Fogarasi József

EPILÓGUS - A deáki örökség méltósága: kik fennhangon vigyázzák, tettükkel tapossák!

 

(A Deák Ferenc Díj és a Deák Ferenc-díj)

 

(IV. – befejező – rész)

 

Emlékezés Deák Ferencre

(Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.)

 

 

„Csak azok a nemzetek engedhetik meg maguknak

egyes gyakorlati kérdésekben a mély megosztottságot,

az egy többletszavazat alapján való döntést, választást,

amelyeknek e módszert,

a többségi demokrácia feltétlen tiszteletét illetőn

mély hagyományuk, szilárd meggyőződésük van,

amelyeknél az egyhangún elfogadott

vagy kis többséggel elfogadott törvény,

ha egyszer legális formában elfogadták, megszavazták,

egyaránt legitim, mindenki döntése, joga,

közös védendő kincse lesz.”[1]

 

 

„Deák Ferenc, megélünk mi Kend nélkül!”[2]

 

Az eszmefuttatás költői … bár másként is történhetne …?

 

„Van-e számunkra, mai gyakorló jogászok számára Deák Ferencnek hasznosítható, képviselhető öröksége, - teszi fel e kérdést Zlinszky János[3] mindannyiunk előtt elmélkedve - vagy devalválódott az ő gyűjtött tőkéje, s már csak emlékeinkben köszön vissza egy kedélyesebb, nyugodtabb, derűsebb, boldog kor adomáiban?

 

Vallom, van Deák Ferencnek számunkra öröksége. Értékes, súlyos, meg nem kerülhető, jelen helyzetünkben megszívlelendő öröksége létezik, bár nem forgatjuk, nem hasznosítjuk, nem is tudatosítjuk. Jó esetben elzárva tartjuk, mint kincset. […]

 

Arany János sorai teljesen ráillenek erre a deáki örökségre. Deák öröksége ugyanis a legmagasabb értékrendben maradt ránk: nem a gazdasági szférában, még csak nem is elsősorban a szellemi, tudományos szférában. Deák öröksége az erkölcsi rend része, erre pedig ma keveset adunk, másra kell a pénz!

 

Erkölcsi rend része? Van ilyen? Hiszen az erkölcsi pluralizmus világában annyi erkölcs, ahány gondolkodó, annyi erkölcsi fórum, ahány lelkiismeret. A közügyek világában anyagi mércék, GDP, dollár/euro az értékmérő, a szellem értéke pedig annyit ér, amennyit a piacon a gazdagok adni hajlandók érte, amennyiért megveszik. E mércén Deák inkább az ócskapiacra szorulna, mintsem a régiségkereskedők divatos termékei közé, hisz Deáknak nem volt - ma sincs - piaci értéke. Nem volt megvehető, megfizethető, mert nem fogadott el pénzt sem elveiért, sem tudásáért. Nem volt forgalmi értéke, mert nem forgott, nem volt erkölcseiben igazodó. Mikor viszont szükség volt rá, vagy ahol használni tudott, ott állott alku nélkül, önként, önzetlen, és nyújtotta elméje, érzelemvilága, meggyőződése kincseit - ingyen, nem kényszerítve senkit, hogy elfogadja. […]

 

Talán nem kell kifejtenem, hogy erkölcsre vonatkozó kérdésem költői kérdés volt. Az erkölcsi meggyőződés, az erkölcsös magatartás szabad értelmi, akarati döntés eredménye, a szabadság, a szabad véleménynyilvánítás Deák számára is a legfőbb értékek egyike. Ez azonban nem változtat azon, hogy van az egyes ember számára olyan erkölcs, amely kibontakoztatja, teljessé teszi, s van olyan hamis erkölcsiség, amely csődbe viszi, elpusztítja.

 

Van a közösség, a jogállami együttműködés számára is olyan erkölcsi, szabad rend, amelynek elfogadásától a jogállam léte, sikere függ, amely nélkül együttműködés egyszerűen nem lehetséges. Mindkét téren hathat szabad döntésünkre, elfogadásunkra a meggyőző példa, s ilyen meggyőző, tettre indító példa lehetne mindmáig, sőt egyre jobban, Deák Ferenc a mai társadalom számára.

 

Az erkölcsi példa indíthat, meggyőzhet, buzdíthat, de csak szabad cselekvésre. Ahhoz, hogy hasson, ismernünk kell. Ám Deák Ferenc példája nem csak buzdít, hanem önmagában, léte által, eleven bírálata szinte mindannak, amit egyéni erkölcsiségben, közéleti felfogásban magunk körül látunk. Tévedhetetlen politikusaink, közgazdászaink, de akár bíráink és jogászaink sem feltétlen rajonganának azért, ha teljes egészében elébük tárulna a haza bölcse egyénisége, közéletről, jogról, politikáról alkotott felfogása, ha csak annak szemléletére is lennének kötelezve.

 

A modern kor legszívesebben a krisztusi tanítást is magánüggyé tenné, száműzné a szükségesnek elismerendő, egyedül üdvözítőnek vallott tanok közül, mert nem kívánja felvenni keresztjét, hogy kövesse a példaképet az üdvösség útján - s így nem is indul el azon az úton. Úgy, hasonlón, a mai magyar közélet embere sem fogja lelkesedéssel felvállalni a deáki örökséget. Éppen meggyőző belső ereje miatt: egyszerűbb nem ismerni, mint megtagadni, viszont terhes követni, mert akadálya önzésnek, más hátán kapaszkodásnak, érvényesülési hajszának. Félretolja, elhallgatja egyébként ezt az örökséget jószerivel már a 19. század vége óta a magyar politikai gyakorlat résztvevőinek többsége.

 

Valódi türelemnek, a személyes méltóság elismerésének, a jog feltétlen tiszteletének, az egyéni érvényesülés és haszon háttérbe szorításának útja volna az ő követése.”

 

Deák Ferenc Díj … legitimáció deficit

 

Egyetlen pillanat erejéig is komolyan gondoltuk, illetve ténylegesen hittük, miszerint a jogászi hivatásrendek - halhatatlan és tévedhetetlen - díjalapítóinak utódai, belátva a helyzet tarthatatlanságát - a jogállam útjára visszatévedve - törvényessé és vállalhatóvá teszik – a már vállalhatatlant – a Deák Ferenc Díj (továbbiakban: Díj) kitüntetés adományozásával összefüggő feltételeket és körülményeket, szegezték egyre többen nekünk, szerzőknek a kérdést, harmadik cikkünk megjelenését követően? Vallottuk, de ma is – nyugodt lelkiismerettel ismételten – kijelenthetjük: komolyan gondoltuk, miszerint - segítő, jobbító szándékkal közzétett írásaink szakmai hatása eredményeként - a legközelebbi, a 2019. évi ünnepélyes díjátadás megrendezésére már a törvény által előírt szabályok figyelembevételével és keretei között fog, sor kerülni. Hogy mindezt hittük-e, a válasz egyszerű: a hit nem jogállami kategória, így lehetséges hatásaival nem foglalkoztunk.

