Fogarasi József

MIKLÓS: igen, csupa nagybetűkkel!

2020. április 26. vasárnap

 

 

 

„A tigris legyen pacsirta? Ez

több, mint lehetetlen! –

Hogy tudnának örömükben ordítani

és énekelni – mind a ketten?!”^[1]

 

 

 

 

 

 

 

Érettségi után, sikertelen felvételit követően, valahol, pénzkeresés céljából (is) el kellett helyezkednem, olyan helyen, amelynek az akkori időkben „rangja” volt, reputációval rendelkezett és adhatott írásos javaslatot a következő évi felvételi jelentkezésemhez. Nem volt könnyű a feladat teljesítése, hiszen az említett lehetőségek ígéretével bíró munkahelyeken nem igen lelkesedtek a latin nyelvet tanult, biológiából érettségizett és hozzá még fémmegmunkálásból is szakismeretet szerzett, munkát kereső iránt. A legtöbb helyen, mint afféle két lábon járó csodabogárra néztek rám, egy párbeszéd folytatása erejéig sem leereszkedve hozzám. Amikor pedig közöltem velük, miszerint a felvételimhez írásos ajánlást szeretnék majd kérni, a „mustra” hirtelen félbe szakadt. Mit képzel ez az ember? Munkát keres, majd közli, hogy legfeljebb egy évre és még ajánlást is kérne ahhoz, hogy máshova mehessen, ráadásul attól kéri mindezt, aki felveszi és alkalmazza őt!? Micsoda világ, micsoda képtelenség!?

 

 

Mígnem egy – az előző „világból” átnyúló – kapcsolat révén sikerült az akkori hatalmi rendszer egyik patinás „alapintézményénél” elhelyezkednem, de – nem titkolt távozási szándékom miatt – csak havonkénti meghosszabbításokkal, szerződéses állományban és csupán „segédmunkaerői” státusban. Így váltam végrehajtót kísérő segédírnokká. „Parancsként” történt alkalmazásom miatt azonban nem lettem – az áthelyezése folytán – az akkori káderesből egyszemélyes osztályvezetővé előlépett személyzetis kedvence. Régi beidegződéseit a nyugdíjig még hátra volt két-három év időtartamára sem/nem volt képes levetkőzni. Pedig akkor már az egyetlen és mindent eldöntő „párthűség” mellé a második követelmény – a szakismeret, a szakmai felkészültség – is feliratkozott. Reggelenként - szúrópróbaszerűen - munkakezdés előtt ¼ órával már a bejárati kapu előtt várakozott és – miként a gimnázium portása a becsengetés után érkező nebulókkal tette – feljegyezte a későn jövőket. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben a késve érkező személy „jutalmát” nem az osztályfőnöki/igazgatói intő/rovó képezte, hanem egy négyszemközti „elbeszélgetés” a személyzeti vezetővel, a szobájában. Miként annak is, akinek aláírása a beérkezését követően ½ 9 óráig a – személyzetis által minden szervezeti egységtől személyesen összegyűjtött – jelenléti íven nem szerepelt. Egyik, említett munkahelyi vétséget sem követhettem el, hiszen akkor kitettem volna magam a szerződés időtartamának meg nem hosszabbítása, illetve a kért és remélt munkahelyi ajánlás megtagadása következményeinek.

 

 

