Fogarasi József

A pandémia kellős közepe szélén … csoportoson belül, tömegesen innen

2020. április 22. szerda

 

FELTÁMADUNK!?

 

„Én vagyok a feltámadás és az élet: …”*

 

A halál a hívők számára csupán alvás …

Jézus második eljövetelekor minden ember feltámad …

ki kárhozatra, ki örök életre.

 

Napi tevékenységem elindítója: tájékozódás a járvánnyal összefüggő legfontosabb hírekről. A felébredést követően nyomban, éhgyomorra fogyasztom a világháló híreit: mi történt az előző nap éjjelén a nagyvilágban, s végül idehaza, kis hazánkban? Vajon - alvás miatti lustaságomnak betudhatóan - mely világot felforgató esemény közvetlen értesüléséről is maradtam le? Először az előző nap este elhunytak számadatait keresem. Napközben ugyanis - nem tudni mi okból - e természetes esemény szünetel. Mindig csak reggel – amikor jön az ébresztős nővér – szembesülünk a ténnyel: ki az, aki már nem lélegzik, pedig a gép működik. Ők azok, akik bekerül(het)nek a WHO összegezte „hivatalos” világstatisztika körforgásába. És a többi, akiket otthon senki nem próbál ébreszteni, illetve akik nem a reggeles nővér gondos és szakszerű munkája révén válnak „statisztikai” mutatóvá? Ők vajon miért nem részei a WHO adathalmazának? A válasz, általam nem ismert. Különben is, utánuk nem kell gyorsan ágyat húzni, s fertőtleníteni. Ezzel szemben az előző „kategória” esetében gyorsan kell cselekedni, hiszen az újonnan érkezők a kórházi folyosókon a kórházparancsnokok vezénylése mellett csatarendbe állítottan várakoznak a - meghaltak által felszabadított - lélegeztetőkészülékekre. Ők is, legalább másnap reggelig, had élvezhessék - még egyszer - milyen is a fuldoklás nélküli szabad lélegzés öröme? Aztán úgyis jön - kérlelhetetlenül - a kórházi váltás és elveszik a már „kevésbé” élőtől az életet adó gépet.

 

Feszült aggodalom mellett olvasom a legfrissebb hírt: hétfőre a földgolyón 2.404.021-re emelkedett a fertőzöttek, míg 165.227 volt a halálos áldozatok száma. Aztán a hazai statisztika láttán – ilyen tudatállapotban az ember az arányosítás követelményére amúgy sem képes figyelni – kissé megnyugszom: nálunk „csak” 11.172 ember van hatósági házi karanténban és összesen 50.052 mintavétel történt. Igaz, ebből az adatból nem lehet megtudni, hogy valójában mennyi a fertőzöttek száma, meg talán a mintavétel számszerűsége is lehetne valamivel magasabb, de mindez kit érdekel, amikor hazánk kiválóan tartja magát, a vírus(szám)háborúban. Hiszen minálunk, az elhunytak száma még a háromszázat (213) sem érte el és a kórházból gyógyultan távozók létszáma is biztató, jóval magasabb (287) az elhunytakénál. A kórházakban pedig csak 842 koronavírusos beteget ápolnak, s közülük is csupán 82-en vannak lélegeztető-gépen. És előrelátásunknak köszönhetően a kórházi ágyból és a lélegeztetőkészülékből is „óriási” a tartalékunk, még másoknak is ajándékozhatunk a készletből. Mindezzel szemben a sokat – okkal, ok nélkül – kritizált WHO – velünk ellentétben – nem teszi közzé a kórházakból gyógyultan távozók létszámát, de azt sem árulja el, hogy a kórházak mekkora létszámú koronavírusos beteget ápolnak, és ebből hányan szorulnak lélegeztetőkészülékre? Minek következtében nekünk kell körbetelefonálni a testvéri és a baráti országokat: kinek is van szüksége valamire, hogy aztán adhassunk nekik, az általunk is másoktól kapott „ajándékból”.

 

A magyar ember azonban – ha ösztönösen szerény is, és a harsogás sem alapeleme – mindig többre törekszik, ezért aztán állandóan elégedetlen magával és másokkal. Ez vonatkozik a vírusstatisztikai adatokra is. Szeretné tudni, hogyan néz ki a járvány okozta „térkép” a határon túli magyarságot érintően különösen, akik a választójog révén közvetlenül kötődnek hozzánk, mindez a kíváncsisága igaz az államalkotó nemzetiségekre nézve is. De érdekel(ne) minket az is, vajon a vírus egyenlő mércével osztja-e a halált a gazdagok és a szegények között, itt nem a vagyontalanokra gondolunk és még csak nem is a miniszterelnökre, hiszen őt a járvány a kora miatt a kímélendők közé sorolja. Azokról van szó, akiknek lenne miből és mit adakozni, de – a gazdag külföldiektől – a követendő „mecénási” mintát/példát nem akaródzik átvenni. A vagyonos magyar a sokat emlegetett büszkeség és szemérmesség pozitív kombinációja mellett ugyanis végtelenül kicsinyes és smucig, különösen a – tarkább-marha – fajtája tekintetében. A nyugdíjas, a szegény és a napi nincstelen, az átlag-magyarhoz viszonyítva - még e járvány okozta végszükségben - is bőkezűbb a bajbajutott embertársaihoz, és itt az ember és a társ a hangsúlyos, függetlenül a bőrszíntől, a származástól és a pillanatnyi – mások által ráaggatott – státusztól. Ezzel szemben, a havi többmilliós jövedelmű állami hatalmasságoktól a használhatatlan és kioktató arculcsapásokon kívül többre nem igen telik, legfeljebb arcpirító „jó tanácsra”: „A pénzügyi egyensúly eléréséhez arra kell figyelni, hogy a család kevesebbet költsön a bevételénél, a különbözetet pedig mindig tegye félre. Meg kell tanítani az embereket arra, hogyan takarítsák meg az első ezer forintot, azután lehetőleg a következő ezreket, hiszen a családnak és a társadalomnak egyaránt az egyik legnagyobb értéke a biztonság, illetve a pénzügyi biztonság.”