 

Abban azonban bíztunk, hogy az ügyben díjadományozóként közvetlenül is érintett hivatásrendi „méltóságoknak”, illetve a jogállami működést felelősséggel vigyázó, ellenőrző közméltóságoknak írt levelünk meghallgatásra talál, és cselekvésre serkenti a felvetett probléma törvényes rendezésére jogosítvánnyal rendelkező személyeket. Jelen feltételek mellett ugyanis elképzelni is nehéz: a Díj - kézfogás és elismerő gratuláció mormogása melletti - olyként történő átadását, hogy az átadó ne érezze az átnyújtandó plakett domborműjéről reá visszanéző Deák Ferenc és a kitüntetést átvevő szakmabeli kolléga, emberi méltóságával szemben elkövetett tiszteletlensége miatti felelősségét, e vétség megvalósulásával együtt járó – minimálisan, az önmaga által, önmagára kirótt mértékű – szankció súlyát.

 

Persze mindez ma (egyelőre), csupán szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen egyrészt, Deák Ferenc már nincs abban a helyzetben, hogy bárkitől is számon kérhesse a neve és a tevékenysége (munkásságának gyümölcse) felhasználásával visszaélő, önmaguk számára nem jelentéktelen erkölcsi tőkét kovácsoló személyektől, jogászi hivatásrendi vezérektől, jogsértő és a NER erkölcsi követelményeivel is szembemenők cselekedeteit, akár a jog, akár az erkölcs szabályai szerint. Másrészt, a Díjat eleddig átvett személyek - az elmúlt kettő évet leszámítva - a korábbi évek alatt - kellő és elvárható tájékoztatás hiányában - nem voltak abban a helyzetben, hogy mérlegelhessék a Díj elfogadásával, illetve átvételével együtt járó jogi/erkölcsi aggályaikat.

 

De a „haza bölcse” - létezés hiányában - még csak tiltakozni sem tiltakozhat a nevével fémjelzett, arcképét viselő plakett, valamint a hozzá kötődő különböző anyagi, erkölcsi értékkel bíró elismerésnek a méltó utódoknak - a deáki hagyományok továbböregbítése végett - történő odaítélése, majd átadása ellen. Ellenben, a Díjat – különösen a 2018 és a 2019-ben[4] – átvett/átvevő személyek – a nagy magyarnak – a haza bölcsének, Deák Ferencnek kijáró történelmi tisztelet maradéktalan megkövetelése, az általuk átvett kitüntetéshez kapcsolódó jogsértések tisztázása, orvoslása terén - beleértve a Díj visszaadásának tényét is - korlátlan lehetőséggel (és kötelességgel) bírnak. Mindennek elmaradása (hiánya) következtében, a tárgyalt „ügy” (probléma) ma már a jogászi hivatásrendeken túlnőve társadalmi jelentőségűvé vált.

 

Hiszen, mindazon közjogi méltóságok, jogász-hivatásrendi funkcionáriusok, akik a Díjjal összefüggő törvénysértésekről – a tanulmánysorozat közzététele és a részükre megküldött figyelemfelhívó levél révén – tudomással bírtak, (szinte) azonos tartalmú esküvel[5] rendelkeztek/nek. „Én, (az eskütevő neve) fogadom, hogy Magyarországhoz és annak Alaptörvényéhez hű leszek, jogszabályait megtartom és másokkal is megtartatom; (a tisztség megnevezése) tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorolom.(Az eskütevő meggyőződése szerint) Isten engem úgy segéljen!” (Megjegyezendő: szerzőknek, a Deák Ferenc Díj Testület egyes tagjait illetően - a MTA Jogtudományi Bizottsága, a Magyar Jogász Egylet, illetve a Magyar Közigazgatási Társaság tekintetében - nincs tudomásuk eskütételi kötelezettségről, illetve esküszöveg-tartalomról.)

 

Viszont, egyes esetekben, az említett - közjogi - esküszöveg - a vonatkozó törvény ereje folytán - az adott tisztséghez/funkcióhoz kapcsolódóan további követelménnyel, akár ki is egészül(het): példaként említve a legfőbb ügyészt: "Törvényes kötelezettségeim teljesítése során elfogulatlanul és részrehajlás nélkül járok el."[6]. Avagy, a bírákat tekintve: "Fogadom, hogy a rám bízott ügyeket tisztességes eljárásban, részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, kizárólag a törvényeknek megfelelően bírálom el; hivatásom gyakorlása során az igazságosság és a méltányosság vezérel."[7]. Folytathatjuk a sort az ügyvédekkel: „Ügyvédi tevékenységem gyakorlása során szakmai kötelességeimet lelkiismeretesen és a legjobb tudásom szerint, ügyfelem/munkáltatóm érdekében eljárva teljesítem és az ennek során tudomásomra jutott titkot megőrzöm.”.[8] De a közjegyzőkről se feledkeznünk meg: "Hivatásom gyakorlása során szakmai kötelességeimet lelkiismeretesen és a legjobb tudásom szerint teljesítem."[9] stb.

 

Vagyis – mondandónk szempontjából nézve – az eskü – Alaptörvényéhez hű leszek, jogszabályait megtartom” – tartalmi alapkövetelménye, mint motivációs tényező - a Díj adományozása, a Díjátadó tevékenység gyakorlása során - a Testület említett tagjai esetében - az általuk viselt, betöltött közfunkcióból/köztisztségből adódóan - nem csupán jelen kellett, hogy legyen, de jogászi tudatukat át is kellett, hogy hassa. Kivételt képezve, ha és amennyiben az érintettek – viselt közfunkcióikat/köztisztségüket, továbbá jogászi hivatásukat félretéve, felfüggesztve – szigorúan vett magánemberként jártak el és vettek részt a Díjjal összefüggő cselekményekben.

 

Felmentvényt azonban még ez utóbb említett esetben sem nyer(het)nének, hiszen az Alaptörvény - jogállam követelte - előírása mindenki számára, eskü nélkül is betartandó előírás: „Az Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja. / Az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek. / Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”[10] Nem beszélve a jogállami tartalom legújabb - keresztényi értelmezéséből fakadó elvárásáról: „A jogállamiság Magyarországon nem jogi, hanem becsületbeli kérdés”[11] Ez esetben – a Díjat érintően – vajon hol maradt e becsületbeli követelmény tettekben testet öltő megnyilvánulása, a törvényesség érvényesülése kívánalmát, már nem is firtatva?

 

De vajon – lenne feltehető a mentő kérdés – az érintett közméltóságok előtt ismert volt-e a probléma, igenlő válasz esetén pedig volt-e, lett volna-e idejük és lehetőségük az érdemi cselekvésre, a becsület és a törvényesség diktálta követelmények érvényesítése megkövetelésére? Nyilvánvaló, hogy e kérdések megválaszolására - a szükséges konzekvenciák levonása mellett - kizárólag az érintettek jogosultak és illetékesek. Szerzők - minderre figyelemmel - ehelyett csupán felidézik az általuk korábban leírtakat, s elmeditálnak a felkínált, illetve az adva volt lehetőségek elmulasztásán.

 

A témát és a problémakört tárgyaló-elemző tanulmánysorozat I. része (Comitatus 2018. ősz-tél)[12] a Deák Ferenc nevét viselő kettő, országos jellegű elismerési (kitüntetési) forma (a Deák Ferenc Díj és a Deák Ferenc-díj) alapításával, a díjazottak kiválasztásával, az elismerés átadásával stb. összefüggő kérdésköröket járta körbe és mutatta be.