Viszont, ez idő alatt - a rám osztott státusban - járva a kerületet, sokat tanulhattam az élet kimeríthetetlen tárházának „gazdagságából”. A terepen, első kézből ismerkedhettem meg a nem panaszkodó szegénység el nem titkolható - szinte - valamennyi tanúbizonyságával. Az utcai szinthez viszonyítva alacsonyabban fekvő – a nagyobb esőzéskor a csapadékvíz által elárasztott – fektetett U alakban épült földszintes házak - ablakaival az udvarra néző szoba-konyhás, nagyobbrészt folyóvíz nélküli, döngölt földpadlós - lakásainak szegényes felszereltségével, az U betű kettő szára által alkotott kanyarulatban elhelyezkedő egy-egy hideg vizes WC borzalmaival, a főzéshez, mosáshoz, tisztálkodáshoz a vizet az udvari csap biztosította – télen elfagyó – komfortjával. De senki nem panaszkodott, nem is hangoskodott a jobb és emberibb sors érdekében, tűrte, óvta, védte a munkájával saját maga megteremtette és összehozott szegénységét, nyomorúságát. Ezért a látható „mindenért” egy életen át dolgoztam, köztük nőttem fel, itt – mutatott körbe – valamennyi eszköz csorbultságát, horpadását, rozsdafoltját és az összes szomszédot is ismerem, sőt már azt is kitapasztaltam, hogy az özönvízeső idején az ajtó és a küszöb között tátongó rést, mikor és milyen magasra kell kitömködni, hogy a csapadékvíz el ne öntse e mélyen fekvő lakást. A szegénység és vele a nyomorúság, nem akart a jobb feltételek – emelet, lift, szőnyegpadló, lakásban lévő hideg-meleg víz, WC, központi fűtés stb. – reményében egy időre sem máshova költözni. Édes fiam, én innen már csak a temetőbe vagyok hajlandó elmenni hangoztatta, miközben igyekeztük meggyőzni és rábírni a négy évszak neveit viselő utcák által érintett - földszintes dohos szagú és penészedő - lakások bérlőit, a kerületi panellakás építési program területének kellő idejű előkészítése végett, a költözésre. Nehéz munka volt, e szilajós lovas-nemzet állandó mozgásban volt kései utódai ugyanis semmilyen mobilitási hajlandóságot sem mutattak. Itt születtem, hát itt is halok meg, s e földbe is temessenek jelszó táplálta, merev mozdulatlanságukat.

 

 

A magyarság vezető urai bár mindig a népre hivatkoztak/hivatkoznak az 1514-es parasztfelkelés óta érdemben és közvetlenül sosem mertek a népre támaszkodni. Megszólítani is legfeljebb csak közvetetten, ostoba és irányított válaszú kérdések erejéig volt/van bátorságuk. A nép, vallották/vallják, legjobb, ha csendben és lehetőleg egy helyben topog, legfőbbként még csak nem is mozgolódik, ezért közöttük az izgága vezéregyéniségek sem kívánatosak. Nincs szükség komolyabb ismereteket adó taníttatásukra, kútfőik kiművelésére, s objektív informálásukra sem. Étekként pedig elég, ha mannaként tömik magukba: az egyszavas, egymondatos demagóg jelszavakat; a vallás és az egyház diktálta hittételeket; az ország vezetői által sem betartott, vagy komolyan nem vett erkölcstanokat; az életüket fenyegető, s veszélyeztető, változó halmazállapotú és láthatatlan ellenséget (ördögöt, eretneket, nem igazhívőt, betolakodót, migránst, láncos kutyát, és a „diktáló” urak külhoni kikupálódása lehetőségét biztosító, költségeit pedig fedező üzletembereket stb.). Majd mi, vezérek, mindig megmondjuk, hogy mi a jó nekik: a krumplileves legyen krumplileves, az állóvíz langyos és mozdulatlan, a parlament ellenzék-nélküli, a nyáj pedig vakon hívő és kolompot követő! Így aztán nem csoda, hogy az itthon maradt magyarság nagy része életében, az adott település, esetleg a megye határát is alig lépte át, az emberi humánumról pedig csupán annyi ismerettel rendelkezik, miszerint „egyetlen magyar sincs egyedül”.