 

E bölcsességet nyilván nem egy nincstelen fogalmazta meg. A nincsből és a hitből ugyanis nem lehet mit megtakarítani és félretenni. Ehhez csupán az egyház rendelkezik utánozhatatlan mágikus tehetséggel – hallottam a boltban az egyik sorban álló bölcselkedőtől. Az egyház, eljátszva a templom legszegényebb egerére írt szerepet, mindkét kezét perselyként nyújtja előre, így aztán nem véletlen, hogy már nincs mivel adakoznia a rászorulóknak. Egyik kéregető keze az állam felé irányul, míg a másikkal a hívőket célozza meg, száját pedig szócsőként - a közpénzből fizetett „társadalmi célú” reklám harsogására - nyitja: „… abban az esetben is tegye meg felajánlását … , ha személyi jövedelemadója bizonyos kedvezmények miatt nulla forint (pl. családi adókedvezmény). Az állam ugyanis a felajánlók számánál ezeket a rendelkezéseket is figyelembe veszi.” … Pedig hát lenne miből adakoznia, főleg ebben a reményvesztett helyzetben … legalább a nyugdíjasoknak … vagy a kórházakból most hazapateroltak hozzátartozóinak, gondozóinak … hisz ott vannak az üresen kongó, de semmire sem hasznosítható cifraságukban pedig hivalkodó hodálytemplomok … meg a hatalmas méretű főpapi lakások, hétvégi „pihenőkúriák” … és a luxus márkájú személygépkocsik, fűzte tovább a másik álldogáló … ezeket mind-mind értékesíteni lehetne, a bevételből aztán támogatni a vírus elleni oltószer mihamarabb megtalálását … ugyan már, ne viccelődjön, hisz nincs nekik egy vasuk sem … mindet a templomok fenntartására költik … ha nincs nekik, hát menjenek el dolgozni … látott már bárki is a munkáért sorban állók között papot … akár egyetlen egyszer, egyet is? Terebélyesedett többszemélyessé a hangosan elmélkedők köre. Mindjárt elsírom magam … csak nincs nálam a zsebkendőm … – szólt hozzá egy úriember – én, valamennyi egyházi személynél, akiknek a felekezetük állami támogatásban részesült a határon kívülieket, de még a Tőkés urat is beleértve vagyonnyilatkozat tételére kötelezném … és ezzel mire menne … nézze meg a politikusokat … mind feledékeny … és csak utólag jön rá, ha szólnak neki, hogy lányos zavarában … figyelmetlenségből hagyott ki a bevallásából néhány tíz- vagy éppen százmilliót … akkor jelenteném a rendőrségnek esetleg az ügyészségnek … ne röhögtessen, vetette oda valaki … ők is benne vannak a Patyomkin akcióban … egy kalap sz…t sem ér egyik sem … csak a véletlenül felbukkanó migránsok kergetéséhez van merszük … hát igen, mindet azonos drótról rángatják.

 

Megpróbálva „kitörni” e diskurzusból, kicsit előbbre toltam a bevásárlókocsit, ezt észrevéve nyomban rám förmedt egy asszonyság, hé, fiatalember – e megszólításra a hang irányába néztem, s közben kihúztam magam – igen, maga, aki úgy fennhordja az orrát, hogy közben majdnem hasra esik, ne tülekedjen annyira előre én is a sorban állok, inkább ereszkedjen le közénk és mondjon maga is valamit, … miben hisz, illetve mit hisz minderről? Váratlanul és egyben felkészületlenül ért a tetemrehívás, azzal azonban tisztában voltam, hogy nem akarok belekeveredni e vitába, ezért gondoltam, rövid, katonás és polgárpukkasztó választ adok a kérdésre: a FELTÁMADÁSBAN! Megdöbbent arccal nézett rám az asszonyság … majd rövid idejű levegővételt követően nyomban válaszolt, a lehető legegyszerűbb módon és stílusban: ez egy BAROMSÁG! Hinni csak az értelmes dolgokban lehet! Én hívő ember vagyok, de azt tudom, hogy e marhaság csupán a papság csalogatója a bigott emberek felé, hogy bejöjjenek a templomba és adakozzanak, én viszont nem járok sem felvonulásra, sem körmenetre, azonban templomon kívül is szoktam Istenhez imádkozni … a feltámadásban csak bizakodom, de tudom, hogy az legfeljebb egyszer és csak a Bibliában történt meg, és soha nem fog megismétlődni. Ön, mégis miben bizakodik – fordult ismét felém, mosolyogva. Én? Hebegve-habogtam, hát … hát … hát abban, hogy a pénztárnál éppen fizető úrnak talán még az életemben sikerül – remegő kézzel, ezt nem mondtam csak gondoltam – egyenként kiszednie a szükséges aprópénzt a pénztárcájából és aztán végre én is sorra kerülhetek? Jó néhány másodperc elteltével az előttem zajló fizetési művelet sikeresen befejeződött, majd az illető nagyon udvariasan visszafordult és megjegyezte: lehet, hogy ezt a kort megéli, ha sikerül, kívánom, hogy egyedül még le tudjon jönni, vásárolni és még fizetni is képes legyen önállóan, egyébként 94 éves vagyok, arra a sok butaságra, pedig amit összevissza fecsegtek az imént - mindet hallottam - a válaszom, hogy igenis lesz feltámadás, és engem halálomat követően, odafönt vár az én áldott feleségem! Viszontlátásra, mindnyájuknak.

 

Otthon, miközben igyekeztem a bevásárolt cuccokat a helyükre tenni elmerültem gondolataimban: az ország vezetői mégis csak okos, felkészült emberek lehetnek, ráadásul tudhatnak valamit, amit én és a „balga” nép sem tud, nem is ismer, legfeljebb csak sejtései, ha vannak, felőle: pedig a mi pótolhatatlan vezetőnknek minden magyarról van tudomása, kapcsolatban áll valamennyivel, sőt gondoskodik róluk és soha nem hagyná őket magukra. Jó, jó, de ekkora információs adathalmazt még az egyház sem tudhat magáénak, és szégyenszemre (nem bevallottan) ezt a III. Birodalomnak sem sikerült összehoznia. Neki azonban mindez - hű pártszövetségese révén még - egyedül is sikeredett. Így aztán valóban nem a véletlen műve, hogy az egyház mégsem tündökölhet az alábbi - közpénzen fizetett - társadalmi célú hirdetményen.

