Fogarasi József

ALIGA: fény vagy árnyék … dicsőségem boltozatán...?

2020. június 10. szerda

 

“Carpe diem!”

/Horatius/

 

 

 

E verőfényes nap kora délutánján, a Balatoni Bringakörúttól nem messze, itt állok a hegynek nevezett Aligai-domb legtetején, gyönyörködve a csodás Balaton túlparti panorámájában.

 

 

 

 

 

a kép illusztrációként szolgál

 

 

 

Egy-két évtizeddel ezelőtt, talán épp e helyen, vagy tán a közelében, egy - zöldnek alig tetsző, napszítta fűvel benőtt - parknak nevezett köztér kopasztotta itt a „hegytetőt”. Rajta, egymástól szabálytalan távolságban elhelyezett - szocreál stílusban tervezett és kivitelezett, idő rágta és színezte, gyerekkoromból itt felejthetett - néhány öreg pad kínálta magát, az arra tévedőnek. Ráülvén, a pad megszólalt, emlékeztetve a pihenő(ke)t az idő múlására és végességére. Akkor e múlás sebességének gyorsaságát nem éreztem. Azóta sok minden megváltozott: persze nem a múló idő lett gyorsabb, csupán én lassultam le. Mind-e tényt, bölcselkedve szépíthetném: lassan járj, tovább „élsz”; „lassan páter a kereszttel”. stb. de minek, a tények elrejtésével vajon változna bármi is? Nem valószínű. Azaz semmi nem lenne más: a jó nem lenne rosszabb, a rossz pedig jobb? A tények, csak az emlékeinkben változnak, s szépülnek, vagy még ott sem, ki tudja?

 

 

“Carpe diem!” “Carpe diem!” Mondogatom - hangosan ismételve - magamban, magamnak, Horatius e mindörökké igaz, ars poétikai értékű, elhíresült/elhíresített jelmondatát, miközben – ahogyan az ismeretlen ízekhez ildomos közelíteni – nyelvem hegyével újra és újra igyekszem ízlelgetni e mondat hazai értelmezőinek - félreértelmezett tartalommal hallható, olvasható, mozgalmi jelszóvá silányított - közhelyfordításait: „Szakítsd le a napot!” „Minden napnak szakítsd le a gyümölcsét.” illetve „Minden napodnak legyen meg az értelme.”. A legborzasztóbb - Irodalmi Nobel-díjat érdemlő - értelmezés azonban (talán) a „Ragadd meg a napot.” félrefordító-buzdításában érhető tetten. De hiszen – fakadok ki hangosan – ha Horatiusra a minden rossz ráfogható is lenne, azzal a képtelen váddal már csak nem merne bárki is előhuzakodni, miszerint tollal faragott lírikus mestersége csupán dilettantizmus? Bár, a már említett festői környezetben – kalandozva a múltban – az sem lenne ellenemre, ha most – kivételesen – formabontók – itt vagyok, harapj belém, essünk túl, … és folytassuk utunkat … – lennénk.

 

 

Mindeközben szorongva, minden erőmmel nekifeszülve késztetem agytekervényeimet a - régmúltra történő - muszáj emlékezés cselekvésére. Reménykedtem, középiskolai taníttatásom talán mégsem volt hiábavaló és a múló idő ellenére találok magamban némi tudásnyomot, az idézett mondat jelentésének felidézésére. Orvos ugyan nem lett belőlem, de a gimnázium latin-nyelv órái kellett, hogy képezzenek bennem annyi fogódzót, amely most kapaszkodóként a segítségemre lehet, az említett idézet – Horatius halhatatlan nagyságához felérő tartalmú – interpretálásához. És akkor még említést sem tettem, a középiskola önképzőkörei nyújtotta munícióról?

 

 

Mit mondjak, mindez csak nem veszhetett kárba? Hiszen az akkori idők önképzőköri foglalkozásain bőven adva volt a lehetőség görög-, latin- és magyar irodalmi műveltségem magasabb szintű gyarapításához. A ’60-as évek elején ugyanis már mutatkozott egyfajta politikai „megértés” az értelmiségi pályákról korábban az utcára szorított - szemétbegyűjtőként, utcaseprőként, villamoskalauzként stb. foglalatoskodó - tanítók, tanárok, könyvtárosok, szaklektorok, helyesen írni, olvasni, beszélni tudó stb. emberek eredeti helyükre – a tantermi dobogóra – történő visszainvitálására. E politikai széljárásváltozásnak volt köszönhető, hogy a négy – latin, görög/ógörög, angol, német – nyelvet beszélő és az utóbb említett kettőn, minőségi szinten, másokkal is kommunikálni tudó villamosjegy-kezelő férfitanárember nebulói lehettünk, aki nekünk Vergilius, Horatius, Ciceró stb. műveit nem csupán a tankönyvből és annak terjedelméig ismerve tartott élvezetes tanórákat. Az adott művet - otthoni könyvtára polcáról leemelt és az órára magával hozott könyveiből - gyakorta eredeti nyelven előolvasta, majd rögtön fordította is, mindezt megspékelve saját füljegyzeteivel. Amikor pedig észrevette fáradó/lankadó figyelmünket, mesélni kezdett, a tárgyalt személyt körülölelő kor, történelmi hátteréről, fontosabb, de inkább izgalmasabb, érdeklődésünket feltüzelő eseményeiről. Miközben, saját élete – mások által vezényelt – kényszerkitérőinek részleteit csak úgy, félvállról, fanyaran fűszerezve, humoranekdoták formájában, észrevétlen tálalásban, művészi módon szolgálta fel nekünk, kerülve a csámcsogó szájbarágást. „Egyik, Bécsben élő tanárismerőse mesélte neki, szenzációnak szánva: rokona, magyarországi látogatásakor a villamoson utazva arra lett figyelmes, hogy a kocsiba belépő kalauz angol és német nyelven megszólalva kéri kezelésre az utasoktól a jegyeket. Amikor a kalauz odaérkezett hozzá észrevette, formaruhájának zakóján a kis fémtábla-kitűzőkre van írva, hogy az utas mely nyelveken – német, angol – társaloghat a kalauzzal. Amiként a katonatisztről, az egyenruha zakójának baloldali mellkasi részén kitűzött különböző kis színes táblácskák szolgáltatnak információt az adott katonatiszt katonai nacionáléjáról. Nahát! Csattant fel otthon e „mesét” hallva az osztrák sógor: a magyar szocializmus néhány év alatt elérte, hogy ott már a kalauzok is több nyelven beszélnek, míg minálunk itthon, még a németet sem beszéli mindenki rendesen!”

 

 

**--**--**

 

Szép ez a Balaton, ismételgettem magamban, miközben lelki szemeim előtt a túlsó parti kontúrból kibontakozott a tóba kéretlenül betolakodó Tihanyi-félsziget, álldogáló önmagammal szemben pedig gyerekkorom nyaralóhelye Balatonalmádi, majd tőle távolodva nyugatra, Balatonfüred vált észrevehetővé. De északról nézve – tanúsíthatom – e déli partnak sem kell szégyenkeznie panorámája miatt. Elég csupán e partszakaszon a Balatonfűzfőtől kezdődő - Balatonkenesén, Balatonakarattyán, Balatonvilágoson, Balatonaligán, Balatonföldváron, Zamárdin, Balatonszárszón, Balatonbogláron át folytatódó - majd Fonyóddal záródó, váltakozó magasságú – gyakorta sárgás-színű, löszös szerkezetű – természet építette, magas partfalra mutatni.

 

 

**--**--**

 

Aliga azonban - a jelen, gondtalan tündöklése mellett - emlékeim árnyékosabb zugaiban is rendelkezik tartalékkal. Egyik ismerősöm, valamikor - a ’80-as évek közepén? (de valószínűbb, hogy ’83 és ’85 között) - jelentős állami tisztséget – s hozzárendelten magas pártfunkciót (vagy mindezt fordítva) – töltött be, meghívott hozzájuk: látogassam meg őket a balatonaligai párt-állami (állami-párt?) üdülőben, leadja majd a nevemet és jelzi a portának, hogy vendéget vár, érkezésemkor pedig lejön értem. Ezt megelőzően sosem jártam Aligán, és a központi (VIP) pártüdülőt is csak képekről ismertem. Mint utóbb kiderült hézagosan. Vonattal érkeztem. Az állomástól a partig vezető úton a természet alkotásában gyönyörködtem. Első látásra Aligába szerettem. Terveim lettek vele. Nevem valóban le volt adva, tudtak rólam, így érkezésem nem keltett riadalmat a biztonságiak körében. Mire a szükséges bürokrácián átestem, már ismerősöm is megérkezett. A „szállodaépület” felé vettük az irányt, semmi extra, vettem szemügyre az épületet, sőt, ennél „odakint”, talán már egy-egy jobb kivitelezésű, házgyári elemből ízlésesen összerakott lakótelepi lakóház is tetszetősebb? – gúnyolódtam a látottakon. Menet közben idegenvezetésben is volt részem, ismerősöm nagy vonalakban bemutatta az üdülőterületet. Társaságában jó néhány üdvözlést is átéltem, de hál istennek megállnunk csak kétszer kellett, ekkor viszont a bemutatkozást nem kerülhettem el. Semmi pénzért nem nyaralnék itt, s ez még csak egy bejövetel, mi lehet itt a reggeli, az ebéd, a vacsora és a parton, pihenőnapozás közben? - szörnyülködtem magamban. A nyaralásban épp az a jó, hogy nélkülözhetem a mindennapi muszáj arcokat, s nincsenek kényszerüdvözlések, kényszertársalgások, máskülönben – számomra – nem kikapcsolódás a nyaralás!

 

 

Az épületen belül nem sokat gyalogolva, beléptünk a külvilág által „luxusnyaralónak” titulált, de egy közepesnél jobb szállodai szobánál elegánsabbnak aligha minősíthető, kettő személynek kényelmet nyújtó apartmanba. Arcomra írt meglepődés/meglepettségem hamar elárult: hát itt nyaralunk, ketten, én és a feleségem, de ő most Pesten van a fodrászánál, vacsoráig nem is fog megjönni – gondolom a szolgálati kocsival, csipkelődtem belülről, hang nélkül – úgy, hogy amennyiben nincs ellenedre, meghívnálak egy ebédre, azt követően pedig egy sörözéssel egybekötött társalgásra. A látottak miatti csalódottságomban alig tudtam megszólalni: szép innen a kilátás, mondtam valamit csak, hogy az én hangom is hallatsszon. Igen, szép, volt rá a teljesen-mindegy, csak válasz legyen. És csodás a Balaton is! Ragadtattam el magam, hogy valami „szint” is vigyek a társalgásba. Ige-e- e-n, de most, inkább tedd magad kényelembe, sőt át is öltözhetsz, mielőtt kimennénk a partra, aztán majd társalgunk is. Bár arcodról olvasva látom, halaszthatatlan mondanivalód is van? Ha nem lehet vele várni, nosza, ki vele! Igen, van, kezdtem hozzá bátortalanul, egy rövidnek szánt monológhoz: e „rezervátumba” a „kívülről” érkező kíváncsi, hétköznapi ember körbenézve, meglepetten tapasztalja: nincs itt semmi extra luxus, fényűzés vagy rongyrázás, pedig „odakint” minderről hatványozottan más megítélés terjed. Igaz, érkezésemkor, más, jobb márkájú fekete személygépkocsikat is láttam, a másik kapun befordulni … mindebből mi a valóság?

