Fogarasi József

A lónak 4 lába van … és/de csak egy állat! – kezdeményezés Deák Ferenc-díj kitüntetés adományozására, illetve alkotmánybíró választására

2020. december 04. péntek

 

 

…Jézus a bűnösökhöz jött, …

nem hozzánk,

nem értünk …

imádkozzunk és fohászkodjunk

a bűnösök lelkéért!

 

Azokból a kövekből,

melyeket utunkba gördítenek,

egy kis ügyességgel

lépcsőt építhetünk …

 

 

 

§  Α¥ÆßÞƱĦŊŒƐƢ @ DžѬӜغΩ  úrnak 

nemzet-, vallás és lelki egységért (is) felelős

kormány-főhelyettes

 

 

Tisztelt Igenméltóságos Nemzetes Nagyúr!

 

 

Ne tessék, méltóztatni, megijedni, nem kell megszólalnia. Csupán a Libernyák Főrend Moslék Kategória Nagytiszteletű Tagozata rang és méltóság nélküli osztályának alsó – mélyen alsó – rétege ajánlása tolmácsolására vállalkozom. Nevezett tömeg ugyanis, születési rendje és Főméltóságotok predesztinációja következményeként - egyelőre - nem rendelkezik jogosultsággal írásban közvetlenül szólani a jelenleg uralkodni méltóztató Főméltóságú Nagyméltóságú Méltóságos Nemzetes és Címzetes uraságok gyülekezetének legfőbb vezetőihez. Megbízatásom jogilag arra szorítkozik, hogy nevezett - magára hagyott, lenézett és elbutított - nyáj, szóban megfogalmazott, nagyvonalú és nagy ívű ajánlását, Tiborc nevű állandó megbízással rendelkező szóvivőjüktől átvéve - írásbeli transzformációt követően - Fényességetekhez - megvalósításának felkarolása és véghezvitele végett - célba juttassam, tolmácsolva hozzá Isten áldását és az Isten adta nép legmagasztosabb jókívánságát. 

 

Említett nép igazságérzete, valamint egyszerű fiának megélhetést biztosító anyagi egzisztenciájának egyik napról a másikra történt elvesztése miatti aggodalmától indíttatva egyrészt kinyilatkoztatja, miszerint ebben a reményteljes emberi közösségben (nevezzük társadalomnak) egy, további esélylehetőség mindenkit megillet – még a keresztény homofób embert is – hiszen jogi bűncselekmény elkövetése hiányában, csupán emberi gyarlóságból eredő, kicsinyke botlásáért, az érintett személyre „Az vesse az első követ, aki bűntelen.” Illetve, aki tévedésből, más által félrevezetetten, fokozottabb emberi kíváncsiskodásának köszönhetően, hasonló jellegű félrelépést még nem cselekedett. Annál is inkább, mivel környezete, barátai, ismerősei, közvetlen „elvtársai” és még-közvetlenebb legfelsőbb „sporttársai” előtt, e pajkosan csintalan és kedvenc-játékossága „közismert” volt, mégsem szóltak neki, vagy rótták meg miatta. Merő cinkosságból? Ugyanakkor a „szabályszegő” - hithű jellemétől vezérelten - elismerte, hogy az elrendelt „kicsapongási” tilalmat időben, esetleg néhány másodperccel valóban túllépte, de határozottan kijelentette, miszerint más, elítélendő vagy rosszallandó tevékenységet nem művelt. Mindezt bizonyítva – e kijelentését követően – valamennyi tisztségéről és funkciójáról lemondva, mindebből eredő anyagi juttatást biztosító tevékenységével felhagyva, elkövetett emberi botlásának negatív erkölcsi értékítéletét őszintén átérezve és mélyen megbánva, mindenkitől elnézést és megbocsátást kérve, vezeklő és bűnbánó, krisztusi magányba vonult. Tette mindezt, nem meggondolatlanul, egyik pillanatról a másikra, hanem egy - az állami és az egyházi hatalom, egyént megalázó cselekedeteiről - hosszabb ideje tartó elmélkedő-bölcselkedő tipródási folyamat lezárásának eredményeként, pontot téve mindennek a végére.

 

Ám, több mint 30 éves, tevékeny és termékeny munkásságának eredményét nem vitte magával, örökségként itt hagyta, gondozását pedig ránk bízta. Gondolunk itt többek között a bivalybőrbe bújtatott, gránitnál is szilárdabb Alaptörvényre, illetve annak valamennyi és közelgő kilencedik módosítása tartalmi esszenciájára: „Az anya nő, az apa férfi.” Micsoda évezredes keresztény-katolikus bölcsesség húzódik meg e gondolat mögött! A definíció azonban, a kvékerek cizelláló javaslata következtében ennél is szájbarágósabbá vált: „A férfinek fütyije, a nőnek puncija van.” Továbbá: „Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.” Bíz(z)unk benne, e gondolatok szintén az ércnél keményebben állnak majd ellent, még a haladást szolgáló idő vasfogának is. 

