Fogarasi József

ALIGA: fény vagy árnyék … dicsőségem boltozatán …? (folytatás)

 

 

Nem lettünk barátok, de valamilyen belső - intuíció általi - vezényletre, első látásra, egymásra-éreztünk. Az iroda meghirdetett szervezési feltételei szerint egy-egy „idegenvezető” - aki egyben a sofőri feladatokat is ellátja - három, maximum négy főt vállal egy teljes napi program lebonyolításához. Az adott napon, a reggel történő induláskor azonban az elhangzott kívánságok és az iroda kínálta lehetőségek sehogy sem akartak a kívánt létszám szerint, csoportokká rendeződni. Az első javaslati körben egyik csoportba sem nyertem besorolást, így csak álltam és várakoztam, nem értve, miért e „fejetlenség”, hiszen amennyiben a javaslattevő nem talál magának vállalkozó sofőr-idegenvezetőt, úgy - az általa felajánlott üzlet meghiúsulása következményeként - javaslatával máris mehet egy másik irodához. Éreztem, az irodavezetőnek velem, valamilyen külön terve van, szemmel többször is végigmért, kóstolgatott és ízlelgetett, majd közölte: egyszemélyes csoportot képezve vele jöhetek, amennyiben elfogadom az általa ajánlott programot. Javaslatkérésem: Szarajevó, Alagút, majd Mostar megtekintésére szólt. Ezzel szemben – miként fogalmazott – nem egy idegenvezető által kalauzolt „múzeumon belüli” tárlat megtekintésére tenne ajánlatot. Hanem egy virtuális sétára invitálna, amelynek élménycsomagját - katarzisként - a séta végén „vehetném” át. Ehhez viszont utunkat az „értékek” csúcsán, Mostarral kell indítanunk, és csak Szarajevó szemrevételezését követően ismerkednénk meg, néznénk „farkasszemet” a mindent elnyelni, maga alá temetni akaró, mélybe húzó blokádtölcsér kivédése történetével, illetve a megmaradt és még látható valóságával. E sorrendet követve viszont nem csupán megérteném, de emocionálisan át is élném a város – vallási, etnikai hovatartozástól nem függő – egységes élni akarásáról tanúskodó - 800 méter hosszú alagútépítéssel együtt járó - küzdelem és eredménye üzenetét. Nietzschét idézte: „Ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.” Szarajevó azonban küzdeni akart, nem engedve, hogy a várost az „örvény” a mélybe húzza. Történelmi sétánkat így, az örvényen felülemelkedő, emberi együttműködés alkotta eredmény, az „Élni akarás …” „A remény alagútja” megmaradt részének szemrevételezésével, története megismerésével fejeznénk be. Mind erre azonban – kialudva, „tiszta fejjel” – csak másnap reggel kerítenénk sort. Rövid töprengést követően tenyerébe csapva abszolváltam az ajánlatot. Visszatekintve: kiváló üzletet kötöttem!

 

 

Kísérőm, másnap reggel pontosan a megbeszélt időpontban várt rám a – recepció körüli egyik – fotelben ülve, újságot olvasva. Barátsággal üdvözöltük egymást, majd rendkívül tapintatosan megkérdezte nem neheztelek-e reá, a tegnapi vitánk miatt. A vita az mindig vélemények harca, oda és vissza alapon, válaszoltam neki. Amennyiben a vitázó felek egymással szemben nyíltak és korrektek voltak, úgy nincs miért egymásra neheztelniük, a mienk – véleményem szerint – ilyen volt, adtam kérdésére a választ. Érzésem szerint megkönnyebbedve tárta ki előttem a gépkocsi ajtaját.

 

 

