Fogarasi József

A lónak 4 lába van … és/de csak egy állat! – kezdeményezés Deák Ferenc-díj kitüntetés adományozására, illetve alkotmánybíró választására (folytatás)

2020. december 04. péntek

 

 

 

b) A magyar ember, a magyar nép, a magyar társadalom, illetve a magyar kereszténydemokrácia nevében - hazájáért, a NER alapjainak lefektetése és építése terén kifejtett több mint harmincéves áldozatos szakmai munkájának elismeréseként - Tisztelt Igenméltóságos Nemzetes Nagyúr - kivételes jogával élve - személyre szóló ajánlást előterjesztve, kezdeményezze az Országgyűlés Alkotmánybíróság tagjaira javaslattételi joggal rendelkező jelölőbizottság összehívását, valamint az ajánlott személynek a jelölőbizottság javasoltjaként - állandó bizottsági meghallgatását, majd - az Országgyűlés által 

 

alkotmány-bíróvá

 

történő megválasztását.

 

Ezúttal – az előbbi témához képest – sokkal megnyugtatóbb a helyzetem – tájékoztatott a Méltóságos Nagyúr, lelkiállapota pillanatnyi nyugalmi egyensúlyáról – rendelkezem ugyanis a „magyar” -ember, -nép, -társadalom nevében történő meghivatkozás és cselekvés felhatalmazásával sőt, Ő-főméltóságú Nagyúr - a jelen esetre korlátozva - még a Kormány jogkörében cselekvő-nyilatkozás jogosítványát is birtokomba adta. Mindennek dacára – de ez a végrehajtandó feladat eredményessége iránti lelkesedésemet és kifejtendő aktív hozzáállásomat, mit sem befolyásolja – van egy – megválaszolatlan – dilemmám. Nem igazán értem, miért lett egyszerre ilyen sürgős az említett bíróság megüresedett helyének betöltése, ráadásul minden előzetes egyeztetés nélkül és kizárólag az érintett személlyel? Hiszen a témában született már egy háttér megállapodás, miszerint – győzelem esetén – a ’22-es választásokat követően, ezt az intézményt megszüntetjük – ellenkező esetben: működését akadályozzuk – mivel nincs rá szükség. Az Alkotmányhoz, az említett intézmény – szabályozásunk következtében – már úgysem nyúlhat és közvetlen összefüggésben, véleményt sem nyilváníthat. Az alkotmányozás pedig - beleértve a módosítás kérdését is - a jövőben, a törvényhozás szervezeti rendszerén belül - egy speciális testület létrehozatala által - önálló entitást képezne, amelynek tagjai a parlamentben frakciót alakító egységek képviselői – és még el nem döntött más személyek – len(het)nének. Működési rendjét maga alakítaná (konszenzussal), alkotmányozó döntéseihez konszenzus, míg értelmező állásfoglalásainak érvényességéhez 4/5-ös többségre lenne szükség. Az elnöki szerepkört a (megváltozott jogállású) mindenkori (nép által választott) államfő töltené be, akit (csak) szavazategyenlőség esetén illetne meg a szavazati jog. Konszolidált körülmények között ebből nő(het)ne ki egy/a sajátos jogállású és működésű (nagyméltóságú) nemzeti alkotmányozó testület. Egyébként pedig az említett intézmény megszűnésének előzményeként került sor a testület jelenlegi tagjainak (önkéntes jellegű) a bírói szervezetbe történő átmen(ekí)tésére, ahol majd (legalább 10 évi bírói gyakorlat esetén) a későbbiekben kiépítendő, a hivatásos bírákat segítő szakmai tanácsadó testület tagjaiként tevékenyked(het)nének. És Ön, minderről hogyan vélekedik – osztott váratlanul nekem is lapot a Méltóságos Úr?

 