 

Mindezek előrebocsátását követően, meghajlással tolmácsolom a Méltóságotok által többször is meghivatkozni méltóztatott magyar emberek fentiekben már nevesített - Kategória, Tagozat, rang és méltóság nélküli osztálya - alsó (legalsó) rétegének tiszteletteljes ajánló folyamodványát – ahogyan illik, a magyar társadalomra is hivatkozással – egy igaz-magyar ember, tisztességes erkölcsi és anyagi elismerésben részesítése céljából. A folyamodvány indoka szerint nevezett személy, élete és munkássága nagyobbik felét önzetlen módon a magyar nemzet, független, önálló, szuverén, NER állama elméleti megalapozásának kidolgozására és Alaptörvénybe öntésére fordította. Továbbá, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban a szabadságharcos küzdelemmel teli folyamatban, amelynek eredményeként a „Fidesz-fék megakadályozta, hogy a nyugati kereszténydemokráciák a rossz útra tévedjenek”.

 

a) A magyar ember, a magyar nép, a magyar társadalom, illetve a magyar kereszténydemokrácia és a magyar egyházak ökumenikus szövetsége nevében - erkölcsi elégtételként - Tisztelt Igenméltóságos Nemzetes Nagyúr - kivételes jogával élve - kezdeményezze a Deák Ferenc Díj Testület összehívását, majd terjesszen elő személyre szóló javaslatot - az ország legmagasabb rendű és rangú, jogászszakmai hivatásrendjei által történő -

 

Deák Ferenc-díj

 

kitüntetés adományozására.

 

Megköszönve a megtisztelő felkérést, elfogadását és teljesítését megelőzően azonban keresztényi kötelességem jelezni: a kért utasítás kibocsátására legfeljebb a magyar kereszténydemokráciát, illetve az egyházakat érintően - mint az állami támogatásra jogosult vallási szervezeteket tömörítő koordináló tanács elnöke - rendelkezem felhatalmazással. Az előbbiek tekintetében közvetlen, míg az utóbb említettek esetében közvetett módon. A magyar ember, a magyar nép, a magyar társadalom nevében, vagy rájuk hivatkozva, nincs jogom cselekedni. Kinek van – kérdeztem? Válaszként, jobb kezével az ég felé mutatott. Az Úristennek? – hüledeztem, elképedve. Nem, akiről szó van az még őnála is nagyobb hatalommal rendelkezik, itt, e földön. De hát ki ez az illető? A tévedhetetlen, Ő-főméltóságú Nagyúr, tárta szét kezeit, a reménytelenség jeleként. Akkor meg kell tőle szerezni a felhatalmazást, erősködtem. Az lehetetlen, az ősi magyar csökönyösség ugyanis a személyében tökélyre fejlődött, amely a külvilág számára - az ördögi makacsság tirpák formáját öltve magára - egyre borzasztóbb kísérőjegyek mellett válik láthatóvá és érzékelhetővé. És különben is, a folyamodványi javaslattal érintett személy tekintetében, Ő már, végső döntést hozott: elengedjük! Döntéseit pedig nem szokta felülvizsgálni, avagy megváltoztatni, de erre a felkérésben megjelölt idő rövidsége miatt sem lenne reális lehetőség. Ráadásul, meccsidőszakban, semmivel nem lehet Őt, háborgatni. Jó-jó, az Alaptörvény ugyan nem szankcionálja, és még csak nem is tiltja, a magyar ember jogát a hülyeséghez, az ostobasághoz, illetve a makacs csökönyösséghez, de ez esetben az említett magyar-embert megillető személyiségjegyek egy nemzeti szuverenitással rendelkező ország-vezetőben öltenek testet, amelynek produkálásához, az Alaptörvény még Ő-főméltósága részére sem biztosít kivételes, alanyi jogosultságot. Minderre figyelemmel, talán emlékeztetni lehetne, Ő-főméltóságát: elérkezett az idő a „főkapun” át, méltósággal és emelt fővel történő visszavonulásához, amelyhez jelenleg, a csillagok állása is kedvező. A távozáshoz, most még nem lenne szükség a fehérházi hátsóbejárat ajtajának igénybevételére, illetve – miként ezt kedvenc szabadságharcos sakkfigurája tette – a sakktábláról történő dicstelen lelépésre. Ez így igaz, de mindezt, ki fogja megmondani neki? Számomra egyértelmű: legközvetlenebb szabadságharcos-társai, vontam meg vállamat, majd sietve hozzátettem: az általam képviselt ügy súlyára és fontosságára tekintettel azonban, áthidaló megoldásként, lenne egy közbülső javaslatom!

 

Ennek, kivételesen, örülök, vette ismét magához a szót, Méltósága. Akkor legyen szíves és terjessze elő javaslatát, hangzott irányomban a kérése. Az általam képviselt - kezdtem hozzá okfejtésemhez - jelen ügy a – Soros-migráns- besúgók eredményeként – megbélyegző módon megszégyenített, földönfutó nincstelenné tett, a nélkülöző éhhalálba taszított, igazhitű, homofób, ősmagyar hazafi által elszenvedett meghurcoltatásának egyfajta jóvá tevő „rehabilitációjaként” (is) szolgálna. E kezdeményezés, olyan, alulról szerveződő országos folyamat eredménye, amelyben a magyar emberek jelentős többséget képeznek. Minek következtében, az Igenméltóságos Nemzetes Nagyuram által – hagyja már a fenébe ezt a cirkalmányosan körülményes megszólítást, különösen a Nemzetes cím nyomatékosításától kíméljen meg, szólítson csupán Méltóságosnak, horkant rám indulatosan, majd intett, hogy folytassam a javaslat ismertetését – a Díj Testületnek írandó, de nyilvánvalóan a széles nyilvánosság előtt ismertté váló levélben, a „magyar ember(ek)” nevesítésétől (legalább a megemlítés szintjén) nem lehet eltekinteni. Mivel azonban a „magyar ember” mint utaló megszólítás Ő-főméltósága kizárólagos territóriumának számít, javaslom helyette a „keresztény magyarság” szóhasználatú, megtisztelő és egyesítő nevesítés alkalmazását, amelyre nézve az illetékesség, kizárólag Méltóságodat illeti meg.