 

Megállapítást nyert: a Deák Ferenc-díj alapítására 2011. évben a közigazgatási és igazságügyi miniszter által került sor, 2011. február 25. hatálybelépéssel. Mindehhez a törvényes felhatalmazást a Magyar Köztársaság kitüntetéseiről szóló 1991. évi XXXI. törvény 10.§ (2) bekezdése biztosította. Utóbb, e kitüntetési formát – Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szóló 2011. évi CCII. törvényre[13] figyelemmel – a jogutód igazságügyi miniszter [4/2015. (III. 3.) IM rendeletével][14] módosította, illetve újraszabályozta. Azonban, mindkét említett esetben a kitüntetés adományozásával összefüggő (előterjesztési, átadási stb.) desztináció, normatív alapokon nyugodott.

 

A Deák Ferenc Díj alapításáról „az elmúlt századok nagy jogászai, a deáki hagyományok méltó utódainak elismerése céljából ”összeállt” – a bevállalás megnevezése szerint – „jogászi hivatásrendek” első számú képviselői döntöttek. Döntésüket a 2004. szeptember 9. keltezéssel ellátott és hatályba léptetett Alapító Okiratban rögzítették. E kitüntetési forma azonban egyrészt, már az alapításkor, majd azt követően, mindvégig nélkülözte - jelenleg is nélkülözi - a normatív szabályon, törvényen alapuló felhatalmazást másrészt, az aláírt, hiteles Alapító Okirat, nyilvános közzétételére – szerzők többszöri adatközlési kérelmeik ellenére – soha nem került sor (így aztán nem elhallgatható a kérdés: egyáltalán létezik ilyen példány?). Továbbá – említettek miatt – nem kerültek megalkotásra (és közzétételre) azok a szabályok, mintadokumentumok sem, amelyek az alapított elismerési forma adományozására vonatkozó eljárási (javaslattételi) és döntéshozatali folyamat rendjét, átláthatóságát lettek volna hivatottak biztosítani (és garantálni).

 

Végezetül, az említett tanulmány első része – az adatközlésekben szerepeltetett információk alapján – külön-külön táblázatba foglaltan rögzítette azon személyek (14 fő) névsorát, akik a 2012-2017. közötti időszakban Deák Ferenc-díj állami kitüntetésben, illetve azokét, akik a 2003. - 2017. közötti időszakban Deák Ferenc Díjban részesültek (90 fő). Ezt követően a tanulmány mellékleteinek sorát a kitüntetett személyek ABC-rendű névsora zárta. 

 

A témát és a problémakört tárgyaló-elemző tanulmánysorozat II. része (Comitatus 2019. tavasz)[15] – jelzés alapján – pontosította, illetve inkább kiegészítette szerzők azon, korábbi ismeretét, miszerint a Deák Ferenc nevével fémjelzett kitüntetési forma esetleg, csupán a „központi terület” és ott is elsősorban a jogászi végzettségű személyek territóriuma lenne. Ugyanis, Paks Város Önkormányzata a Deák Ferencről elnevezett helyi kitüntetés alapításával is folyamatosan ápolja – a településen anno, gyakran megfordult és megpihent, országos hírű történelmi személyisége – Deák Ferenc emlékét. A 2018-ban, önkormányzati rendelettel alapított „Deák Ferenc” elismerést azon köztisztviselők (tehát nem kizárólag jogászok) nyerhetik el (2018. bezáróan 8 fő), akik kiemelkedő munkájukkal hozzájárultak a város közigazgatási tevékenysége szakmai színvonalának emeléséhez, a lakosság ügyeinek kulturált intézéséhez, illetve eredményesen segítették a képviselő-testület munkáját. Majd ezt követően a tanulmány érveléssel alátámasztva veti fel a tárgyalt kettő „központi jellegű” elismerési forma azonos elnevezése miatti összetéveszthetőség (felcserélhetőség) problémáját, amelynek megtörténtére az átadásról szóló tudósítások kellő példákat szolgáltattak. Továbbá és leginkább, számbavételre és bemutatásra kerül a két kitüntetés közül a Díjhoz tapadó - meg nem oldott - legitimációs problémahalmaz, valamint az említett elismerések átadásával/átvételével együtt járó - nem jelentéktelen összegű - anyagi különbség tarthatatlanságának kérdése. Végezetül a tanulmány lényegi kérdésként mutatja be a Deák Ferenc Díj kitüntetésként, elismerési formaként való működtetésének - erkölcsi problémáktól sem menetes – Alaptörvény-ellenességét, a demokratikus jogállamiság követelményrendszerével történő összeegyeztethetetlenségét.

 

A témát és a problémakört tárgyaló-elemző tanulmánysorozat III. része (Comitatus 2019. tél)[16] tekintettel arra, hogy szerzők, kísérőlevelük mellékleteként a tanulmány I.-II. részét az érintetteknek és néhány - saját jogosítvány révén önálló intézkedésre is jogosult - közméltóságnak cselekvésre történő megfontolás végett közvetlenül is megküldték, s a címzettek közül néhányan a szerzőket válaszra (is) méltatták, e válaszok tartalmának elemzésével és a szerzői viszontválaszok bemutatásával foglalkozik.

 

Köztársasági elnök úr a problémát és a megoldás gyötrelmét – nem felvállalva – az „ügyet” válaszadás végett „átpasszolta” a hivatalára. Pedig hát - a téma súlyára és jelentőségére tekintettel - akár élhetett volna egy új - „Deák-díj” - törvény alkotása iránt törvénykezdeményezési jogával, avagy a kitüntetési törvény módosításának lehetőségével (a jogásztársadalom kitüntetésnagyzási-fóbiában szenvedő hivatásrendjeinek segítségére sietve, miként ezt tette karácsonyi ajándékként az igazságszolgáltatásban tevékenykedő jogászi hivatásrendek tagjaira szűkítve illetményük növelhetősége végett). Nem tette! Így, cselekvés hiányában új törvény nem született, ellenben a Deák Ferenc Díj körüli törvénysértő állapot fenn(meg)maradt.

 

Az igazságügyi tárcát vezető miniszternek küldött levélre – feltehetően az átmeneti állapotú jövés-menés (a korábbi miniszter távozott, az új pedig még nem érkezett meg) miatti miniszterhiányra visszavezethetően – a munkamegosztás szerinti helyettes államtitkár úr válaszolt. Ötletei ugyan voltak, de a megoldás - kockázattal is járó - felelősségét nem vállalta magára.