 

 

Amit itt látsz, abban valóban nincs semmi szemfényvesztés. A színes tv, a fridzsider, a kényelmesebb és szebben kivitelezett bútorok stb. megítélésem szerint – talán a légkondit kivéve – nem képeznek kivételes luxust, ma már több tízezer ember rendelkezik ilyennel. Ha pedig mindezt nyaralóként szemléljük, akkor nyugodtan kijelenthetem: jó néhány orvos, ügyvéd, mérnök, vállat-igazgató, „üzletember” stb. a saját nyaralójában való pihenését semmiért sem cserélné fel egy ideszóló VIP „beutalóra”. Megítélésem szerint az egyetlen, ami itt „kritika” tárgyát képezheti, legfeljebb az étel-italárak – piaci szinthez viszonyított – leszorítottsága és ezzel összefüggésben e termékek itteni, pazarló jellegű, mértéket nem ismerő fogyasztása. Az étkezés folyamatos higiénikusságának ellenőrzésével, a felszolgálás tisztaságával és kulturáltságával, a strand felszereltségével, a szórakozási lehetőségek szélesebb körű biztosításával összefüggő, magasabb igényszint fenntartása, illetve mindezen költségek fedezetének az állami költségvetés terhére történő finanszírozása tényéhez, én a jövőben sem nyúlnék. Valóságát azonban kiterjeszteném valamennyi állami, szakszervezeti és vállalti/intézeti üdülőre: e kedvezmények ugyanis a dolgozók államának „beutalt vezetőit” és dolgozóit, egyenlő mértékben kell(ene), hogy megillesse.

 

 

Való igaz, a sétánk során látottak, tapasztaltak ismerősöm korábbi mondatait tényként igazolták vissza! – konstatáltam magamban. A partra, a füves területre kihelyezett nyugágyak, pihenő alkalmasságok, az árnyékot biztosító napernyők; a gyermekek részére létesített játszóterek és azok területén kivitelezett játszóeszközök; a vízi-bicikli, a különböző felfújható matracok, gumicsónakok, a vitorlás és a motorcsónak, továbbá az általam is szemrevételezett különböző játszási lehetőséget biztosító „játék-termek”, na és persze a szabadtéri mozi …, de még az igazi giccshangulatot árasztó – emberi „zabálásra” ingerlő – „büfésor” látványában - mint a társadalom külső valóságából, a kerítés kívülső oldaláról, e túllihegett Kánaán-rezervátum kellős közepébe csöppent, „irigykedő” idegen - sem találtam semmi kivetnivalót. A látottak-tapasztaltak viszont megerősítették a bennem berzenkedőt: nem jönnék ide – még VIP-beutalóval sem – üdülni, nyaralni, pihenni!

 

 

Közben, el(vissza)érkeztünk belépésem „kapujához”, ahol figyelmemet – ismételten – egy, mellettünk méltósággal, de a másik irányban elsuhanó, elegáns, fekete-színű személygépkocsi kötötte le. Hát ez az, amiről beszéltem neked érkezésem elején, mutattam a lelassuló – szemem által ellenben, csak a saját tulajdonú, Polski Fiat 126 (Kispolski) márkájú, autónak becézett járgányhoz szokott – autócsodára. Ki/kik ők? – kérdeztem és hova mennek?

 

 

A válaszhoz, fejvakarásra is szükség volt, majd a mondandót nagyon megrágva, zavart iróniával fűszerezve - vendéglátóm - mégiscsak belevágott a témába, először csak úgy ímmel-ámmal, fogvégről, majd igen hamar „műfajt” váltva – már nem védve a védhetetlent, a látszatra is alig adva – a való helyett az igazat kezdte mondani. Az ott – mutatott a „tétlenkedő” biztonságiak által felügyelt kerítést megszakító gépkocsi-bejárati kapura – Aliga 2, ahova az imént látott fekete-színű gépkocsik utasai mentek. Nem értem, váltam meglepetté? Énnekem – mint jelen ország, tanult állampolgárának – Aligát illetően csupán egyetlen pártüdülő-komplexumról volt /van tudomása.

 

 

A komplexum kifejezés – kezdődött a válasz – ezúttal igencsak találó, de az általad említett komplexumon belül kettő üdülőegység létezik: Aliga 1, ahol mi vagyunk és Aliga 2, ahova az általad megnézett gépkocsik viszik utasaikat. Oké, rendben: Aliga 1, Aliga 2, fogtam hozzá a helyzet tisztázásához, de minek közéjük ez a bizalmat nem keltő kerítéses választóvonal, a kapu és az érkezőket figyelő/ellenőrző biztonságiak? A kérdésemre kapott választ díjaztam - választékosan - egyszerre volt ironikus és humoros: „hát azért, hogy ők ne zavarhassanak minket, mi pedig őket”. Tudod – folytatta őszintén – ez nem egy szakszervezeti üdülő, ahol van A, B, C, esetleg D épület, amelynek beutaltjai az épületek között szabadon csellenghetnek … De, hát - szakítottam akadékoskodva félbe a magyarázatot - azonos párt emberei vagytok, minek közétek ez a méltóságot sértő, durva és látványos megkülönböztetést tükröző „kerítéses-választóvonal”? Igen, emberek lennénk mindannyian, azonos pártba is tartozunk, de – és ebben különbözünk – más a beosztásunk és a funkciónk. Jó, jó, kezdtem jogászosan tudálékoskodni: az alkotmány, amikor rögzítve kimondja: „A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje.” nem tesz különbséget párttag és párttag között. Ez így igaz, nincs is különbség, csupán munkamegosztás van közöttünk: „mi vagyunk a társadalom ereje, ők pedig ennek az erőnek a vezetői.” Egy pillanatig döbbenten néztünk egymásra, aztán, szinte azonnal és egyszerre, őszinte, közös röhögésre váltottunk. Majd minden „tehertől” megkönnyebbülten hozzáfűzte: egymás-közti megfogalmazásban, magyarra fordítva: mi vagyunk a hatalom birtokosai, ők pedig – ott – a hatalom (korlátlan?) urai! Akkor mi, most - fűztem tovább beszélgetésünk fonalát - nem mehetnénk oda, be!? Személyre szóló meghívó, illetve belépési engedély nélkül, nem! Tehát az ország egyenlői közül az elsők ott nyaralnak, azon, a kerítéssel elkülönített/elválasztott területen, mutattam kezemmel az eltűnő fekete személygépkocsi után, „Oázis a Kánaánon” belül, adtam hangot a fejemben fogant gondolatomnak?

 

 

Ha emlékszel mit mondtál a szobában, kávézás közben, az épületig történt besétálásunk során szerzett benyomásaidról: ez rosszabb, mint egy hivatali épület, ahol mindenkinek és minden egyes összefutáskor köszönni kell a másiknak, mert különben azt mondják rólad, hogy bunkó, neveletlen, faragatlan tuskó, beképzelt majom stb., minek következtében itt nyaralni, pihenni, kikapcsolódni, aligha lehetséges, ezért ide még VIP beutalóval sem jönnél … ez esetben, az általad oázisként minősített Aliga 2 területéről az első ismerkedő sétádat be sem fejezve, köszönés nélkül, vissza nem tekintve, futva távoznál. Az ott ugyanis, egy rideg, barátságtalan „hangulatú” terület, ahol még az egyes épületek, ha tetszik villák, sem kívülről, de belülről szemlélve sem igen nyernék el tetszésedet, szimpátiádat. Bár a villákat ott is emberek lakják, de mindegyikük önálló, csak magának való „szigetet” képezve, egymást lehetőleg kerülve éli mindennapjait, illetve a nem mindennapjait. Abban az oázisban nagyobbrészt (már) megállt az idő, s vele, egyes emberek gondolkodása is, a ma, de különösen a holnap, a hogyan tovább? – kérdését illetően. Az árbóc-kosárból a horizontot kémlelő matróz hiába üvöltene lefelé, feléjük: rövidesen vihar lesz, gyűlnek a fekete felhők …! E kiáltást - oda sem figyelve - itt lent, szinte már senki nem hallaná meg, kiváltképp értelmezni sem lenne képes!

 

 

Azt hiszem – ekkor támadt az érzés bennem – mintha elbeszélnénk egymás mellett: ismerősöm a jövőt kémlelve, én pedig a látottaknál - az embereket elválasztó, általam meg nem emészthető kerítésnél - leragadva.

 

 

**--**--**

 

Milyen érdekesen ironikus és kegyesen játékos is az élet, irányomban. Tudatalattimra rátelepedve - a halálosztó sorozatgyilkos vírus kényszerítette házi karanténból kiszabadulva - több mint 35 év elteltével Budapesttől – távolságilag – a Balatonhoz talán legközelebb eső tóparti gyöngyszemtelepülést ismét üdvözölhetem. Csak most nem lent a tóparton a sorsára hagyott, majd jó áron – az esetleg árulkodó nyomok tudatosan kiagyalt követhetetlensége miatt – többször is „gazdát” cserélt VIP üdülőben, ülve és sörözve, hanem a dombtetőn állva, egyedül fecsegve az elszállt irigy idő történéseivel. Nem csupán a korszellem iránti hűség kedvéért, de e kellemesen nyárelői napmeleg miatt is szívesen mondanám Leuconoénak: ne bosszantsuk a zord időt a bor le/megszűrésével jó nekünk a pincehideg érlelte palackos vörösbor is, hisz míg szánkon a szó, már a nap is tovatűnt, élvezzük hát a jelent míg van, nem várva ködös holnapokat, a vírus még amúgy is a hátunk mögött ólálkodik! De hát a közelben, sehol egy pince, s Leuconoé alakja is ködbe vész. Így jobb híján, egyedül elmélkedtem, tovább!

 

 

**--**--**

 

 

Nem szeretem a kerítéseket, soha nem is szerettem, légyen az fából, kőből, avagy vasból, tömör-, de akár rácsos, mintás felületű is. Minden egyes kerítésnél gyerekkorom félelmei kísértenek vissza. Iskolába menet-jövet egymást érték az ócska-rozoga tákolmányú, hézagos, hiányos-kitöredezett, lyukas, egymáshoz nem illeszkedő kerítések, amelyekhez odaérve üvöltő, ugató kutyák rohantak elő rejtekeikből – a nyakukon lánccal vissza nem fogottak pedig – teljes erővel nekiugorva a számomra védelmet nyújtó kerítésfalnak. Nem ritkán, a kitöredezett, hiányos felületen átbújva állták utamat a járdán, de gyakran, ha kitértem előlük még az úttesten is utánam merészkedtek. Egyszer, az egyik megharapott, azóta, ha póráz nélküli kutyát látok szemben közeledni, inkább kikerülöm, ha szükséges, akár egy utcatömbnyi kitérőt is képes vagyok miattuk tenni. Magamban a kérdés: minek a kutya, ha van kerítés, esetleg: minek az omladozó, töredezett, összeroskadni akaró kerítés, ahol egy ugató, fogát harapásra vicsorító kutya „jelképezi” és testesíti meg a külvilágtól elválasztó, másokat távol-tartó kerítést? Rideg, barátságtalan, kirekesztő érzést keltenek bennem a kerítések, különösen, ha céljuk emberek értelmetlen, ésszel nehezen felfogható el/szétválasztása, elkülönítése. Miként ez itt, Aligán (is) történik – a kiválasztottak és a különbeknél is még-különbeknek, a csupán különbektől történő elkülönítése céljából – a „párttestvérek” féken tartására, megzabolázására?? Emberi mivoltuk „megalázása” végett!? Anno, mind-e tényről - legalább, a magam számára, miért is - nem készítettem fényképeket, dokumentálás céljából, mert nem volt nálam fényképezőgép, persze az is meglehet, hogy tiltva volt, illetve meg sem engedték volna? Így most - csupán érzékeltetés végett - az interneten kellett keresnem valami eredetihez foghatót (1. kép , 2. kép), hogy legalább, ha képletesen is, de szemléltethessem az „élményt”: milyen is lehetett az, amikor valaki gyalogosan Aliga 2 kerítésének belső oldalához érve megállt és szóba állt, Aliga 1 éppen arra tévedett üdülővendégével. Ennek a fordítottja viszont – amikor Aliga 1 pihenővendége állt és a megszólalás lehetőségének reményében várakozott a kerítés saját felőli oldalánál, Aliga 2 egyik gyalogosan éppen arra bóklászó ő-főhatalmasságára – legfeljebb (árfelhajtó szerepet képezve) egy vicclap főoldalán válhatott volna valóra.