 

 

Nem jó, ha az istenadta, a nép egyszerű gyermeke, fia, testvére stb. tudja a jelszót, avagy információval rendelkezik hozzá, esetleg ismeri a kiskapukat, netán tán még képes, és él velük. Nekem sem tett jót, hogy e munkahelyi kör segítségével megfejthettem az általam nem ismert betű-együttesek „SZH”; „M-pH” minden zárat kinyitó jelentését. Igaz, így – e kulcsok birtoklása nélkül – helyhiány miatti elutasításomat – bár a tarsolyomban volt a szépen hangzó írásos ajánlás – könnyebb volt elviselnem. De az „újratervezés indul”, belső vezényszó elhangzását követő fásultságomban, a felajánlott véglegesítés „mámora” okozta pillanatnyi elmezavaromban, az állóvíz langyos mocsarában majdhogynem elsüllyedtem.

 

 

És ekkor, nem – ahogyan a vezetés illemtana megkövetelte – nesztelenül, osonva, hanem fiatalos hévvel és nagy robajjal - társakkal együtt - érkezett a nép egyik kiművelt emberfője, az egyetemen diplomát szerző tanár, pedagógus! Perzselő aktivitására kisütött a nap, jótékony hatásától pedig a langyos állóvíz forrni, párologni kezdett. A társadalom nagyobbik részét elfedő és mindent, mi fölébe kívánt kerülni lehúzó, s elnyelő mocsármasszája szikesedésnek, töredezésnek indult. Az érezhető változás szele a hatalom irodáiban, a sarkokban és az íróasztalokon megülő port mozgásba hozva, a padlóra, a földre seperte, hasznos munkát adva a takarítóknak. Cigarettával a kezében, szájában, szélvészként közlekedett az épület folyosóin, a Népművelési Osztályon az egyik irodából ki, a másikba be. Munkakezdési bejövetelekor, majd távozásakor figyelemre sem méltatta a kapuban ajtónállóként szobrozó, jegyzetfüzettel a kezében fontoskodó „főszemélyzetist”. A népművelő nem irodista, munkája érdemi és nagyobbik részét nem az irodában az íróasztal mellett ülve, vagy bóbiskolva fölé hajolva, iratokat gyártva és olvasva, hanem a terepen, az emberek között végzi. Tőle – gyakorta hangoztatta – gépszerűen senki ne kérje számon a munkaidő reggel 8 órakor kezdődő, illetve délután ½ 5 órakor befejeződő idejét; legtöbbször még a jelenléti ívet is elfelejtette aláírni, így aztán gyakran kellett volna „beszélőre” mennie, de nem volt hajlandó, mint-ahogyan az osztályvezetője által rendszeresített munkaértekezleteket is - amikor csak tehette - szabotálta, a csoportmegbeszéléseket pedig felesleges értelmetlenségekként definiálta. Gyűltek a felhők a feje felett, de a ’68-as gazdasági kényszerreform-nyitás mechanizmusa védőernyőt nyújtott felé, egy darabig. A „könyökvédős”, az ülőmunkában eltespedt irodisták, az újonnan érkező szellemi szárnyalását, improvizációs sziporkáit nem voltak képesek követni, többségük nem is értette, diktált munkatempójától pedig gyorsan elfáradtak, kifeküdtek. Lényeg, ami lényeg, nem volt vele könnyű együtt-dolgozni, hát még együttműködni!

 

 

Tetteit az eredmények – amíg tempóját és kezeit vissza nem fogták – gyorsan és látványosan visszaigazolták. A kerület ifjúsága szebb, látványosabb kivitelezésű és korszerű programmal felvértezett saját „ifjúsági” klubbot álmában, sem mert volna magának elképzelni. A havonta érvényesített - belépőjegyként is szolgáló - tagsági igazolvánnyal látogatható, programfüzettel rendelkező, tartalmas programot adó, fiatalos nyüzsgést és „zajt” produkáló Derkovits Ifjúsági Klub a Csokonai utcában, igen rövid idő alatt kellő népszerűségre tett szert, a környékén élők/lakók nem kis bánatára.