 

Az Országos Bírói Tanács (OBT) elnöke bár a témát az „egyebek” kategórián belül napirendre vetette és így a Tanács a témát tárgyalta, sőt döntést is hozott, a szerzők által feltárt és bemutatott törvénysértés ténye – e testületen belül – azonban süket fülekre talált. Mindez megtörténhetett annak ellenére, hogy a Kúria elnöke - aki a Deák Ferenc Díj adományozása révén az említett jogsértő ügynek egyik, legközvetlenebbül érintett személye – egyben a Bírói Tanács hivatalbóli tagja is. Ezáltal a történet – a kívülálló számára – még izgalmasabbá és rejtélyesebbé vált: vajon a betöltött magas státusú közjogi funkció, illetve az OBT tagság valamelyike, miért, mi okból nem inspirálta a Kúria elnökét az irányba, hogy – a törvénysértő állapot megszüntetése érdekében – a Díj Testületben viselt tagságának nemet mondva felálljon és távozzon? Igaz, a bírói objektivitásba vetett hitét azon jogszabályi követelmény sem ingatta meg, miszerint a Kúria elnöke a 2011. évi kitüntetési törvény rendelkezése értelmében sem elismerési forma alapítására, sem adományozására felhatalmazással nem rendelkezik. A Díj adományozása terén kifejtett aktivitását még azon normatív előírás sem volt képes visszafogni, miszerint díj, plakett, oklevél más általi adományozásához - az OBH elnökének kezdeményezésére - az OBT járulhat hozzá. Az OBT adatközlése szerint a Kúria elnöke által „kitüntetett” bírák tekintetében „… az OBT irattárában semmilyen adat nem volt fellelhető”.

 

Az érintett hivatásrendek vezető (első számú) tisztségviselői közül a Kúria elnöke „… a minden részletre kiterjedő alapossággal lefolytatott elemzést megköszönve” szerzőket arról tájékoztatta, miszerint a jogszabályi háttér és az elismerés törvényi szintű szabályozására vonatkozó javaslatukat a Deák Ferenc Díj Testület tagjai elé fogja tárni. Hasonló tartalmat képviselt a Legfőbb Ügyészség által küldött válaszlevél is: „… a Deák Ferenc-díj [!? Szerzők.] vonatkozásában kizárólag a Deák Ferenc Díj Testület rendelkezik döntési jogkörrel. A Testület összehívása, valamint az egyéb adminisztratív ügyintézés a Testület titkárának feladatkörébe tartozik.” Az MTA Jogtudományi Bizottsága helyett (nem véletlenül, hiszen az adatkérés teljesítésére sem a Bizottság által került sor) a MTA Titkársága vállalta magára a válaszadás felelősségteljes feladatát, amely levél - a problémakör nem értéséről, illetve érdektelenségről tanúskodva – arról tájékoztatta a szerzőket, miszerint: „ A megkeresést és a tanulmányt tájékoztatás céljából továbbítottuk a Deák Ferenc-díj [!? Szerzők.] alapításában részt vevő hivatásrendek részére.” A Magyar Jogász Egylet elnöke elismerve az említett kitüntetések között fennálló párhuzamosságot hangsúlyozta, miszerint „egy egységesebb megoldás jobb lenne” s ezért a kérdést „A testület következő ülésén természetesen szóvá fogja tenni …”.

 

A többi hivatásrend [Alkotmánybíróság (AB); Magyar Ügyvédi Kamara (MÜK); Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK); Magyar Közigazgatási Kar/Társaság (MKK/MKT)] a tanulmányok és a megkereső levél tartalmát illetően néma maradt. Utóbb említett hivatásrend hallgatása indokolható, hiszen működést, évek óta nem fejt ki, sőt a szervezet „képviseletét” sem a megválasztott/bejegyzett elnök látja el. Azon személy kilétét, aki a Díjátadó ünnepségről szóló tudósítások fotóin látható - bár nem azonos a Díjátadók között felsorolt és nevesített MKK/MKT elnöke személyével - eleddig, kétséget kizáró módon, nem sikerült azonosítani. Sajnálatos, hogy mind-e tény, sem a Testület tagjait, sem a Titkári funkciót betöltő személyt - nem érdekelve - cselekvésre nem serkentette! Ennyit a Testület kikezdhetetlen legitimitásáról, no meg tevékenysége – „A díjazottak személyéről az alapítók testülete hoz döntést.” – jogszerűségéről, hiszen még egymást sem ismerik, illetve azt sem tudják, hogy a Testület ülésén és döntéshozatalában ki, kit képviselve vesz részt? És ilyenkor hol van és mit is csinál a Testület titkára? Áll, a helyzet magaslatán?

 

Ilyen előzmények mellett - az Alaptörvény által elvárt törvényesség érvényesülését nem bízva a véletlenre - szerzők, tanulmányuk III. része kéziratának le zártát követően (2019. szeptember 18-án) levélben hívták fel a MKK/MKT „jogászi hivatásrend” bírósági nyilvántartásban bejegyzett dr. Vörös Tamás elnök, valamint a Díjátadó ünnepség tudósításaiban nevesített dr. Szép Tibor megválasztott elnök figyelmét, miszerint a szervezet legitimitását kétségessé tevő jogsértések rendezéséig célszerű lenne, ha a 2019. évi Deák Ferenc Díj tekintetében, a Testület munkájában (javaslattétel a Díjra, döntés a Díjak adományozásáról, odaítéléséről, részvétel a Díjátadó ünnepségen) nem vállalnának szerepet. Az eredmény ismert, a helyettük közreműködött személy és felhatalmazása viszont még nem!

 

Szerzők, Deák Ferenc, a haza bölcse – a harmadik nagy magyar – emléke és munkássága iránt érzett tisztelettől vezérelve – továbbá a Deák Ferenc Díj jogi és erkölcsi értékének óvása/féltése végett – levélben fordultak a nemzetpolitikáért is felelős miniszterelnök-helyettes úrhoz. A 2019. szeptember 18. napján kelt levelükben – háromrészes tanulmányuk és az érintettekkel folytatott levelezéseikből levont következtetéseik alapján – hangot adtak aggályaiknak, miszerint az az érzésük „… mintha az érintettek közül nem mindenki azonos súllyal ítélné meg az előállt helyzet által okozott törvényi szabályokat, illetve a szakmai, társadalmi presztízst ért sérelem nagyságát és súlyát.” […] „Pedig nagyon gyorsan közeledik Deák Ferenc születésének ez évi évfordulója [2019. október 17.; Szerzők.], s az említett díjak közül a „Deák Ferenc Díj” odaítélésének, majd átadásának ünnepélyes pillanata. Minderre azonban – véleményünk szerint – a meglévő törvénysértések mellett nem szabadna, hogy sor kerülhessen. A kitüntetés terén tapasztalható jogsértő körülmények ugyanis nem szolgálnák Deák Ferenc - „a haza bölcse” - iránt Magyarországon kialakult tisztelet és hagyomány öregbítését, továbbá árnyat vetne a nevével fémjelzett elismerési forma érdemére és tiszteletére, illetve az elismerést jóhiszeműen átvevő személyek emberi méltóságára!

 

A fentiekben kifejtettekre is figyelemmel – nemzetpolitikáért érzett bölcs belátásában is bízva – Tisztelettel kérjük Miniszterelnök-helyettes Úr fellépését az októberi - jogsértés mellett kegyeletsértést is megvalósítható - Díj-átadó ünnepi esemény megakadályozása, illetve - a törvényes állapot biztosításáig történő - elhalasztása érdekében.”

 

Szerzők választ, hiába várták, nem érkezett meg. Mindezen tények alapján úgy tűnik/tűnhet mintha az Alaptörvény adta egyik alapjog egyirányú, esetleg zsákutca lenne, avagy érvényesülése érdemek szerinti: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyedül vagy másokkal együtt, írásban kérelemmel, panasszal vagy javaslattal forduljon bármely közhatalmat gyakorló szervhez.”[17] Persze az is meglehet, hogy említett alapjognak nem része a kötelező, vagy legalább illendő válaszadás!?