Az álmodott és felvázolt győzelem tekintetében, szkeptikus vagyok – nem lényeges, legyintett felém, erre is felkészültünk – de ami az említett jogintézmény sorsát illeti, a nép által támogatott, másik „fél” sem tervez(get)i továbbélése megerősítő biztosítását, legalábbis jelenlegi személyösszetételében biztosan nem. Hiszen, legitim és jogszerű Alkotmány hiányában (sem annak bírálatához, sem védelméhez) nincs szükség - tényleges működését tekintve csupán „elkönyvelt”, míg döntései aláírásában - folyamatosan „akadályozott” tagokból álló testületre (sem). Egy ilyen (alkotmányossági) szerepkör ellátása – amennyiben komolyan igényeltetik – az USA gyakorlatát alapul véve, a legfelsőbb bírói szervezetre is rábízható. Ez esetben e cél megvalósításához elegendő lenne egy 5 fős legfelső bírói testületet képezni, amelynek tagjai, olyan bírákból állnának, akik legalább 15 éves bírói gyakorlattal rendelkeznek, amelyből 10 évet az első fokú bíráskodás területén szereztek. Továbbá, bírói tevékenységükkel - tevékenységük ideje alatt - minden olyan kereső, anyagi elismeréssel járó, illetve más foglalatosság, amely e bírói tevékenység feddhetetlenségét, vagy annak akár látszatát is kikezdhetné, illetőleg veszélyeztethetné, összeférhetetlen lenne. Viszont, e megbízatásuk élethosszig tartana. A regnáló szervezet ugyanis ma már olyan összetételű, amelybe a „bekerülési” alkalmasság kritériumszintjét - majdnem és szinte kizárólag - egyedül a megválasztáshoz szükséges szavazattöbbség képezi. A jelenlegi szervezet működése egyébként is Alaptörvény-ellenes, miáltal komolytalan. Hiszen az előírt 15 fős testület helyett az ügyek legtöbbjében három-, öttagú tanács „bíráskodik” amelyben – jelenleg egyetlen hely üresedése miatt – az egyik tanács tagja ide-oda rohangál, hogy az éppen ülésező tanács létszáma legalább papíron ötfős lehessen. E papírt (jegyzőkönyvet, határozatot) azonban, ténylegesen és leginkább - az aláírásban akadályoztatott valamennyi tag helyett - csupán az AB, illetve az ötfős, a háromfős (vagy az egyfős?) tanács elnöke látja el kézjegyével. Ezen „elv” alapján - a munkateher „csökkentése” mondvacsinált indokaként - a 15 fős testületből akár 7x2 fős tanács is kiállítható lenne azzal a „finomítással”, hogy ez esetben csupán a testület egyetlen elnökének kellene „szaladgálnia” az éppen ülésező tanácsok között, hogy befutása esetén betölthesse és elláthassa az adott tanácsban az ötödik, a harmadik tag és egyben a tanácsvezető szerepkörét.

 

Az üres alkotmánybírói hely betöltésének feltételei közül … – az udvariassági szabályok félrerúgásával, a legkisebb körülményeskedés nélkül ragadva magához a szót, megvakarva közben feje búbját – kezdett hozzá gondolatai fejtegetéséhez a Méltóságos Úr. Az előírt szakmai végzettség és az életkor rendben is lenne, de a harmadik kritérium tekintetében már gondjaim vannak: kiemelkedő tudású – egyetemi tanár vagy MTA doktora – elméleti jogász, vagy legalább húszévi, olyan jogi területen folytatott szakmai gyakorlat, amely munkakör betöltésének feltétele a jogász végzettség!? Nem is értem, ezt a bonyolult fogalmazású mondatot? Pedig hát biztosan mi fogalmaztuk, hiszen mi terjesztettük elő elfogadása végett? Miért csak egyetemi tanár, illetve MTA doktora lehet kiemelkedő tudású és egyben elméleti jogász, e kettő egymással közvetlenül hogyan függ össze? Egy kiemelkedő elméleti jogásznak miért kellene egyetemi tanári, illetve MTA doktori cím megszerzésére törekednie, hiszen nem ritka kivétel a tudomány területén, hogy valaki ugyan rendelkezik az említett címekkel, de az adott szakterület az illetőt – nem is titkoltan – nem tekinti kiemelkedő tudású elméleti szakembernek? Hogy erre nem gondoltunk, és minden előrelátás nélkül elfogadtuk ezt a szabályt? Most meg törhetem a fejem, hogyan is oldjam meg az adott problémát? Persze az is igaz, hogy adtunk már egyetemi tanári címet, egynéhány magyar-embernek, igaz, csak egészen kivételesen, meg hát, rendkívüli körülmények elő állta esetén, néha a tudóssá válásba is be-besegítettünk. Hála Istennek, mára a tudóssá válás és képzés folyamatát (is) sikerült közigazgatási irányításunk alá vonni. És, ha jól emlékszem, még rektort is „varázsoltunk”, majd egyetemet létesítettünk e személy köré. Versenyszerű helyzetet teremtve még a tudóstársaság piaci monopóliumát is megtörtük, egy másik – a művészterületi – tudóstársaság létrehozásával. Most már csupán az önálló sporttudományi-tudóstársaság elismertetése várat magára, de ez már a következő ciklus megoldandó feladatát kell, hogy ...