 

 

 

 

 

 

Ötletességének, szívós- és kitartó munkájának azonban a kerület más korosztályú lakossága is sokat köszönhet(tett). Rövid idő alatt az Ady Endre Művelődési Házban (Árpád út) pezsgő kulturális (szórakoztató, élményt nyújtó) élet alakult ki. Képzőművészeti kiállítások, előadó, felolvasó- és emlékestek szerveződtek. Segítségével az újpesti festőművészek halhatatlan klasszikusai mellett, végre az élő kortársfestők is kiállítási lehetőséghez jutottak, sőt egy időre – kölcsönös ellenségeskedésüket felfüggesztve – az alaptagok és a nem alaptagok („naiv festők” bélyeggel a homlokukon) együttműködve egymással, közös kiállításon is hajlandók voltak bemutatkozni. Az irodalom, de különösen a költészet területén Babits Mihály - a költőóriás - árnyékából kikerülve más költők is bemutathatókká váltak. Szüdi György munkásmozgalom ihlette túlsúlyos munkáinak ellensúlyozásaként Berda József is szalonképessé vált, a reá emlékező felolvasó estek mellé népszerűségben és rendszerességében felsorakozott a Berdával kapcsolatos anekdoták mesélésével és az általa szeretett (imádott) ételek fogyasztásával egybekötött vacsoraestek tartása. A szárnyait bontogató, ugyancsak újpesti költő Vitó Zoltán is bemutatkozhatott olvasóközönségének.

 

 

„A becsület, az sosem érdem,

az osztálytudat nem erény:

hozzánk tartozik, mint az érdes,

munkában edzett, tört tenyér.”^[2]

/Szüdi György/

 

 

„Ropogós malacsült, jó gyomrunk

üdve: hová lettél?!

Hol lelhetünk rád, hol az

a konyhai szentély?”^[3]

/Berda József/

 

 

„Az én erőm az abban van,

hogy versben mondom el magam;

hiszen rajtam szüremlik át

– kristály szűrőjén – a világ!”^[4]

/Vitó Zoltán/

 

 

 

Azzal nagyjából tisztában voltunk, miszerint a gazdasági „nyitást” előbb vagy utóbb a politikai-állami lazítás kell, hogy kövesse, különben a gazdasági reformok levegő hiányában be/le/megfulladnak. Mindez a feltételezés egy kis korrekcióval vált valóra. A politikai-állami lazítást egy lépéssel megelőzte a művelődés/közművelődés/kulturális élet területén végrehajtott apróbb „könnyítések” bevezetése. Általuk a szelepeket feszítő helyi közvetlen kezdeményezések megléphetőkké váltak, a Népfront keretein kívül is. Virágzásnak indultak a lakóhely feltérképezésével, megismerésével kapcsolatos civil mozgalmak. Helyismereti, helytörténeti klubok jöttek létre, beindult a helytörténeti emlékek felkutatásával, összegyűjtésével, valamint az összegyűjtött emlékek rendezése és kiállíthatóvá, bemutathatóvá tételével összefüggő szorgos, sziszifuszi, önként vállalt tevékenységek sora. Megszülettek az első helytörténeti munkák: monográfiák, füzetek, könyvek. Mindennek magvalósulása hozzáértő és lelkes, fiatal diplomás szakértelmiség nélkül, aligha lett volna lehetséges. Újpesten is megszületett az első monográfia jellegű kiadvány, majd nyomban a második is, az első javított és moderált változataként^[5] de még mindkettő stencilezett „nyomtatásban” és „házi papírkötésben”. Szervezőként, szakmai konzultánsként, a szerkesztő munkatársaként stb. mindenütt ott találjuk a frissdiplomás népművelő tanárt.