 

Rendben, akár írhatjuk is a Díj Testületnek az utasítást! Nem, a Díj Testület számára utasítás nem címezhető. Méltóságod legfeljebb, és csupán, kezdeményezheti e „magas rangú” Testület ülésének összehívását. De hiszen valamennyi közjogilag fontos Testületnek én vagyok az elnöke, egyben a vezetője is, ez esetben pedig elnökként miért nem adhatnék e Testület vezetőjének (magamnak) utasítást, a Testület ülésének összehívására? Egyrészt, az említett Díj Testület még jóindulattal sem sorolható a közjogilag fontos testületek közé, hiszen de jure, nem is létezik. Másrészt, egy testület elnökének, vagy vezetőjének, illetve a testület ülésvezetőjének lenni, jogilag nem egy és ugyanazt jelenti, ennek következtében az említett tisztséghez más és más jogosítványok, akár még összeférhetetlenségi követelmények is párosul(hat)nak. Bár, tisztelettel megjegyzem, mindez a kicsinyke „melléfogásos baki” a mai magyar nemzetállam határai között és jogállami gyakorlata mellett, nem valószínű, hogy bárkinek is szemet szúrna, ha pedig mégis lenne ilyen személy, az jelen helyzetben úgysem merne megszólalni!? Egyébként, ilyen szakmai bagatellekkel nap, mint nap találkozhatunk, úgy a legfontosabb dokumentumok szövegezésében, mint a legfelsőbb jogállami szervezetek működéskifejtésében. Elég csak példaként egyrészt, az Alaptörvényre – „A helyi képviselő-testületet a polgármester vezeti.” – másrészt, az Alkotmánybíróság SZMSZ-ére – „Az Alkotmánybíróságot az Alkotmánybíróság elnöke (a továbbiakban: az elnök) vezeti (miként hegyipásztor a kecskéjét!?) és képviseli.” – utalni, ez eddig azonban még egyik „bugyutaságot” sem merte senki - leírva - szóvá tenni?! 

 

Akkor kérem, segédkezzen a levél megírásában! Kezdjük a Díj Testület elnökével, vagy esetleg a vezetőjével? Nem Méltóságos Uram, ez a Díj Testület ugyanis sem legitim elnökkel, sem legitim vezetővel nem rendelkezik! Hát ez meg, hogy a fenében létezhet? Hiszen, valamennyi „Titkos” vagy „Szigorúan bizalmas” dossziét kézhez kapok! Talán a leveleket sem ártana Nagyságodnak, bocsánat, Méltóságodnak elolvasnia? Valamennyit elolvassák - a titkársági segédszemélyzet tagjai bizonyosan - és azt követően a legfontosabbakról referálnak, kávézás és aprósütemény fogyasztása közben, de ilyen információra nem emlékszem? Pedig - bátorkodom megjegyezni - e témában - ahogyan a Mélyen Tisztelt Magyar Alkotmánybíróság legutóbb (is) gunyorosan-kedveskedve fogalmazott: - állandó beadványozó társammal legalább kettő ilyen levelet írtunk, tájékoztatva Méltóságodat e tarthatatlan jogállami állapotról. Azonban nem történt semmi, sem választ nem kaptunk, sem a kívánatos intézkedés nem született meg! De ez most talán jól is jön, hiszen ellenkező esetben nem kerülhetne sor e legmagasabb rendű és rangú kitüntetésnek az érintett kiváló személy részére történő odaítélésére, majd átadására? És kikből áll ez a nem létező Díj Testület? Kérem, nevesítse és sorolja fel őket!

 

Ó, Méltóságos Uram, az előbbiekben említett – jogilag nem létező – Díj Testület igen magas rangú és - orrukat felettébb fentebb hordó - szaktekintélyű emberekből tevődik össze, akiknek a nevét a jogászszakma etikai szabályzatának 10 parancsolata értelmében az egyszerű halandó embernek még a szájára sem illik vennie. Én felmentem önt e kötelezettség betartása alól, kérem, ismertesse a tagokat! Névvel nem tehetem, mivel ez esetben egyesek megsértődnének, hiszen egy részük nem is tudja, hogy tagja ennek a Díj Testületnek, mások meg a törvény értelmében nem lehetnének a tagjai. Ám a sorrend – nevüket csak Méltóságodnak megsúgva – az állami centrális erőtér hatalmi hierarchiája szerint a következő: a legfőbb ügyész, az Alkotmánybíróság elnöke (AB), a Kúria elnöke, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke (MÜK), a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke (MOKK), a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Bizottsága elnöke (MTA JB), a Magyar Közigazgatási Kar/Társaság elnöke (MKK/MKT) és a Magyar Jogász Egylet (MJE) elnöke. Egyetlen nő sincs közöttük? Nincs, Méltóságos Uram, ők ugyanis csupán vendégként és legfeljebb csak - a szülőszobát követően, karukon a gyermekkel - léphetnek a szakmai hatalom e férfisovinizmus csúcsára. Zavar engem ez a pejoratív kicsengésű szóhasználat: férfisovinizmus. Hiszen a mi keresztényi hitvallásunk szerint a nő legmagasztosabb, helyettesíthetetlen „szakmai” hivatása, az emberiség fenntartásában történő tevékeny közreműködés. Egyébként ezt a magasztosságot kívánjuk érzékeltetni az Alaptörvény tervezett módosításában rögzített – a nemet érintő – eddig követett sorrendiség felcserélésével és nyomatékosításával, is: „Az anya nő, az apa férfi.” Csak hát, Méltóságos Uram, bátorkodom megjegyezni, miszerint az Alaptörvény rendelkezik egy - mindezen kollektív hittételi alapvetést felülíró - valamennyi embert, egyénileg és önállóan megillető, jogi passzussal is: „Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem … szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” Mindez – értelmezésem szerint – megelőzi az előbb említett hitelvi tétel(eke)t? Hit kérdésében önt nem tekintem vitapartnernek, így e kérdésben a további vitalehetőséget lezártnak nyilvánítom, ám az előbbiekben említett, legfelsőbb jogi szakmai körben növelni szükséges a nők számszerűségét! Kijelentése első része tekintetében, megértettem Méltóságos Uramat! A másikban - csupán - jelezni szeretném: nem én vagyok az illetékes.