 

E gondolatsor, Méltóságos általi befejezését nem megvárva, illetlen módon közbevágtam – megakadályozva ez által az egész magyar társadalom jövőbeni államosítása folyamatának elképzelt felvázolását – emlékeztetve Méltóságát, miszerint nem biztos, hogy szerencsés vállalkozás lenne a nemrégen múlt román minta példájára a tudóstársaságok elnöki pozíciója műveltségi szintjét az írni és olvasni tudás követelményében maximalizálni. Említett minta megvalósítása helyett engedjük a tudománynak, hogy „saját műveltségi szintjétől” vezérelve továbbra is szabadon szárnyalhasson, amelynek időleges határát legfeljebb a mindenkori anyagiak objektív lehetősége, illetve rendelkezésre állása szabhatná meg. Azaz, nem lenne jó és célravezető, ha a tudományos minősítések, fokozatok odaítélése, illetve az egyetemi tanárok (rektorok, dékánok stb.) kinevezése, a centrális erőtér vezényelte végrehajtó hatalomnak alárendelten, a mindenható köz(ma már inkább párt, legfeljebb állam)igazgatási büró , átláthatatlan és ellenőrizhetetlen hatáskörébe kerülne. Már így is épp eléggé riasztó és járványszerűen terjedő azon gyakorlat, amely elfogadhatóvá teszi, hogy a doktori iskolák egyes személyek önkényességétől függően „titkosíthassák” a hozzájuk felvételt nyert doktorandusz-jelöltek, később átiratkozó, majd visszairatkozó doktoranduszhallgatók névsorát. Továbbá a hallgató(k) által írandó - a doktori iskola részéről bürokratikus eljárás mellett engedélyezett, ezt követően módosított, illetve visszamódosított és pontosított, esetleg kiegészített - tudományos értekezés témacímét, az iskola döntésével kijelölt „kézvezető” konzulens(ek) tudományos fokozattal rendelkező személy(ek) kilétét. A doktori iskola eredményes befejezését tanúsító abszolutórium megszerzésének idejét, az iskolának bemutatott értekezés témacímét, a letett szigorlat(ok) dátumát stb. Mindezen adatok az állítólagosan közhitelesként funkcionáló Országos Doktori Tanács (ODT) által működtetett honlapon is csak az esetben lelhetők fel, amennyiben az adott doktori iskola – kénye-kedve szerint – azokat – több-kevesebb „szándékos-gondatlan” pontossággal – feltölti oda. E tevékenység pontatlansága, illetve elmaradása azonban semmiféle elmarasztalást nem von(hat) maga után, hiszen az ODT nem hatóság, így az általa kiszabható legszigorúbb büntetés legfeljebb a rosszallását kifejező ejnye-bejnye lehet. Ugyanakkor, ma már e módszer a sikkes, és dívik rendületlenül, még az ország egyetlen nemzetileg közfontosságú egyetemének doktori iskolája által is, igaz csupán a katonai szaktudomány szárnyterületén, aminek következtében aligha lehet csodálkozni, hogy az adott doktori iskola adatlapjáról az általa felkínált „doktori iskola saját honlapja” a rákattintást követően csupán a „404 Not Found” üzenet szolgáltatására képes.* Így aztán - minden kontroll nélkül - gátlástalanul szabad az út az olyan értekezési témák meghirdetése, módosítása, pontosítása, visszamódosítása engedélyezése előtt, amelyeket az adott doktori iskola tudományterülete soha nem vallott a magáénak, kijelölt témavezető tanárai pedig – a publikáció szintjén – soha nem foglalkoztak vele. A tudomány említett területén elkövetett „tévelygésekkel”, jogsértésekkel szemben a jelen jogállami keretek – beleértve a bírósági utat is – eredményes jogvédelmet nem szolgáltatnak, már csupán a régóta várt és szorgalmazott változás szele, vihara, hozhat érdemi változást, ha másként nem hát, posztumusz elmarasztalási formátumban?

