Fogarasi József

ANTIKVÁRIUMBAN: kérem, itt minden termék kultúra-értékűvé „nemesedik”, amennyiben piacképes kereslettel bír, azaz: hozzák - viszik, adják - veszik…

 

 

… természetesen az említett „kultúra-érték” és az „irodalmi-érték” közé nem lehet egyenlőségjelet tenni!

 

„Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!”

 

„Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.”

 

„- Ment-e

A könyvek által a világ elébb?”*

 

 

Szinte bizonyos, egyszer mindenki – még a jelen sorokat olvasó személy is – eljut azon felismerésig, miszerint az évek múlásával az általa lakásában/otthonában felhalmozott „tárgyak” jelentős részére már nincs és élete hátralévő részében - nagy valószínűséggel - már nem is lesz többé - hasznos - szüksége. Legyenek e „pátyolgatott” tárgyak akár bútorok, ruhák, könyvek, újságok-folyóiratok, fényképek, emlékmütyürkék, gondos precízséggel méretre vágott szakmai jellegű cikkek, le nem adott, soha meg nem jelent kéziratok, kézzel írott jegyzetek, feljegyzések, fülszövegek, papírszeletkékre írt olvashatatlan rövidítések, megjegyzések, illetve egyéb stb. dokumentumok, vagy azok másolatai. Ráadásul, mindezen fatális felismeréshez a leggyakrabban nem is egy belső, tudatos, célirányos előkészületi cselekményünk eredményeként jutunk el, mint inkább, valamilyen „külső” kényszerítés (költözködés, lakás átalakítás, teljes vagy részleges felújítás, festés-mázolás, káresemény következményeinek elhárítása stb.) „jótékony” hatásának köszönhetően. Hiszen, általában ódzkodunk - tudomást véve - szembesülni az említett feleslegességek fellelésének még a lehetőségétől is (inkább hárítunk: kizárt, hogy minálunk ilyen létezzen, vagy akár csak előfordulhasson). Így hát minderre, tényük - még gondolati felvetődésük - esetén is Pató Pálként, csupán legyintünk: „Ej, ráérünk arra még!” A legkisebb mértékű lelkiismeret furdalást, avagy erkölcsi felelősséget sem érezve leendő hagyatékunk rendezése, rendberakása minket terhelő kötelessége iránt. Pedig elménkben, tisztában vagyunk a világ materiális „rendjével” és törvényszerűségével: az utódok számára a közvetlen „érvényesülést” adó, biztosító, anyagi értékeken felüli „kacat”, csupán nyűg és púp a hátukon. „Eltakarításuk” részükről felesleges pénzt, időt, fáradságot igényel!

 

Említett felelősségem tudatosult felismeréseként először a könyvespolcaim átnézésére és rendberakó-kitakarítására vállalkoztam. Négy kupacba rendezve soroltam be a „feleslegessé” vált könyveimet. Az első és legnagyobb méretű csomagot az un. szakmai jellegű könyvek alkották. Közülük is - mennyiségileg - az önkormányzati témakörűek voltak a számosabbak. A második „csokorba” a politikai, a - tágan értelmezett - közéleti tartalmú könyvek, füzetek, brosúrák kerültek. A harmadikban a - ki/megszolgált - szépirodalmi alkotások közül a regények, novellák, visszaemlékezések stb. foglaltak helyet, míg a negyedik a verseskötetek gyűjtőhelyévé vált.

 

E nem kis energiát és időt rabló munkát követően fogtam hozzá az egyes kupacokat képező „irományok” piacképes elhelyezhetőségeinek felkutatásához. Az eredmény - számomra - nem kis meglepetést és pofáresést okozott! Kiderült, amiről 2012 előtt a „szakmai- és tudományos közvélekedés” azt hitte, hogy „értéket” képez, illetve képvisel mindannyiunk, azaz a társadalom számára, az mára értéktelen, silány és eladhatatlan kacatnak minősül, amely csupán súlyában jelentős, értelmes felhasználhatósággal azonban nem rendelkezik, így pénzt nem ad érte senki. Mint az alkudozások során kiderült az eladni kívánt művekben a leírt demokrácia, jogállam és a helyi önkormányzás intézménye meghaladottá vált! Nincs rájuk szükség, mivel a regnáló hatalmi vezetés és időközben a csatlósává - szegődve - degradálódott tudomány, a hanyatló dekadens és nemzetietlen nyugatot látja benne visszaköszönni, amelyet MI meghaladni kívánunk itt, a keresztény-katolikus Európa Kelet-Közép-Kelet sztyeppe-birodalmának haladást felmutató és képviselő térség-területén! Pedig az idesorolt irományok szerzői között jócskán található olyan - ma csupán firkásznak becézett akkori - tollnok, akinek „érdemi” jelenléte a jelenlegi „haladást” képviselő hatalmi stábban is felfedezhető sőt, jelentős funkció/ka/t (és vele járó eltúlzott anyagiakat) mondhat/tudhat a magáénak. Bátortalan-felháborodással kérdem: nincs itt valami félreérthetetlen és félreértelmezett értelmes-demagóg ellentmondás?