 

A következő kérdésem viszont értetlenkedő: hogyan lehet az MJE elnöke az igazságügyi miniszter? Akként, Méltóságos Uram, hogy már más személy tölti be az említett miniszteri posztot. Érdekes! Nem emlékszem, hogy láttam volna ezt az új személyt? De örömmel hallom: nőnemű! Ezen – mármint, hogy az illető személy bizonyos értelemben „láthatatlan” – egy cseppet sem csodálkozom! Hiszen, tevékenysége jelentősebb részét - besegítve a külügyér munkájába - Brüsszelben tölti, a magyar jogállamiság érvényesülése kérdésén lovagolva, így hazaérkezvén, már csupán a soros ügyekre futja, erejéből. Mindennek ismeretében viszont, már azon sem tudok csodálkozni, hogy levelemet válaszra sem méltatta. Nem értem mit kell ezen lovagolni: köztudott, Magyarországon a jogállamiság elve érvényesül! Az elve, Méltóságos Uram, a gyakorlata viszont, nem! Mindezt, e „pitiáner” kitüntetési téma is visszaigazolja és bizonyítja, ezen túlmenően pedig - az ennél nagyobb és fajsúlyosabb ügyek tekintetében - csak sejtéseink lehetnek a jogállam gyakorlati megvalósulását illetően? Ha lehetséges - e kitüntetési témát tekintve - még lenne kettő megjegyzésem: kit takar a Magyar Közigazgatási Kar/Társaság elnevezés, illetve az egyéni bírósági végrehajtók miért hiányoznak a kitüntetést adományozó Díj Testületből, ők nem jogászok, illetve nem tekinthetők szakmai szervezetnek? Ami az előbbi szervezetet (MKK/MKT) illeti, érdemben felesleges velük foglalkozni, mivel a 2016-os tisztújító választás eredményét és az új képviselők személyét, az óta sem sikerült bejegyeztetniük, működésüket pedig láthatóvá tenni. Ez esetben viszont ki teszi meg, terjeszti elő nevükben a személyi javaslatot, ki írja alá a Díj Testület dokumentumait, és ki adja át részükről a kitüntetést? Ezek a kérdések, Méltóságos Uram, a magyar jogállamiság jelenlegi érvényesülési szintjén, csupán költői értelműek lehetnek, érdemi megválaszolásukhoz hatalmi fordulatra lenne szükség. Ami pedig a másik, nevesített problémát illeti, Méltóságos Uram – amelyre előbbi megjegyzésem szintén vonatkoztatható – csupán a jogászszakmai impérium objektív újraosztásával lesz majd orvosolható, hiszen az egyéni bírósági végrehajtók is jogászok, tevékenységük jogászi szaktevékenységnek minősül, önálló szakmai renddé minősítésük - objektív alapon - a regnáló rendek vezető funkcionáriusai tisztességes hozzáállása esetén, nem lehetne kérdéses!

 

