kongresszusi terem összes falát: Tűz-, és szélvihar pusztít mindenütt / s a jó remény oly kevés. / Bár harcolunk, mégis lázadunk, s az életünk szenvedés. / Tűz, pusztító tűz, pusztító láz, háborgó ég, tengerár, tengernyi kín, tisztító tűz, miért, miért és miért? Miért? / Szép új világ, végre itt vagyunk, szép új világ, álmodunk. / Légy új hazánk, légy otthonunk hol élhetünk és halhatunk. / Szép álmaink színes tengerén nincs háború, nincs szélvihar, csak béke van, ahol boldogan élhetünk oly sokan. Szállj, szállj, kék madár, szállj, egyre szállj, szállj, szállj, szállj, kék madár! / Miért hagynál el? Nem hagyhatsz el! Nem hagytál el, Uram! … De igen elhagytad az igaz embereket és a területhódító orosz rablás oldalára álltál … tette megjegyzését a mögöttem ülő idősebb pár férfitagja mély, brummogó hangján. Ukrajna alig felszabadult népe szenvedve haldoklik, miközben mi magyarok az oroszokat támogatjuk ki nem mondott módon és alattomos háttértettekkel. Nem véletlen, hogy az ukrán menekültek közül szinte senki nem akar tartósan itt, minálunk le/megtelepedni … majd a felzúgó melódia egyre erősödő záró strófája - Mind elmegyünk majd egy szép napon, ha a küldetés véget ért. / Mind elmegyünk, el sem búcsúzunk, az életünk csak ennyit ért. / Ha az ember él az emberért. A küldetés véget ért. - elnyomta a brummogva elégedetlenkedő személy magánmonológját.

 

Az érzelmeket meglovagoló Életműkoncert hangulata azonban egy pillanat erejéig sem lankadva, vágtázva-robogva folyt és hömpölygött tovább. Eredményeként a teremben a közönséget a Lerch István zenéjére Demjén Ferenc által írt dalszövegű sláger vette le mindkét lábáról. A művésznő fergeteges lendülettel énekelte a nézőtéren helyet foglaló rajongó hallgatósága szívébe, lelkébe a közismert és érzelmesen andalító sláger keszekusza módon gabalyodó történetét: Elmegyek, elfutok,  engem többé nem találsz! Elmegyek, elfutok, mert már lassan meg se látsz! Elfutok, elmegyek, ahogy mástól is mennék! Elmegyek, de azt tudd, mindig én leszek az, aki sírok. Eltűnök, elmegyek, hogy a színemet se lásd! Elfutok, elmegyek, hogy a lelkemet már ne bántsd! Elmegyek, elfutok, mert most máshoz állsz közel! Elfutok, elmegyek, hogy majd egyszer átölelj… Persze ne felejtsük el, a slágerszövegnek nem az a küldetése, hogy értelmes legyen, hanem, hogy hasson és szemünkbe könnyeket csalva, sírva fakasszon! Sikerült.

 

Természetesen, ahol van érzelem, ott szerelemnek és boldogságnak is lennie kell, és ahol a boldogság megtalálható ott gyakran a szakítás fájdalmas kínja is megjelenik. Mit csináljon ilyenkor az ember, mindezt meg lehet előzni, avagy csupán akkor vesszük észre, hogy baj van, amikor már késő és a megoldás fájdalmat, szenvedést fog okozni? Azaz, az egészet gyorsan abbahagyni, avagy reménykedve a heppi-endben elmenni a végéig? Erről a gyötrődő vívódó belső folyamatról szólt a következő örök-sláger. Most kéne abbahagyni, Elfutni, elrohanni, Érzem, hogy holnap már többé nem lehet. / Most kéne összeveszni, Erőnket összeszedni, S kimondanunk azt, hogy - Ég veled! / Most kéne abbahagyni, Egy másik útra lépni, Egyszer sem visszanézni / A búcsú ma még nem fájna tán. Boldog vége ennek úgysem lesz, Maradni esztelenség, Elmenni képtelenség, Bilincsben él, aki téged így szeret./ Most kéne abbahagyni… Szinte biztos, hogy majdnem mindenki ült már ebben a hullámvasútban: elmenni, vagy maradni? Emelt fejjel és szívvel, jelentős sérelem és érzelmi sebek nélkül vajon mikor tudunk a már nem égő és nem lángoló kapcsolatból kilépni, elfutás és menekülő rohanás helyett búcsút intve a másiknak szépen, elegánsan, emberi módon távozni? Tényleg boldogok a lélekben szegények…!?