 

 

 

 

 

 

Említett helytörténeti, lakóhely-megismerési, helybeli tárgyak, emlékek összegyűjtése stb. mozgalmakhoz a fővárosban, az óriási lökő erőt a ’69-’70-ben Budapest Főváros Tanácsa és a Magyar Televízió által „Fekete-fehér, igen-nem” címmel a budapestieknek meghirdetett és lebonyolított helytörténeti vetélkedő biztosította, amelynek kitűzött célja volt, hogy „… a főváros lakói minél jobban ismerjék meg városuk múltját, jelenét, nevezetességeit, érdekességeit.” Az egymással vetélkedő kerületeket összesorsolták, amelyik csapat nyert az jutott tovább, nem volt visszavágó, vagy második forduló. A küzdő csapatot a kerület maga válogathatta össze és készítette fel a vetélkedőre. Az adatgyűjtést, a kutatást, a felkészítést stb. a kerületi tanács népművelési csoportja fogta össze és koordinálta. A kiválasztott csapattagok összekovácsolása, szekciókba osztása, gyakoroltatása, szakmai anyagokkal történő ellátása stb. a tanári szakdiplomával rendelkező népművelő munkatársak feladatát képezte. A vetélkedőre – amennyiben jól emlékszem – 1969. február (?) havában és talán Kispest ellenében (?) került sor, a csapat tartózkodási és kiszolgáló helyeként az Ady Endre Művelődési Ház nagyterme és helységei kerültek kijelölésre. Az izgalom és a „derekas” feszültség óriási volt, hiszen a vetélkedőt a televízió élő egyenes adásban közvetítette. Nem jutottunk tovább …

 

 

 

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A játéknak a sakk is szerves részét képezte, így minden csapatnak volt egy sakk(nagy)mestere (innen a játék részbeni neve is: fekete-fehér) minden helyes válasz után a mester léphetett egyet a sakktáblán, e lépés helye határozta meg a felteendő kérdést. A vetélkedő csapatok a másik csapat ismeretanyagából is kaptak kérdéseket. A döntőre 1970. február 13-án az Újvárosháza dísztermében került sor. A győztes a XI. kerületi csapat lett, jutalma egy óvoda felépítése volt.

 

 

A lakosság felbolydulását, az öntevékeny civil és lakóközösségi megnyilvánulásokat, a lázas semmittevést felváltó jövés-menést nem mindenki nézte barátsággal és jó szemmel. A kerület tespedtséghez szokott vezetői, mozgalmárjai – be nem vallva – féltek, tartottak az ellenőriz(het)etlen és a „kordát” fellazító, tágító, spontán jellegű, tömegesebb megmozdulásoktól, összeverődésektől. A bürokraták, az irigykedők és a féltékenykedők minden lehetőséget, adódó alkalmat felhasználva gáncsoskodtak, akadályokat állítottak. A megcsontosodott, minden mozgást, változást, újat elutasító állami, hivatali sokadalom, addigi semmittevő kényelmét féltve zúgolódott, morgolódott: minek ez, kinek lesz ez jó, miért adunk annyi lehetőséget a fiataloknak, csak zajonganak?

 

 

Pedig az új mechanizmusra a hazai élet is megpezsdült, a kerületi pláne, hiszen a városrekonstrukció feltartóztathatatlanul tört utat magának. Markológépek, útgyaluk, daruk, házgyári elemeket szállító tehergépkocsi-karavánok stb. zajától volt hangos a kerület egyik fele. Gombamódjára nőttek ki a földből a házgyári elemekből felhúzott összkomfortos panelházak, a volt zsidó-temető helyén. Ezek a házak akkor még mind csupa szürkeséget árasztottak magukból, homlokzatukat sem szín, sem erkély nem díszítette. Körülöttük viszont volt zöldterület: tér, park, gyermekeknek játszólehetőség és szabad autóparkoló. Továbbá bölcsőde, óvoda, általános iskola, üzletek, eszpresszó, fodrászat, újságot árusító bódé. stb. Nosza, hozta meg döntését a kerület politikai és állami vezetése, a szorgoskodó partizán és munkásmozgalmi veteránok ultimátumjavaslatát követően: nincs lakópark, lakónegyed, lakótelep szobor nélkül! Tekintettel a hősi múltra, miszerint Újpesten a partizánok akadályozták meg a kerület gyárainak, ipari üzemeinek földig rombolását, közelharcban a Víztorony felrobbantását, mindennek emlékeként egy partizánszobor(csoport) felállítására hirdettek pályázatot. Tolongtak a szocialista realista stílusban alkotó szobrászok, szoboralkotók, legtöbbjüknek munkásmozgalmi ajánlólevele is volt valamelyik pártszervezettől, pártbizottságtól, pártfunkcionáriustól (ugyanis ekkor a kenőpénz és a csúszópénz még nem volt divatban). Gondban is volt az elő zsűri, majd a civil és a szakmai zsűri is: a borzalmasabbnál borzalmasabb szájbarágós hőskultuszt sugárzó pályázatból hogyan válassza ki a „legborzalmasabbat”, amelyet a politika és a Népfront is vállvetve támogat majd?