Mindezen tények ismeretében, levelemet akkor, hova küldjem és kinek címezzem? Az igazságügyi miniszternek! Őt viszont már utasíthatom, a Díj Testület összehívására!? Működő jogállamban Méltóságod őt sem utasíthatná, mivel az adott témában, jogszabályban megállapított, saját hatáskörrel rendelkezik másrészt, e jogszabály Díj Testület működtetését nem írja elő, ugyanis a jogszabályi rendelkezés értelmében a miniszter – a hozzá előterjesztett személyi javaslatok ismertében – a díj adományozásáról egy személyben jogosult dönteni, és mint már mondottam az említett Díj Testület jogilag, egyébként sem létezik. Mindennek következtében, esetünkben, az „utasítás” legfeljebb a politika síkján lenne kivitelezhető és értelmezhető. Akkor a „politika” síkján írjuk és küldjük el a levelet. Jogállamban – írásban, dokumentáltan - ez sem tanácsos. Akkor meg mi a fészkes fenének kell ezt a levelet megírni és elküldeni, hiszen a Díj Testület jogilag nem létezik, a kitüntetés felett pedig a miniszter, egy személyben diszponál? A jogállami demokrácia és a jogállami diktatúra között ez képezi a lényegi különbséget, ez adja az egész „játék” klúját, szépségét és értelmét, tartalmi humánumát. A miniszteri kitüntetés a kitüntetések hierarchiájában ugyanis egy alacsonyabb szintet képvisel. Azonban, e kitüntetés „fényét” és deklaratív jellegét, bizonyos formaságokkal - akár jogállami élősorfal-díszlettel - lehet emelni. A miniszter, Méltóságod írásbeli kezdeményezésére – jogszabályi direkt tilalom hiányában – saját elhatározása alapján, saját jogán, nevezett kitüntetés adományozásáról akár – a minisztérium alkalmazottaiból alkalmilag szervezett – testületi ülés keretében is jogosult döntést hozni. És annak sincs jogi akadálya, hogy a miniszter egyrészt, e kvázi-testület ülésére a már említett, de jogilag nem létező Díj Testület tagjait - de facto - közismert személyiségeit - díszruhát öltve magukra - tanácskozási joggal meghívja másrészt, e kvázi-testület ülésén, Méltóságod személyre szóló kezdeményezését a saját javaslataként előterjessze, meghozandó döntéséhez pedig, a testület egyetértő támogatását kérje.

 

Ugyanis, a vonatkozó miniszteri rendelet értelmében a miniszter által törvényes módon alapított Deák Ferenc-díj annak a személynek adományozható, aki az igazságügy területén hosszú időn át kimagasló színvonalú szakmai munkát végzett, vagy valamely kiemelt fontosságú szakmai feladat végrehajtásában közreműködött, továbbá az emberi jogok, az alkotmányosság, a jogbiztonság mind teljesebb érvényesülésének elősegítése érdekében kimagasló érdemeket szerzett. Álljunk itt meg, egy kicsit, hiszen a kitüntetésre javasolt személy sosem dolgozott az igazságügy területén? Amennyiben Méltóságod engedélyezi, hogy mondatomat befejezhessem, úgy ez említett akadály is elháríthatóvá válik. Köszönöm. A rendelkezés második fordulata szerint A díj kiemelkedő életmű elismeréseként a minisztérium tevékenységét segítő személynek is adományozható. Azaz, ki lenne „képes” a tény – miszerint a kitüntetendő személy által vállalt és teljesített szakmai közreműködés: az Alaptörvény, majd módosításainak, illetve a bíróságok, hatóságok, különböző szervezetek részéről kért szakmai értelmezések kidolgozása, a minisztérium érdemi tevékenységét jelentős mértékben segítette – ellenkezőjét állítani? De az előbb említett első fordulat sem képezhet(ne) kizáró okot, hiszen a demokratikus jogállamban az „igazságügy” területe igen tág keretek között értelmezhető, persze egy diktatórikus jogállamban e terület, sokkal szerényebb méreteket képvisel.

 

A miniszternek tehát – folytattam a szakmai ismertetést – semmi mást nem kell tennie, mint – a nagy magyar, Deák Ferenc nevét viselő kitüntetésre – a Méltóságod által előterjesztett személy, szakmai életútját méltató ismertetését követően – a meghívott jogászszakmai főrendek képviselőivel kiegészített alkalmi testület elé egy kiegészítő javaslatot előterjesztve – kérnie, a kiegészítés és az érintett személy részére adományozandó miniszteri díj testület általi tudomásul vételét. A kiegészítő javaslat a következő lenne: „Deák Ferenc nevéhez kapcsolódó díjjal vétessenek észre azok a tiszteletre méltó személyek, akik jogászszakmai életútjukkal, az elmúlt századok nagy jogászai, a deáki hagyományok méltó utódai.” Majd, az ülésről készítendő jegyzőkönyv - ezt követően - rögzíti a felhatalmazást, miszerint az alkalmi testület ülése felkéri és feljogosítja Igenméltóságos Uramat, a Deák Ferenc-díj - nagybecsű elismerés és a vele együtt járó pénzjutalom - ünnepélyes keretek között, a kitüntetett személy részére történő átadására.

 

Jó, jó, de itt több zavaró tényező is felfedezhető! Éspedig, Méltóságos Uram? Például, mit takar az a kifejezés, hogy „deáki hagyományok”, miből áll ez a „hagyomány”? Többek mellett, ez is a sokat emlegetett és elhíresült, illegitim Díj Testület számlájára írandó hiányosság, hiszen állítólagos 2004. (2003.?) évi megalakulása óta, még ezt az egyszerű feladatot sem sikerült e Testületnek végrehajtani és közzétenni. Akkor miért erre hivatkozva adták át ezt a kitüntetést - hazug és álságos módon - ráadásul Deák Ferenc születése évfordulóin? Miért nem várták meg ezzel a hivatkozás tartalmi kidolgozását és annak az elismerésre személyi javaslatot tevő jogászi rendek által történő megismerhetőségét? És most, legalább mi, miért nem várjuk meg e tartalmi útba-igazítót? Tisztelt, Méltóságos Uram, amennyiben ez a tartalmi ismertető netán tán, véletlenül, elkészülne, úgy az eddigi mintegy 100 fő kitüntetett személy többségétől az átadott elismerést – ha csak mindezt megelőzve, a kitüntetett személyek önként le nem mondanak róla – vissza kellene vonni! Vagy itt a másik probléma: hogyan, milyen módon fogják az említett jegyzőkönyvet azok az ülésre meghívott hivatásrendek nagyméltóságú elnökei aláírni, akik létező tagságukról nem is tudnak, illetve akik jogszerűen még csak tagok sem lehetnének? Kérem, erre is adjon nekem megnyugtató választ! Méltóságos Uram, e jogszerűségek érvényesülésének kívánalma, ez eddig sem érdekelték a jogászi társadalom legfőbb állami és társadalmi funkcionáriusait, majd most sem fognak/fogunk mindenre odafigyelni. De hát jogállam, vagy mi a fene, lennénk? Méltóságos Nagyságos Uram, inkább ez utóbbi állja meg a helyét a regnáló állami rendszer adottságai és korlátozó politikai-vallási kereteinek tényismérvei alapján. Azaz, mi egy olyan jogállamban élünk, ahol a jog – jog- és tényszerű érvényesülésének – kívánalma, senkit nem érdekel, különösen nem, a hatalommal rendelkező legfelsőbb-legbefolyásosabb politikai, vallási grémium tagjait.