 

Mindezzel szemben - vittem le a hangsúlyt mondókám befejezéseként - a nép által javasolt - általam képviselt - megoldásban, nem a tudomány „megerőszakolása” került nevesítésre. Hál Istennek, sóhajtott nagyot a Méltóságos Úr, megkönnyebbülése jeleként. Már azt hittem soha nem fog végett érni a tudomány vélt sérelmeinek ellentételezéseként a személyemnek címzett, elégtételt követelő bűnlajstromom sorjázása? Még kész szerencse, hogy az ön által képviselt „népnek” esze ágában nincs a hatalmat magához ragadva azt másnak átadni. De még csak arra sincsenek utaló jelek, miszerint a „nép” jelen hatalommal ellenérdekű „fiai” képesek lennének egy országos választást megnyerni, hiszen érthető, épkézláb, illetve kézzelfogható programmal nem rendelkeznek? Kérem – ha már az előbbi témában többet nem akar mondani – terjessze elő a javaslatban szereplő megoldást. Az általam képviselt – kezdtem hozzá az ismertetéshez – javaslat az érintett személy említett pozícióba kerülésének alkalmasságát a törvény által nevesített második mondat utolsó fordulatában szereplő feltétel meglétére alapozza: legalább húszévi, olyan jogi területen folytatott szakmai gyakorlat, amely munkakör betöltésének feltétele a jogász végzettség!? E megfelelés objektív jellegű, elfogadható igazolású alátámasztását, vajon mire alapozza a javaslat? Hangzott a rendkívül kíváncsi hangú kérdés. A javasolt személy – Méltóságos Uram – közel 10 évet oktatott a jogi egyetemen tanársegédként/adjunktusként, amely munkakörhöz - álláspontom szerint - nélkülözhetetlen a jogi végzettség, e követelmény feltehetően, a munkakör betöltésére kiírt pályázat részeként is megjelent. Ezt követően, ügyvédi szakvizsgát tett, amelynek következtében olyan munkaköröket tölthetett be, amelyek ellátása igényelte a jogi végzettségről szóló diplomán felül, a kellő szakmai gyakorlat meglétét is, gondoljunk itt csupán az EU parlamentben képviselői minőségében betöltött és ténylegesen gyakorolt funkcióira is. Mindehhez - Méltóságos Uram - már csak az illetékes parlamenti bizottság meghallgatását követő támogató-ajánló véleményt és az országgyűlési képviselők 2/3-os igenlő többségű szavazatát kell begyűjteni, de ez már nem az én feladatomat képezi!? Elfogadom az előterjesztett javaslatot és az indoklásaként elhangzott érvelést is, köszönöm a „nép” kezdeményezését. Ez esetben Méltóságos Uram, megköszönve a megtisztelő lehetőséget, engedélyével távoznék. A távozással kérem, várjon egy keveset, lenne itt még kettő téma, amelyhez kérném a véleményét, valamint esetleges támogatását és annak továbbítását az ön által képviselt folyamodványt előterjesztett népcsoport felé.

 

Ahogyan már korábban – kezdett hozzá a Méltóságos Úr messziről építkező, igen körmönfontan és cikornyásan kivitelezett tartalmú mondókájához – szóban jeleztem önnek, mint a „nép” által megfogalmazott folyamodvány meghatalmazott jogi képviselőjének, miszerint a folyamodványban megnevezett személlyel szemben semminemű kifogásunk, ellenvetésünk nincs, sőt az elképzelt erkölcsi és anyagi ellentételezés formájával és módjával is egyetértünk és meg is valósítjuk. De lenne, egy apró módosító-kiegészítő javaslatunk, amely azonban mindkét fél érdekét érdemben szolgálná, az érintett személyt pedig tudásához és felkészültségéhez méltó és igen jelentős jogálláshoz és feladatkörhöz juttatná. Ennek értelmében az illető személyre nem egyszerűen az Alkotmánybíróság megüresedett helyének lehetséges betöltőjeként tennénk javaslatot a törvényhozás felé, hanem az Alaptörvény módosításával egy időben – az Alkotmánybíróságon belül ellátandó – különleges szerepkörrel is felruháznánk. Mindez, a leendő pozíció elnevezésében is megjelenítésre kerülne: „alaptörvény-ügyi alkotmánybíró”! Ezzel, népiesen szólva, több legyet is üthetnénk egy csapásra. Egyrészt, egy kicsit az EU-nak is kedveznénk vele, másrészt, egyetlen hozzáértő személy kezébe csatornázhatnánk az alaptörvénnyel koherens értelmezéseket, amelyek korrekt muníciót szolgáltathatnának, a Magyar Nemzet Alkotmánya törvénykönyv - időben nem túl távoli - megalkotásához.