 

 

 

Pedig aztán az egyház – ha szükséges könyökkel és lábbal is – tényleg igyekszik minden állami eseményen ott lenni, s „fogni a kezét” mindenkinek? Csak egy füttyentés kellett és az összes stadiont felszentelte, beszentelte, titokban, az éj leple alatt még külön-külön a fűszálakat is megáldotta. Mindez mégsem volt elegendő a szentté avatott és tömjénfüsttel is körbeölelt „nemzeti stadionban” a munkaszüneti nappá nyilvánított stadionavató mérkőzésen a kegyelemdöféses döntetlenhez (sem). El is maradt az állam nyújtotta apanázs egy jelentős részének átutalása. Pedig mindkettő - a katolikus- és az izraelita hitközség is - erején felül teljesített. Csak hát sem a szenteltvíz, sem a tömjénfüst varázsereje sem/nem volt képes pótolni/ellensúlyozni a tisztességgel és kellő szorgalommal végzett munka (s tudás) hiányát. De a főszurkoló „becsületére” legyen mondva, a kudarc láttán legalább idő előtt nem viharzott el a díszpáholyból, miként ezt anno, egyik elődje, dühkitöréssel egybekötve megtette. El is határozta, a jövőben valamennyi „tétmeccs” előkészítését a saját kezében fogja egyesíteni. Így vált számára gondolatból tetté a világ teljes magyarsága egyként – kérdések és válaszok nélkül – történő megszólításának kivitelezése. Előtte, körbelátogatta a világ legjelentősebb demokrata-diktátorait, még a pápánál is teljesített egy gyűrűcsókkal egybekötött udvariassági vizitet. Szokásos, nagyvonalú nyájasságával szerette volna a főpásztort rávenni, hogy a magyarországi világeseményen személyesen tegye tiszteletét, a protokolláris megjelenésen kívül lényegében szinte semmit nem kellene csinálnia, még a nyitóelőadást sem szükséges megtartania, ezt az ünnepi köszöntővel együtt magára vállalná, hangzott az invitáló ajánlat. A mai napig, sokan szorítanak és drukkolnak, hogy mindez összejöjjön, neki.

 

Jövőbelátó véleményem szerint a terv azonban aligha fog sikerülni. A Szentatya ugyanis még a magyar szitán is átlát, az itteni egyház és az állam egymásba borulása tényével is tisztában van, Böjte testvér karmesteri tevékenységének híre is eljutott hozzá. Így aztán nem valószínű, hogy szorgoskodó vezérünk – magyar földön – pápább lehet majd a Pápánál? A történelmi példa sem kedvez a biodíszlet-koreográfia beteljesedésének: a már említett előd is szerette volna a játékokhoz elnyerni az akkori Őszentsége személyes jelenlétét. Nem sikerült! Igaz, róla mindenki tudta, hogy belülről teljes szívével gyűlöli a vallást és testet öltött intézményét, az egyházat. A gyűrűcsók lehetőségének még a gondolatától is lebénult volna. De legalább nem alakoskodott. Tisztában volt a ténnyel: nagy nép-nemzeti elképzelése megvalósításához – a tömeg; az ostoba, buta és bigottan vallásos nyáj feltétlen engedelmessége elnyeréséhez – szüksége van az egyház szolgálataira, ez intézményt ezért nyíltan, nem negligálhatja.

 

De térjünk vissza a fentiekben bemutatott társadalmi célú, közpénzen fizetett hirdetéshez: „Egyetlen magyar sincs egyedül.” Valójában, e hirdetési szöveg vajon mit jelent(het)? Hogyan kell értelmezni? Kihez szól, ki a címzettje? A szöveget olvasó fülében minderről elsőként egy, az akció(kém)filmekből parancsként, utasításként, gondolkodási-cselekvési beidegződésként rögzült és hangoztatott mondat cseng vissza: embert hátra nem hagyunk! Ember alatt értve az ellenség által elfogott, a megsebesült, de még az elesett, illetve meghalt sajátjukat is. Azaz senkit! De itt, ez esetben néven is nevezhető, tehát beazonosítható személyekről és konkrét emberek közötti, kötelezően megvalósuló/megvalósítandó emberi cselekvés(ek)ről van szó! Ismert a cselekvést végrehajtó és a cselekvést elváró kiléte, ráadásul e két „oldal” a legtöbbször még személyesen ismeri is egymást.

 

A mi szlogenünk esetében viszont csupán a „feladó” ismert: kormány információ /hirdetés – www.koronavirus.gov.hu/, legalábbis a hirdetésen olvasható mondat szerint, de hogy a „kormány” mögött, ki, mely szerv húzódik meg vagy, hogy ténylegesen ki a hirdetés finanszírozója: az egyszerű halandó számára megismerhetetlen marad? Bár, logikus okfejtés mellett aligha juthatunk más eredményre, minthogy a hirdetésben nevesített „kormány” nem lehet más, csak maga az ország Kormánya, így talán a hirdetés tényleges finanszírozójához is közelebb jut(hat)unk. E tényre utal(hat) a kettő – kormány -*- információ – szó között az ország hivatalos címerének elhelyezése/megjelenítése (is). Ez azonban újabb problémát vet fel, nevezetesen: a Kormány nem szerepel a címerhasználati törvény 1.§-ában taxatíve nevesített szervek/személyek között, minek következtében a címer, hirdetésen történő feltüntetésére/használatára legfeljebb külön engedéllyel, ha jogosult? De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még az is kérdéses lehet, miszerint a hirdető szerv, a hirdetési mondat (Egyetlen magyar sincs egyedül) idézőjel nélküli közzétételével „vádolható-e” plágiummal? Ugyanis az egyik hírportál szerint az említett mondatot - Egyetlen magyar sincs egyedül - idézőjel nélkül először maga Orbán Viktor töltötte fel közösségi oldalára, ahol e tény még ma is megtalálható: Orbán Viktor Április 5., 0:55 Huszonötödik nap. Virágvasárnap. Egyetlen magyar sincs egyedül // Day twenty-five. Palm Sunday. No Hungarian is alone. Most már csupán az vár eldöntésre, hogy e mondat közzétételében ki, kit előzött meg? Kivéve, ha a kormány azonos a miniszterelnökkel, illetve fordítva: a miniszterelnök maga lenne a kormány?! Említett elmélkedéseknek azonban némiképp ellentmond a jelenleg hatályos Alaptörvény vonatkozó [16. cikk (1) bekezdésének] szövege: „A Kormány tagjai a miniszterelnök és a miniszterek.” Ezzel közös megdöbbenésünknek azonban még nem érünk a végére.