 

 

**--**--**

 

 

Szégyenkezés fog el a funkcióval „felruházott” kerítések, falak láttán. Mindehhez, Auschwitz-Birkenau „kerítései” között nyilvánvalóan még a rettenet is párosult. Aligai látogatásomkor - e mindenki számára kötelező penzumot - még nem tudtam magam mögött. Azóta ilyen, ember által ember számára tervszerűen kiagyalt és kivitelezett rettenetekkel Dachau, Mauthausen, Buchenwald és Bergen-Belsen „elhíresült” településein is találkoztam. Mit mondjak, a hányhatnék jött rám, amikor elmém emlékeztetett a tényre: hivatalból én is az élővilág állatfaj, embernek nevezett leágazásához sorolódom. Aligán akkor, a rettenetek előzményeként csupán a Berlin melletti sachsenhauseni koncentrációs tábor „élménye” állt a rendelkezésemre. Addig ugyanis ember készítette ebbéli szörnyűségeket csupán képekről, filmekről volt lehetőségem látni, de mekkora az „élménykülönbség”, moziban perec és pattogatott kukorica „zabálása” közepette, avagy a helyszínen szembesülni a tényekkel, ahol a tér dimenziói által láttatott valóság egyetlen perecmorzsát vagy üdítőitalbeli kortyot sem enged önként a szádba venni és öklendezés nélkül lenyelni. Az itt - 1973-ban - készített fotókat, az emberi élet végessége tényével, vesztesként történt szembesülésemet követően – valamennyi más fényképpel együtt – megsemmisítettem. Egyébként sem hitvallásom – Trianonként – az elmúlton való – a jövő látását elhomályosító – soha véget nem érő, fájdalmas rágódás. Így, az ott látott- és tapasztalt, halálérzést árasztó végtelen-hosszúságú drótkerítést, ezúttal is csupán az internet segítsége révén tudom pillanatképként illusztrálni (3. kép, 4. kép).

 

 

**--**--**

 

Elmém számára azonban ennél is szörnyűségesebb „élmény” e drótkerítést utánzatként viszontlátnom országunk egyes határszakaszain (internetes képek: 5. kép, 6. kép, 7. kép). Különbségként említve, igaz, ezekben még nincs áram – talán? – vezetve, s meghatározott méterenként a drótkerítés hosszúságát megszakító vadász-lesnek álcázott azonnali tűzparanccsal felruházott állig-fegyverzett katonákkal teli őrtornyok sem emelkednek. (Ez utóbbi állítás viszont egyszerűen nem igaz, hanem hazugság: (internetes képek: 8. kép, 9. kép). De hogy emez – a (ki tudja mit jelent titulusú) „keresztény” Európa védelme ürügyén öröklétűre kivitelezetten-tervezett „létesítmény” emberibb lenne az általa másoltnál, aligha hihető?! És még az is meglehet, hogy e felállított védelmi berendezés valamennyi cm²-re az éj leple alatt a vakbuzgó és Janus arcú itthoni egyházak vezetői és csapvízként folyóan prédikáló munkásai által mindenhonnan be/megszentelést (is) nyert?! Mindennek ellensúlyaként még mindig (talán örökké) a fülemben cseng a nürnbergi Igazságügyi Palota kiállítótermeiben, egy időben akár 4-6 csoport részvételével zajló idegenvezetői tolmácsolók közül az egyik hölgy magával ragadó semleges szenvedélyű megjegyzése: „… Hitler legalább abban korrekten(?) következetes volt … a német egyházakat nem kényszerítette arra, hogy háborúját és a németek fegyvereit, zászlóit megáldják, illetve az egyház vezetői formaruhájukban a párt rendezvényein demonstratíve megjelenjenek … hívő vagyok … nem tudom, hogy e tény hiányában a háborút követően hogyan tudtunk volna az egyházakkal egymás szemeibe nézni …?” Persze az sem tagadható, miszerint a német egyházak (és vezetői) előzetesen sem kaptak annyi ingyenes „alamizsnát”, szolgálataik „megvásárlása” céljából, mint amennyihez a magyarság lelkiségét és üdvét ápoló/gondozó/szolgáló(?) egyházak „könyörgés” nélkül hozzájutottak, s jutnak - folyamatosan - ma is?

 

 

**--**--**

 

De hagyjuk a kerítéseket, lépjünk eggyel odébb, a „falakhoz” (nem feledve: a fal is funkcionálhat kerítésként?). A keleti tömb országai ebben is fantasztikus teljesítményt produkálva, egyedülállót alkottak! Hál Istennek, nem örök időkre! A Berlini fal értelmetlenségéről most nem kívánok értekezni, hiszen e fal ténye az emberi ostobaságnak akkora hatványát képezi, amely talán még képletekkel sem lenne leírható. A Kínai nagy falnak – bár semmi köze nincs a magyarok védte keresztényi mítoszhoz – legalább volt valami kapcsolata az emberi értelemhez: Kína földműves lakosságának igyekezett védelmet nyújtani az arra „kalandozó” (portyázó?) betolakodni akaró nomád lovas (hun, kun, kipcsak és magyar ... Sic!) törzsekkel szemben. Hogy volt-e eredménye? Maradjon közöttünk, költői kérdésként! Mindezzel szemben a Berlini fal az előbb említett racionalitást megfordította és a feje tetejére állította: Nyugat-Berlin német-ajkú lakóit kívánta megvédeni a Kelet-Berlinből kitörni készülő német-ajkú testvéreitől. Hogy eme formációnak volt-e értelmes eredménye? Költői kérdésként, ez is maradjon közöttünk (a félhivatalosan terjedő információkkal szemben, egyetlen hiedelmet azonban érdemes cáfolni: e felállított „kerítésnek” szintén semmi köze nem volt Európa magyarok védte keresztényi cselekedetmítoszához)!

 

 

E „védelmi” szörnyűséget, Kelet-Berlinben, a X. VIT alkalmával volt szerencsém megtekinteni. A falfolyam – szocreál művészeti stílusban kivitelezett, 2-3 méter magasságú, szürke egyhangúságával és őrtornyaival félelmet keltő látványmonstrum (internetes képek: 10. kép, 11. kép, 12. kép, 13. kép, 14. kép, 15. kép, 16. kép) – fővárost „védő” szakaszának fellelésében, majd megközelítésében az NDK-ban dolgozó zenészbarátaim voltak segítségemre. A „látnivalót”, a 26 m magasságú 65-70 méter szélességű klasszicista stílusban épített Brandenburgi kapu Kelet-Berlin felőli részének tisztes távolságából vehettem szemügyre, amely távolsági területet a VIT eseményeire tekintettel, szalagkordonnal határolták körül (jelen internetes képek - 17. kép, 18. kép, 19. kép - a Brandenburgi kaput Nyugat-Berlini oldaláról láttatják). A fal szemléjét, idegenvezetőim útmutatásai és tanácsai szerint ejtettem meg. Miszerint, a szemből (különböző őrtornyokból, magaslati leshelyekről) távcsövekkel éberen figyelő, azonnali tűzparanccsal rendelkező katonák minden gyanús eseményre felszólítás nélkül is lőhetnek, ezért esernyőt, botot, messziről felismerhetetlen tárgyakat ne emeljek a magasba; villanóval, továbbá „hosszú csövű” messzelátóval felszerelt géppel sem tanácsos fényképezni, ja és rikítószínű öltözéket sem viselhettem, óvatosságból! Mindennek következtében - az általam látottakról - képekkel, illusztráció gyanánt, ismét csak a világhálóra támaszkodva szolgálhatok. Persze, ezek a fentebb bemutatott képek nem képesek hitelesen visszaadni a helyszínen látottak komorságát, drámaiságát, annál is inkább, mivel a fal látványától távolodva, a Világifjúsági Találkozó színes forgataga, vidáman fiatalos hangulata, a látottak és érzékeltek szívszorító hatásait egy idő után képesek voltak felülírva enyhíteni, majd megszüntetni. A rokonokat, barátokat, ismerősöket elválasztó, összesen közel 155 km hosszúságú (ebből kb. 37 km tégla-beton; kb. 67 km szögesdrót; átlagmagasság 2,5-4 méter; a megfigyelőtornyok száma 300 feletti) létesítmény szinte egyetlen éjszaka alatt, olyan gyors-ütemben került felhúzásra, hogy aki például esti mulatságra ment Nyugat-Berlinbe az másnap reggel a fal fizikai valósága miatt már nem térhetett vissza Kelet-Berlini otthonába. E védelmi falrendszer több mint 28 éven át (1961. augusztus 13-tól 1989. november 9.) képezett áthághatatlan választóvonalat, német- és német-ajkú emberek között. Bontásához – november 9-én – mindkét oldalról azonnal, egyforma örömmel és lelkesedéssel kezdtek hozzá (internetes képek: 20. kép, 21. kép, 22. kép, 23. kép, 24. kép). Időben később, a Brandenburgi kapu is visszanyerhette eredeti szépségét (internetes kép: 25. kép). A lebontott falból szuvenírként Magyarország is kapott néhány betonelemet, ezekből egy példány Budapesten a Terror Háza előtt (internetes képek: 26. kép, 27. kép) – kiállított tárgyként – bárki által, ingyen, jelenleg is megtekinthető. Idő közben - Berlin központjától nem messze - a bozótok rejtekéből - a „védelmi” falból, annak külső, extra védelmét biztosító vonalából - egy kb. 20 méter hosszúságú, kiváló állapotban lévő falszakasz is előkerült (internetes kép: 28. kép), amelynek műemléki helyszínként való elismertetésének eljárása, jelenleg is folyamatban van.