 

 

Hatalmas, késre menő, többfordulós, ködbokszolós mérkőzéssorozat vette kezdetét a szakma, a „dilettánsok” és a hősi múltat képviselők részvételével. Éjszakákba nyúló vitatkozás, veszekedés, káromkodás, asztalcsapkodás jelezte a vastag cigarettafelhős teremben, miszerint komoly, érdemi és harcos munka folyik a falak között. Már előre sejteni lehetett: ahhoz, hogy a béke és megegyezés füstje végre majd felszállhasson, áldozatokra lesz szükség. Lesznek, akik „csak” elvéreznek, míg mások „csupán” kegyvesztettként távoz(hat)nak majd a teremből, és később a kerület állami életéből is! Jéghokis nyelven szólva az első harmad viszonylag egyszerű volt, akik tényleges személyt szerettek volna a szobor partizánjaként alakba öntve kivitelezni, azok nem jutottak tovább. A második harmad azonban - az elsőhöz képest - már jóval keményebb csatát eredményezett: a vitában résztvevőkkel meg kellett értetni a tényt: a megrendelő nem szoborcsoportban gondolkodik, e második harmad végére a „döntnökök” többségével e tekintetben sikerült egyezségre jutni. A harmadik harmad küzdelme azonban felért egy VB döntővel. Az osztályt képviselő vehemens „főtárgyaló” negatív megközelítésben kezdte: nem szeretnénk/ném (ez utóbbi hangsúlyosabb volt), ha a kivitelezendő szobor erőtől duzzadó, fegyverekkel, kézigránátokkal felszerelkezett, puskaportól illatozó, hatalmas méretű, félelmetes tekintetű, az Osztapenko szoborhoz hasonló mozdulatokat bemutató - szocialista-realista stílust utánzó (e kérés sokkal körmönfontabban, dúr helyett moll hangnemre váltva hangzott el) - monumentális alkotás lenne. Mindezt a „kívánatos” felvázolása követte: a partizán, a „partizánság” lényegének szimbolikus megragadása, kontúrjainak szavakkal, attitűdökkel körvonalazása. A partizánok többsége nem katona volt, katonai jellegű kiképzést sem kapott, így – különösen katonai – egyenruhával sem rendelkezett; nem a reguláris sereg mintájára és harcmodorát követve támadott, illetve bocsátkozott harcba; egyszerű, nem feltűnő hétköznapi ruhába öltözve, szürkületkor vagy este, lopakodva, settenkedve, szinte árnyékként osonva, hátával a védelmet biztosító falhoz lapulva, „arctalanul” csapott le az ellenségre. Majd a leggyorsabb iramban igyekezett búvóhelyére visszavonulni.

 

 

A fáradságos, szakszerűen kivitelezett, meggyőző munka végül is meghozta eredményét, amelynek köszönhetően 1971-ben – a vasút mellett felhúzott lakótelepen – Újpest, partizán múltjához méltó módon kivitelezett partizánszobrot, partizánemlékművet kapott, amely

 

 

 

 

 

 

még ma is áll és miatta nem kell szégyenkeznie a lakóhelye, városa, hazája felszabadításáért, szabadságáért küzdött, életét adta egyetlen partizánnak sem.