 

Az aláírások miatt pedig ne fájjon Méltóságod feje, hiszen az Alkotmánybíróság részéről a közelmúltban bevezetett, a mindennapokban pedig szégyenkezés nélkül alkalmazott, általa egyben legitimált kivitelezési mód szerint – az aláírásban akadályozott … helyett – elegendő, ha az ülésről készült hivatalos jegyzőkönyvet ténylegesen, csupán a miniszter írja alá, míg az összes többi személy esetében az alkotmánybírósági formulát célszerű követni, például: xy s. k. miniszter, az aláírásban akadályozott xy legfőbb ügyész helyett. Annál is inkább, mivel a miniszteri kitüntetés adományozását igazoló oklevél esetében csupán az adományozó miniszter aláírása a tényleges jogi követelmény. Így viszont - ezzel az álságos megoldással - el lehet kerülni, hogy utólag szembesülni lehessen a (kellemetlen) ténnyel: a jegyzőkönyvet ki nem írta alá; ki az, akinek aláírása ugyan szerepel a jegyzőkönyvön, de azt nem tekinti sajátjának, illetve ki az, aki helyett más írta alá a dokumentumot? És ez mind „elfér”, az általunk épített és tisztességes munkával fejlesztett állami-keresztényerkölcsi rendünk keretein belül? „Sajnos” igen, sőt, ennél több is, Méltóságos Uram, hiszen ha nem férne el, ez esetben e kitüntetési javaslat „fabrikálásával” sem kellene Méltóságodnak ennyit foglalkoznia. Azonban megjegyzem, az előbbiekben említett, arcpirítóan visszatetsző aláírási megoldás alkotmányellenessége tekintetében a „független” igazságszolgáltatást gyakorló bíróságok - ráutaló tevőlegességgel - már, határozott módon véleményt nyilvánítottak: e jogállamtól idegen megoldással nem azonosulva, követve nem léptek rá az Alkotmánybíróság által kikövezett ezen süppedékes útra!

 

Megköszönve a tájékoztatását, szeretném önnek jelezni: a kitüntetéssel szorosan összefüggő kettő témában a szükséges tennivalókat és az azt követő megoldást még mindig nem látom tisztán és világosan. A kitüntetési javaslat vajon hogyan fér bele az idei év kontingensébe, továbbá - dátumszerűen - mikorra van kitűzve az adományozói döntés meghozatalának, illetve a kitüntetés átadásának időpontja? Méltóságos Uram, úgy tűnik, az első kérdésének a megoldása máris adva van: a vonatkozó jogszabály a miniszteri kontingenst évi 3 főben határozza meg, ebből 2 fő részére a kitüntetés március 15-e alkalmából már átadásra került, míg augusztus 20-án nem került sor e kitüntetés átadására, így a lehetőség adott, mivel a jogszabály felhatalmazást ad a miniszter számára a kijelölt időpontoktól való eltérésre. Minderre figyelemmel, az alkalmi Testület megalakítása, ülésének összehívása, majd a miniszteri - adományozói - döntés meghozatala, Méltóságod, kezdeményezést tartalmazó felkérő levelének – rövid úton történő – elküldését követően, akár már 10 napon belül is kivitelezést nyerhet. A lényeg, hogy ezen eseménysor legkésőbb december 15. napjáig befejezetté váljon!

 