 

Mindennek következtében az említett első csomag könyvrakás – átvevő hiányában – a szelektív hulladékgyűjtőben végezte be sorsát (mivel még időleges tárolásukra pénzért sem ajánlkozott senki)! A második csoportot képező politikai, közéleti tartalmú nyomtatott művek között – szerzőre való tekintet nélkül – „mazsoláztak” a felvásárlók, egyharmad részének azonban így is eredménnyel sikerült gazdát cserélnie, még ha ez - egyes esetekben - „áron” alul történt is. Alkudozásra nem volt lehetőségem, Ezek és ennyiért! – közölte velem ellentmondást nem tűrően a nagy ritkán horogra akadt vevő. Vigye, törődtem bele lemondóan és egykedvűen! A rostán fennmaradók sorsáról azonban valamilyen megoldást keresve nekem kellett gondoskodnom: legtöbbször, az adott hely kapualjában elhelyezett szemeteskukák tetején egymásra téve, majd az egész kupacot – szégyentelen módon, szemétként – magára hagyva oldottam meg ezt a problémát.

 

A harmadik-negyedik könyvcsomag elhelyezését illetően – okulva az előző kettő eseteiből – új stratégiát alakítva, más tervet eszeltem ki, mégiscsak „minőségi” irodalmi termékekről van szó, gondoltam. Elképzelésem szerint, a környék iskoláit terveztem felkeresni a könyvek iránti fogadókészség feltérképezése végett. Az ötletet ifjúkori emlékeimből merítettem: mivel az akkori diákoknak nem igen volt pénzük könyvek vásárlására, ezért több általános iskola - a középiskolák szinte mindegyike - valamilyenfajta/célú iskolai „házi” könyvtárral – könyvtárossal, avagy a nélkül – rendelkezett. Középiskolámban a könyvek kölcsönzése végett önálló könyvtár működött, másodállású szak-könyvtárossal. Később, ezt a funkciót az iskola egyik nyugdíjas pedagógusa vállalta és látta el. Így hát nyakamba véve a környék iskoláit, házalásba fogtam. Azonban hamar kiderült: az általános iskolák egyike sem rendelkezik könyvtári funkcióval, de még csak valami ehhez hasonló, szellemi affinitással sem! Ilyen jellegű feladat/igény-kielégítés már régóta nem található a tanrend kötelezően ellátandó tennivalói között, még eseti, ajánlási jelleggel sem, hangzott az udvarias, de elutasító válaszuk. Tanulóink „szabad” akaratuk szerint - és az otthon szerzett tapasztalatok által felvértezetten - választanak maguknak „olvasnivalót”, amelyet legtöbbször az „olcsó-piacon” szereznek be és szinte kizárólag „ponyvatartalmúak”. Az ön által felkínált irodalmi művek nagy részéről nem is hallottak, közülük legfeljebb a „kötelező” olvasmányokat ismernék fel, ezeket viszont nem vásárolják meg, inkább az internetről szereznek róluk behatóbb és egyben elemző módú ismereteket. Számukra - ma már - a nyomtatott mű nem képez „házi értéket”, amelyet otthoni könyvtárukban érdemes lenne elhelyezni. Többségük, az ilyen és ehhez hasonló porfogó könyvpolcokat nem is igényli, így pénzt sem igen költenek rá. Szinte mindent csak „letöltenek” és csak felületesen, átfutva olvassák el a különböző - még az őket érdeklő - műveket is. Minek következtében általános iskolás gyerekeink jelentős része „funkcionális analfabétaként” hagyja el az iskola falait, és tanul tovább … A verseket pedig egyáltalán nem szeretik, nem is kedvelik, ezeket a műveket lenézően, csupán provinciális irodalomként értékelik és hajlandók kézbe venni. A versírás számukra felesleges idő és papírpocsékolásként jelenik meg. Kívülről, még a klasszikusok közül is legfeljebb és csupán egy-egy versművet hajlandóak teljes terjedelmében megtanulni, elmondani; elszavalásukat már nem is említve! Sajnos, a középiskoláknál sem jártam nagyobb szerencsével. Kedvemet szegve, végső megoldásként az ismertebb fővárosi antikváriumokat igyekeztem becserkészni. Számuk mára igencsak megcsappant. A hetedik, nyolcadik bolt után elfogyott a türelmem, a verseskötetek ugyanis sehol sem kellettek, csupán a helyet foglalják, nincs irántuk számottevő érdeklődés, hangzott a számomra kellemetlen, de érdemi és igaz válasz.