 

 

 

        

 

 

 

 

 

 

Mindeközben „hősünk” – eredményei és sikerei ellenére – feje felé a sötét felhőket kavaró szélvihar csak nem akart csitulni. Így aztán 1971-ben mentőövként éppen kapóra jött a televízió által meghirdetett Riporter kerestetik című vetélkedősorozat, amelyre (Ny.Sz. Kollégájával együtt) bejelentkezett, s bár nem lett nyertes még ez évben a Magyar Rádió hívására annak munkatársa lett. Távozását a Kerület (vezetése) nem könnyezte meg, néhányan inkább fellélegeztek. Nem érezték meg, a korát megelőzve érkező fiatal szakdiplomásban, a tüzet szunnyadni nem hagyó - erőszakos szakemberben a - tehetséget. A káderes műveltségi szinten megrekedt „szakma” és a „nép” pedig – neki nem felróhatóan – nem ismerte fel benne saját „népművelőjét”.

 

 

Mi meg, a Kerületben maradó – a távozóval nagyjából egy ivású – korabeliek, reménykedtünk, tovább, a „vihar” enyhülésében, a gazdaság reformnyitása gerjesztette fuvallatnak a politikai rendszerre gyakorolható jótékony hatásában. Ebbéli „hitünket” táplálta a választójog egyfajta reformja (1970), amelynek eredményeként a Hazafias Népfront (HNF) kizárólagos jelöltállítási joga megszűnt, bár jelölt továbbra is csak az lehetett, aki a HNF programját elfogadta, majd a III. Tanácstörvény (1971) csodatevő erejében, amelynek hatásaként megszűnt a végrehajtó bizottságok kettős alá-fölérendeltsége, a tanácstestületek egymásnak való alárendeltsége, a tanácsok definiálásban pedig megjelent az „önkormányzati” jelleg. Bár ez utóbbi jelleg-elem mibenlétének kifejtésére – a rendszerváltozásig – nem került sor, elméletileg mindez mégis bizakodóvá tette a szakmát, hiszen az e körben történő gondolkodásmód az 1972-es alkotmányreform hatásaként az alkotmány szövegéből is visszaköszönt: „A tanács a) képviseli a lakosság érdekeit, működési területén megvalósítja a dolgozó nép önkormányzatát,”. Az alkotmány új rendelkezései továbbá előírták a tervezésről, az államháztartásról és az állami vállalatról szóló törvények megalkotását; deklarálta az állami és szövetkezeti tulajdon egyenrangúságát és az emberi jogok tiszteletben tartását. Az élet pedig nem állt meg. Gondoltuk: a haladás és a fejlődés, mint a vasúti sín párjai, egy irányban futnak. Mindez, 1975-ig - minden bizonnyal - talán így is történt!? Aztán egyszer csak, derült égből villámcsapásként érkezett a választásokat követően a reform-kormány leváltása, amellyel kezdetét vette a visszarendeződés és vele az, éppen hogy kibontakozott cselekvési szabadság be- és megmerevedése.

 

 