 

 

**--**--**

 

De ne ragadjunk le, egyetlen - emberi elme szülte, egyazon földrészen, valamikor egységet képező országban élő, azonos fajú, azonos kultúrájú, azonos nyelvet beszélő, reménytelen időre szólóan - embereket elválasztó megoldás mellett sem. Ezúttal viszont - a hatalmas távolság miatt - kénytelenek vagyunk repülőre ülni és több órát utazni úti célunk elérése, majd megszemlélése végett. Gépünk – 2012 áprilisában – Szöul nemzetközi repülőterén landolt. Szöul annak a földrajzilag Kelet-Ázsiában található Koreai-félsziget déli részén fekvő Koreai Köztársaságnak (Dél-Koreának) a fővárosa, amelynek az északi testvér-országgal (Észak-Koreával) való egyetlen közös szárazföldi határa egyben a kettőjük közötti – feszültségektől sem mentes – (el)választóvonalat is képezi. Észak- és Dél-Korea ugyanis 1945. augusztus 15. egy államot alkotott. A két „testvér” között az 1950-ben kirobbant koreai háború azonban – egyik fél katonai győzelmét sem eredményezve – 1953-ban csupán tűzszüneti egyezménnyel ért véget. Ez viszont - békeszerződés hiányában - csak „ideiglenes jellegűnek” mondható, amely miatt a két ország között jogi értelemben vett állam/országhatár sem húzódik. Ennek következtében az említett két országot a szárazföldön államhatár helyett egy un. demilitarizált (DMZ) övezet (29. kép, 30. kép; internetes kép: 31. kép) zárja/választja el egymástól. Ezen övezet – szaknyelvi elnevezéssel: demarkációs vonal – hossza 285, míg szélessége 4 km. Területére, amelyet nyílt tűzparanccsal rendelkező hivatásos katonák őriznek, senki nem léphet, mindez már csak azért sem lenne tanácsos, mivel ez az övezet - a világ egyik legjobban felfegyverzett területének minősülve - tele van aknákkal és tankcsapdákkal. Annak ellenére, hogy e „választóvonal” anyaga se nem fa, se nem kő/beton, se nem vas/acél, illetve áthághatatlan drótsövény - említettekhez képest - mégis sokkal hermetikusabban képes a két fél egymás közeledését megakadályozni, illetve kizárni. E ténnyel csupán „tisztelgek” az emberi elme találékonyságának kimeríthetetlen tárháza előtt: embereket tehát – akár összetartoznak akár nem – eredményesen egymástól elzárni/távol tartani, nem csupán tömören kivitelezett eszközökkel – Kínai nagy fal, Berlini fal – avagy koncentrációs táborokban, áram alatt tartott drótkerítésekkel lehet, hanem demarkációs vonal létesítésével is (és még ki tudja, hogy mivel …?). A szóbeszéd szerint az illetékesek, e létesítmény védelmét illetően, ugyancsak nem tartottak igényt a magyarok „keresztény Európát védő” évezredes tapasztalataira?

 

 

Persze, az „ember” olyan „élőlényfajta”, akinek igazán mindig csak a saját kínja fáj. Így aztán vannak, akiknek emberi mivoltát az említett „kerítések” sértik, nyomasztják, míg mások, ezt idegenforgalmi „nevezetességként” látogatják, és fényképezik, akár komoly anyagiakat is áldozva (utazás, szállás, belépti díj stb.) e másoknak fájdalmat, szenvedést okozó „látványosságok” megtekintésére. Ennek köszönhetően a Szöultól kb. 55 km-re lévő, ember által alig lakta Panmunjonba csak úgy özönlenek a kíváncsiskodó turisták. Innentől kb. egy kilométerre található ugyanis az a szinte kör alakú földdarab, amit Észak- és Dél-Korea közösen felügyel: Közös Biztonsági Terület (műalkotásban lásd a 32. képen). Említett város legizgalmasabb látványosságát azonban nem ez, hanem az a kék színű épület képezi, amelyben a két Korea „alkalmazottai” szoktak találkozni és tárgyalni. Mindezen látnivalók viszont nem csupán költségesek, de nem is veszélytelenek. Éppen ezért ide nem lehet tetszőlegesen, akármivel vagy akármikor érkezni. A helyszínt Szöul meghatározott helyéről, meghatározott időben induló konkrét buszokkal lehet csak megközelíteni. Viszont nincs sorban állás, mivel ide, a kék épületbe csak az juthat be, akinek a látogatás tényét visszaigazolták (három sikertelen próbálkozást követően a negyedik lehetőségkor már nem tartózkodtam az említett fővárosban). A jelentkezés elfogadásának visszaigazolása azonban csak a siker felét jelenti, a belépéshez ugyanis előzőleg, egy nyilatkozatot is ki kell tölteni és azt alá is kell írni: miszerint a látogató a saját felelősségére érkezett e veszélyes területre, továbbá elfogadja, hogy megsérülhet, de akár meg is halhat egy ellenséges támadás következtében. További fontos követelmény: a látogató ne nézzen a szolgálatot teljesítő katonák szemébe, ne mutogasson feléjük, ne szóljon hozzájuk és semmilyen más módon ne próbáljon velük kapcsolatba lépni, valamint be kell tartania a szigorú öltözködési szabályokat is: tilos a kék farmer, a rövidnadrág, vagy más kirívó ruha viselése! Tekintettel, hogy részemről a látogatás nem jött létre, így a lehetséges „élményt” csupán az internetről nyert képekkel tudom illusztrálni. Az épület mindkét oldalát az ENSZ szolgálatában álló katonák figyelik (33. kép, 34. kép), az épületbe belépő „kíváncsiskodókat” négy ENSZ „katona” vigyázza (35. kép, 36. kép), őket pedig az észak-koreai katonák az ablakokon keresztül (37. kép) tartják szemmel. A képen jól látható a két Korea – Észak-Korea (baloldal, sárga homokos talaj), és Dél-Korea (szürke, kavicsos talaj) – között húzódó, téglalapokkal jelzett demarkációs vonal – internetes kép: 38. kép - (mint elválasztó „fal”).

 

 

Nem sokat sopánkodtam a kék épület meglátogatásának sikertelenségét illetően. Helyette, megnéztem a vonatállomást, amelynek egyik fele – az utazóközönség tekintetében – zavartalanul működött (39. kép), míg a másik – a turisták részéről ugyan látogatható volt, de funkcionálása – utazóközönségi szempontból (még) az Észak-Koreai fél megnyitására várt. Mindennek megtörténtéig a vonat Szöulból ugyan elindult, de aztán Dorasan állomáshoz érve visszafordult (40. kép). Pedig a sínek jól karbantartottan a helyükön voltak és még egy teljesen új állomás (41. kép) is a rendelkezésre állt ahhoz, hogy az utasok leszállás nélkül (tovább) folytathassák útjukat akár Észak-Koreába. Mindez azonban egyelőre csak délibábos reményként élhet a koreaiak gondolatvilágában. E problémát Berlinben, a fal fennállásáig, „európai eleganciával” hidalták át: az NDK területe alatt az áthaladó nyugati szerelvények nem álltak meg, egyetlen kivétellel, a pályaudvarnál (Bahnhof Friedrichstrasse), amely állomás viszont nem csupán átszállási lehetőséget biztosított az S-Bahnra, de egyben határátkelőként is funkcionált. Természetesen mindezért a „szívességért” a nyugatiak (valutában) fizettek a keletieknek.

 

 

Elmélkedésemet, az említett pályaudvarnál (Dorasan állomás) tapasztalt és a berlini megoldás közötti különbségről a fogyó idő szakította félbe, indulnom kellett az alagút-látogatás csoporthelyszínéhez. Az idegenvezető által mondottak szerint Észak-Korea szám szerint 25-30 titkos alagutat ásott ki Dél-Korea felé. Az „elkészültek” közül eddig - hivatalosan - négynek a kilétére derült fény. Ezek közül az un. 3-as számú alagutat (42. kép) néztük meg, amely egyben – katonai szempontból – a legjelentősebb is. Ennek az alagútnak a járatát a Szöultól 44 kilométernyire fekvő Panmunjon közelében fedezték fel 1978 októberében. E járat 1,7 kilométer hosszú, 2 méter magas és 2 méter széles. Az alagút, a föld felszíne alatt 73 méter mélységben húzódik, paraméterei alapján - katonai szakértők szerint - óránként akár egy-egy hadosztály (30 ezer könnyű fegyverrel felszerelt katona) átvonulására is alkalmas lehet. A „vakondtúrás” e különös módját elszenvedő fél sérelmén felülemelkedve - bár időben viszonylag későn, de - felismerte mindebben az üzleti lehetőséget és az alagutat 2009-ben múzeumként megnyitotta, látogatását pedig a nagyközönség számára is lehetővé tette. Ennek következtében az alagútból 265 méter a demarkációs vonal széléig kis vonattal (internetes kép: 43. kép), de gyalogosan is bejárható. Ennél tovább azonban nem tanácsos (nem is lehet) haladni, mivel Dél-Korea, tartva egy esetleges meglepetésszerű támadástól, a demarkációs vonal alatti e földterületet - a látogatható részt követő 500 méteres szakaszt - akadályokkal és betonfedezékkel biztosított géppuskaállásokkal torlaszolta el, illetve a területet elaknásította. Az „üzleti” vállalkozás beválva meghozta gyümölcsét, évente a kíváncsi turisták tízezrei keresik fel e nem mindennapi látványosságot. A nézelődésben elfáradt turista pedig a múzeumlátogatás üzleti szokásainak megfelelően – szusszanásként – szuvenírt, illetve szögesdrótból, repeszekből összeállított „ajándékcsomagot” továbbá „látogatási” bizonyítványt is vásárolhat magának és ismerőseinek.

 

 

A belépődíj ára csomagban, árukapcsolással – sávos csökkenéssel – jóval olcsóbb volt. A csomagot mindenki maga állíthatta össze, a válogatási választék pedig önmagáért beszélt. Volt benne sok minden: például, látogatás utáni filmvetítéssel, kérdezési lehetőséggel egybekötött, a szakszerű és biztonságos alagútásásról szóló előadás meghallgatása; az alagútásáshoz nélkülözhetetlen - gondosan összeválogatott - eszköz-egységcsomag; az alagútásás megkezdéséhez kedvezményes földterületbérlése; az alagútásás idejére kedvezményes – egyéni igény alapján válaszható – szállodai szolgáltatások nyújtása; a halál esetét is magában foglaló baleset-biztosítás stb.

 

 

Volt értelme a csomagban történt mazsolázásnak, dicsértem meg, magamat: a kisvasút mellőzésével az alagútba gyalogosan lemenni, majd visszajönni – utóbb megállapítva – nem is volt olyan egyszerű vállalkozás. A lejtőn, mindig könnyebb az út lefele, mint vissza, az emelkedőn felfele közlekedve, ráadásul nyirkos, sáros és emiatt csúszós úton, ha ezt tudom, akkor biztosan túracipőben jövök alagút-látogatóba és nem férfifélcipőben. Lent hideg és kellemetlen huzat uralkodott, minél lejjebb mentem, annál dunsztosabbnak éreztem a levegőt, amelynek következtében légzésem nehézkessé vált, ráadásként a fülem és az orrom is kezdett bedugulni, a szemem a huzattól könnyezett, a váll és derékízületem pedig egyre jobbon hasogatott. El nem tudom képzelni hogyan, lehet egy 40-50 cm átmérőjű vakondtúrásban csúszva, mászva, homokkal, porral a szemben, szájban, levegő nélkül fulladozva akárcsak kettő métert is előrehaladva megtenni? Ott pedig nincs visszafordulás! Aki – annyira ostoba, hogy – mindezt a hivatalos propaganda hatására képes elhinni azt kényszeríteni kellene, hogy e vakond-akciót filmfelvétellel dokumentáltan mutassa be, amelyet aztán a királyi televízióban legyen kötelező virtuális tornaóra keretében közreadni, középiskolások számára! Alig vártam, hogy végre a huzatmentes előadóteremben lehessek, áldottam a jó szerencsémet, hogy a belépőjegy megvásárlásakor hagytam magam a filmvetítésre és az előadás meghallgatására rábeszélni.

 

 

A terem valóban kellemes klímájú volt, akusztikája ellenben csapnivaló, a film szövegéből alig értettem valamit, majdnem el is szunyókáltam alatta. Az előadó azonban kellemes és tiszta kiejtésű férfiember volt. Bemutatkozott, majd megnevezte a szervezetet, amelynek képviseltében (tagjaként?), nevében fog előadást tartani, valamilyen, civil szervezet, amelynek feladata a veszély előzetességének (?) … az ember és az élőlények mentése …? Az említett tevékenységet azonban csak nem sikerült a magam számára értelmes mondatként összehozni, kérdésre jelentkeztem, örült a kérdésnek, végül a jelenlévők segítségével ötünknek különböző nyelveken és szakmai hozzáértéssel sikerült a feladatkört mindannyiunk megelégedésére összeraknunk: veszélyt (katasztrófát?) megelőző, emberi életet mentő szervezet?!