 

Konkrétan és röviden, hogy miről is lenne szó? Bizonyos keretek között – a jelenlegi jogkörök bizonyos korrekciójával – lehetővé tennénk az Alaptörvény belső koherenciájának vizsgálatát és a vele összefüggő véleményalkotást az Alkotmánybíróság számára, illetve igényelnénk az Alaptörvény és jövőbeni módosításai közötti elvi és normaharmonizációs összhang követelménye meglétének előzetes alkotmánybírósági vizsgálatát. Mindezen, kétharmados törvényben részletezett feladatkörnek lenne a nevesített felelőse a megválasztandó új személy, megfelelő hatáskör(ök) biztosításával. Ez nagyjából a következőket jelentené. Az elsőként említett esetben: az Alaptörvény belső koherenciájának kérdésével valamennyi alkotmánybíró hivatalból, illetve a rászignált ügyek kapcsán, önálló jogkörben eljárva, folyamatosan vizsgálódhatna, amelynek eredményeként véleményét és javaslatát, avagy csupán véleményét – mindkettőt az előbb említett esetben – indokolással ellátva, rövid úton megküldi az új jogkörrel felruházott alkotmánybírónak. Aki e véleményekből/javaslatokból – összegyűjtésüket követően, rendszerezett és súlyozott tematikus – vitaanyagot készít az általa – évente maximum egyszer – indítványozott időpontra összehívott és vezetett – csak az említett témát tárgyaló – teljes ülés elé, amely azt megvitatja, az egyes, konkrét javaslatok kérdésében pedig, állást foglal. Külön vélemény, illetve egyéni indokolás a kialakított állásfoglaláshoz nem fűzhető. Amely javaslat(ok) tekintetében konszenzus született azokat „ajánlás”, míg a 2/3-os többség által egyetértetteket „javaslat” címmel a már nevezett „alaptörvény-ügyi alkotmánybíró” az Alkotmánybíróság nevében és jogkörében eljárva megküldi a törvényhozás házának. Az Alkotmánybíróság ajánlásai és javaslatai az ülést követően a Magyar Közlönyben közzétételre kerülnének. A törvényhozás, a részére megküldött ajánlásban nevesített kérdésköröket az átvételt követő ½ éven belül köteles lenne napirendre tűzve megtárgyalni és döntést hozni: egyetért vele, avagy elveti azt. Egyetértés esetén a Tisztelt Ház sürgősséggel köteles lenne a kérdést megtárgyalni és a meghozott döntés szerint az Alaptörvény módosítását végrehajtani. A javaslat napirendre tűzése és megtárgyalása időpontja tekintetében - az adott cikluson belül - a Tisztelt Ház hoz döntést. A másik jogkört - az Alaptörvény és jövőbeni módosításai közötti elvi és normaharmonizációs összhang követelménye meglétének előzetes alkotmánybírósági vizsgálatát - illetően az előbbi eljárás annyiban módosulna, miszerint az alaptörvény-ügyi alkotmánybíró által összehívott és vezetett teljes ülés az előzetes vizsgálatra irányuló kérdést a felkérés megérkezését követő 30 napon belül köteles lenne napirendre tűzni és megtárgyalni. A kérdésben az Alkotmánybíróság indokolással ellátott állásfoglalást ad ki, amelyhez különvélemény és önálló indokolás nem fűzhető. Az állásfoglalást az ülést követően a Magyar Közlönyben közzé kell tenni. Az Országgyűlés az állásfoglaláshoz és az abban foglalt indokoláshoz nincs kötve. Persze, hogy mindezt a felvázolt elképzelést hogyan és milyen módon fogom kivitelezni, arról egyelőre, még elképzelésem sincs?!

 