 

A Deák Ferenc Díj 2019. évi adományozására – az említettek ellenére – sor került, igaz nem október 17-én, az Alapító Oklevél által nevesített, Deák Ferenc születése napján, hanem csak jóval később, 2019. november 4-én. Mégpedig, egy hatalmas malőrrel párosulva: a moderátor szerepét alakító dr. Kintzly Péter - a Kúria elnökének személyi titkára ugyanis - a Deák Ferenc Díj alapítóinak gondolatai helyett, az IM által alapított Deák Ferenc-díj létrehozatalának jelentőségét méltatta.[18] Majd, tévedését észre nem véve – amely a jelenlévőknek sem tűnt fel – hibát-hibára halmozva, ismertette a Díjat adományozó Deák Ferenc-díj Testület (ilyen elnevezésű Testület nem létezik; Szerzők.) tagjainak névsorát, dr. Ratatics Zsuzsanna a Deák Ferenc-díj Testület (?!) titkára pedig megköszönte az adományozók [köztük dr. Szép Tibor a Magyar Közigazgatási Társaság elnökének(?)] közreműködését, majd köszöntve a díjazottakat berekesztette az ünnepi összejövetelt.

 

Az igazságügyi miniszter – szerzők legjobb tudomása szerint – az elhangzottakkal szemben tiltakozást nem jelentett be, a hibás kommünikék helyreigazítását sem kérte!? Szerzőknek arról sincs tudomásuk, miszerint a Testület tárgyalta volna a tanulmánysorozatukban felvetett problémákat. Illetve a törvénysértő helyzet feloldása végett a tárgyalt kérdésekben a Testület hozott-e, s amennyiben igen, úgy milyen tartalmú döntés(ek) szület(tek)ett? Továbbá, a döntésekről szóló dokumentumok közzététele megtörtént-e; azok, hol, mikor és milyen feltételek mellett tekinthetők meg? Szerzők adatkérő levelére a Testület titkárától – nem először – válasz nem érkezett!

 

Szembenézés és felelősségvállalás

 

 

                Magyarországon, a kitüntetési struktúra erőhelyzeti, kizárólagossági kérdéskörnek számít. Monopolterülete, „hűbéri” rendszert alkotva, a hűbéri hatalom kiváltságos részét képezi. Olyan entitás, amely ha látszatilag ugyan „osztódik” is (országos, helyi), meghatározója és megengedője minden esetben a hatalom csúcsa, adott esetben maga a hatalom, a hűbérúr. Működési mechanizmusa a pénzverés történelmi útját követi. Hogy mi kerül(het) az „érem” bal, vagy jobb, esetleg harmadik (körvonali) oldalára, az a regnáló (központi, helyi, civil) hatalom szimbólumkultúrája „megengedő” fantáziaszabadság-gazdagságának függvénye. Ugyanakkor a „kitüntetés” léte, nélkülözhetetlen a mindenkori hatalom számára, egyszerűen szólva szüksége van rá! Szerepe nem más, mint a „hűbéri” függés anyagi értékoldalának elviselhetővé tétele, annak erkölcsi értékű – láthatatlan módú – érzésszínezettel történő körbeölelése.

 

A kitüntetési rendszer és mechanizmusa azonban - időnként - demokratikus látszatot (is) ölthet magára: ez esetben a kitüntetésre alkalmas, érdemes, méltó személy kiválasztásának hatásköre a „despota” egy-kezéből átkerül a hatalom horizontális tagozódású vezéregyéniségeinek két-kezébe, illetve a kiválasztás és az adományozás kérdésében történő előzetes-javaslat megtételére, eldöntésére - akár - meghatározott időre, avagy aktuális alkalomra korlátozva (néha spontán módon) bizottság, testület is létrehozható. Viszont, ezen említett esetekben - egyetlen pillanatra - se feledjük: a feladatra felkért személy kiválasztásának és a kiválasztott személy felkérésének joga, mindkét formát tekintve, a „jogtulajdonos, jogbirtokos” - hűbérúr - kizárólagos kompetenciájába tartozik. Továbbá, az említett, demokratikus lehetőség is csupán a közreműködésre terjed ki, javaslattétel formájában, amely folyamatban a döntés végső meghozatala és annak végrehajtása, a javaslattételi-döntést szentesítő személy érzékenységi pillanatától függően, akár az utolsó előtti pillanatban is módosulhat.

 

Ezen esetek – kevés van belőlük – annak a bizonyos láthatatlan porszemnek a jelenlétéről árulkodnak, amelynek következményeként a kitüntetés átadója nem nyújt kezet a felé érkező személynek, de a fordított eset is megtörténhet, amikor mindennek produkálására a kitüntetés átvevője nem hajlandó. Így nem a véletlen „műalkotása” a Kállai Ferenc művész úrnak tulajdonított magyar szólásmondás: „A kitüntetéseket adják, és nem kapják!” Annak bemutatását, hogy mindezen érzés-kinyilatkoztatás más országok esetében is igaz lehet, avagy sem, szerzők nem tekintették vállalt feladatuknak. Mindenesetre, a kitüntetés-visszaadás gyakorlata és kultúrája más országokban már nyomon követhető és tetten is érhető. Hogy hazánkba mindez, mikorra gyűrűzik be és válik legitim gyakorlattá, az nem feltétlenül az egyéni műveltségtől, mint inkább - feltehetően - az egyén és a társadalom mindenkori érzékenységi-küszöbének teherbírásától, annak állapotától függő kérdés.

 

Szerzők, fenti szimptómák ismeretében – látva és érzékelve a Deák Ferenc Díj kitüntetés körüli problémafeltárás, a tapasztalt jogsértések és tényeik nyilvánosságra hozatala során előállott jogászi farizeusságot, lekicsinylő legyintéseket, a jogászi hivatásrend vezetőinek értetlenkedéseit, a csakazértsem változtatunk régi kiváltságainkon görcsös és néha pökhendinek is minősíthető reflexeket – a törvényes útra visszavezető lehetőségek közötti választás bővítése céljából, a külföldön alkalmazott és eredményre vezetett megoldások közül az egyikre – nem akármilyen témában kipróbált esetre – utalva megfontolni javasolták, a 2019. évi Deák Ferenc Díj odaítélése és átadása eseményének meghatározott időre – egy évvel – történő elhalasztását. Mindezt, csupán „mentőövi” gesztusként tárták az érintett jogászi hivatásrendi vezetők és a nemzetpolitikáért is felelős miniszterelnök úr elé. Hiszen –gondolták – ha és amennyiben a halasztás egy nem kevésbé jelentős, másik Díj, az irodalmi Nobel-díj esetében meghozta a kívánt eredményt, úgy a Deák Ferenc Díj vonatkozásában sem biztos, hogy haszontalan cselekedet lenne. Igaz, javaslatukat talán kellő körültekintés nélkül terjesztették elő? Nem gondoltak például, a magyar jogászi hivatásrendek szuverenitásának sajátos és speciális eseteire; a négy-öt magyar összehajol tény- és tárgybeli jelentőségére; a jogászság ilyen szintű vezetői közötti informális kapcsolatépítés és véleménycsere-egyeztetés évenként – legalább egyszer – történő kivételes lehetősége nélkülözhetetlenségére; a már tavaly odaígért Díj idei, muszáj-átadására; a „kellékek” okozta tárolási gondokra és általa, a büdzsét terhelő anyagi vonzatokra stb.