Na, és az átadás napja, mikorra lenne ütemezve? És ki fogja a kitüntetést a „félrelé… de inkább csak …kacsintott” - de mindezt mélyen megbánó - személynek átnyújtani? Ez az a téma, amelyet nem merek, illetve csak félve merem Méltóságod elé terjeszteni. Ugyan már, kitől és mitől fél, itt, ebben a szobában, jelenlétem nyújtotta biztonsága mellett? Ne gyerekeskedjen, és különösen ne kéresse magát általam, ez illetlenség lenne. No, elő a farbával és meglátja, mindjárt minden könnyebb lesz! De előtte koccintsunk egyet, whiskyvel. Az elképzelések – de nem csupán, akiket képviselek, hanem a hatalom legszűkebb köre – szerint (is) a kitüntetést a legrangosabb egyházi esemény keretében kelle(ne) átadni … de melyiken? A Karácsonyin, vagy a Húsvétin? A Karácsonyin, az éjféli mise keretében! Ugye most csak viccel, vagy csupán ugrat engem, bár mindkettő megengedhetetlen, velem szemben?! Nem Méltóságos Uram, nem viccelek és ugratni sem merném, egyikhez sincs jogom! De az elképzelés az, hogy az átadási eseményre az egyik legrangosabb egyházi szentélyben, az éjféli miserendbe illesztetten kerüljön sor, mégpedig ökumenikus szertartás közepette, valamennyi főrendi vallás legfőbb képviselője jelenlétében és részvételével. De hát ebbe az érintett egyházak nem fognak belemenni! Hogyan és mivel lehet ezt feléjük indokolni és ki fogja velük mindezt közölni? Ön, Méltóságos Nagyságos és Nemzetes Uram … mondtam már, hogy hagyja a francba ezt a nemzetesezést, legalább ennyi tisztelettel legyen irányomban! Majd levegőhöz kapkodva, töltött magának egy - a korábbinál nagyobb űrmértékű - pohárra való whiskyt, leült a fotelba, maga elé meredt és egyetlen szó nélkül magába roskadt. Nehezen, és csak igen lassan tért vissza, önmagához. Sorra véve a lehetséges kifogásokat, először akadékoskodni kezdett, velem. A vírus miatt, még a templomok is zárva lesznek … vannak templomok, amelyek kivételt fognak képezni … hogyan, milyen indok alapján …az emberek, bocsánat, a magyar emberek lelki feltöltődésének muszáj-biztosítása végett … ez ostoba propaganda csupán … én is ezt képviselem … a vírus nem válogat és nem a lelket, hanem a testet támadja meg … de a templom az szent hely, ahol akár még csodák is történhetnek, lásd a szent aranykanál esetét … ez, elnézést, de ostoba baromság, a bigotton kívül, senki nem hisz benne ... de ők sokan vannak, igen sokan és még mások is meghülyíthetők, egy „okos” egyszavas, egyetlen névből álló propagandaszólammal, fűztem tovább a gondolatot, hevítve ezzel is a tüzet és a lángokat.

 

Persze az is igaz – kezdett a Méltóságos magában, hangosan meditálni – korábban azt is tanácsoltam nekik, segítve a kiskapuk keresgélésében, hogy tartsanak egy mise helyett sokkal többet, de rövidebbet és maximum ötven-ötven fő részvételével … de akár videón keresztül is lehetne éjféli misét tartani … vagy zárt kapuk mellett, csak néhány kiválasztott személy közvetlen részvételével … akkor meg minek a templom … be is lehetne zárni, végleg … vagy akár elbontani … a kövekből meg lépcsőt vagy hidat építeni a kettészakított ország és társadalma között, egymás megközelítése végett? De hát, mit mondjak, indoklásként az egyházaknak, váltott a Méltóságos hirtelen passzívból, aktívra? Semmi lényegeset – vetettem oda, amúgy félvállról – hiszen ők is „ernyőt” tartottak (tartanak) az általuk is ismert tények/személyek fölé, majd nyújtják e cselekményükért a markukat, némelyik mindkettőt, egyszerre. Ezúttal (most) rajtuk a sor, ők következnek, még beszélniük, megszólalniuk sem szükséges, csupán a szokásos szertartásceremóniát kell biztosítaniuk, megnyugtatva és elhitetve általa a keresztény magyarsággal, miszerint nem történt semmi lényeges és főbenjáró bűn, csupán egy kis férfias bulira, „házibulira” került sor, sajnálatosan pont a kijárási tilalom alatt. S bár mindez, politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele, de keresztényi mértékkel mérve az vessen követ az illetőre, aki hasonló „kihágást” még nem követett el? Ráadásul ő is Isten gyermeke és minden „jóról és előnyről” lemondva, önként vállalta a vezeklést, de száműzni és földönfutóvá tennünk azért nem szükséges, hiszen a „jogállam” őt (a disznót) is védi, mégpedig hátrányos megkülönböztetés nélkül!?

 