Megköszönve a türelmét – fordult felém, közvetlenül velem szembe, a Méltóságos Úr – ehhez a kiegészítő javaslathoz kérném a támogatását, illetve megbízói támogatásának a megszerzésére és közvetítésére. Rövid gondolkodási szünetet követően az elhangzott „felkérésre” előkérdéssel válaszoltam: tartalmát tekintve az igaz, vagy csupán a valódi válaszomra kíváncsi és tart arra igényt a Méltóságos Úr? Az igazat mondja! Felelt a Méltóságos Úr, roppant röviden, de határozottan. Kezdem az elhangzott elképzelés kivitelezése egyik lehetséges módjával. Ő-főméltóságú Nagyúr nem véletlen, hogy Önt szemelte ki a feladat végrehajtására, hiszen tisztában van Méltóságos Uram „képességeivel”. A törvényhozásban Önnél ravaszabb, leleményesebb és kitartóbb képviselő nincs, hiszen egyedül Méltóságos Uram tudja a fortélyát, hogyan kell a 200-300 oldalas salátatörvényben néhány mondatot úgy „elrejteni”, hogy arra az éjfélt követő hajnali órák egyikében az ülésteremben nyitott szemmel alvó képviselők még véletlenül se kaphassák fel a fejüket. Innen kezdve pedig már szabad út vezet a győzelemhez: csupán 133 bátor képviselőt kell rávenni a szavazáson való részvételre és elismételtetni velük a leckét: a szavazás ideje alatt tilos a nyitott szemmel való alvás, illetve a csukott szemű bóbiskolás! Ami viszont az elhangzott kérést illeti, a határozott válaszom a következő: a kapott megbízásban e kérdés nem szerepel, így – felhatalmazás hiányában – megbízóként, az elhangzott módosítás tekintetében érdemben nem tudok nyilatkozni. Ami pedig a jelen felkérésben, megbízóim támogatásának a megszerzésére irányult, már csak a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt sem vállalkozhatok a teljesítésre. Ne kerteljen, emelte meg hangját a Méltóságos, személy szerint – megbízás hiányában – támogatná-e az elhangzottakat? Nem! – Méltóságos Uram, hangzott kurtán a válaszom: jogállami elveim ezzel teljes mértékben ellentétesek! A megbízásomat adó „népet” magánszemélyként pedig meg sem próbálnám az elhangzottak támogatására rábírni, mivel – sajnos – nem értené meg, miszerint támogató szerepeltetésük csupán az Európai Unió előtti színjátszás „biodíszletével” lenne azonos. E válasz hallatán a Méltóságos Úr, látható arcrezdülés kíséretében megdöbbent, majd egy korty whiskyt követően, rátért a véleményemet igénylő másik témára. 

 

Az előzetes beszélgetések során az elhangzottakhoz képest – az eskütétel tekintetében – egy kisebb változtatás, csupán az ünnepélyesség kereteinek magasabb minőségi szintre emelését szolgálná. Az Alaptörvény módosítására, majd azt követően az alkotmánybírói választásra - terveink szerint - a karácsonyi ünnepeket követő napok egyikén kerülne sor. Sikeres és eredményes szavazás esetén azonban, az ünnepélyes eskü kivétele – a szokásoktól eltérően – nem az ülésteremben történne meg, hanem a Szent Koronának és a koronázási jelvényeknek is reprezentatív helyet biztosító kupolateremben. Viszont - a járvány miatti személyi-korlátokra tekintettel - a képviselők mindvégig az ülésteremben maradnának és onnan nézőként - hatalmas kivetítőn keresztül - lehetnének személyes részesei az ünnepi ceremóniának. Maga az eskütételi ünnepség is igen kis létszámú, közvetlen – az ünnepi aktus kivételéhez nélkülözhetetlen – személyi körre korlátozódna. Az ünnepi esemény minőségi szintjét emelő események pedig – kényszerből, az előre elkészített filmről – a vetítővászonra történő kivetítés formájában jelenítődnének meg az eskütételi folyamat kísérőjeként, mintegy aláfestéseként. Az Ébred a magyar kürtszón elhangzó dallamára először a frissen-vasalt népi-katonai viseletbe öltöztetett – „citromfelfogóval” ellátott lovon – a lovas huszárok vonulnának a díszletként felépített kupolaterembe, körbevéve az eskütevő személyt, majd az eskü letétele alatt lassan, de folyamatosan érkeznének a történelmi idők magyar királyai, korhű ruhában. Az esküt kivevő szövegfelolvasó szerepében személyem lenne a feladat-végrehajtó. Az esemény csúcspontjaként pedig a történelmi zászlók felvonultatása eseményét lezárva és megkoronázva – az Isten engem úgy segéljen – emberi fohász elhangzásával egy időben a vásznon, az István, a király jelenetéből, maga Szent István király is előlépne teljes királyi-harci díszben. De nem kell megijednie, senkinek! A honfoglaló magyarság szerethető, vad emberi erőszakot, ugyanakkor a magyar nép, szabadságot szerető indulatát, az ősi hit után nosztalgiázó kedélyeket felkorbácsoló pogányság jelképeként Koppány – markáns, felejthetetlen alakja ezúttal – nem fog feltűnni, a kivetítő vásznon. Gondolom – nézett rám reményteljesen a Méltóságos Úr – ezzel az apró, piciny, ünnepi fényt emelő kiegészítéssel ön és talán még megbízói is egyet fognak érteni? Majd, válaszomat meg sem várva, folytatta az előre, szisztematikusan „kitervelt”, a regnáló hatalmat bebetonozó, mélyen szunnyadó álmokat megjelenítő képsorozat valóságosan végrehajtandó eseménykockáit felvázoló, szemléltető módú előadását.