De miért is neheztelnék, vettem magamban sorra vitánk egyes állomásait? Csupán, magyarságunk lényeges és gyengébb pontjaira tapintott rá, ráadásul kellő érzékkel. Társadalmunknak – ténylegesen – jó értelemben véve sohasem vezetői, mint inkább vezérei voltak. E vezérek legtöbbször mindig hadakoztak valakivel, vagy valamivel. Hadakozásuk (magánemberként) pedig - saját véleményük szerint - minden esetben sikerrel (győzelemmel) ért végett, a kisebb sikertelenségeket pedig az utókor reparálta (szobor ledöntésével, áthelyezésével, új szobrok avatásával, felszentelésével, utcanevek átfestésével, zajos propagandával, óriásplakát-sorozattal, posztumusz temetéssel, kitüntetés odaítélésével, a történelem pontosító átírásával stb.) gyógyítóan. Ezúttal sem történt másként: hadat üzentünk a láthatatlan ellenségnek, s lám drótkerítések, betonfalak, alagutak és blokád nélkül is – betegátirányítással, felesleges ágyak felszabadításával, a katonai igazgatás közigazgatássá tágításával, a tábornokok számának növelésével, a katonai vezényszavak általánosított hangoztatásával és elszaporításával, a központosítás központosításával, távoktatással és távgyógyítással, az ellenzék támogatása ellenére, a keresztény Európához képest minimális haláleset veszteséggel – sikerült megnyernünk a csatát. A háborút pedig, mindezt követően - valamennyi központi központúság megmaradásával és fenntartásával, a népi konzultáció eredménye által - fogjuk majd abszolválni. De e csatának ténylegesen volt-e ellenzéke, kérdezhetnénk? Egyetlen szavazás erejéig!? Míg, az ezt követő összes többi kérdésben lapulás, hallgatás és síri csend!? Ilyen ellenzékkel szemben, a tábornokokkal megerősített, központosított fegyveres erők segítségével, az egyszemélyes marsall irányításával, a győzelem, a borítékban volt. De vajon az ellenzéki érzelmű választópolgár, ilyen hang, tett és ötlet nélküli ellenzéki pártokkal, színtelen, szagtalan és láthatatlan vezetőivel képes lesz-e a közelgő választási csatákat, de leginkább a választási háborút megnyerni? Egyéni megítélésem szerint aligha: jelenleg, az ellenzék túl-győztes fővárososának három – polgármesterét ezúttal még nem nevesítve – VI., VII., VIII. kerülete közül az egyiknek hivatala - a polgármester hathatós asszisztálása mellett - megijedve a törvényesség fáradságos és ellenőrizhető feladatától – óvatosan a háttérbe húzódva – a csata megvívására maguk helyett, egy másik kerület kijelölését kérték; a másik dicső ellenzéki kerületi polgármester, a tényleges és érdemi párbeszédre először képesnek mutatkozva a kesztyűt felvette, de megismerve a feladat nehéz és kevésbé látványos oldalát, óvatosan, maga mögé nézve, gyorsan el is ejtette; míg a harmadik – a semlegességével szemben is semlegesnek titulált – polgármester vezette kerület jegyzősége, a megkeresésekre még csak nem is válaszolt! Ha végre mi, VÁLASZTÓPOLGÁROK is nyerni akarunk, úgy tiszta múltú, feddhetetlen jelenű, a jövő felé tekintő és tenni akaró, új emberekre lesz szükségünk. Mégpedig igen gyorsan!

 

 

Batumir, adta tudtomra idegenvezetőm úti célunkat. Ez, a hegyvidék lábánál fekvő települések közül az egyik, amelyik anno a szerb katonai erő katonai blokádján kívül esett. Ide, az érdeklődő és kíváncsi turista, több mint 20 évvel a háborús események után, kísérő nélkül, aligha találna el. Részletes útba igazító térkép és táblák az idevezető utat nem mutatják, tömegközlekedési eszköz sem jár errefelé. De Szarajevó városától távolabb eső, eme település látványosságának alaposabb megtekintése – a lótva-futva, mindent egyszerre látni akaró, avagy a nevezetességeket csupán fényképen megörökítő (otthon majd megnézzük jobban) rohamtempó mellett – egyébként sem férne már bele az átlagturista programjába. Aminek következtében az úti cél elérhetőségének fejlesztése senkit nem érdekel. Az alagút kimeneti vége – amely az ostromgyűrűvel körbezárt Szarajevó területén volt – nem látogatható, a háborút követően berobbant(ott) eme rész feltárása, mementóként történő újra nyitására pedig senki nem akart egyetlen fillért sem áldozni.

 

 

Az utat ismerve, de érzésem szerint – a szóbeszéd alapján alig több, mint 10 kilométernyi távolságot a kelleténél hosszabb idő alatt megtéve – nem keveset „csalinkázva” értük csak el úti célunkat, a kétszintes - homlokzatán a Tunel Spasa feliratú - családi házat (internetes kép: 64. kép; - 65. kép, 66. kép) - falán a kihelyezett emléktáblával (67. kép) és a háború hitelesítő pecsétlenyomatával (68. kép) [az ellenséges lövedékek a virágsziromhoz hasonlítható nyomokat vájtak a becsapódás helyén (falakban, úttesten, járdákon), amelyeket a lakosság a vérhez hasonló színűre, vörösre festett, „Szarajevó rózsái” elnevezéssel, az elhunytakra emlékezve. Szarajevóban, a háborút követően több mint százat tartottak nyilván, ma már – a helyreállítás következtében – elvétve akad közülük egy-kettő.], illetve az előtte kialakított parkolónak kinevezett, szabálytalan alakú területet. Megérkeztünk, szólt felém útikalauzom, s nyitotta ki előzékenyen a gépkocsi felém eső ajtaját. Mielőtt a kérdést feltehettem volna már válaszolt is: én nem megyek be, itt fogom megvárni, egyrészt a benti idegenvezetést már többször és többféle változatban is hallottam, másrészt mivel egyes, elhangz/ó/ott részletek, történésének valóságával nem feltétlen értek egyet, ezért felesleges zavart, feszültséget nem okozva célszerűbbnek vélem, ha utasomat itt, a parkolóban várom meg.