 

A csattanó csak most következik: ténylegesen ki/kik az említett hirdetési/hirdetményi mondat - Egyetlen magyar … - címzettje(i)? Azaz, vagyis: a hirdetmény/hirdetés feladója/közzétevője kit tekint „magyarnak”? A kormányhirdetésben mindez homályban marad, ha csak e – „magyar” – minősítés megfogalmazója és leírója nem a néhai Antall József miniszterelnök szerinti értelmezésre asszociált – „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként - lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” – amely azonban már elhangzását követően is számlavinát indított el, de ez úttal - ne legyünk kicsinyesek - lépjünk tovább. A probléma ugyanis e „kicsinység” mellett sokkal érzékenyebb húrokba csapott bele: „disszonanciájával” emberi méltóságot sértve, szörnyű „fájdalmat” okozva több millió, magát - nyíltan - magyarnak valló embernek. Nézzük, miről is van szó? Elsősorban arról, vajon a fenti hírportál által említett közösségi oldal működtetője Orbán Viktor magánszemély, avagy Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke? Bár én tamáskodom, miszerint ha valaki leveti gúnyáját attól a személy kiléte, lényege (attribútuma) megváltozna, a népi bölcsesség szerint sem a „ruha teszi az embert …”, vagy az öltözék mégsem, csupán a külső környezet hatásainak kivédéséül szolgálna? Ez olyan, mint a „szék”? Beleülve idomul az ember az adott ülőalkalmatosság által viselt státuszhoz: azaz nem mindegy, hogy a trónon vagy a kerekesszékben ül-e valaki? Ugyanis e tényhez idomul az illető viselkedése, de belső emberi lényege (talán) nem? Bár fene tudja: tátott szájjal és szörnyülködő megvetéssel néztem és hallgattam a rendszerváltás parlamentjébe ’48-as szabadságharcosi szakállal, bajusszal, pajesszal érkező „nemzetes urakat”; majd időben később, a vitéz Horthy Miklós újratemetésére állami autókon, hintókon toluló, naftalin illatot árasztó, Ciffra magyarba bújt, névjegyüket a felkonferálónak szigorúan magánemberként átadó állami, egyházi közméltóságokat; illetve a lángoló Notre-Dame látványától megvilágosulva szigorúan – nem pártelnökként és nem is miniszterelnök-helyettesként megnyilvánulva – csak magánvéleményét hangoztató Semjén Zsolt nyilatkozatát: „Én ebben egy tragikus szimbólumot látok. … ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk. Adja Isten, hogy ez a tragédia egy olyan jel legyen, ami felrázza a francia nemzetet és nem csak a templomnak az újraépítése tekintetében, hanem a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében!” Brrr!

 

Ezúttal azonban - itt és esetünkben most - a „gúnyának” – ki veti le, vagy ölti magára – nincs jelentősége, teljesen mindegy, hogy Orbán Viktor miniszterelnök, illetve Orbán Viktor magánember az adott közösségi oldal működtetője – mindez a különbségtétel a Twitteren rendszeresen nyilatkozó amerikai elnök esetében is teljesen mellékes és egyben lényegtelen is – hiszen ez esetben egy mindenképpen magyar ember álarc nélküli őszinte megnyilvánulásának lehet(t)ünk tanúi a közzétett videófelvétel megtekintése révén. Semmi kétség: a megnyilatkozó csupán – egy kivételtől eltekintve – a kőtemplommal (imaházzal) rendelkező hívő magyaroknak küldi - az egyház közreműködésével a Mi Atyánk … imádsága hullámhosszán - üzenetét az általa sajátos minősítéssel magyarnak értelmezett embereknek. Mindezt az önkéntes „hitvallást” csak felerősíti és szájbarágósan érthetőbbé teszi az erről tudósító hírportál: „Huszonötödik nap. Virágvasárnap. Egyetlen magyar sincs egyedül - ezzel a címmel töltött fel videót a közösségi oldalára vasárnap reggel Orbán Viktor miniszterelnök. A videóban feltűnnek a magyarság ikonikus templomai Budapesten, Debrecenben, Tihanyban, Pannonhalmán, Kassán, Máriapócson, Pápán, Tordán, Kolozsváron, Szegeden, Sárospatakon, Szabadkán, Déván és Győrben.” Mindebből a levonható következtetés félreérthetetlen: a magyarság és ikonikus templomai fogalmi körbe a zsidóság és a zsinagóga nem fér be!? Pedig egyik fő hitszónoka mit ágaskodott, hogy a stadionszentelő képbe ne csupán beleférjen, de látszódjon is! Viszont ennél is nagyobb tragédia, hogy a „magyarság” előbbi értelmezésében a hit- és vallás-nélkülieknek sincs helyük! Kész szerencse, hogy a cigányság nem képez egyházi megítélést, különben az ő „szentélyeiket” is hiába keresnék a közzétett videófilmen. Pedig a „porladozó” szilárdságú Alaptörvény más normatívát sugall és közvetít: „Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa, vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa.” „Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek. A vallási közösségek önállóak.” [VII. cikk (1) és (3) bekezdése]

 

Így - Egyetlen magyar sincs egyedül - e világ magyarságának szóló „szemérmesen” magyar állampolgári üzenet nem csupán személytelenre sikeredett, de – az Antalli „emelkedettség” lábnyomát sem érve el – pofátlan pátoszú minősége miatt felháborító mélységűre és ürességűre sikeredett. Hisz Antall József az MDF országos gyűlésén elmondott beszédében a teljes magyarságnak üzent: közjogilag minden magyar állampolgárnak kormányfői („fizikális” értelmű), míg lélekben és érzésben valamennyi (személyes értelmezése szerint 15 millió) magyar támasza kívánt lenni. Ezzel szemben az Orbáni üzenetből mindhárom konkrétum kimaradt, ezért lett „kongó ürességű” a minősítése! E „sikertelenség” azonban nem véletlenszerű, az államvallássá terebélyesedő katolicizmus ugyanis csak a hívők számára osztogatja az „alvást” követő feltámadás ígérvényét. A körön kívül esők – különösen az idősek, a magatehetetlenek és a súlyos betegségben szenvedők, akár el is „pusztulhatnak”, esetleg – aludhatnak tovább, az idők végtelenségéig. De vajon hogyan, milyen módon történik a rostálás, ha és amennyiben az egyház a „hívőkről” nem rendelkezik listával, illetve listája hiányos? Talán a múlt ismétli önmagát? Pénzért, vagyonért, pozícióért és más előnyökért cserébe, a pártállami vezérre hallgatva még e kérdésekben is vakon követik útmutatásait?