 

De mit csinálsz, ha a kapcsolatból gyermek is született? Csak úgy, már nem lehet elmenni, mint egyébként tennéd. A felelősség rajtad, mi lesz így az utóddal/utódból, lelkileg, érzelmileg sérül, avagy az otthoni lelki teher, nyomás alól végre felszabadul és fellélegzik, sőt kitárulkozik. Nem tudni, senki nem látnok, a gyermek azonban még hiszékeny és bámulva felnéz a felnőttekre, különösen a szüleire. Talán? De hogy mit gondol… nem mondja el, azonban lát, hall, érez és véleménye is van, különösen, ha elhagyod… cserben-hagyod… Egy hamvas arcú kisgyerek … kezdődött a sláger. Fájdalmasan romantikus dallamaira szinte egyszerre sajdult bele a terem összes szeglete és vele közönsége … nem ismeri az életet. Mi bármit mondunk, hisz nekünk, a példakép az életünk. De mit gondol, ha rádöbben, hogy elhagytál… mit felelsz, hogy minket többé nem szeretsz? Csöpp szíve megremeg, nem érti meg. Nem akarom, hogy így legyen, nem engedem, sohasem, sohasem, sohasem… A mindenünk e kis gyerek, őt cserben-hagyni nem lehet. Nem akarom, hogy így legyen, nem engedem… Mert biztos sírni fog, ha elhagyod. S nem leszünk soha boldogok, te is tudod ... Ugye nem hagyod el, ugye nem hagyod el, sohasem, sohasem, sohasem. sohasem?! A válasz, a bizonyosság, ott van az éterben… de merünk-e szembesülni vele… nem, nem, sohasem.!?

 

És a koncert nem ült le, ennyi „csöpögő” érzelem hallatán és befogadása ellenére, sem! Mindenki őszinte odaadással csápolt és tapsolt, a szünetet (s vele a büfét) senki nem kívánta, nem is volt. Két, két és fél órában – megszakítás nélkül – tömény sikersláger, ráadásul Kovács Katival, de a zenekar is kitett magáért, különösen a vonósok. A rendezés ügyesen, a műsor megszakítása nélkül oldotta meg a színpadkép változtatásait, és a „Fénypont” átöltözésének módját. Ezen idő alatt – színesítve és emelve a koncert nívóját – először a vokál női tagja lépett elő, szólóénekessé és sztárfellépőként, az általa előadott énekprodukció azonban méltó módon illeszkedett a koncerten elhangzott Életmű-kollázsba. Később, a műsor egyetlen sztárvendégének felléptére került sor, Karácsony János (LGT) lépett a színpadra. Nagy tapssal fogadta őt a közönség, de aztán sok lett belőle, nehezemre esett az ülés, az általa választott szám és az előadás stílusa nem illett Kovács Kati fülbemászó dalestjének feelingjébe. Persze az is lehet, hogy muszáj volt az időt „kitöltve-kijátszania” mivel a művésznő nem csupán ruhát váltott, de le is tussolt? Azonban megérte várakozni: olyan fergeteges élménysikert produkált az énekesnő, amelyre sokan, sokáig fognak emlékezni! A betegeskedő hangtechnika kérése és intő figyelmeztetése ellenére Kati lement a nézőtérre és mikrofonnal a kezében – bizonyítva, hogy mindez élő és nem csupán playback – bemerészkedett a sorokban ülő hallgatóság közé. A művésznői huszárvágás sikere önmagáért beszélt és mondott ovációt. A mobilkészülékek kivilágosodtak, felmutatói pedig csápoló éneklésbe kezdve óriási - a teremben felejthetetlen - hangulatot keltettek. Kóruséneklésbe kezdve kísérték az Életmű produkció ünnepelt sztárját: Találkozás egy régi szerelemmel, / Nem tudni mért, de mindig megható…/ Idővel mindent másképp lát az ember, / De az, hogy szép volt, nem vitatható. / Hiába nézem ellenséges szemmel / A változást, mi rajta látható. / Az ember áll és megszólalni nem mer, / Van szerelem, mely nem gyógyítható. … / Jöjj, néhány órás napsütés, / Még kell, hogy egyszer együtt járjunk! … / Sok régi témát megtalálunk. / S a búcsú újra oly nehéz, … / Találkozás egy régi szerelemmel, / Rossz randevú, / De megbocsájtható. / Egy torz mosollyal búcsút int az ember, / Miközben érzi, sírni volna jó. Sokan tényleg sírtak, a mögöttem ülő idős pár is, a brummogó hangú férfi különösen és fájdalmasan.