 

Végezetül, az adott személyt, erkölcsileg és anyagilag is rehabilitáló eseménysor lezárására – ezt a nép mindenképpen üdvözölni és szeretni fogja, különösen ebben, a hívő ember közvetlen feltöltődését akadályozó és korlátozó kijárástilalmi időben – Újév napján, időben a déli harangszó zúgása közepette kerül majd sor. Helyszíne, a nemzet legjelentősebb és kiemelkedő jelképi erővel bíró katedrálisa lesz. Ennek ősi – a járvány miatt zárt-kapus – falai között, a magyar hitéletet vezető egyházak első számú méltóságai – úgy ahogyan kell és illik: kántálva énekelve, zsolozsmázva, füstölve, szenteltvizet hintve stb. – ünnepi ökumenikus misét fognak tartani. E nagymise keretén belül, szemben a főoltárral fogja az újonnan megválasztott alaptörvény-ügyi alkotmánybíró - a helyszínre érkező Aranybulla ellenállási záradékában foglaltakat olvasva - a korábban - a kupolateremben, a királyi jelvények jelenlétében - letett esküjét, hitnyilatkozatával megerősíteni.

 

Nehezen viseltem ezt a nemzeti színbe öltöztetett, dölyfösködő és dagályoskodó önteltséggel nyakon öntött, érzelmileg pedig túlcsorduló megnyilatkozást, amelynek végét, nyugodtnak tűnő és ismert vérmérsékletem ellenére, nem voltam képes kivárni és bár visszafogott stílusban, de a Méltóságos Úr szavába vágva, megszólaltam … Ennek a tervnek a megvalósításához az érintett főpapok nem fognak segédkezet nyújtani, sem Méltóságodnak sem másnak! Ön, miként a legtöbb esetben, ezúttal is tévedésben van! – hangzott a szelídnek tűnt válasz. Ne feledje, Ő-főméltóságú Nagyúr a világ egyik, de Európa - minden bizonnyal - legbefolyásosabb embere, akinek kérését nehéz kompromisszumok nélkül elutasítani, a kompromisszumok eredményessége terén pedig személye közismerten legyőzhetetlen! Méltóságos Uram, ragadtam magamhoz a szót, minden illendőséget nélkülözve. Bátorkodom megjegyezni, miszerint tudvalevő, volt idő, amikor Sztálin valóban a világ - beleértve Európát is - legbefolyásosabb és megkerülhetetlen vezéreként, nem csupán tetszelgett magának, de a világ előtt – a győztes hatalmak azonnal végrehajtandó halálbüntetést követelő megnyilatkozásaival szemben – pozitív értékért kiállva - az emberi jogok megtartásaként - szabályosan lefolytatandó bírósági eljárást és tárgyalást követelve emelte fel magasra, igen magasra a hangját. Amelyet végül is, a világ győztes hatalmai meghallva – önmaguk számára, kompromisszum nélküli – visszavonulót fújva, a Nürnbergi per megtartása mellett döntöttek. Most ugyebár, Méltóságos és Nemzetes Nagyuram, ilyen jellegű értékek nem forognak kockán? De mellékesen még megjegyzem, miszerint az Önök által fetisizált Aranybulla állítólagos 7 eredeti példányából egyetlen hitelesnek tekinthető példány sem maradt fenn, az utókor számára!? Minek következtében, az arra letett eskü, vajon milyen jogi kötelezvénnyel bír majd és vajon kinek fog majd védőpajzsot emelni, vagy nyújtani egy, mindet elsöprő, nép csinálta „járvánnyal” szemben? – tettem fel a kérdést, minden bizonnyal nem kevés szubjektív indulat nélkül. Az ön által képviselt nép ajánlta „gyermeknek”- vágott vissza kivörösödő arccal, kíméletlenül a Méltóságos Úr - saját hite szerinti joga, hogy a teljes keresztény magyar nemzet által tisztelt törvényi ereklye előtt, annak - XXXI. cikkelyében foglalt ellenállási záradékát is beleértve - tartalmát kötelezőnek elismerve, állami szintű esküjének megerősítéseként, megismételhesse a korábban már érvényesen letett esküjét! Egyébként a jelen vita további – értelmetlennek tűnő – folytatásától eltekintve, megkérdezem: hajlandó ön az utóbb említett – az Aranybullára és ellenállási záradékára teendő – megerősítő eskütétel ünnepélyes, ceremoniális formáját támogatni, illetve mindehhez, megbízójának tevőleges egyetértését beszerezni?