 

A veszélyhelyzet kihirdetésekor a magyar egyházak ugyanis nem zárták be templomaikat. Pedig még az iszlám képviselői is érzékelték a vírusjárvány miatti rendkívüli veszély leselkedését. Ők már március elején olyan „tettre” szánták el magukat, amelyre – állítólag – emberemlékezet óta nem volt példa: a Kába szentély teljes körű fertőtlenítése miatt nem csak magát a szentélyt, de a Kába körüli teret is lezárták. Ezzel szemben nálunk a katolikus és a zsidó egyház egymást felüllicitálva vívott nyilatkozatcsatát „szentélyeik” nyitva maradása végett, mondván: a templomok nem zárhatnak be, azok e válságos körülmények idején a lelki feltöltődés és imádság helyeinek szerepét töltik be, de a nyilvános miséket a templomokban a nagyböjt negyedik vasárnapjától kezdve szüneteltetni fogjuk, az ostyát majd a hívők kezébe adjuk, a „mágikus” erejű szenteltvíztartókat pedig nem töltjük fel. Az izraeliták is vonakodtak a zsinagógák bezárásától, álláspontjuk szerint: a zsinagógákat rendszeresen fertőtlenítik, illetve minden imahelyen elegendő mennyiségű kézfertőtlenítő áll a közösség tagjai rendelkezésére, továbbá közleményben kérték tagjaikat, amennyiben betegnek érzik magukat, mindenképpen maradjanak otthon. A határon túli magyar ortodox-hívők még ezt is képesek voltak überelni, kerek perec kijelentették: nincs az a földi hatalom, amely megtilthatná számukra a templomlátogatást, illetve a szentelt kanállal való áldozást. Persze az is igaz, hogy az állami egyházügyi főkorifeus szenteltvíz helyett olajat öntve értelmezte a kihirdetett veszélyhelyzet egyes egyházi vonatkozásait: a nagyobb templomok lehetőleg tartsanak gyakrabban misét. (Oszt, jó napot!)

 

Mindezekből a levonható következtetések több mint tanulságosak. Egyrészt, az egyház középkori gondolkodásmódja és reakcióképessége az elmúlt néhány(száz)év alatt mit sem változott. A nyáj szellemén és lelkületén belül az egyes ember tényleges gondolat-, érzés- és lelkivilágát nem igen ismeri. Az élőtermészet törvényszerűségeiről és folyamatairól szerzett e világi ismeretei pedig felületesek, a hitbéli túlvilágiaknak alárendeltek. Az előremutatott kereszttel, a szenteltvíz-hintéssel és a levegővételt is megnehezítő tömjénfüstöléssel vívott csata legfeljebb az ördöggel szemben vezethet eredményre, a koronavírus pandémia viszont - az említett védekezések tömeges alkalmazása ellenére - köszöni szépen, jól van! Túléléséhez és terjedéséhez maga az egyház görcsös klerikális-központúságával szolgáltat táptalajt és védelmet, amely folyamatban az egyes (fő)szerepeket a hitet külsőségek nélkül őszinte átéléssel gyakorolni nem képes hívők keltik életre: kézfogással; egymás ölelésével; a másik arcának szájjal történő érintésével; az azonos kehelyből, kanálból való áldozással; szobrok, kegytárgyak, ereklyék érintésével, simogatásával, csókolgatásával; tömeges körmenetben, zarándoklatokon emberi csontmaradványok után tolongó részvételükkel.

 

Másrészt, az egyház képtelen a kor technikai fejlődésével lépést tartani, vívmányait alkalmazni, eszközeire rácsatlakozni. Tartalomszolgáltatásuk nívója jelenleg is a csillogó-villogó, csilingelő külsőségek által meghatározott. Az életszerű megnyilatkozásokat még mindig ájtatos kántálásba csomagolva adja elő. Így aztán nem véletlen, hogy ami életszerű az hozzájuk alig, vagy egyáltalán nem jut el, illetve azt az álszent „lelkiekkel” felülprédikálják. A veszélyhelyzet kötelező állami előírásait – küldetésükre, elhivatottságukra hivatkozva – rendre félremagyarázták: a templomok nem zárhatnak be, azok e válságos körülmények idején a lelki feltöltődés és imádság helyeinek szerepét töltik be. Képtelenek voltak megérteni: a vírus nem a lelket, hanem a testet támadja és fertőzi meg, a fertőzést pedig nem az egyes ember lelki, hanem testi megnyilvánulásai adják-viszik és terjesztik tovább. Mintha az ember a maga testi valóságában számukra csak másodlagos lenne a lelkiekhez képest. A járvány terjedésének lassítása, megakadályozása terén a rábízott „nyáj” emberi-testi vonatkozásaival értelmesen nem tudott mit kezdeni: közleményben kértük tagjainkat, amennyiben betegnek érzik magukat, mindenképpen maradjanak otthon. Mert a hívő e „kérést” meg fogja érteni és otthon fog maradni? Hiszen azért hívő, mert azt hiszi, hogy a „templom egy olyan szentély”, amely a természet erejének megálljt képes parancsolni, illetve a belépéskor a szenteltvizes keresztvetés ténylegesen is elhárítja a gonoszt (azt talán igen, de a vírust biztosan nem). Keleti szomszédunknál az egyik magyarlakta város főterén a járvány tombolása ellenére az ortodox-hívők és a bigottan vallásosak még márciusban is egymást egyesével tolongva, követve, a „szent kanálból” szürcsölve adták tovább a halált hozó vírust. Mindezt a helyzetet az egyház világi módon nem volt képes kezelni, csak a civil-társadalom fellépésének köszönhetően került sor a fertőzésveszéllyel járó áldoztatás betiltására.

 

A járvány után az egyháznak – legalábbis e keleti térségben – magába nézve, a hívők által látható, érzékelhető módon „józanodnia” kellene: a hívőkkel való kapcsolattartásban ne a templomhoz/kegyhelyhez kötött egyházi szertartások kapjanak mindent maguk mögé utasító elsődlegességet. A megszokott és mozdulatlanságot eredményező módokon és eszközökön kívül – az okos, intelligens informatika révén – másfajta lehetőségek is adva vannak, amelyek segítségével az eddigiekhez képest jóval több emberhez, hívőhöz lehet(ne) eljutni. A hívők segítségével a tömeges, látványos jellegű egyházi rendezvények száma is csökkenthető, s az egyház „hívő-centrikus” gondolkodás- és cselekvés struktúráján is lehetne észszerű fordulatot venni. Az egyház a hívőkön kívül a társadalom más „szociális” egységeire nézve nyitottabb is lehetne, azokról van itt szó, akik a lelkiek kiszolgálása helyett a társadalom tagjainak testi-fizikális – egészségügy, szociális, oktatási, kulturális, élelmiszer, közlekedés stb. ellátás – szükségleteinek kielégítésében vesznek részt. A gazdagodás és vagyonszerzés tekintetében viszont visszavonuló önmérsékletet kellene az egyháznak fújnia. Hasonló előjelű elvárás lenne az állami (hatalmi) élet eseményeiben való közvetlen részvétel és szereplés – be-, fel-, megszentelés – helyett a rendeltetésszerű tevékenységre történő odaadóbb koncentrálás.