 

Utólag belátva, talán hiba volt részükről e figyelmetlenség. Mindezzel együtt is – egyes vélemények szerint – a kitüntetés körüli (javaslattételi, adományozási) átláthatatlanság; a Testület működése, dokumentumainak hiányosságai, nyilvánosság elöli elzártsága; a testületi tagság rendezetlensége, összeférhetetlenségi esetei; a jogászi hivatásrend fogalmi definiálatlansága, egyes szervezeti egységek önálló hivatásrenddé minősítése (AB, MTA JB, MJE) illetve más, már önálló „rendként” tevékenykedő szakmabeli szervezetek kirekesztése (bírósági, önálló végrehajtók) stb. esetei mind-mind, a keményebb példák követésére vonatkozó javaslat megtételét várták el a szerzőktől. Gondolunk itt a - napokban bekövetkezett a César-díjakat jelölő - francia filmakadémia igazgatótanácsának egyhangú döntéssel meghozott lemondására és felállására, amely cselekedet meglépését a jelölések miatti átláthatatlanság, az urambátyám kapcsolatok elleni hangos szakmai tiltakozás kényszerítette ki.[19] Az ilyen és az ehhez hasonló, demokratikus megújulásra nézve nem ritkák a külföldi – mások által is követhető – példák, minálunk azonban - úgy tűnik - még elképzelhetetlenek. Pedig, szerzők e négyrészes tanulmánysorozat megírásához és publikálásához – többek mellett – nem titkoltan egyrészt, a hivatásrendi adományozók jogi-, etikai felelősségének másrészt, a hivatásrendi kitüntetettek erkölcsi érzékenységének tevékeny felkeltése céljából kezdtek hozzá.

 

                A szembenézés és felelősségvállalás első esetkörében (5 személyt érintve) egy talányos problémát szükséges a felderítés szándékával körbejárni, a megoldására pedig választ adni: olyat, amely nem csupán „értelmes”, de egyben törvényes és etikus is. A kérdés úgy hangzik: hogyan volt lehetséges 2003-ban öt személynek a Deák Ferenc Díjat átadni, amikor a Díj létrehozásáról szóló Alapító Okirat keltezése, egy jóval későbbi időpontról – Budapest, 2004. szeptember 9. – tanúskodik? Ezen, az egyáltalán nem költői kérdésről természetesen – jogászi módon – többirányú vélekedés is lehetséges, amelyek eltérő előjelet is viselhetnek, kioltva általuk a másik, feltételezetten érdemi és értelmes tartalmát. De e kérdéskörben fantáziálni sem tilos. Még az is meglehet, hogy ez visz minket majd közelebb a megoldáshoz. Így hát minek is vesződni a hiteles Alapító Okirat keresésével, hiszen az, papiros formájában nem létezik, soha nem is létezett, minek következtében azt aláírni sem lehetett, az egész nem volt több mint egy sokatmondó gondolati szándék, elmés elhatározás, hogy négy-öt magyar önnönmagát jogász-hivatásrendi „vezérré” előléptetve összehajolhasson és feltűnést keltve csinnadrattát kelthessen? E szándék megejtéséhez még törvényi szabályért sem kellett kiáltaniuk. Magyarországon nem volt tilos az összehajolás, a cselekményben részvevők körét pedig senki és semmi nem írta elő.

 

Jó, jó, de ha a soha alá nem írt és jóváhagyást utólag sem nyert, ám napvilágra került okiraton az összehajolt funkcionáriusok számszerűsítve és nevesítve (is) - bárki számára beazonosítható módon - mégiscsak dokumentálást nyertek, ráadásul e dokumentáció valamennyi Díjátadó ünnepségen a moderátor által - díjalapítói illetve díjátadói - névsort képezve felolvasást nyer, önmagában is adódik a kérdések kérdése. Ha és amennyiben a 2003-as összeborulásban a MOKK is részt vett, úgy e hivatásrend miért nem képviselteti magát a Díjazottak között? Továbbá, amennyiben az összeborulás eseménye 2004-ben realizálódott, úgy miként volt lehetséges a Díjjal együtt járó dombormű és oklevél visszamenőleges idejű kiviteleztetése (legyártatása) és beszerzése? Avagy minderre tényleg 2003-ban került volna sor? Ez esetben vajon a moderátori szövegben mindez – 16 év elteltével – miért és mi okból nem nyert helyesbítést? Mégiscsak diplomás jogászok lennénk, nemde bár? De hagyjuk az élcelődést, hiszen szakmabeliek vagyunk – és mivel a felvázolt helyzet sem nem törvényes, sem nem etikus és talán tisztességesnek sem mondható – inkább a megoldásra koncentráljunk!

 

A feltártakról ne vegyünk tudomást!? Igen, az ebbeli hozzáállás nem képez kivételt a jogászi praxisban. Avagy, a Díj Testület az alapítás évszámát az elírás szabályainak alkalmazásával ki is javíthatná, 2004-ről 2003-ra? De akár a visszamenőleges hatályról is rendelkezhetne. Sőt, egyedi alkalmazást követve a Díj 2003-as adományozására nézve 2020-ban – visszamenőleges hatállyal – megerősítő döntést is hozhatna.

 

Felhagyva a további tépelődéssel, a megoldást bízzuk a két oldal érintettjeire. Nem valószínű ugyanis, hogy a római jog klasszikus alapelvein nevelkedett díjazott személyek - félrevezetésük legitimációjaként - bármelyik elképzelés megvalósulására igényt tartanának.

 

                A szembenézés és felelősségvállalás második (49 személyt érintő) esetkörében - „természetesen” - az első esetben tárgyalt – az Alapító Okirat hiányából fakadó – jogsértő alapállapot, mint negatív motiváló tényező, továbbra is jelen van és így nem hagyható figyelmen kívül. Ezúttal azonban – a témavezetés megkönnyítése és egyszerűbbé tétele végett – lépjünk túl rajta és csupán azokkal a tényezőkkel foglalkozzunk, amelyek valós és hiteles alapítás mellett is beárnyékolnák a Díj Testület tevékenységét.

 

Az alapításkor, 2004-ben - de 2003-ban is - hatályban volt - a Magyar Köztársaság kitüntetéseiről szóló 1991. évi XXXI. - törvény 7. § (1) bekezdése értelmében – e szakmai tanulmánysorozat által érintett „funkcionáriusok” közül – szakmai jellegű kitüntető cím, díj, oklevél, plakett (az egyszerűség kedvéért e tanulmány szóhasználatában: kitüntetés) alapítására és adományozására csupán a legfőbb ügyész, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, az Alkotmánybíróság elnöke és a miniszter rendelkezett joghatályos felhatalmazással. E felhatalmazás azonban nem tartalmazott jogosítottságot sem a Legfelsőbb Bíróság (későbbiekben: Kúria), sem a MOKK, a MÜK, az MTA JB, a MKK/MKT elnökének – a törvényi hatály jellegéből következve – állami jellegű kitüntetés alapítására és adományozására, sem saját jogon, sem – a törvényi hatály megkerülésével – másokhoz történő csatlakozással. De ahhoz sem, hogy az előbbi felsorolásban említett közhatalmi szervek (vezetői) mások, társadalmi, vagy civil szervezetek által létrehozott kitüntetések alapításához, illetve adományozásához társuljanak. Minek következtében a „kollektivizált és társadalmasított” Deák Ferenc Díj létezése és adományozása - jogállami szempontból nézve - jogsértő és etikátlan, mind-emiatt tisztességtelen és kegyeletsértő is. A jogalkotó – a mellékletben – a törvényi mintát is szolgáltatott az alapított kitüntetés bemutatásához szükséges leírást illetően.