 

Mit szépítsem, a szégyellnivaló tényeket, kultúramentő misszióm, kudarcot vallott! Ott álltam a kezemben kettő szatyorral, bennük 30-35 kötetnyi magyar irodalmi művel, amelyek - szó szerint értve - a „kutyának” sem kellettek, nemhogy „áron” alul, de még ingyen, ajándékként sem! Végül már csak arra koncentráltam, hogy az alábbi - számomra igen kedves - négy verseskötetnek érdeméhez méltó elhelyezést találjak.

 

    

A kiadás éve: 1968              A kiadás éve:1978

 

    

             A kiadás éve: 1984          A kiadás éve: 1997

 

Alkotója ugyanis - életében - igen közel állt hozzám. Műveiből, már csupán a részemre dedikált köteteket tartottam meg házi könyvtáram polcain, a másod-harmad, negyedik példányokat igyekeztem - volna - az utókor olvasói számára még könyv alakban megmenteni. A gyors siker érdekében úgy döntöttem, csak a költő utolsó lakó- és alkotóműhelye szerinti, illetve azon kerületi antikváriumokat és könyv(hagyaték)kereskedéseket keresem fel, ahol tanárként valamikor tanította, nevelte a tanulóifjúságot. Ezen egységek számbavételéhez elegendőnek bizonyult két kezem néhány ujja. A siker azonban nem jött össze. A felvásárlók néhány esetben még csak nem is hallottak a költőről, más esetben pedig azzal hárították el a vásárlást, miszerint a verses köteteket nem keresik, csak igen ritka esetben vásárolják őket, még a klasszikusok sem kelendőek, tette hozzá zárójelben megjegyzését, magánvéleményként (miszerint az említett költő még a kádári nómenklatúra szerint sem minősül „babérkoszorús” szerzőnek). Végül, az egyik budapesti peremkerületben működő hagyatékfelvásárlónál mutatkozott némi reménysugár az „üzletkötésre”. Az itteni pincerészben kialakított szelektív gyűjtőhely szakbecsüse legalább kezébe vette a számára felkínált négy verseskötetet, majd érdeklődve belelapozott az egyikbe és meglepetésemre nem hárító mondókába kezdett: ha most hátrafordul, akkor az ottani könyvállványon, körülbelül a szeme magasságában lévő polcon két Vihar Béla kötettel (Tiborc és Ahasvér; Az alkonyat kapujában - FJ) is találkozhat, de ezekhez több mint egy éve, hagyatéki felvásárlás során jutottam hozzá. Azóta a költő nevét, még csak nem is hallottam. Ha megveszem az ön által felkínált köteteket ezek is oda, melléjük fognak kerülni, nem hinném, hogy a közeljövőben bárki is keresné, együtt fogják majd a helyet foglalni és összegyűjteni a ventilátor keverte levegő por és páratartalmát.

 

A pincehelyiség döngölt, avagy isten tudja milyen jellegű és minőségű padlózatán oszlopokat képezve álltak az egymásra rakott könyvek. Visszafordultamkor az egyikbe kissé bele is botlottam, kézzel kellett a mintegy 30-40 könyvegységből álló könyvtorony-építményt megfognom, imbolygását pedig megállítva megakadályozni az eldőléses széteséstől. Ekkor pillantottam meg a könyvtorony legalján az aranyos színben pirosodó „szuper-gránitot”, Magyarország Alaptörvényét, amelynek fedő/borító/lapján mintegy 40 darab, különböző méretű könyv nehezedett.

 

Hatálybalépése napja: 2012. január 1.