 

 

Megkérdezte, honnan jöttem, megneveztem az országot, nem volt neki ismerős, majd a földrészt is megemlítettem, ez alapján sem tudott minket beazonosítani. Ki a kancellárunk? Nevesítettem! A fejét rázva jelezte felém, ezt a nevet még nem hallotta. Kérdezte, hogy volt-e már itt „kézfogáson”? Nem értettem, hogy jön ide a kézfogás? Magyarázni kezdte: neki van egy nagy fényképalbuma, telis-tele azon jelentős személyek kézfogójával/kézfogásával, akik a demarkációs vonal felett az északi fél megfelelő funkcionáriusával kölcsönösen kezet fogtak, majd egymást meginvitálták a másik fél térfelére történő átlépésre. [Biztos vagyok benne, ma már ez az - időben jóval későbbi kettő - esemény (internetes képek: 44. kép, 45. kép, 46. kép) is az albumot díszíti és gazdagítja.] Válaszoltam: ami késik, nem múlik, elérkezik az idő, amikor – egy népi-konzultációt követően – itt, a túlsó oldalon, hosszú sorokban fognak várakozni az emberek, hogy sorra kerülhessenek a vonal fölötti vele való kézfogás megejtésére, nagyon akaratos, kitartó és ambiciózus ember, előbb-utóbb az önénél is vastagabb fotóalbummal fog rendelkezni. Előadónk csak hajlongott és mosolygott, aztán meg mosolygott és hajlongott, majd amikor végre szóhoz engedtem jutni, arról érdeklődött, hogy minálunk hogyan is nevezik az előbb említett tevékenységet és szervezetét? Hű-ha, néztem körbe kétségbeesetten, ez nehéz feladat lesz mindkettőnk számára, én is mosolyogni és hajlongni kezdtem. Aztán belevágtam a lehetetlen közepébe: lassan és szótagolva mondtam, először magyarul, hogy megértse: ka-taszt-ró-fa-vé-de-lem! Az eredmény angolul sem jött össze, végül a jelenlévőkkel közösen összeraktuk, elcsodálkozott: náluk a veszélyt/katasztrófát mindenki megelőzni akarja, majd, pedig ha mégis bekövetkezett, akkor meg menteni a menthetőt, nem érti, nézett rám kérdőn, mi szükség van a bekövetkezett katasztrófa esetén annak védelmére, hisz ekkor már a mentéssel kellene foglalkozni? Furcsa ország, furcsa szokások, furcsa emberek, rázta a fejét állandó mosolygás közepette. Ez igaz, helyeseltem, de ennek ellenére nem árt, ha megismerkedik ezzel a furcsa néppel és nemzettel, ugyanis mi védtük az egész keresztény és katolikus Európát a törökkel szemben, erre abbamaradt a folyamatos mosolygás, nem értette, hogy jön ide a török? Fordítás és magyarázat helyett egy névvel válaszoltam: Jumurdzsák, erre megcsillant a szeme!

 

 

Az előadó a témát - történelmi időbe ágyazva - nagyon messziről indítva kezdte: bemutatta a kalandozásaikat vezette - a szentek előszobájában várakozó, már - boldoggá avatott vezéreket, majd a szent király által kiszemelt haza, elfoglalása történetét. Itt, a huzat-nélküli kellemes légkörű teremben – el nem ítélhető módon – egy kicsit elszundikáltam, az események fonalát már csak attól a jelentős fordulattól sikerült ismét figyelemmel követnem, amikor az előadó a történelmi események sodrában az északi testvér hirtelen meggazdagodásának történetéhez ért. Történt, hogy a szent király álmában egy égi jelet látott, felébredésekor azonban, szürke-vaksága miatt nem volt benne biztos, hogy keresztet, vagy félholdat látott-e, ezért a meghódított országát pallósával kettészelve, északra és délre osztotta. Az északiak kapták a keresztet, automatikusan keresztény-katolikusokká nemesedve, míg a déliek a félhold birtokában Allah követőivé váltak. Az északiak a kereszt sugallatára az állami vagyont privatizálták, minek következtében a lakosság döntő többsége egyik napról a másikra, meggazdagodott. A déliek, nem szeretvén dolgozni, kapitalizálódtak. Mivel a királysági államformát mindkét testvér elvetette, helyette - más nem lévén - a köztársaság demokratikus, rögös útját választották, az egyik il. a másik lib. előtaggal. Az il-beliek, szorgos és kitartó közmunkájuknak köszönhetően – egyre jobban teljesítve – érzékelhető és látható módú gyarapodásnak indultak. Ezzel szemben a lib-beliek marakodtak, egymást lesve korrumpálódtak, óriási irigykedést involválva maguk között. Leginkább azonban északi testvéreik szabad, jóléti világára vágytak. A leggazdagabbak és az értelmiségi családok - meg akik nyelvvizsga nélkül váltak azzá - farizeus módon, gyerekeiket arra készítették fel, hogy inaséveiket – az adott szakma gyakorlati fogásainak elsajátítása végett, vándorútra kelve – az északi rokonnál töltsék ki. A család, egy életen át kuporgatva, megvonva magától szinte mindent, de előteremtette a gyerek számára a vízum kiváltásához szükséges nem kis-összeget, ráadásul konvertibilis valutában. Persze, a felszabadult inas, mesterré válva, gyerekkora nyomorába, már nem akart visszamenni, családot alapítva, majd megszerezve az il-rokonok állampolgárságát, északon maradva, letelepedett, vállalva a törvények által havi fix-összegben megállapított támogató-apanázs hazautalását.

 

 

Egy idő után a helyzet azonban kezdett eldurvulni, mindkét oldalon. Dél nem nézte jó szemmel a felgyorsult lakosságfogyást, a társadalom elöregedését, az Északiak agyelszívó mesterkedését. Az Északi rokonak pedig megelégelték a vegyes vallású házasságok számának megugrását, a katolikus-keresztény házasságkötések, keresztelők, bérmálások és temetések stb. számának rémisztő csökkenését, továbbá a muzulmán templomok gombamód szaporodását. Az egyensúly helyrebillentése végett a Déliek, a kivándorlás szigorítására törvényt alkottak: családonként – mondta ki a salátatörvény – csak egy személy kaphat kiutazásra engedélyt, míg éves viszonylatban a nemek arányának egyenlőnek kell lennie, továbbá: a kiutazónak – meghatározott, jelentős összegű „muszáj-hazajönni” államkötvényt vásárolva – kauciót kell adnia, amely összeg vissza nem térés esetén az időskorúak ellátásáról gondoskodó állami pénzalapba kerül. Az Északiaknál a zsinat - a katolikus keresztény értékek védelmére hivatkozással - kétharmados bátor-többséggel - egyházfői döntést hozott: a Déli testvér északon letelepedési engedélyt csak katolikus-keresztény házasságkötést követően, születendő gyermekének megkereszteltetésére, katolikus-keresztény szellemben történő nevelésére/neveltetésére tett, írásos ígérvénye mellett kaphat. A döntés értelmében, az előírtak anyagi megváltásának helye nincs!

 

 

Az eredmények – egy jó ideig a hozott döntések helyességét igazolva – hozták is az elvárt gyümölcsöt. Mígnem a Déli részen egy bizonyos Berry von Wukondnici fedőnevű főúri családból származó jogászi végzettséggel rendelkező kettős állampolgár kiskaput nem vélt felfedezni az északiak zsinati döntése hétköznapi értelmezését illetően. E tény először csak elmérgesítette a két testvér egymás közti „békés” viszonyt, majd kellemetlen konfliktusokat kezdett gerjeszteni. A „kékvérű” jogász a televízió-nyilvánossága előtt állította: a zsinati döntés nem bír normatív kötőerővel, minek következtében a döntés tartalma nem írhatja felül a kínaiak által kidolgozott nemzetközi jog normáit, így azok a Déli polgárok jogviszonyait jogérvénnyel nem alakíthatják. Az Északiak, a titkosszolgálat segítségével azonban kiderítették, miszerint a jogászkodó személy érvényes diplomával nem rendelkezik, mivel a Déli törvények szerinti kötelező nyelvvizsgát mind a mai napig nem tette le. Az érintett személy válaszként arra hivatkozott, hogy annak, aki egy másik állam nyelvét hibátlanul beszéli, nem kell nyelvvizsgát tennie, elég csupán e hivatkozott nyelvtudási tényt, okiratilag valószínűsítenie, ennek pedig nincs különösebb akadálya, hiszen az Északiak nyelve és annak folyékony beszélése egy másik ország nyelvének minősül. Az Északiak kérésére azonban a szakma, Déliek kamarája állást foglalt az ügyben, ennek értelmében: az említett okirat hiteles másolatának becsatolásáig az ily módon érintett személy „jogászkodni ugyan jogászkodhat, de ügyvédi tevékenységet nem láthat el!” A döntést megtámadó panaszt a Déliek Alkotmányolvasó Bírósága – 15-15 arányban az elnök szavazatával (5 előterjesztésében akadályozott különvélemény, 3 amicus curiae vélemény, 3 írásbeli-, 4 szóbeli ellenvélemény, illetve 6 párhuzamos indokolás, 8 csatlakozó a párhuzamos indokoláshoz) – meghozott, a sajtó kizárásával kihirdetett döntésével visszautasította. Főhősünk Északi féltestvére, értesülve a katolikus erkölcs, uralkodó értelmezésével össze nem férő turpisságról nevét – elhagyva a „von” megtisztelő címet, továbbá felvéve az „Ákos” kiegészítő előtagot – Ákos-Berry Wukondnici-re módosíttatta.

 

 

Az események azonban gerjesztően hatottak mindkét testvér-ország társadalmára: az Északiak Ákos-Berry Wukondnici szervezésével katolikus-keresztény békemenetet hirdettek, amely elérve a határ Észak felőli részét annak 265 kilométer hosszán egy-soros fáklyás élőláncban rendeződve 24 órán keresztül hangosan virrasztva demonstráltak. Ezzel szemben a higgadt Déliek „törni-zúzni-kiabálni” jelmondattal tüntető-felvonulás keretében vonultak ki a közös határ Dél-felőli részére, majd ott soraikat rendezve tüntetni kezdtek. Mindeközben a két testvér-ország államfői a demarkációs vonalra keresztben kihelyezett tárgyalóasztalnál egymással farkasszemet nézve tárgyaltak a hogyan tovább rendezés kérdéséről. Az Északiak a zsinat elnöke mögé egyként felsorakozva – a keresztényi erkölcs értékeinek ellopása megakadályozása végett – a határ teljes hosszán, a saját oldalukon, egy 5 méter magas átláthatatlan és áthatolhatatlan egybefüggő falrendszer felépítését javasolták. Ezzel szemben a Déliek humanitárius okokra hivatkozva csupán hasonló magasságú és egybefüggő szögesdrótkerítés felhúzásával értettek egyet, amely este vakító reflektorfényt sugározna a szembe-szomszéd kerítésfalára. Végül, a Jogász-Bölcsek mindkét-oldali Közös Társasága ajánlását elfogadva született a mindent eldöntő megoldás: a demarkációs vonal területét - szélességét 5 km-re kibővítve, felszántását és besózását követően - közösen elaknásítják.