 

Esetünkben, a Díj Testülete azonban adós maradt a Díj leírásával, a Testület szervezeti-működési rendjét, továbbá az adományozási eljárás szabályait meghatározó normatívák megalkotásával és közzétételével. Mindezzel lehetetlenné téve a Díj adományozásával összefüggő információk megismerhetőségét, az eljárás teljességének átláthatóságát. Pedig ez időszakban a „titkári” teendőket – saját bevallása szerint – maga dr. Darák Péter látta el! A kellő átláthatóság hiánya, az eljárással összefüggő események okán még az „urambátyám” elvének érvényesülhetőségét is felvethetik. Hiszen, példának okáért, a kitüntetettek sorában túlteng az adott szervezetben vezető pozíciót betöltők/betöltöttek száma; a hölgyek meg alulreprezentáltak (arányuk csupán - 48 fő közül 8 fő - 18%; az AB, az LÜ, a MKK/MKT esetében viszont még ennyit sem tesz ki); a jogtanácsosoknak pedig továbbra sem sikerült „betörniük” az ügyvédi díjazottak közé. A kitüntetettek névsora ráadásul még az adott szervezet hivatalos honlapján sem fellelhető, mintha a Díj elnyerése véletlenszerű, esetleg szégyellni való esemény lenne? Mindezen tény – a jogsértő állapot és működés hatását felerősítve szintén – felveti, illetve indokolttá téve megkívánná a Testület tagjainak kollektív lemondását, a Testület felállását, helyt adva ezzel a törvényes állapot megteremtéséhez. És a kitüntetettek vajon mit cselekedhetnek? Helyettük nem gondolkodva, ötleteket nem adva – az erkölcsi tisztesség érvényesülése okán – akár a kitüntetésről való lemondást is bejelenthetik, avagy a kitüntetést egyszerűen visszaküldik.

 

A szembenézés és felelősségvállalás harmadik esetkörében a tényleges helyzet - az előzőhöz képest - (a 2012-2019. évek alapján, 48 személyt érintően) viszont sokkal súlyosabb. Sőt, ma már úgy is lehet fogalmazni, miszerint e kitüntetési „mizériaesemény” eggyel magasabb fokozatra kapcsolva a súlyosból a tarthatatlan tartományba lépett.

 

Ugyanis, a téma szempontjából meghatározó és figyelmen kívül nem hagyható tény, hogy – az Alaptörvény I) cikk (4) bekezdése végrehajtásaként 2012. január 1. napjával kezdődően – hatályba lépett a Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szóló 2011. évi CCII. törvény[20] (továbbiakban: Kitüntetési törvény). Amely, témánk szempontjából a korábbi alapítói és adományozói kört ugyan nem bővítette, de felhatalmazáson alapuló jogkörüknek keretet adva, azokat feltételhez kötötte. Egyrészt kimondta – többek között – az Alkotmánybíróság elnöke, az Országos Bírói Tanács, a legfőbb ügyész, a Kormány tagja a feladatkörével összefüggő egyes kiemelkedő tevékenységek, teljesítmények elismerésére alapíthat és adományozhat kitüntető címet, díjat, oklevelet, plakettet vagy más elismerést (a továbbiakban: elismerés).[21]. Másrészt, az előbbiekben említett szervek elismerést csak akkor adományozhatnak, ha és amennyiben: az elismerés elnevezését, fajtáit (osztályait); az elismerésben részesíthető személyek körét; az évente adományozható elismerések számát; az elismerés adományozásának feltételeit és rendjét, valamint az elismerés leírását a Kormány tagja; az Alkotmánybíróság elnöke, az Országos Bírói Tanács, a legfőbb ügyész a Hivatalos Értesítőben közzétette. Továbbá, a jogalkotó azt is kimondta: az elismerést az említettek egyedi határozattal adományozzák és az adományozásról szóló közleményt a Hivatalos Értesítőben közzé kell tenni.[22]

 

Mindezen törvényi feltételek - a Deák Ferenc Díj tekintetében - a Testület és tagjai részéről 2012 óta követést, alkalmazást nem nyertek, így a Testület által adományozott Díj jogi jelleggel nem bírva – a minderről mit sem sejtő díjazottak részére – törvénysértő módon, jogsértést elkövetve kerültek adományozásra, átadásra. A Testület – ügyészi szervezeten belül ügyészként foglalkoztatott – titkára, szerzők adatkérő levélét – nem első ízben – még válaszra sem méltatta. A Testület jogsértő működése helyzetét tovább súlyosbítja az a valós tény, miszerint az évek óta működést nem tanúsító MKK/MKT részéről a Testület munkájában tagként olyan személy vett részt, akinek képviseleti jogosultsága 2016 szeptembere óta, úgy jogilag, mint ténylegesen tisztázatlan. Ennek ellenére, a Díjátadás eseményéről tudósító Magyarország Ügyészsége - által működtetett honlap legutóbbi (2019.) - hivatalos közleményében az MKT elnökeként – mint a Testület tagja és a Díj adományozója – dr. Szép Tibor neve van feltüntetve,[23], holott a törvényesen bejegyzett elnök jelenleg is dr. Vörös Tamás. Ráadásul, az elmúlt években a Díjátadón ténylegesen megjelent személy sem dr. Szép Tiborral, sem dr. Vörös Tamással nem azonosítható. Mindez azonban úgy a Testület, mint annak titkára figyelmét igencsak elkerülte.

 

A fentiekben kifejtettek alapján szerzők most már nyugodt lelkiismerettel ajánlják a Testület figyelmébe a már meghivatkozott francia filmakadémia igazgatótanácsa egyhangú döntéssel kinyilvánított és végrehajtott elhatározását.[24] Továbbá tanácsolják a Testületnek a Díjazottak minderről szóló írásos formátumú tájékoztatását.

 

A korábbi kérdés azonban továbbra is kérdés marad: a kitüntetettek vajon mit cselekedjenek/cselekedhetnek? Helyettük továbbra sem gondolkodva és ötleteket sem adva csupán annyit érdemes megjegyezni, miszerint a megtörténtek ténye előttük immár ismert – a publikálás segítsége révén pedig – közismert. Minek következtében most már mérlegelhetik a meghozandó döntést: a kitüntetésről szóló lemondásuk bejelentését, avagy a kitüntetés visszaküldését.

 

Vajon lesz-e a Díjazottak között - akár egyetlen egy is - aki a témában publikált négy tanulmány ismeretében, azok segítségével a Díj Alapító Okiratának hitelességét firtatni fogja, avagy az Okiratban foglalt alapítói szándék megvalósulása jogsértő hiányosságait esetleg majd számon kéri: akár a jogállami törvényesség érvényesülése követelményétől, akár a kitüntetés névadója, Deák Ferenc iránti tisztelettől vezérelve?