A legfontosabb kérdések egyike azonban az, vajon mi a piaci, illetve az erkölcsi „értéke”, továbbá van-e társadalmi megbecsültsége ennek a kitüntetésnek, amelyet át szeretnénk adni a brüsszeli hírfórumok által meghurcolt honfitársunknak? A válasz megértéséhez Méltóságos Uram előbb egy rövid magyarázatra van szükség. Tessék belekezdeni – kaptam meg a megtisztelő lehetőséget. Esetünkben kettő - egyazon történelmi személy (Deák Ferenc) nevét viselő - de más-más elnevezésű/megjelölésű kitüntetésről van szó. A formális különbség közöttük a kitüntetési-név írásmódjában van: az egyikben a történelmi magyar személy nevéhez a kitüntetés megnevezése kötőjel nélkül és nagy „D” betűvel (Deák Ferenc Díj), míg a másiknál a történelmi magyar személy nevéhez a kitüntetés megnevezése kötőjellel és kis „d” betűvel (Deák Ferenc-díj) kapcsolódik! A kettő kitüntetés közötti lényegi különbség azonban - „értékminősítésük” összevetésének eredményéből adódóan - óriási! A Deák Ferenc Díj kitüntetési forma mindenféle kötelező jogszabályi előírást nélkülöz, ezért jogilag nem létezik, formális létezése és erőltetett „funkcionálása” - mind emiatt - durván törvénysértő, egyúttal pedig Alaptörvény ellenes. Piaci, üzleti értéke annyi, amennyit maga a kitüntetés anyagtömege (ezüst/bronz) súlyként nyom, az „ócskavas-piacon” (MÉH), míg eszmei értékét a kitüntetés/éremgyűjtők mániája és/vagy pénztárcája jogosult beárazni. Erkölcsi értéke viszont a nullával egyenlő, de leginkább a mínusz tartományban keresendő. Mindennek köszönhetően, a kitüntetéssel összekapcsolt nagy magyar történelmi személyiség neve, idehaza - e kitüntetés jogászszakmai (ügyész, bíró, alkotmánybíró, tudós, ügyvéd, közjegyző, közigazgatási) alapítóinak köszönhetően - durván „lejáratódott”. Így nem véletlen, hogy a - hűbéri-rendi tradíciókhoz foggal-körömmel ragaszkodó említett - jogászszakmai szervezetek első számú vezetői, az utóbbi években - csalárdsághoz folyamodva - következetesen, a másik jelölésformátumú kitüntetés nevét tüntetik fel dokumentumaikon és adnak hírt a kitüntetés-adományozás és átadás eseményéről. Mindezzel szemben az igazságügyi miniszter által alapított Deák Ferenc-díj a jogszabályi követelményeknek megfelelve, teljes legitimitású, amelynek következtében a díjhoz 1 000 000 Ft összegű pénzjutalom párosul. De hát nevezett miniszter – a jogtiprókkal szemben – saját kitüntetése védelme végett miért nem lép fel kellő szigorral és hatékony jogi eszközzel? Méltóságos Uram is jól tudja, amíg Brüsszelben a női „amazonok” nem ritka kivételek, addig a Janus arcú magyar férfi soviniszta, bocsánat férfipárti társadalom a nő általi ostorcsattogtatást és idomítást – a hálószobán kívül – nem tűri! 

 

Én ugyebár ez utóbb említett, másik típusú kitüntetést - és a hozzá párosuló pénzjutalmat - fogom átadni, az említett egyházi rendezvényen? Igen, Méltóságos Uram, Ön természetesen, a legitim kitüntetés átadására fog jogszerű felkérést és felhatalmazást kapni!

 

De végül még arra is kíváncsi lennék, ki volt az, aki személyemet szemelte ki ez erkölcsi elégtételadás végrehajtására – nézett rám a Méltóságos Úr, a válaszadás reményében? Hiszen tudvalévő, hogy én mélyen hívő magyar katolikus ember vagyok, aki a hittételi elveket nem csupán vallja, de azokat meg is tartja? Igaz, emberi botlásaiért megkövezni sem kövezek meg senkit. Miattuk legfeljebb, rosszallásomat szoktam kifejezni. De e konkrét ügyben nem látom az igazságot, és még csak a tényeket sem ismerem? Házibuli, vagy szex parti, közöttük mi a különbség? S hogy e „csekélységekért” milyen mértékű penitencia dukál? Mit tudom én? Hiszen, ha tudnám, a levegőben szálldosó, settenkedve-járkálva személyemet megkörnyékező, csupa „jóindulatú suttogás” tényei következményeként környezetemből - beleértve a fényességes klerikális urakat is - nagyon sok személynek kellene felállnia és mihamarabb távoznia, jelenlegi posztjáról vagy állami apanázst felemésztő beosztásából?! Személyemre, betöltött tisztségeimre azonban ez eddig, meghajló tisztelet mellett tekintettek. Ezek után hogyan nézzek a környezetem szemébe, úgy, hogy a hátam mögött senki össze ne mosolyogjon? Szólaljon már meg, – horkantott rám, nagy hirtelen. Abban a szűk személyi körben, ahol Méltóságod személyesen szokott megfordulni semmi nem fog ön irányában megváltozni. Éppen e pozitív személyiségjegyek alapján esett önre a választás, Méltóságos Uram! Tudományos fokozat, kettő szakdiploma, a vadászszenvedélyen kívül pedig semmi elítélendő és itt van még a kellő biztonságú jövőbelátási képessége – gondoljon csak a párizsi tűzesemény összefüggéseire utaló megjegyzésére – érvelt a kijelölő személy. De hát ki volt az, nevezze már végre meg, mire vár? Maga az Ő-főméltóságú Nagyúr, személyesen! És még azt is hozzátette: e kijelölés miatt ne irigykedjen rá, mivel ő ennél nagyobb és jelentősebb terhet cipelve a hátán – az összeurópai kereszténység állva maradásának biztosítása végett – járja a keresztény világ katolikus szent- és kegyhelyeit - legutóbb a varsói karmeliták Első Rendjénél - vezekelve és könyörögve a Szűz Máriához és közvetítésével a Megváltóhoz, az emberi bűnök bocsánatáért. Hiszen az ön által erkölcsileg „rehabilitálandó” - megbocsátható - szexuális emberi viselkedés mellett élnek közöttünk súlyosabb bűnöket elkövetett/elkövető emberek – nem elenyésző számban, egyháziak – is, akik cselekményüket kiskorúak sérelmére követték/követik el, őértük is kell, muszáj imádkozni és ez lelkileg és fizikálisan is sokkal megterhelőbb feladat, mint amelyet Méltóságos Uramnak kell teljesítenie. Nézzen csak a hírközlő szervek által közzétett egyik, majd a másik férfiember - alábbi képen is látható - képmására és mindjárt mindenben megértőbb lesz irányomban, tette hozzá az Ő-főméltóságú Nagyúr.

 

(az írás folytatása)