 

 

Úgy tűnt, hosszú-időre mindenki hátradőlhet kényelmes karosszékében és az élet értelmén játékosan továbbelmélkedhet. Egészen addig csend és „béke” honolt e sokat szenvedett testvérpár mindkét társadalmára, amíg a Wukondnici dinasztia Kárpát-medencei sorosorsos oldalágából kinőtt egyik fiú unokatestvér szerencsét próbálva ki nem vándorolt az USA-ba és ott munkájával, „furmányosságával” vagyonát több milliárdértékű nagyságúra nem duzzasztotta. Segítségével, befektetési lehetőségeket keresve jutott el e Kelet-Ázsiai földrész már említett két ország-együttese Déli felére. Itt pénzhez szokott szimatbarométere jelezte, miszerint e társadalom tagjaiban politikailag túlteng az Északra-jutás vágya, amelynek érdekében óriási tenni akarási energia halmozódott bennük fel. Furmányossága szerint az elméjében megfogalmazódott ötletenergia segítsége révén – az anyagmegmaradás törvénye szerint – munkáskezek százezreit cselekvésre serkentve annyi földalatti folyosót, alagutat lehetne a demarkációs terület alatt 50-70 méter mélységben fúrni, ásni, vájni, kaparni stb., amelyen a Déli társadalom átáramolva magához ragadhatná az Északiak területét a két országrész békés egyesítése végett. Informátorain keresztül elhíresztelte, hogy a demarkációs terület alatti földrétegben a tudományos folyóiratokban közzétett tanulmányok szerint aranylelőhelyek bújnak meg, amelyekben az aranyröghöz könnyed ásással viszonylag hamar hozzá lehet jutni, busás jövedelmet húzva belőle. A híresztelési folyamat előtt azonban felvásárolta a demarkációs vonal közelében fekvő legértékesebb földterületeket, amelyeket aztán aranylelőhelyként bérbe adott az aranykeresőknek, egyben valamennyi földterületbérlőnek jutányos áron felkínált egy-egy általa összeállíttatott, az aranyásáshoz nélkülözhetetlen szerszámokból, technikai eszközökből álló szerszámcsomagot. Vették-vitték, mint a cukrot! A csomag legértékesebb szerszámát az a 60 cm hosszú-nyelű tábori ásó képezte, amelyet az aranyásónak mérceként is használva, függőleges helyzetben, maga előtt tartva-tolva és szemmel figyelve kellett tevékenykednie. Munkája akkor volt sikeresnek tekinthető, ha az említett módszerrel a biztonságos előrehaladás mellett a balesetmentes visszajutás feladatát is sikeresen teljesítette.

 

 

Ezerszámra tódultak a meggazdagodni vágyó aranyásók, hogy lyukat, üreget, járatot, földkéreg alatti folyosót, alagutat, tunelt ásva, vájva, fúrva, faragva jussanak a demarkációs vonal alatti földrétegbe. Jól ment az üzlet, a kitermelt homok, kő, kavics, agyag, érc stb. kupacokba halmozva sorakozott a bérelt földterületek szegleteinél, vevőre várakozva. Mindezt a jövést-menést, sürgés-forgást egy idő után nem nézték jó szemmel az Északi szomszédok. Tenni kellene valamit, érdemlegeset, hajtogatták naphosszat. E felhívás eljutott a Wukondnici dinasztia vérségi alapon kötődő Kárpát-medencei orsossoros oldalághoz tartozó bányászattal foglalkozó középső fiúhoz is. Az üzletelésnek nevezett seftelés tőle sem állt távol, különösen, ha az állami dotációval és zsinati biztatással párosult. A titkolt cél, apáik Szent földje tulajdonlásának teljessé tétele, a Déliek által birtokolt országrészterület visszaszerzése volt. Az oldalági – egyébként szintén zsidó származású – rokon rafinált tervének megvalósításához megnyerte a zsinat teljes papi létszáma egyöntetű támogatását, mellé pedig a reá karcsúsított hatalmas összegű pályázati dotációt. Ez utóbbiból Délen, megvásárolta a bérelt földek szegleteiben, kupacokban kényszer-tárolt, az ásással kitermelt és felszínre hozott anyagokat, amelyet nagyoló különválogatást követően, jó pénzért építési vállalkozóknak továbbadott. Ez volt a terve az Északon kitermelt hordalékot illetően is. Itt azonban komoly – a zsinat által ellenében támogatott – a hatalomhoz is több szállal kötődő „vetélytársakkal” került szembe. Ezen, számára előnytelen alkufolyamatban csak kellő „zsarolással” tudott előnyhöz jutni: addig nem árulja el a Szentföld visszaszerzésére szőtt tervét, amíg a kitermelt építési anyag eladásából származó legalább 75%-os részesedéséhez kellő garanciát nem kap. Megkapta! Elképzelése szerint minél hamarabb ők is látványos járat, folyosó, alagútásásába, létesítésébe kezdenek, de csak a velük szemben ásó Déliek baloldalától nyugati irányban számított 2-3-400 méterrel odébbról indítva, a Déliek földfelszíntől számított 70 méter alatti szintje helyett ők már 30-40 méter mélységben érnék el az ezt követő vízszintesen tovább, előre, Délnek haladó irányt. Majd, amikor az 5 kilométeres távolságból 3-at már ledolgoztak, akkor vezényszóra részükről mindenki visszavonulna és a kiásott járatokat - vízzel elöntve és telítve - elárasztják, amelynek súlya alatt e járatok a Déliek járataira nehezedve azokat szétnyomva összeomlasztják és betemetik. E beszakadás erejétől és mozgásától a telepített aknák felrobbanását követően a meglepett Déliek megrökönyödésére a robbanások helyén keletkezett tátongó bombatölcséreket áthidaló - előre gyártott és összeszerelhető - gyors-hidak lefektetését követően a hadsereg gyors ütemben átvonulva rajtuk a csatában győzelmet arat és megnyerik a háborút. A kötendő békeszerződés egyik feltétele a Déli terület átadása és az átvett lakosság teljes - hittérítő – elkeresztényesítése lenne.

 

 

Ezt követően a terv jó ütemben, az előzetes elképzelések szerint alakult és haladt előre. A Déliek, az egészből mit sem sejtve, vidáman lapátolva és ásva keresték a „beígért” aranyrögöket, egyelőre mindhiába. A hatalmas üzletet kitervelő ötletgazda már kezdett azon gondolkodni, hogy a munkakedv fokozása érdekében titokban, a megkezdett járatokban földbe ágyazva, néhány milliót érő aranyrögöcskéket helyeztet el az éj leple alatt ötletszerűen, szétszórva. Az Északiak „Isten, haza, család” jelmondatot skandálva dolgoztak szorgalmasan, mivel rohamosan közeledett az előre betervezett határidő amikorra a 3 kilométeres távolságot el kellett érniük, talán még 2-300 méter lehetett hátra. Ekkor azonban előre nem tervezett/nem tervezhető természeti katasztrófa következett be: hirtelen akkora mennyiségű csapadék hullott az égből egyszerre egy időben azonos területre, amely mennyiség özönvízszerűen öntötte el az összes felsőbb, Északiak által vájt járatokat, majd a leesett csapadékvíz időben nem sokkal később a Déliek alsóbb járatait is elérve, azokat is telíteni kezdte. A leesett csapadékvíz gyorsasága és egyesült erejének sodrása lehetetlenné tette a visszafordulást, a gyors kijutást a járatokból. A hatalmas mennyiségű víz átmosta és meggyengítette az Északiak által kivájt járatok talaját, aminek következtében e hatalmas mennyiségű és tömegű talajföld kártyavárként – esélyt nem adva a menekülésre – omlott a Déliek vájta alagutak tetejére, az pedig nem bírva megtartani a hirtelen érkezett roppant súlyt mindent mi alatta volt be- és maga alá temetett. „A baj bajjal jár”(másként szólva: a baj nem jár egyedül) tartja a népi mondás, jött is a másik, mindjárt és hívatlanul: az átázott föld egyszer csak teljes terjedelmében remegni, majd hangosan morogni kezdett, lökéseire az átázott talaj mocsárrá változott, a lerakott aknák pedig egymásnak ütődve és a beomlások miatt egymásra esve tűzijátékszerűen, egymást követve iszonyatos hangot adva kezdtek felrobbanni. A mindkét oldalon időben riasztott mentőalakulatok a katasztrófa helyszínére érve csupán tétlenül, tehetetlen dühvel nézték a természet és az ember keze alkotta bombák által véghez vitt szörnyű látványt nyújtó pusztítást. Az események elcsendesedését követően a mentőalakulatok azonnal munkához láttak, de egyetlen (ép) holttestet sem találtak a demarkációs övezet területén. Az ott keletkezett iszap és mocsár keverékének több köbmétert kitevő masszájának a kiemeléséhez pedig, már nem volt értelme hozzáfogni. A demarkációs övezet területe több ezer Északi és Déli ember szörnyű temetőjévé vált.

 

 

Másnap reggel, a két testvér-ország államelnöke a demarkációs „vonal” aknáktól megtisztított nyílt területén Békenyilatkozatot írt alá és tett közzé:

 

- egyrészt, saját országuk területén három hetes nemzeti gyászt rendeltek el;

 

- másrészt, mindkét fél garanciát vállalt az elkövetkezendő 50 évre kiterjedően a demarkációs vonal térségében saját területéről kiindulva a másik országa irányában semmiféle „ásási” műveletet nem hajt végre!

 

 

A Bekövetkezett szörnyű katasztrófából okulva az Északiak - a következő tanévtől kezdődően - elrendelték a NAT (Nemzeti Alaptanterv) „Szakmai tantárgyak” „Elmélet” fejezetének kiegészítését a „szakszerű és biztonságos alagútásás” című tantárgy heti 2 tanórában történő kötelező oktatásával. Mindezt az intézkedést a Déliek is megtették, néhány különbséggel. Az óvodákra nézve előírták: minden óvodaévben, félévente legalább egyszer erre a célra megfelelő homokozóban a „hogyan kezdjünk alagutat ásni” szemléltető foglalkozás megtartását. A szakiskolák tekintetében heti 3 órában kötelezővé tették a „szakszerű és biztonságos alagútásás” című tantárgy komplex jellegű – elmélet, szerszám- és használatismeret, gyakorlati kivitelezés – oktatását, amelyhez meghatározták a tantárgyat oktatóval szembeni követelményeket is: e foglalkozásokat csak bányát látott, kivitelezésében és hasznosításában is részt vett (migráns alagútban oda-vissza már közlekedett) alagút-, bányaépítési szakvégzettséggel, de legalább vizsgázott szakismerettel, a bányamentés ismereteiből tanúsítvánnyal rendelkező személy vezetheti. A tantárgyból eredményes szakvizsga-bizonyítványt pedig csak az a személy kaphat, aki a hallgatók által közösen ásott legalább 10 méter hosszú „migráns” minőségű alagútban egy minimum 60 cm hosszúságú tábori ásót függőlegesen maga előtt tartva az említetten kivitelezett járatban az oda-vissza utat - jelentősebb falomlás okozása nélkül - eredményesen teljesíti. Végezetül, azonnali hatállyal elrendelték: aranyásási munkálatokra engedélyt csak az a személy kaphat, aki az előbbiekben említetteket hiteles okmánnyal tanúsítani tudja.