 

 

A ház nem túl nagy területű udvarának mindkettő oldalán felállított – a szerb hadsereg által bekerített Szarajevót, illetve a szerb hadsereg harcászati állásait bemutató – tábla (69. kép) előtt kétszer 15-20 fős csoportot képezve gyülekeztünk és várakoztunk az angol és a német nyelven előadó személyekre. Az angol nyelvű előadást hallgató csoport időben rosszabbul járt, mivel e csoporton belül az angolt franciára és ezzel egyidőben valamilyen ázsiai nyelvre is fordították, követő szinkronban. Az előadás első része a szerb-bosnyák háború fontosabb harci cselekményeinek részleteit ölelte fel, teletűzdelve helyszínnevekkel, számadatokkal, katonai szakkifejezésekkel. Az előadás erről szóló részét képtelen voltam lefordítani, majd a saját fordításomat nem voltam képes értelmezni, illetve mire mindez végre sikerült, addigra az előadó már egy másik eseményről értekezett. Így hát felhagytam e „nyomkövetéssel”. A második részben az előadó a tábla előtt állva, magyarázva és a táblán szemléltetve mutatta be a szarajevói körgyűrűt kialakító szerb haderő fontosabb harcállásait, illetve a bezárult katonai blokádot. E résznél sajnos megismétlődtek az előbbiekben említett problémáim, egyetlen szerencsés kapaszkodó azonban maradt számomra: a szemléltető térképek színárnyalatai ugyanis magyarázat nélkül is kiválóan érzékeltették a szemben álló felek – (70. kép) fehér színnel a bosnyákok, míg vöröses színnel a szerbek kb. 260 tankot, 120 gránát- és sorozatvetőt stb. számláló – hadálláshelyzetét. A térkép ugyanakkor mindenki számára egyértelműen ábrázolta a szerb harapófogó által be nem zárt, keskeny szélességű területi folyosót, amelynek léte és funkcionálása táplálta – a szinte hermetikusan körbezárt város lakosságában – a lelket és a reményt az életben maradáshoz. Említett harapófogó összezáródásának – mindvégig – egyetlen akadályát az ENSZ által felügyelt/megfigyelt(?) repülőtér üzemelése képezte (71. kép). E tény, fontosabb összefüggéseinek szóbeli ismertetését, a térképi paraméterek szemléltető bemutatását követően vette kezdetét az előadás harmadik, egyben legérdekesebb része: az alagútépítés ötletének (felmerülése/felvetése), majd kivitelezésének – emberi szenvedést, kínt és életeket követelő, izgalmakkal teli (de sztorikat sem nélkülöző) – története.

 

 

A háború kitörésekor a szerb vezetők a szerb emberekkel, demagóg politikával, olcsó és primitív propagandaeszközökkel elhitették, miszerint a kirobbant háború az újonnan létrejött szerb haza földjét hivatott védeni, és ami e szent cél megvalósulását akadályozza, azt el kell pusztítani. Bosznia és Szarajevó az akadályok között volt nevesítve. A szerb csapatok – az előadás általam hallott és értelmezett adatai szerint – Szarajevót 1992. április 1. és 1992. május végéig bezáróan mintegy 65 km hosszan körbekerítették. Ez időt követően a várost gyakorlatilag se ki, se be (élve) nem igen lehetett elhagyni vagy megközelíteni. A szerb tüzérség (tank, ágyú, gránát- és sorozatvetővel) 44 hónapon (1425 napon) keresztül (e két adat nálam azonban sehogy sem ért össze) folyamatosan, tűz alatt tartotta a várost, az orvlövészek pedig lesállásból egyetlen mozgó célpontot (férfit-nőt, öreget-fiatalt, embert-állatot) sem kímélve, egyesével lőtték ki az élelmiszerért vagy másért sorban álló civileket, egyben kegyetlenül tizedelve a város lakosságát. Mindezzel szemben szervezett katonai erő a lakosságot nem védte, az emberek csupán a Pazi, snajper (Vigyázz, orvlövész!) feliratokkal próbáltak védekezni és egymás figyelmét a leselkedő veszélyre felhívni (internetes kép72. kép). A városban – a repülőtérre érkező humanitárius segélycsomagok ellenére – fogytán volt az élelmiszer, az ivóvíz, a gyógyszer és a kötszer; fokozatosan megszűntek/ellehetetlenültek a különböző szolgáltatások; a szerb támadások elleni védekezéshez pedig nem volt elegendő fegyver és lőszer. A város lakossága - a szerbek által - éhenhalásra volt ítéltetve!