 

És a hívők, ők mit tehetnének? A járvány – a félelmen és ijedségen kívül – számukra eredményezett-e tanulságokat: a lelki gyakorlatok a templomokon kívül és az eddig megszokott külsőségek nélkül is teljesíthetők, méghozzá odaadó és önfeledt módon. Az egyes szertartások elemei – az informatika segítségével – otthon is megjeleníthetők, a videók által pedig kapcsolódva a látottakhoz egyes liturgikus elemek akár gyakorolhatók is. És itt eszembe jutott a boltban - sorban állás közepette - hallott egyik vásárló megjegyzése: „Én hívő ember vagyok, de nem járok sem felvonulásra, sem körmenetre, azonban templomon kívül is szoktam Istenhez imádkozni …” Akár ez is megfontolás tárgyát képezhetné?

 

Persze, nem vitásan, azoknak is igazuk van, akik úgy vélekednek, miszerint az egyház ma nem csinál mást, mint lojálisan alkalmazkodik, az adott társadalmi/ állami/hatalmi körülményekhez, amilyen az állam, olyan az egyház, másként fogalmazva: a zsák megtalálta foltját, bár lassan nem lehet tudni, kit reprezentál a zsák és kit a folt? Vannak, akikben e kapcsolati séma a korábbi népfrontszerepkört idézi fel, hiszen azon belül sem bírt mindenki azonos státussal, de az a mozgalom/szervezet(?) legalább, még névlegesen sem kívánt belső homogenitást felmutatni, míg az állam(hatalom) kezdeményezte mostani szerveződés egyházi/vallási jellege következtében a homogenitás látszatát akarja kelteni. E tükörkép a valóságot azonban torzítva adja vissza, csupán a láttatni akart kép jelenik meg általa. Miközben az állam (de inkább a hatalom) köré szerveződő egyházi konglomerátumban csak a történelmi és néhány kivételezett egyház/felekezet rendelkezik tényleges szerepkörrel, a karmesteri pálca viszont egyetlen kézben rendeződik. Az intésére felcsendülő zene pedig a visszarendeződő államvallású múltat idézi, előrevetítve az adott egyház politikai befolyásának növekvő terebélyesedését. Mindezt a tények kellő módon alá is támasztják: az üldözött keresztények megsegítése égisze alatt a Miniszterelnökség hatókörébe tartozó épületben a kápolnaavatás/szentelés megtisztelő lehetősége nem minden egyháznak/felekezetnek adatik meg?

 

Az imént említett szimfónia azonban a zeneszerző más utalásai mellett is megszólaltatható lett volna, amennyiben a rendszerváltás elméleti és gyakorlati megálmodói és megvalósítói a merészségben és a „bátorságban” harmonizálni képesek. Azaz, hosszútávban és nem saját, kicsinyes, rövidtávú hatalmai törekvéseik megvalósulásában/megvalósíthatóságában gondolkodtak volna. Mennyiben másként szólna e mű dúr helyett mollban, és ha a forték mellett a piano is szerephez jut(hat)na? Vagyis, a hatalmi berendezkedésben az eltérő időpontban választandó kétkamarás parlament és a közvetlenül választható államfői intézmény emelkedik alkotmányos rangra? Ez esetben egy „rendkívüli” helyzet legitimálásához nem kellett volna a csupán „bátor” embereket keresni, majd megtalálni? Hiszen a választópolgár a parlamenti képviselőket nem fizikai erejük, duzzadó muszklijuk, illetve lelki bátorságuk alapján jelölték, s küldték szavazataikkal a parlamenti törvényhozásba. A szavazás ugyanis nem csupán bátorság kérdése, felelősséget is jelent. Hiszen a jogállam követelményének érvényesülése/érvényesítése nem csupán 133 „bátor” ember kiváltsága és felelőssége. Egyébként is – élő „klasszikust” idézve – „A jogállamiság Magyarországon nem jogi, hanem becsületbeli kérdés.” – hozzáteszem, emberi - képviselői viselkedés - tisztesség produkálását is jelenti! Következésképpen, egyenjogú képviselőtársaimmal addig egyeztetek, amíg a szükséges kompromisszum létre nem jön, az ellenzéknél a jó szándék és az akarat is megvolt, csupán egy számszerűség beírásán múlott, amely azonban lehetett volna 15, de akár 365 nap is!? És akkor a veszélyhelyzet elrendelése mögé az egész ország (a határon túli magyar) szavazópolgárai által megválasztott valamennyi - 199 főnyi - „bátor” ember egyként, vállvetve felsorakozhatott volna! De mi – a történelem során nem először – elkapkodva, elszalasztottuk a történelmi lehetőséget. Lenne mit tanulnunk az általunk csodált ildemokrácia megvalósulásának Egyesült Államokbeli gyakorlatából. De az „ellenzéknek” is, aki most csendes, újra csendes és várja a sült galambot? Pedig ha „sebeinek” nyalogatása és önsajnálata helyett maga köré nézne, meglátná, hogy „mit kellene csinálnia”!

 

Mi - a szürke tömeg - viszont, egyelőre legyünk büszkék és elégedettek, a sors „ajándékával”: rendelkezünk egy – a pártállami és mások pénzén a liberális demokráciában is edződött – az ildemokrácia alapjait lerakó, majd azt folyamatosan építő-fejlesztő látnokvezérrel. Aki nem csupán a természet szülte, de még a mesterségesen kitenyésztett vírusok terjedési görbéjét és algoritmusát – „reménykedj a legjobban, és készülj a legrosszabbra” – is ismerve nagy biztonsággal képes a járvány tetőzésének idejét – hozzáigazítva az érettségi időszakot – meghatározni. Reménykedjünk, minderről a képességéről a járvány is tudomással bír? S, aki mindennek biztos tudatában – az ország 133 legbátrabb embere (úgy tűnik, magyar honban a bátorság és a képviselőség egymást kiegészítő minőség) szavazatával felvértezve, példátlan szorgalommal, fáradhatatlan energiával, félelmet nem ismerő bátor kiállással, járja az ország kórházait szemrevételezve és számba véve az embertelen módon – húsvéti „ajándékként” – megüresített kórházi ágyakat, rendelkezésre álló maszkokat, védőfelszereléseket, fertőtlenítőszereket, lepukkadt kórházi szobákat és vizes berendezéseket, lelkesítve elfáradt orvosokat, ápolókat és a (ki)segítő személyzetet. Nem könnyű feladat, minden tiszteletünk a teljesítőé.