 

 

Az előadót, a majdnem kettő óra időtartamú - szemléltetéssel egybekötött - előadása végén a jelen volt 8-10 fős hallgatóság elismerő tapssal jutalmazta. Búcsúzáskor megkérdezte tőlem, legközelebb melyik ország alagútjának meglátogatását és szemrevételezését tervezem? Válaszomban, Szarajevó városát nevesítettem. Az előadó üzleti érzéke azonnal működésbe lépett és felkínált számomra egy extra-összeállítású ásókészlet-csomagot, jutányos áron. Mosolyogva és illedelmes hajlongás közepette hárítottam el az ajánlatot, hangsúlyozva, miszerint ahova megyek ott a város lakói a leningrádi blokád (körbezárás) idejének a többszörösét élték át, folyamatosan megküzdve az életükért, az életbennmaradásuk feltételeiért. Őnekik, az alagútásás eredményes művelete nem az aranyásási szórakozásukat szolgálta. Nekik, az ellenség folyamatos tüzérségi össztüze, és az orvlövészek folyamatos ténykedése mellett, a vezér által az ellenség katonáinak küldött - Hitler leningrádi üzenete tartalmával felérő - „bátorításával” is meg kellett küzdeniük: „(Leningrádnak, azaz) Szarajevónak éhen kell halnia!” Ezt követően sok szerencsét kívánva vettünk egymástól búcsút.

 

 

Akik még maradtak, azok – jövőbelátóan – olyan képeket is megtekinthettek, amelyek arról tanúskodtak, miszerint a demarkációs vonalat átlépnie annak, akit erre a másik oldal „kézen fogva” (internetről: 47. kép) nem invitál nem tanácsos, mivel számára e cselekedet komoly kockázattal végződhet (internetről:48. kép, 49. kép, 50. kép, 51. kép, 52. kép ).

 

 

**--**--**

 

Ötletem sincs arra nézve, hogy a vírus ellen védelmet nyújtó otthon „börtönéből” először kiszabadulva, belső titkos varázspálcájú karmesterem a Városliget „rózsái” helyett miért és mely megfontolásból repített oly messzire, éppen a Balatonhoz, egyenesen az Aligai magaslatra? Mindebből azonban annyi bizonyossá vált, jóleső és megnyugtató érzés végre a szabad levegőn kinyújtózni és a lakás egyhangú métereinek unalmas rónása helyett, dimbes-dombos, göröngyös talajon, ügyetlenül bukdácsolva, „gondtalanul” sétálni és közben a természet alkotta utánozhatatlan mesterművei közül, tájfestményeiben gyönyörködni. E csodálatos tiszta kékségű égről és a Balaton napfénytől a kékség szinte valamennyi átmeneti színében tükröződő vízfelületéről önkéntelenül is Csontvárynak a Római híd című festménye (internetről: 53. kép) idéződött elém. Akárhányszor tekintettem meg e festményt egyre inkább eltökéltebb lettem: e festménynek a természeti „mását” élőben is meg kell szemlélnem. Csak azt nem tudtam, hogy erre időben mikor fog sor kerülni? Elhatározásra csak Szöult követően jutottam, a kivitelezés azonban mindig odébb és odébb csúszott, végül a terv egy-két évvel ezelőtt, megvalósult. A helyszínen azonban képtelen voltam eldönteni: a kettő nagy tehetségű „művész” – Csontváry, Természet – festette „festmény” közül melyik a „szebb”? Ami bizonyos: ez, az „eredetiről” készített saját felvételem: (54. kép). 

 

 

Szarajevói idegenvezetőmmel ültünk és sörözgettünk az egyik mostari étterem teraszán (55. kép), elképzelhetetlennek tűnt számomra e szembeni hidat romokban látni (internetről: 56. kép). (Mementóként, néhány pusztító robbanóeszköz nyílt színen, kiállítási tárgyként - 57. kép - azonban ma is megtekinthető, mindenki által, aki arra felé jár.) Mindennek apropóján – idegenvezetőm közlése szerint neki legnagyobb sajnálatára többször is volt alkalma e látvánnyal találkoznia, így – beszélgetésünk fonala hamar a boszniai (1992-95) háborúra terelődött. Kérdeztem, voltak-e előjelei ennek a durva háborúnak? Majd hozzátettem: amennyiben igen, úgy mi volt az, mivel én mindebből szinte semmit nem érzékeltem odahaza, Magyarországon? A történtek annál is inkább furcsának tűnnek számomra, mivel ismereteim szerint itt, a négy legnagyobb számú „lelki-tömörülés” (58. kép, 59. kép, 60. kép, 61. kép) messzi földön híresen, egymás melletti életét mindig is békésen élte. Kevés olyan nagyváros van a világon, ahol egyazon terület által behatároltan szinte egymás mellett lenne található annyi mecset, templom, zsinagóga, mint Szarajevóban? Ezt sugallja az óváros terének közepén, a talajba épített mozaikmontázs szövege is: Szarajevó a kultúrák találkozása (62. kép). El tudná-e képzelni, kérdeztem, hogy az itt élő muszlimok, féltve saját muszlim lelkiségüket és sajátos kultúrájukat, mindezt és önmagukat védve, kerítéseket, szögesdrótokat, vagy egyéb más elválasztó-eszközöket felhúzva fizikailag akadályoznák meg a más lelkiséget vallók (mondjuk katolikusok) területi bejutását, átjutását, együttélését az itteni többséggel, illetve letelepedésüket? Továbbá, hogy e képzeletben létesített fizikai „határzár” megbontását, annak kísérletét, a közvetlen környezetében lévő természetes, mesterséges képződményeket/létesítményeket (kanálisokat, vízelnyelőket, földkupacokat, vakondtúrásokat, ürgelyukakat, földbe ásott huzatjáratokat, szellőzőket stb.) a kerítések mentén riasztó szenzorokat elhelyezve, egymástól meghatározott távolságban felállított őrtornyokból szemlélve, emberelfogásra kiképzett kutyákkal, éjjel is látó gépkocsikkal járőrözve folyamatos jelleggel a muszlimok ellenőrizzék? Itt megálltam a kérdések további sorolásával, időt hagyva a válaszra. Útikalauzom furán, de inkább - talán - elképedve nézett rám, majd „nekigyürkőzött” a válasznak: nem tudom, mire szeretne majd kilyukadni, de azt mindjárt az elején tudatni szeretném önnel, hogy itt emberek élnek, laknak, dolgoznak. Ezek az emberek mindennapi tevékenységük során nem igazán érdeklődnek a másik ember vallása felől, de titok sincs e téren, hiszen „templomaik” egymás mellett vannak, így mindenki látja, hogy a másik melyik „imádsághelyre” megy be, illetve keresi azt fel folytonosan. Ez egy szabad ország szabad városa, itt nincsenek mindenkire kötelező egyházi ünnepnapok (a föderációs munkatörvény valamennyi munkavállaló számára évi négy, megkötések nélkül kivehető szabadnapot biztosít vallási vagy egyéb okokból), ide a vonatkozó jogszabályi feltételek teljesítésével bárki beléphet és le is telepedhet, vallásától és bőrszínétől függetlenül. Vajon a milliós összegben államkötvényt vásárlók az említett törvényi szabályok alól mentesülnek-e, képezhetnek-e kivételt? Kérdeztem. Nincs tudomásom ilyen kivétel létezéséről! Mint már említettem, ez egy szabad ország, mindenkire azonos szabályokkal, záródott a megnyilatkozás, tömören.

 

 

És a migránsokkal mi a helyzet, tettem fel a kellemetlenkedő kérdést? Majd mindjárt azt is megkérdeztem, miszerint az alkotmányuk rögzíti-e – az iszlám többség „védelmében” – a „iszlám” nemzetmegtartó szerepét? Nem tudom, hogy a migráns mely tartalmi értelmezésére tetszik gondolni, - hangzott részéről a nyílt és egyenes válasz - de mi, humanitárius kötelezettségünket mindig teljesítettük, a háborút követően viszont, ennek az ellenkezője még elméletileg sem vetődhet fel, mi tudjuk, ismerjük az emberi szenvedés tartalmi mibenlétének összes formáját és módját! Ha viszont e kérdések annak tudakolására irányulnának, miszerint a háborút az itteni vallási közösségek robbantották volna ki, akkor erre a határozott válaszom, a NEM! Az alkotmány tartalmát ilyen részletességgel nem ismerem, így erre a kérdésére érdemben nem tudok válaszolni, annyi azonban bizonyos: egyetlen vallás sincs állami szintre emelve (a többi rovására). Persze – tért vissza kísérőm a felekezetekkel kapcsolatban mondott korábbi gondolatához – az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár a felekezetek önállóan, saját jó szántukból, illetve elhatározásukból nagyon ritkán szánják rá magukat az agresszív cselekedetekre, egyéni cselekvésre, a politika azonban demagóg módon, mindig képes hatni rájuk. A politikusok egy-egy voksért, mandátumért, jó pontért gyakran szokták is heccelni, hergelni őket, illetve gerjeszteni a belső, közöttük lappangó ellentétek lángra lobbanását. Némely esetekben nem is sikertelenül, de ezek országos méretű, pusztító háború kirobbanásához ez eddig, még nem vezettek. E hely szelleme (Mostar) és e beszélgetés viszont, most felidézett bennem egy aprócska történetet: a mostari híd egyes elemeinek rendbehozatalakor a szakemberek többször és többféle módszerrel is kísérleteztek, de nem sikerült nekik ezeket az elemeket biztonságos módon összeilleszteni, az általuk alkalmazott kötőanyag ugyanis nem tette a dolgát. A felajánlott török szakmai segítség kapcsán - az ősi kötőanyag előállítása és alkalmazása végett - ideérkezett török embereket az itteni horvát keresztény lakosság – visszaemlékezvén a múlt történéseire – nem fogadta barátsággal, tevékenységüket (kecskefeláldozás) pedig ellenségeskedéssel szemlélte. De aztán megbékéltek egymással, és a híd ismét áll, régi pompájában. Persze ez utóbbi, egy kicsit a Koránnak is köszönhető: előírása szerint ugyanis a hívőknek tehetségükhöz, anyagi lehetőségeikhez képest kötelességük a közösség javára – vagy adakozással – értékeket létrehozni, a híd esetében sokan éltek e vallási kötelezettségük teljesítésével! A keresztény vallású lakosság részéről hasonló jellegű felbuzdulás azonban nem állt elő.

 

 

Az újjáépített híd átadását követően még a hagyományos „hídugrás” látványossága is visszatért: meleg, nyári napokon – amennyiben az akcióra várakozó turistáktól az elfogadható összeg összegyűlik – bátor, fiatal férfiak (női vállalkozóra nem emlékszem) a híd legmagasabb (27 méter) pontjáról beleugranak a Neretva színtiszta és jéghideg vizébe.

 

 

Miután úti kísérőm, válasza - általam történt - megértéséről és elfogadásáról megbizonyosodott, hozzáfogott a háború kirobbanása okának saját értelmezése szerinti története kifejtéséhez, amelyet közbekérdezéseimmel gyakran megszakítottam, illetve többször vitába keveredve vele, a történetet lerövidítettük, avagy éppen kibővítettük. Eközben még az is előfordult, hogy észre nem véve éppen magyarul társalogtunk. Így aztán gyakran támadt olyan érzésem, mintha partneremnek a magyar nyelv tudása sokkal jobban a tarsolyában lenne, mint-ahogyan azt irányomban tanúsítja. Ebbéli kérdésemre kitérő választ adott, miként arra is, hogy mi a végzettsége? Az udvarias válasz, valamennyi keresztkérdésemre ugyanaz volt: vállalkozó vagyok.