 

Pedig még nem ért végett a nosztalgia koncert, amely próbára tette az idősödő közönség érzelmi ingerküszöbét és kiszárította az elérzékenyülők szemkönnyzacskóit. Mindez azonban semmit nem vont le a koncert családiasan emelkedett hangulatából. A nézőtéren sokan voltak, akik az elhangzó slágerdal hatására felidőződött emlékeik szárnyán kilométereket megtéve találkoztak „régi szerelmükkel”. Egy ilyen találkozás általában kétféle módon jöhet létre: a véletlen kiszámíthatatlan szeszélye folytán, illetve akarva és megszervezve. Részemre mindkét forma megadatott. Emlékezetembe a véletlen mód vésődött be jobban. Az egyik fővárosi mozi pénztáránál futottunk össze. Sorban állva kóstolgattuk, méregettük egymást, elég feltűnően, mint aki „régóta” ismeri a másikat, avagy bátortalan módon ismerkedni szeretne vele. Aztán nem álltuk meg szó nélkül: ismerjük egymást, kérdeztük? Vagy csak ürügyet keresünk az ismerkedésre? Beültünk egy közeli kávézóba és „kiveséztük” a múltat. Döbbenetesen hatott a közel húsz évvel ezelőtti érzelmi kaland felelevenítése. Mindketten másként emlékeztünk a kapcsolat kezdetére és végére. Szakításunk talán félreértés volt? De akkor miért nem próbálkoztunk a tisztázás lehetőségével, a másikkal történő kapcsolatfelvétellel? Vártunk, önérzeteskedve a másikra, a másik jelentkezésére. Pedig egyikünk sem kezdett új kapcsolatba, sokáig vártunk, sok idő telt el csendben és „békében”, aztán belenyugodtunk a bizonyosságba, talán nem is volt szerelem, és még az is meglehet, hogy csupán tévedés volt? A magunkban feltett kérdésre válasz sehonnan nem érkezett. De már egyikünk sem akart próbálkozni… annak ellenére, hogy mással nem ápoltunk tartós kapcsolatot… akkor végleg vége? Miért, volt valami, amely ténylegesen elkezdődött volna? Nem támadt hiányérzetem, ma sincs!

 

E talányos társasjátéknak a koncert hivatalos záródala vetett véget. Ez egyben a közönség óhaja is volt, amelyet a jelenlévők „követei” juttattak el az ünnepelthez, aki mindenkit megnyugtatott, miszerint ő is így tervezte, képletesen és ténylegesen is: Mama kérlek… Úgy szeretném meghálálni, Két kezemmel megszolgálni / Azt, hogy felnevelt, dédelgetett, erő felett. / Légy ezen túl mindig boldog, / Míg én élek nincs több gondod, / Én vigyázok rád már ezután. / Úgy szeretném meghálálni, / Vagy legalább megpróbálni, / Mind, mind azt a jót, / mit értem tett az én anyám. És e záró sortokat a közönség már állva és vastapsba kezdve – kart a karba öltve – együtt énekelte az örökifjú táncdalénekessel. Majd az előttem lévő sorban helyet foglalók szinte gongütésre együtt indultak el a sorból a kijárat felé, indult a buszuk, vissza a faluba, ahonnan jöttek. A sorból távozva azonban szinte valamennyien megbotlottak, illetve nem látva a padozat lejtésének mélységét „mélyet léptek”, szerencsére nem történt baleset, vagy bokaszalag szakadás, hiszen akár nagyobb baj is eshetett volna a rendészeti előírások megszegése, be nem tartása miatt. A jegyvételi térképen ugyanis nem voltak berajzolva a sorokat meghosszabbító, utólag, a rendezők által becsempészett pótszékek helyei. Így aki jóhiszeműen akármelyik sor 1-es székére váltott jegyet, ténylegesen csak a 3. széken foglalhatott helyet. Ráadásul ezek a székek nem voltak a padlózathoz rögzítve, így a rajtuk ülő személyek által mozgatva - balesetveszélyesen - ide-oda elmozdulhattak. Vajon kik és mennyiért kaphattak ilyen székre ülőhelyet? És hol volt a katasztrófavédelmi hatóság, amely a katasztrófát inkább védi, mit elhárítja?!

 

Kifelé menet aztán felidéződött bennem a Retró Rádió által unos-untalan játszott egyik retró dal szerzője által borzalmas szenvedéllyel ordított egysoros dalának végtelenített ideggörcsben rángatózó mondata: Nem Táncolsz Jobban, Mint Én! amely állító mondat a zeneszámban egymásután legalább tízszer ismétlődik…

 

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban

 

Óh, de nem táncolsz jobban

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban

 

Óh, de nem táncolsz jobban

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban, mint én

Nem táncolsz jobban

 

Óh, de nem táncolsz jobban (Nem táncolsz jobban, mint én)

 

Vajon az ilyen szerzeményekből majdan összerakható lesz egy - elérzékenyülésre lehetőséget adó - ÉLETMŰKONCERT? – tettem fel magamban a költői kérdést.

 

Budapest, 2022. szeptember 14.