Ahogyan 1968-ban a felülről engedélyezett gazdasági nyitás, majd az azt követő politikai-állami rend csepegtetett reformja, úgy 1975-ben a „csapok” elzárása - a végeken - is éreztette hatását. Egyre kevésbé volt szükség (kívánatos) a munkahelyeken, a szabadon gondolkodó, reformszellemű, frissdiplomás szakemberekre. Egyik napról a másikra persona non grata megbélyegzetté váltak. A pálya, ismét a dagonyázóknak kezdett lejteni. Helyzetüket ki is használták, szinte mindenütt! 1978 elején csöngött a hivatali telefonom: a „PÁRT” magához „hívatott”, egy feladatot bíznának rám, háromnapos gondolkodási időt kértem – szemöldökráncolás kíséretében ugyan, de megkaptam – elteltét követően közöltem, miszerint három feltételem lenne, sötétedő viharfelhők kezdtek a szobában gyülekezni, a feltételek nevesítése – különösen az első – kiverte a biztosítékot, iszonyatos hangerejű dörgés és villámlás kezdődött, a mindent elmosó záporözönt nem várva meg – magam mögött a szoba ajtaját bevágva – zajosan távoztam. Tudatában voltam: következmények is lesznek … de hát öntörvényű voltam mindig, s az is maradtam. Kulturált formában értesültem a tényről: korábbi reményeim szertefoszlottak, a káderutánpótlási tervből ismét visszakerültem a káderfejlesztési tervbe! A levegő elfogyott körülöttem, éreztem, ahogyan lábam alatt a talaj egyre sikamlósabbá válik. Távoztam (nem az országból …) egy új, másik munkahelyre!

 

 

Ezt követően, legközelebb - érdemlegesen - csupán 1998 szeptemberében találkoztunk, Siófokon. A Magyar Közigazgatási Kar elnökeként meghívtam a VI. Országos Jegyző-közigazgatási Konferenciára a - keretén belül meghirdetett - Politikai fórum vitavezetésére, ismeretségünkre tekintettel a meghívást nem utasította el.

 

 

 

 

1998. szept. 10-12.^[6]

 

 

 

A Fórum végén beszélgettünk, véleményt cseréltünk … nem ilyen változásban gondolkodtunk, … s akartunk … A későbbiekben már csak telefonon beszéltünk, véleményünk alig változott … majd jött a szomorú hír …

 

 

Elment, Ő, is! A Győrffy. A MIKLÓS!

 

 

És, mily üzenet maradt utána? E mai, a kereszténység szenteltvize és álságos prédikációi által - a képmutatás és a kétszínűség pusztító vírusával - megfertőzött és letarolt Kelet-Európai és Kárpát-medencei térség emberi társadalma számára? Hát a vallási hittel táplált és életben tartott remény! És ez mi lenne? – kérdezné, válaszra várva, türelmetlenül. A Feltámadás! Egy nagy „faszt”! – vágná rá gondolkodás nélkül, szinte azonnal a maga megalkuvást nem ismerő, szókimondó, őszinte meggyőződést sugárzó stílusában, nikotinnal átitatott rekedt, a szokásosnál mélyebb, sajátos - utánozhatatlan - orgánumával.

 

 

Ez esetben viszont már nincs más hátra, mint az egyetlen és objektív bizonyosság: „… a mi nemzedékünk - akiknek gyerekként élménye volt '56, kamaszként '68, felnőttként '89 és öregként 2020 - elmegy. Láttunk diktatúrát, demokráciát s újra tekintélyuralmat. Dús és zsebre rakott országot. Kinyíló és becsukódó világot. Tettünk. Néha túl sokat, máskor nem eleget. Ők is elmennek? Együtt éltünk és együtt, egymás után halunk meg.”

 

 

Azok is, akik ’89-ben, életkoruk táplálta, harcias, márciusi tűzzel, habzó szájjal, fennhangon és mindenütt kiáltozták: „lábhoz”, „takarodj”  - de legyünk inkább korhűek és ne szépítsünk semmit, hogy mindenkinek legyen elég ideje önmagát felismernie: "térdre"; illetve: "Továriscs konyec!" "Elvtársak vége!" - majd az idő múlásával, pocakos, bajszos, szánalmas fogatlan állatformává töpörödve – megalkuvó hitük szerint – a történelem szabadságkerekét öröklétre szerették volna visszaforgatni, s megálljban tartani?! Nem fog menni! Az órát lehet ide-oda, meg- és vissza is állítani, az IDŐT nem!

 

 

Budapest, 2020. április 26.