 

Igen tisztelt Méltóságos Úr! Személyes véleményemet – hiszen sohasem rejtettem véka alá – minden valószínűség szerint már ismerni méltóztatik. Egy illegitim alapokmány – amely minősítés egy ildemokráciában még csak szokatlannak sem mondható – attól, hogy arra valaki – egyik kezét az elveszett történelmi okmány „retusált” másolatának 31. cikkelyére, míg a másikat a szívére helyezve, a saját hite szerint tett nyilatkozatával – a magyar alkotmánytörténelem megidézett, szimbolikus - bár a maga korában legitimnek tekinthető – dokumentumaival egyetemben, hitbéli esküt tesz, az Alaptörvény jogilag nem lesz sem tisztelhető, sem legitim. Hogy világos és egyértelmű legyek: egy ilyen illegitim alapokmány – új hatalmi kurzus esetében – legitim megsemmisítésére semmi szükség, hiszen az említett okmány illegitim, azaz elegendő, ha az új, törvényesen megválasztott, legitim hatalom tudomást sem véve róla, egyszerűen átlép rajta! A Méltóságos Úr kérdésének második részére még ennél is világosabb fogalmazású leszek. A megbízót becsapni vagy csalárd módon félrevezetni tisztességtelen és elítélendő. Ha a megbízó maga a nép, úgy mindezen cselekmény - különösen egy kereszténynek minősített társadalom kereszténységére büszke és hivalkodó hatalom vezetése tekintetében - megvetendő, ocsmány, aljas gaztettnek minősül. Amelyért a méltó büntetést – ember és Isten előtt – senki nem úszhatja meg! Egy népnek, történelme hiányos ismerete kihasználásával, a szakrális csillogás-villogás mézesmadzagának szeme előtt történő húzogatásával - a társadalmi fejlődésnek köszönhetően - a történelem által már hátrahagyott, de a jelen hatalom által visszacsempészett feudális nyomor, hűbéri függőség, nemesi és születési előjogok, földesúri uram-bátyám mentalitású, velejéig romlott és korrupt (törvényhozói, végrehajtói, igazságszolgáltatói, közigazgatási) állami-egyházi hatalmi berendezkedés megvédésére - az ellenállási jogra hivatkozással - történő felszólítása, olyan fokú emberi galádság, amellyel szemben – egy hatalmi kurzusváltást követően – nem lesz, de nem is lehet bocsánat!

 

célszemély-azonosító: DT - S. J. - MCMLXI

 

 

Epilógus

 

Herceg!

 

Amennyiben a mai magyar társadalom nagyjából 8 millió főt számláló választásra jogosult – a regnáló hatalomra szavazókat leszámítva – közel 5 milliós tábora a következő (2022) választásra maga közül nem lesz képes 199 emberileg és jogilag is makulátlan képviselőjelöltet állítani, majd őket többséggel megválasztani, úgy aligha érdemes „a lángra” amelynek birtokában eredménnyel utasíthatja vissza a hatalom által rábiggyesztett „Megtisztelő” - Libernyák Moslék-kupac - kollektív megszólítást! Mindez azonban csak a sajtó, a hírközlő szervek és kommunikátorainak bátor és pozitívan empatikus kiállása és megnyilvánulása mellett válhat kivitelezhetővé!

(Nem a véletlennek betudható, hogy ez ügyben a „fohász” nem a pártok felé irányul, hiszen ők e feladatra az elmúlt évek tényeinek tanúsága szerint alkalmatlannak bizonyultak, a jelen állása alapján pedig, nagy valószínűséggel, a jövőben sem lesznek képesek rá?!)

 

(az írás eleje)

 

Budapest, 2020. december 04.

 

 

*[(2020.12.04. Frissítve: 2020.12.19.) Program verzió: 2.2358 (2017. X. 31.)].