 

Addig is, amíg valaki - a Díjazottak közül - e tisztulási folyamat megindításához az első, a kezdőlépést megteszi, érdemes lenne, egyes közjogi tisztségek betöltésekor, e tisztségek viselői, valamint a jogásztársadalom tagjai számára, a közjogi, a szakmai hivatásrendi tevékenység gyakorlása megkezdésének előfeltételeként egy új, a jelenleginél konstruktívabb, kötelezőbbnek ható, eskü/fogadalomszöveg törvényi szintű tartalmán, bevezetésének határidődátumán társadalmi párbeszéd keretén belül elgondolkodni és konszenzusra jutni.

 

Szerzők, ehhez a közgondolkodáshoz kívánnak segítséget nyújtani az általuk - alábbiakban - megfogalmazott – egy lehetséges tartalmú – szövegtervezet-javaslattal:

 

„Én, (az eskütevő neve) fogadom, hogy Magyarországhoz és annak Alaptörvényéhez hű leszek, jogszabályait megtartom és másokkal is megtartatom; (a tevékenység megnevezése) tevékenységemet a magyar nemzet javára gyakorolom. Esküm/fogadalmam megszegése esetén sújtson rám a törvény szigora.

 

[Ezt követően, az eskü/fogadalom szövege továbbfolytatódhat a már ismert – a magyar virtus fűtötte, felfokozott hevületről tanúskodó – hittételi fohásszal, felajánlással:]

 

Isten engem úgy segéljen!”

 

 

 

A kézirat lezárási ideje: 2020. február 18.

Publikálásra megküldve: 2020. február 19.

 

FOGARASI JÓZSEF

DR. GALAMBOS KÁROLY

* Közzétéve a Blogban: „EPILÓGUS - a deáki örökség méltósága: kik fennhangon vigyázzák, tettükkel tapossák!?” cím alatt; [A Deák Ferenc Díj és a Deák Ferenc-díj IV. rész] (2020.04.06.)

Publikálva: Fogarasi József – Galambos Károly: Haza csak ott van, hol jog is van, ... (A Deák Ferenc Díj és a Deák Ferenc-díj III. rész) In: Comitatus. 2020. tavasz. (30. évf. 234. sz.) p. 120-132. [ISSN 1215-315X]

 

 

JEGYZETEK

 



[1] Zlinszky János: Deák Ferenc erkölcsisége. Magyar Szemle. Új folyam. XII. 9-10. sz. http://www.magyarszemle.hu/cikk/20060815_deak_ferenc_erkolcsisege; (2020.02.14.) 

[3] Zlinszky János: Deák Ferenc erkölcsisége. Magyar Szemle. Új folyam. XII. 9-10. sz. http://www.magyarszemle.hu/cikk/20060815_deak_ferenc_erkolcsisege; (2020.02.14.) 

[4] 2018. év Díjazottai: Dr. Tallián Blanka kúriai tanácselnök; Dr. Barta Márton legfőbb ügyészségi osztályvezető ügyész; Dr. Lévay Miklós kriminológus, egyetemi tanár; Dr. Probstner Ilona ügyvéd, kamarai fegyelmi főmegbízott; Dr. Szili Zoltán közjegyző; Dr. Bálint József Miklós címzetes főjegyző.

2019. év Díjazottai: Dr. Stumpf István volt alkotmánybíró; Dr. Sinku Pál legfőbb ügyészségi főosztályvezető ügyész; Dr. Bócz Endre az MTA volt közgyűlési képviselője, az Állam- és Jogtudományi Bizottság volt tagja; Dr. Havasi Dezső ügyvéd, megyei kamarai elnök; Dr. Csillag Attila közjegyző; Dr. Éliás Tünde járási hivatalvezető.

[5] 2008. évi XXVII. törvény egyes közjogi tisztségviselők esküjéről és fogadalmáról. Melléklet. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=117355.262800; (2020.02.14.)

[6] 2011. évi CLXIV. törvény a legfőbb ügyész, az ügyészek és más ügyészségi alkalmazottak jogállásáról és az ügyészi életpályáról 16. § (3) bekezdése. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=139717.377295; (2020.02.14.) 

[7] 2011. évi CLXII. törvény a bírák jogállásáról és javadalmazásáról 22. § (1) bekezdése. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=139703.377415; (2020.02.14.) 

[8] 2017. évi LXXVIII. törvény az ügyvédi tevékenységről 7.§ (3) bekezdése. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=202607.377348; (2020.02.14.) 

[9] 1991. évi XLI. törvény a közjegyzőkről 21. § (2) bekezdése. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=15430.370290; (2020.02.14.) 

[10] Magyarország Alaptörvénye R) cikk (1)-(3) bekezdései. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=140968.376083; (2020.02.14.) 

[11] Orbán Viktor miniszterelnök kijelentése. - https://nepszava.hu/3052039_ki-beszel-itt-becsuletrol - Lásd az 5. bekezdést. (2019.10.01.)

[12] Fogarasi József–Galambos Károly: Jutalmul a jog tudójának (A Deák Ferenc Díj és a Deák Ferenc-díj) p.17-29. http://www.mrtt.hu/node/361; (2020.02.14.); http://fogarasijozsef.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=647:jutalmul-a-jog-tudojanak-2&catid=82&Itemid=152; (2020.02.14.) 

[13] 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről 22.§ (1) bek b) pont. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=142939.376597; (2020.02.14.) 

[14] 4/2015. (III. 3.) IM rendelet az igazságügyi miniszter által adományozható elismerésekről. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=174400.355742; (2020.02.14.) 

[15] Fogarasi József–Galambos Károly: Ha majd a jognak asztalánál… (A Deák Ferenc Díj és a Deák Ferenc-díj) (II. rész). p. 81-94. http://www.mrtt.hu/node/361; (2020.02.14.); http://fogarasijozsef.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=655:ha-majd-a-jognak-asztalanal&catid=82&Itemid=152; (2020.02.14.) 

[16] Fogarasi József–Galambos Károly: Haza csak ott van, hol jog is van,… (A Deák Ferenc Díj és a Deák Ferenc-díj) III. p. 81-100. http://www.mrtt.hu/node/361; (2020.02.14.); http://fogarasijozsef.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=659:haza-csak-ott-van-hol-jog-is-van-1&catid=82&Itemid=152; (2020.02.14.) 

[17] Magyarország Alaptörvénye XXV. cikk. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=140968.376083; (2020.02.14.) 

[20] 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről [lásd a 25.§ (2) bekezdését] http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=142939.376597; (2020.02.14.) 

[21] Lásd uo. a 22.§ (1) bekezdését. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=142939.376597; (2020.02.14.) 

[22] Lásd uo. a 23.§ (1)-(2) bekezdéseit. http://njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=142939.376597; (2020.02.14.) 

[23] Lásd a 18. számú jegyzetben foglaltakat.

[24] Lásd a 19. számú jegyzetet.


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 81
a héten: a héten: 870
a hónapban: a hónapban: 870
összesenösszesen342236
az oldalt jelenleg nézik: 2

Megosztás