 

 

Az előbbi mondatok is tanúsíthatják, az „izgalmasnak és érdekesnek” ígérkező, általam nagyon várt „történetet” egyszerű, hétköznapi „eseményismertetésként” éltem át a „múlhatatlan érdemeket szerzett” ház udvarán, hideg, szeles, szemerkélően esős időben, állva, egyik lábamról a másikra ácsingózva, toporogva. Persze – a „múzeumtulajdonosok” védelmében – azt is hozzá kell tenni, miszerint az eseményproblémák „elmesélése” és annak, messziről jött idegenként történő hallgatása sohasem képes helyettesíteni a megtörtént események valós drámaiságát, azok közvetlen átélésének emócióit. Ugyanis, egy dolog elmondani, hogy a blokád alatt lévő lakosságnak mire van szüksége és egy egészen más dolog mindennek hiányát naponta megismételve átélni. Azaz a túléléshez, a reményen kívül ételre, italra, tüzelőre, gyógyításra, különböző fel nem sorolható szolgáltatásokra stb. és nem utolsó sorban a védelem biztosításához fegyverekre, fegyverekre és fegyverekre is szükség van/volt. Mindennek megszerzése, folyamatos biztosításuk azonban nem kevés szervező, előkészítő és végrehajtó, lebonyolító munkát (logisztikát) igényel, de inkább követel! Az alagút létesítése helyének kereséséhez, kiválasztásához kapcsolódó – az előadó által nevesített – általam amúgy érdeklődéssel figyelt/hallgatott katonai, emberi „sztorikkal” pedig úgy voltam/lehettem, miként annak idején járt velem az egyik meglátogatott izlandi ismerősöm, aki nagyon szeretett magyar vicceket hallgatni, de nem sokat értett meg belőlük, pedig némelyiken még nagyokat is nevetett (álcázásként?). Megkért, mivel sokat hallott a magyar faviccekről - de fogalma nincs arról, hogy az vajon milyen is lehet - mondjak neki egyet. Két ember találkozik, szeretne vacsorázni és jót inni. Elhatározzák, hogy e célból felkeresik a település tóparti halászcsárdáját. A kerthelyiség bejáratánál olvasható a felirat: hal-vacsorák, kedvezményes áron! Odamennek a megvilágított étlaphoz a kínálat elolvasása végett. Mindketten elmélyednek az étlap tanulmányozásában. Kisvártatva megszólal az egyik: ide most ne menjünk be! Mire a másik: miért ne? Hát kegyeleti okból! Hogyhogy kegyeleti okból? Nézd, mi van az étlapon írva: halva-csorák! Itt kellet volna az ismerősömnek nevetnie, ehelyett még ma sem érti a kötőjel(hiba) okozta (hal-vacsorák, illetve halva-csorák) szóvarázst. Valami ilyen vagy ehhez hasonló „varázslat” történhetett velem is a várt sztorik hiányolása kapcsán?

 

 

A lényeget azonban felfogtam és megértettem! Itt, a játéknál többről volt szó, nem, mint valahol – Meseországban – a kilométeres hosszúságú drótkerítés felett, alatt, illetve valamelyik cm2 nagyságú repedésén átbújó migránsnak vélt személy elfogásáról, illetve az átjutást biztosító helyszín megtalálásáról. Itt a „bújócskát” életre-halálra és nem „játékalagútban” játszották, a játékot pedig a – muníciót magával cipelő, elfoghatatlan – bújócskázónak volt muszáj megnyernie, hiszen ezen alagút mindkét - input, output - végén segítők, reménykedők százai/ezrei szorítva neki, drukkolva várták. Amennyiben kellően odafigyeltem és az elhangzottakat megfelelően értelmeztem, úgy a lényeg a következő lehetett:

 

 

 


„A” térkép