 

E tény konstatálását nem bírtam ki megjegyzés nélkül: ez is hagyatékfelvásárlás kapcsán került Önhöz „megőrzésre” – tettem fel a kérdést a felvásárlóhoz fordulva? Nem, hangzott a mosolygós válasz. Ezekhez, mutatott körbe, néhány könyvoszlop aljára utalva, életem legrosszabb üzletkötése során jutottam hozzá. Az érettségizők anno – amennyiben emlékezetem nem hagy cserben – 2012 júniusában, tömegesen hozták és kínálták megvételre ezt a kiadványt, benne Hoffmann Rózsa államtitkár asszony nyomtatott levelével, amelyben „köszönti a maturandusokat és közli velük, miszerint a kormány Magyarország Alaptörvényének erre az alkalomra szánt díszkiadásával szeretné az érettségizőket ünnepélyes gesztussal a nemzet felnőtt tagjaivá avatni. Majd hozzátette: ez a kiadvány kristálytiszta szellemiségével kísérjen utatokon és bátorítson titeket a hazához való hűségre és érvényesülésre. Lapozzátok örömmel, találjon visszhangra bennetek szabadságot és tiszta állampolgári erkölcsöt hordozó mondatai és legyetek büszkék, hogy magyarok vagytok!” Hát nem sokat lapozgatták a diákok ezt a kiadványt, átvételét követően mindjárt idehozták, értékesítés végett. Bolti ára nem volt, így aztán „szabadáras” termékként lehetett rá alkudozni. Amelyikben a belső fedőlapon írva volt az iskola, avagy a hallgató, igazgató, osztályfőnök neve, illetve a középiskola körpecsétjével is el volt látva, azokért a példányokért fele annyi összeget adtam, mint a „szűzkönyvekért”. Akkor még azt hittem, bombaüzletet kötöttem és vettem belőlük vagy 50 példányt. Nem sokkal később az is kiderült, miszerint a gránitszilárdságú kiadványt belülről a sivatagi homok tartja egyben, vagy hússzor módosították (ez eddig 11-szer FJ.) ma már szinte semmire sem jó, senki nem keresi, és eladásra sem kínálják. Értéktelen, holt matériát képviselnek. Én is arra használom, hogy 4-5 példányt egymásra rakva megterhelhessem őket az értékesebb kiadványokkal, azokat megóvjam a portól, a bogaraktól, a penészedéstől és a beszivárgó talajvíz romboló hatásaitól. A megvásárolt 50 példányból legfeljebb, ha 10-et tudtam értékesíteni. A többi, évek óta itt rohad a pincepadlózaton, az egyes könyvoszlopok alján.

 

Persze vannak itt más érdekességek is, vált hirtelen beszédesebbé az üzlet tulajdonosa. Majd az egyik könyvespolc aljáról elővette a szerző, Orbán Viktor nevével fémjelzett alábbi három művet.

 

A kiadás éve: 2007

 

   

A kiadás éve: 2010                            A kiadás éve: 2014

 

Ezekhez is hagyatéki felvásárlás keretében jutottam, tette hozzá indokolásként. Szinte hárító módú - önigazolást sejtető - hangsúllyal. Azaz, nem az utcáról bejövet kínálták fel neki megvételre. De ezek legalább - „gránitszilárdságuk” ellenére - nem kerültek többször is módosítgatásra! Persze nem sokkal kelendőbbek az előbbiekben említett alaptörvényi alkotmánynál. Talán, ha évenkénti/félévenkénti gyakorisággal hozzák-viszik, de legalább egy minimális forgandó értéket képviselnek, tehát érdemes részükre helyet szorítani az amúgy is zsúfolt polcaimon. És ekkor, a közelünkben az egyik könyvespolcon lévő könyvek között turkálva matató, válogató „asszonyság” - beszélgetésünk korábbi témaköréhez kapcsolódva pikért módon - váratlanul megszólalt: remélhetően ezek a kiadványok nem a pince talajnedvességének felszívásaként a padlózaton nyernek elhelyezést, más könyvek védelme céljából? Majd nem kérve folytatta mondókáját. A Viktor legalább - sok más korábbi ellenzéki vezérrel szemben - a kormányzás mellett szakít időt az ország sorsáról, annak alakíthatóságáról, jövőjéről való gondolkodásra is, s teszi mindezt, fáradságot sem kímélve. Gondolatait pedig le is írja, majd azokat rendezett, letisztult formában még könyvként is megjelenteti, hogy elképzeléseit az országról, Európáról, esetleg a földrészről, a világról, mások is elolvashassák és megérthessék: mit miért tesz, mond? Úgy, hogy a Viktort ne tessenek bántani, könyveit pedig tessenek az utókor számára vigyázni és megóvni! Ő egy igaz-magyar hazafi, mindene ez az ország, ő nem csupán politikus, hanem egy nagy formátumú gondolkodó is!