 

De vajon, hol vannak, miért is hiányoznak a vizitelés kíséretéből az egyházak és az ellenzéki képviselőcsoportok, a pártok képviselői, hogy végre szembesül/jenek/hessenek a járvány okozta dráma tényeivel, és az egészségügy szomorú látványt nyújtó valóságával? Különösen az ellenzéknek lenne égető szüksége a tényempíria összegyűjtésére, egyrészt hogy előállhasson végre egy korrekt beszámolóval: 2014 óta szerinte mennyit/miben változott az egészségügy helyzete, hiszen a kampány során ezzel a témával korteskedett,

 

 

 

majd hangját veszítve elnémult, a témát tekintve még ma is hallgat. Sem a diagnózist, sem a szükséges terápiát nem volt képes az óta sem bemutatni. A demagóg jelszó – stadion helyett kórház kell – még ezen, a másik oldalon is kevés lesz a ’22. évi győzelemhez! Pedig ennél jobb lehetőség aligha fog adódni az egészségügy terén lévő évtizedes probléma és a hogyan tovább - konkrét esetekkel alátámasztott - bemutatásához: mely betegségcsoportokat miért nem volt képes a jelenlegi kórházi rendszer a járvány okozta megbetegedés-sorozat esetszámai mellett kezelni; miért nem volt lehetőség a beteg azonnali hazapaterolása helyett a további kórházi kezelésellátást átcsoportosítással megoldani? Hogyan képes boldogulni a házi, „otthoni”, önkormányzati szociális ellátó hálózat a rájuk szakadó esetszámmal és az eddig a kórházakban kezelt betegellátás szak- és eszközigényességének hiányával? De a pandémia miatt az otthonok falai közé szorult köz- és felsőoktatás újszerűsége és e téren való botladozó járatlansága is bőven szolgáltatna a valóban győzni akaró ellenzéki összeborulásnak kellő, a nyilvánosság elé tárható muníciót. Például, a hirtelen módon a családok nyakába zuhant távoktatás nem csupán az előnyöket, de a jelentős számú hátrányokat is reflektorfénybe állította: át kellene gondolni, hogy a 2-4 gyerekes családok esetében valóban a gépjárműveket ontó multikat kell-e közvetetten államilag támogatni a családi autóvásárlási program keretében, avagy mindezt a jövőbe, a tudásba fektetve a különböző informatikai eszközök beszerzésének ingyenessé, esetleg 80-90%-os támogatásával kellene felváltani? Avagy, valóban a nyelvvizsga nélküli diplomaszerzés a legjobb állami befektetés az ifjú egyetemi végzettségű értelmiség támogatását illetően, vagy az emelt szintű érettségi megszerzésének állami nyelvvizsgához kötése és ennek intenzív, emelt-óraszámú – akár a sport rovására növelt – költségeinek átvállalása szolgálná-e jobban a társadalom hosszú távú érdekeit?

 

De mindennek további boncolgatása helyett térjünk inkább vissza az íratlan és az írott protokollhoz: az eljövetelhez, a látogatáshoz, a viziteléshez. A látogató eljövetelének helye, időpontja a beavatottakon kívül nem ismert, csak a cél, az is csak őelőtte: tájékozódás, szemrevételezés, felmérés, felkészülés a várhatóra, jelmondata szerint: „reménykedj a legjobban, és készülj a legrosszabbra”, a reménykedés mindenkiben adott, a legrosszabb viszont még hátravan, csupán a szélén vagyunk! A látogatói asszisztencia létszáma azonban – az eljövetel váratlansága miatt – minimális, összetétele nélkülözi az íratlan protokoll által megkívánt státuszok betöltőit, nem látjuk a kíséretben háziorvosunkat, kezelőorvosunkat, választott képviselőnket, kedvenc pártunk vezetőjét, a lelkünket gondozó egyház pásztorát. Az eljövetel hírnöke – ahogyan meg vagyon írva – bejelentés nélkül ugyan, de már megjelent, mondhatjuk, köztünk van; apró, pici, szemmel nem látható méretben, formában. Lassan – a kiválasztottak közül – eljut mindenhova és mindenkihez. Látogatásával téged is megtisztelhet. Beléd szeret, magáévá tesz, számodra e szerelem azonban végzetes lehet. Protokollja - innentől kezdve - ismert: lázas leszel, köhögsz, krákogsz és nem kapva levegőt fuldokolsz is, érted jönnek – nem hosszú fekete bőrkabátosok, elsötétített, csendesen közlekedő – gépkocsival, arcukat nem látod, szkafanderben vannak, semmit nem kérdeznek, csak visznek, nem tudod hova, senkit és semmit nem vihetsz magaddal - tanúk nem kellenek - szirénázva gyorsan közlekednek, megérkezvén nem kell sorban állnod sem a betegfelvételnél, sem a recepciónál, VIP vendégnek érzed magad, kapsz egy ágyat, egy számot – hármaska – és egy lélegeztető készüléket, aztán nem kell semmi mást csinálnod csak feküdni és „pihenni” és persze bizakodni: innen ki lehet kerülni, de nem mindegy hogyan: visznek, vagy egyedül mégy, ez utóbbiban reménykedsz. Nem vagy látogatható, kommunikálni sem lehet veled, nem is tudnál, tele vagy drótokkal meg műszerekkel, elaludni nem mersz, nehogy elvegyék tőled az életben tartó készüléket, bár a kórházi protokoll szerint jogszerűen még ez is megtörténhet, és akkor már valóban keresheted az Urat, amíg megtalálható …!