 

 

Tito marsall emléke – kezdődött a háború történetének egyéni értelmezés szerinti vázolása – itt Mostarban, de Szarajevóban, sőt Bosznia-Hercegovinában, illetve - mondhatom, hogy - a volt Jugoszlávia területén létrejött utódállamok lakossága jelentős részében - mind a mai napig - igen nagy szeretettel él. Az emlékéhez kötődő események rendezvényein – a hősre emlékezve, tiszteletet tanúsítva iránta – még mindig sokan vesznek részt, a fiatalabb nemzedékek képviseletében is. Hiszen Titónak sok minden volt köszönhető: többek között Jugoszlávia egységének megteremtése; a monarchia helyett a szövetségi állam (köztársaság) létrehozása; a szovjet kommunista befolyás elhárítása; az el nem kötelezettségű államtömörülés összehozása; az ország II. világháború utáni gazdasági fejlődésének felgyorsítása, néhány látványos eredmény produkálása; az USA-val való történelmi jelentőségű viszony (barátság) kialakítása és folyamatos ápolása. E jó viszony utóhatásának, valamint Clinton elnök hathatós közreműködésének is köszönhetően sikerült 1995-ben tető alá hozni a daytoni békeszerződést. Mindezen múlhatatlan érdemek azonban nem jelentik azt, mintha Tito elnök közel 35 évet számláló „regnálásának” ne lettek volna árnyoldalai. A „kiselőadás” innen folytatódó részéből a hosszas és terjedelmesen részletes érveléseket, az egyes események – előadó által is bizonytalannak ítélt dátumainak, helyszíneinek és fontosabb szereplőinek – nevesítését elhagyva, csupán esszenciálisan adom közre az elhangzott történetet és annak, kettőnk vitája által érintett részleteit.

 

 

Tito egyik felróható, lényeges hibája volt, hogy nem ismerte fel a hosszan (évtizedeken keresztül) tartó egyszemélyes (államfői) hatalmi berendezkedés káros hatásait, ha pedig felismerte, kiküszöbölése végett érdemben alig tett valamit. Többek között, az „utódlás” jogszerű formáinak törvényes kialakítása, a lehetséges utód kinevelése és elfogadtatása szükségességét. Ugyanez a (tehetetlenség) – mihez is kezdjünk magunkkal – jelenség volt megfigyelhető a Szovjetunió, demokrácia hiányos/fogyatékos csatlós országai esetében is. Ezek az államok a bázisállam megszűnését követően nem voltak képesek értelmes módon mihez is kezdeni önmagukkal. Így aztán nem véletlen, hogy ezen országok addig regnáló vezetői szó szerint belehaltak a változásba, közülük is a legrövidebbet Ceaușescu húzta, akit felakasztottak (itt kénytelen voltam javítani: ismereteim szerint golyó általi halálra ítélték, majd az ítéletet végre is hajtották). Közülük csupán Lengyelország és Magyarország indult el szinte azonnal az átalakulás és a demokrácia kiépítésének rögös útján, történelmi gyökerek és tapasztalatok híján azonban mára, minden a visszájára fordult és a szocialista egyeduralom helyébe egy sajátos, a népet szájára vevő, egyetlen ember formálta autokrácia kezd véglegessé válva stabilizálódni.

 

 

Magyarország esetében azonban mindehhez – álláspontja szerint – egy további erős negatívum is kapcsolódik: e folyamat ugyanis egy burkolt és rejtett területi hatalmi terjeszkedés óhajával párosul, demagóg eszközökkel befolyásoltan, megnyerve hozzá a „népet” a „történelmi nemzeti állam” egyfajta visszarendezésére. Csakhogy - hívta fel idegenvezető-kísérőm ismételten a figyelmemet - egy korábban megtekintett kiállítás, egyik térképe (63. kép) előtt megállva, az általa kifejtettek fontosságára: Magyarország az 1526-os Mohácsi csatavesztés következményeként önálló nemzetállami entitását, ha tetszik nemzeti szuverenitását elveszítve - bár ez időben ezek a fogalmi „jelképek” nem léteztek - csupán foghíjkirályságként lézengett a Kárpát-medencében „nemzetközi határelismerésért” kuncsorogva. Az ország, a török uralom alóli felszabadítását követően - ha lehetséges - még korábbi állapotához képest is alárendeltebb helyzetbe került, hiszen a magyar koronát nem önálló nemzeti király, hanem egy más országbeli császár viselte, igaz, jogilag magyar királlyá is megkoronázva, de mindez automatikusan nem járt együtt Magyarország független nemzetállami szuverenitásának elismerésével, kinyilvánításával, illetve jogilag, mindenki által elismerten, területi határainak garantálásával. A ’48-as szabadságharcot követően pedig az ország, az osztrák monarchia tényleges részállamává vált, önálló szuverenitás nélkül. Ennek következtében Magyarország számára, nemzetállami létének, területi határainak garantált, nemzetközi jogi elismerését először – az élet fintoraként – a trianoni békeszerződésnek köszönhette. Így aztán nem lehet megbarátkozni azokkal a gyakorta hangoztatott szólamokkal, „elejtett”, szóvivők által utólag megmagyarázgatott kiszólásokkal, amelyek nép, nemzet, állam egysége kívánságára irányulnak. Mert ugyebár tengeri hajó, tengeri kikötő ugyan bérelhető és talán még vásárolható is, de mindez egy egész tengerpartra nézve nehezen értelmezhető csupán (területszerzési) sóhajként? Így aztán, nem a véletlen műve, hogy itt nálunk sokan vannak, akik nem kedvelik a magyar - külpolitikai - mentalitást. És nem tekintik a magyarokat megbízható embereknek, az üzleti vállalkozások esetében, különösen nem. De olyan szóbeszéd is járja – még értelmiségi körökben is – miszerint a szarajevói merénylet hátterében a kibogozhatatlan szálak között a magyar színek is felfedezhetők. Talán nem véletlenül, hiszen a Habsburg birodalom létérdeke volt a területi terjeszkedés, amelyet egyedül képtelen lett volna kivitelezni, de elképzeléseinek – a nemzetállami függetlenség, valamint a Dalmát tengerparti kijutás lehetőségét belengetve – Magyarország támogatóként való megnyerésére, látott egyfajta biztosítékot. Az étvágyi mohóság azonban mindkét fél tekintetében nagyobb volt a valóság lehetősége ténylegességének felismerésénél. Mindennek következménye egyenesen vezetett Trianonhoz, amely ugyan területvesztéssel járt, de meghozta a hőn áhított nemzetállami lét nemzetközi szintű elismerését. A magyar hatalmi vezetés azonban – miként mindig – ezúttal is terület-mohó volt, a nemzetállamiság elnyerését csupán fél sikerként könyvelte el. Ebbéli sérelmeit a második világégés során – nem önerőből – „visszaszerzéssel” orvosolta, de mivel ezúttal is a vesztesek oldalán állt a végsőkig kitartva, a visszaszerzett területekből semmit nem tarthatott meg. Legfőbb vezetői azonban – az említettek ellenére – a Nürnbergi nemzetközi felelősségre vonást megúszták! A történelmi tanulságok viszont mindmáig nem kerültek levonásra: a fazékban a víz jelenleg is fortyog, talán már gőzölög is. Egy újabb nagy robbanás azonban akár a jelenleg meglévő mind-egész elvesztésével is járhat?

 

 

De visszatérve Titóhoz. Hosszú időtartamú regnálása alatt – különösen betegségének kitudódását követően – többször eljuttattak hozzá különféle aggodalmakat, nem csupán egészségével összefüggésben, de figyelmének más jellegű problémákra történő ráirányítása végett is. A szóbeszéd szerint, óvatosan, szőrmentén, annak ötletét is felvetették előtte, miszerint (talán) célszerű lenne, ha a Marsall még életében kiválasztaná, megnevezné lehetséges utódát, majd segítené e személy hatalmi körök általi el/befogadási folyamatának megvalósulását. Egyes személyügyi döntéseivel összefüggésben pedig másoknak nem tetsző véleményekről is tudomással kellett bírnia, nevezetesen: nem szerencsés gyakorlat, ha a tábornoki karban, a jelentősebb haderői posztokra, egyes etnikai (szerb) népcsoportból jóval többen kapnak kinevezést, mint a többiből. Tito halálát követően aztán az is egyre világosabbá vált, miszerint a gyakorlatban már nem működőképes az országot vezető elnökség elnöki tiszte betöltésének rotációs elve. Egyes elnökök ugyanis a szövetségi érdekek helyett gyakran saját köztársaságuk érdekeit állították előtérbe, amely viszont érdekellentéteket szült a tagköztársaságok között. Eközben a szerbek hatalma ismét erőteljes növekedésnek indult, annál is inkább, mivel a jugoszláv hadseregben a meghatározó haderőnemek vezető tábornokai rendre, közülük kerültek ki, miáltal a hadsereg vezetése a kezükben összpontosulhatott. Szerbia állami és pártvezetői Nagy-Szerbia létrehozásáról álmodoztak, majd megvalósításán kezdtek fáradozni. A horvátokkal közösen Bosznia-Hercegovina területének egymás közötti felosztását is tervbe vették. Majd az egyes köztársaságok függetlenedési sorozatában a kisebbségben maradt szerbek mindenütt ellenezni kezdték a függetlenedést. Maradva Jugoszlávia keretei között, Szerbiához akartak tartozni. Így aztán a szerbek a cselekvés kulcsát gyorsan a kezükbe vették. A problémákat azonban - a jugoszláv hadsereg feletti rendelkezés adottságát kihasználva - területi alapon, hatalmuk Jugoszláviára történő kiterjesztése révén kívánták rendezni. Közben jelentős aknamunkát is végeztek: először „segítettek” kiélezni a horvát bosnyák, majd a bosnyák szerb ellentéteket. Beolvasztási elképzeléseikkel sikerült az iszlámvallásúakat (a muszlimokat) is felhergelni és a más hitéletű felekezetekkel szembeállítani. Azonban ismételten hangsúlyozom: ezen ellentétek az érintett vallások között nem fajultak „vallásháborúkká”. Ellenben a bosnyákok ebben az időszakban sem jelentősebb fegyveres erővel, sem ütőképes fegyverekkel nem rendelkeztek. Ennek ismeretében a szerbek Bosznia-Hercegovina fegyveres lerohanását tervezték. Ezt Szarajevó kivéreztetésével kezdték volna. Kellő mennyiségű műszaki-technikai eszközök híján a várost kettős rendszerű szögesdrótkerítés közé zárása, illetve többméteres betonfallal történő körbekerítése helyett a fegyverek számosságában és erejében bízva egyszerűen egyik napról a másikra katonai blokád alá vették, miként ezt Hitler tette Leningrád esetében. Még az üzenet is hasonló volt: Szarajevót a lakosság kiéheztetésével kell térdre kényszeríteni, a várost pedig rommá kell lőni! A Szarajevót körbevevő fegyveres blokád kb. 1425 napig tartott hosszabb ideig, mint Leningrádé (kb. 872 nap). De mindezt a tragédiát a sztálingrádi csata borzalmaival is összevethetjük, azzal a kiegészítéssel, hogy mindkét város esetében a támadó fél szenvedett vereséget. Szarajevó számára - a közel négy évig tartó háborúból - a fellélegzést az egyesült államokbeli Daytonban amerikai védnökség mellett megkötött béke, majd az 1995 decemberében Párizsban aláírt békeszerződés hozta meg, amelynek létrejöttében Bill Clinton amerikai elnök érdeme elévülhetetlen. Persze – szokták volt mondani – mindez az „eredmény” Szarajevó hős lakossága nélkül nem jöhetett volna létre!

 

 

 

**--**--**

 

 

(az írás folytatása)