 

Az előadott egyszemélyes monológot egy a közelben álló és a kialakult dialógust érdeklődve figyelő-hallgató vásárló szakította félbe kérdésével: tisztelettel érdeklődöm, a hölgy az előbb szóba-hozott három Orbán szerzeményű könyv közül melyiket olvasta? Egyiket sem, hangzott döbbenetesen a válasz! Akkor honnan és mire alapozott a határozott véleménye, miszerint Orbán egy nagy formátumú gondolkodó és főleg, hogy „világpolitikus” lenne? Én tudom és érzem, mivel gyakran hallgatom a rádiót és értelmezem az ott elhangzó mondatokat, valamint a különböző ünnepi alkalmakkor elmondott beszédeinek tartalmáról is tájékozott vagyok. Tudja asszonyom, ahhoz, hogy valakiről, bárkiről azt lehessen mondani, de akár csak feltételezni is, hogy az illető személy az ön által említett „nagy formátumú világpolitikusi-, gondolkodói klub” tagjai közé tartozik, először az szükségeltetik, hogy az adott személytekintély legalább saját (hozott és tanult műveltségi) korlátaival, vallott értékeinek tartalmával, követelményével és határaival tisztában legyen. Másodszor, az sem árt, ha a politika alapkérdései tekintetében is otthon van, illetve az önmaga által vallott és szajkózott téziseken felül az uralkodó realitások tekintetében is tájékozott és képben van, legalább az európai földrészt illetően, de mindez a világpolitikusi minőség elhódításához még nem lesz elegendő!

 

Véleményem szerint az egyik legutóbbi nagy formátumú világpolitikus az amerikai elnök Ronald Reagan volt, aki a konzervatív értékeket sem elhagyva sem feladva politizált Amerika és a világ békéje érdekében. Európában ezt az irányt a britkirályságbeli Margaret Thatcher, míg az oroszoknál a baloldali, de inkább szociáldemokrata értékeket valló Gorbacsov képviselte. Mindhárman stabil, saját értekei talaján állva, előretekintve és nem a múltban elmerülve politizáltak. A mi ország-vezérünk a jövőt kizárólag a múltban tévelyegve képes csak elképzelni és „építgetni” (vármegye-rendszer, nemesi választójogú önkormányzás, Ciffra magyart viselő főispánok; Magyary Zoltán félfeudális közigazgatás és Horthy féle ország-kormányzás ideállal). Ezekkel a zsákutcai „csecsebecsékkel” sosem fog a gorbacsovi („glasznoszty”, „peresztrojka”, „uszkorenyije”) gondolkodás és cselekvési magaslatszintre feljutva világméretű BÉKÉS változást elhozni, sem a mi népünk, sem a világ egyetlen népe számára. Egyik ismerősöm tömör jellemzésben foglalta össze véleményét: „az illető nem más, mint egy értékperifériára szorult kaméleon, azaz lumpen-proli”. Aki manapság nagy formátumú politikusi rangra szeretne emelkedni, annak BÉKEKÖZVETÍTŐKÉNT kellene a háborúzó felek (Európa és a világhatalmak) felé fordulnia és nem kishitűként, fennhangon arról papolni, miszerint Magyarországnak ebből a háborúból ki kell maradnia! Hiszen a tények azt igazolják, hogy nem sikerült kimaradnunk, sőt, nyakig benne vagyunk!

 

És ekkor, e váratlan magasságú hőfokra emelkedett vita hevében eszembe jutottak az egyik konferencia levezető elnökének záró gondolatai, illetve annak csupán töredéke:

 

„De hát a könyv vétkes-e

a lapjaira írtakért, nyomtatottakért,

… amelyet elszenvedni kénytelen!?”

 

Budapest, 2022. szeptember 5.

 

*Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban. In: Hét évszázad magyar versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1951. p. 372-374.

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 42
a héten: a héten: 334
a hónapban: a hónapban: 2446
összesenösszesen433246
az oldalt jelenleg nézik: 1