 

Az élet diktálta, azaz a szakmai, a kórházi protokoll azért más, keményebb és „kegyetlenebb” is a reménykedés, a csendes haldoklás protokolljánál. Jönnek – és tömegesen is jöhetnek – az újabb „kiválasztottak”, a kórházi ágy azonban kevés, a szükséges eszközök pedig még kevesebb számban állnak a rendelkezésre, a lélegeztető készülék használatáról/hasznosításáról, mint létfontosságú eszközről nem is beszélve. Ezért e gépek hasznosításáról/üzemeltetéséről az „optimális” és a „racionális” kombinációjának szem előtt tartásával kell döntést hozni, aki kevésbé életképes annak sorsát, kezét elengedve, az isteni gondviselésre kell bízni. Így, az előrehaladott öregkor - járulékos betegségeivel - segít a természetnek, a vírus nem a munkaképes lélekszámot rombolja, ugyanakkor növeli az idősotthonokra várakozók előbbre jutási esélyeit, csökkentve egyben az állami költségvetés öreg-ellátásra és nyugdíjkifizetésre szánt előirányzatait.

 

A betegnek, az egyénnek, az individuumnak meg kell értenie, miszerint az egészségügyi ellátásnak kettő összetevője van: így, az egészségügynek az egyéni, beteg centrikus ellátás mellett a közösségi, a népegészségügyi ellátásra is figyelemmel kell lennie, különösen a jelenlegi járványhelyzetben. A beteggel tehát az okot kell megértetni, azaz miért kell most hazamennie (hiszen betegként a kórházi - number one – szuperétkezés-ellátás igénybe vétele mást, a koronavírus által ágynak döntött személyt is megillet, és hát az sem egy mellékes szempont: az így bekövetkező halálesetek számszerűsége már nem lesz a járvány számlájára írható). De a viccet félretéve létfontosságú, hogy aki „kevésbé” beteg az ne terhelje a kórházi ágy és gépkapacitást, ha ugyanis például az intenzív osztályon kevesebb a „lábadozó” beteg, úgy ritkábban kell dönteni arról, hogy kinél fontosabb, kinek jusson a lélegeztető gép használata. Hogy ezt ki dönti el? Nem az orosz rulett, nem a véletlenszerű kiválasztás, de még csak a sorsolás sem! E létfontosságú, „életvégi” döntést a szakmai protokoll szerinti eljárást követve, az un. háromtagú triázs hozza meg. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) által kidolgozott dokumentum szerinti eljárás azokban a helyzetekben kerül követésre, amikor az ellátórendszer már nem képes megbirkózni a koronavírusos betegek áradatával, mert kevés az intenzív ágy, lélegeztető gép, orvos. A cél, a lehető legtöbb emberi élet megmentése, ezért szükség esetén azoknál a betegeknél kell a kezelésről lemondani, akiknél nem látható vagy nagyon alacsony az esély a sikeres kezelésre, a túlélésre. E kérdésben a döntést a már említett triázs hozza meg. Tagjai között sürgősségi ellátásban jártas orvos, egyetemi képzettséggel rendelkező ápoló, és egy, a kommunikációt és az adminisztrációt támogató szakember van. Az ő felelősségük minden egyes beteget a lehető legnagyobb gondossággal osztályozni. Az ajánlott skála alapján minden beteg kap egy - minimum 1-től 8-ig terjedő prioritási - úgynevezett triázs pontszámot. Minél alacsonyabb a pontszám valakinél, annál nagyobb lehet az esélye az egészségnyereségre, azaz a túlélésre. A döntést a családdal is közölni kell, akiknek van lehetőségük fellebbezésre.

 

És milyen elbírálásra számíthatnak a lélegeztetőkészülékre szoruló hívő, vallásos, bigott vagy vakbuzgó, betegek? A triázs, objektív, szakmai szempontok szerint jár el és hozza meg döntését. Tehát beteg és beteg között nem különböztet vallási, felekezeti hovatartozás szerint - az állam hozzáállásával ellentétben - semleges alapállású. De akkor hogyan jut el a lélegeztetőkészülék alatt haldokló beteghez az utolsó kenet, amely segíti és bátorítja őt, erőt ad, békét hozva és kezét fogva segíti át élete utolsó perceiben az örökkévalóságba? Fogalmam nincs, ugyanis legjobb tudomásom szerint az egyház, beleértve a felekezeteket is e pandémia okozta helyzet kezelésére nem készített, így nem rendelkezik hivatalos protokollal, ha mégis, úgy ezt ügyesen titkolja. A magyar egyház egyébként is földhözragadt konzervativizmussal ragaszkodik a változatlan, mozdulatlan külsőségeihez, tevékenysége pedig nem nélkülözheti a papi közvetlenséget, kivitelezésben a templomhoz (isten házához) kötött szertartás- és miseközpontúságot, pedig az eljövetelt követően e cifra hívságokra nem igen lesz szükség. A technika, az informatika robbanásos fejlődése állva hagyta az egyházat, e világjárványhoz hasonló – a személyes közvetlenséget lehetővé nem tevő – események, hívőket is megnyugtató áthidalásaira nem készült fel. A járványos betegségben szenvedő és kórházban haldokló hívővel megnyugtató kapcsolatot teremtő, létrehozó „praktikákkal” nem rendelkezik. Minek következtében a hívő megnyugvást hozó „átköltözéséhez” csupán az önmaga, önmagának mormolta Hiszekegy segítségére számíthat:

 

Hiszek Szentlélekben.

Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;

a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;

a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

 

illetve

 

Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.

Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára.

Várom a holtak föltámadását

és az eljövendő örök életet. Ámen.

 

avagy, a magyarok miniszterelnökének - egyedüllétet enyhítő - társaságot ígérő kinyilatkoztatására hagyatkozva bizakodik:

 

 

„… Feltámadt, valóban feltámadt.”

 

 „Egyetlen magyar sincs egyedül.”

 

Kedvelem a mesélőket, merszüket a megszólaláshoz az igazság mesébe szövéséhez.

Tisztelem az álmodók bátorságát, az álomból fel nem ébredőket, az ébren is álmodókat.

Meghallgatom a látnokokat, a járvány tetőzésének felismerőit, a jelek lefordítóit, a természet hangjának fülhallóit.

De távolságot tartok a tanúságtevőktől, a hites tanúktól, a farkast kiáltóktól, a valóban állítóitól, a megtörtént ismétléskövetelőitől …

 

Isten ments, hogy bekövetkezzen …

 

nyomulva, feltartozhatatlanul törne magának utat, kerítést a hazája felé igyekvő tengernyi igazhívő, egytől-egyig keresztény és magyar, ösztönös szilajsággal, ősi üvöltéssel, kezét ökölbe szorítva, jussát követelve …

 

eljövetelük

 

mindent elpusztító PANDÉMIA lenne

 

Budapest, 2020. április 22.

 

* /János Evangyélioma 11. rész:

25. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;

26. És a ki csak él és hisz benne, soha nem hal. Hiszed-é ezt?/