Fogarasi József

Én, aki nála jártam … (folytatás)

 

 

Nem tudom, eljutok-e a 80.-hoz, de a Koós János 80. születésnapjára szervezett „időutazáson” ott voltam, a MOM-ban. Sosem szerettem a születésnapokat, a sajátomat különösen nem, a kerek évfordulókat pedig kifejezetten utáltam. Egyszer, az érettségi 15. évfordulójának megemlékezése/megünneplése apropóján valakik összejövetelt szerveztek, az Öreg Halászban. Nem volt kedvem elmenni, hát még az „ünnepléshez”: az életemből ismét eltelt 15 év, morogtam magamban és – a családalapítást leszámítva – eddig semmi jelentőset nem csináltam, alkotni sem alkottam. Csak barátom - volt iskolatársam - unszolására álltam kötélnek. Mit mondjak, dög unalmas volt az egész. Furcsa szorongást éreztem úgy magunkon, mint a megjelent volt tanáraink többségén. Nem igazán emlékeztek ránk, mi viszont annál jobban, rájuk. Mint-ahogyan e tény – az efféle eseményeken lenni szokott – a „kényszer”társalgás oldottabb pillanataiban ki is derült. Viszont sok, közösnek hitt anekdota ennyi idő elteltével fényét és poénját veszítette, míg mások kiszíneződtek, némelyiken már magunk is csodálkoztunk, tényleg megtörtént és így? Barátomtól, kettő, késve érkezett személy kiléte felől érdeklődtem, válasza meglepett: mindketten osztálytársaink voltak. Az egyiknek az alkohol az arcát, a másiknak a betegség okozta fogyás, a testét tette - számomra - felismerhetetlenné. Elszörnyülködtem: az utcán szembe jövet köszönés nélkül mindkettő mellett simán elmentem volna. Lehet, hogy a jelenlévők közül volt, aki engem nem ismert fel? Az idő - puszta múlásával - rettenetes pusztításra képes. Végleges elhatározásra jutottam: ilyen jellegű összejöveteleken többé nem teszem tiszteletemet. E felállított szabályt – a későbbiekben – nem hágtam át.

 

Vajon, ki írja az ilyen események forgatókönyvét, mivel minden, mindig, ugyanúgy ismétlődik: névsorolvasás, egyperces néma felállásos emlékezés az el-mentekre, a megjelent tanárok üdvözlése, majd ABC-rendben haladva valamennyien mondunk magunkról, valamit. Ki nagyobbat, ki ennél is nagyobbat, a sikeresek pedig a legnagyobbat, az elhangzottakat amúgy sem lehet ellenőrizni, egyes „bemutatkozások” kapcsán azonban a cinizmusba is átcsapó, spontán közbeszólásos reflexiók sem maradtak el. Persze ezek tényszerűsége az elhangzás helyszínén és rögvest, szintúgy nem voltak kontrollálhatók. Aztán jött az „ünnepi” evés-ivás, a fényképek is előkerültek: a családról, a nyaralásról, az autóról, a kedvenc háziállatról stb. A cérnám – az ilyen és ehhez hasonló népünnepélyeken – rendre itt szokott elfogyni, ezúttal is így történt. Egy óvatos és körültekintően kivárt pillanatban, köszönés/búcsúzás nélkül, észrevétlenül távoztam e „síremléki” helyszínről. Ennyi elég is volt, az évek múlására való emlékezésből.

 

Belépve, az egykoron szebb és jobb napokat is megélt művelődésközpontba, a látottak szíven ütöttek: az ünnepelt művész úr talán ennél a leromlott állapotú helyszínnél jobbat érdemelt, illetve kaphatott volna, legalább a 80.-ra? A csarnokban, a kezdés előtt már tömeg fogadott – telt-házas előadás lesz, állapítottam meg magamban – a ruhatárnál emberek tolongtak, tülekedtek, a „kiszolgálás” igen lassúnak bizonyult. A büfének nevezett akármi lehangoló látványt nyújtott, mindezt csak a kávé minősége volt képes alulmúlni. A mellékhelyiség használatára várni kellett, a hölgyek esetében rengeteget! A műsorról, a fellépő személyekről tájékoztató, még mutatóban sem volt látható. Ez irányú kérdésemre kapott válasz szerint, ilyen nem is készült, micsoda igénytelenség, gondoltam.

 

A nézőtér kétoldali ajtói, a vártnál később tárultak fel a - már-már türelmetlenül a leülés lehetősége nélkül várakozó - közönség idősebbjei szerint. A nézőtér belül ugyan elég tágasnak tűnt, ennek ellenére a belépéskor valami furcsa dohos, áporodott szag facsarta meg az orromat, nem is tudtam tüsszentés nélkül átvészelni a leülésig terjedő időtartamot. A félhomályos sötétségben – sor- és székszámozott – ülőhelyemet nehezen találtam meg. De leülve, legalább a lábaimat egyenesben tudtam tenni, igaz, ehhez egy pici leleményességre is szükség volt. Amíg ugyanis a sor még nem telt meg a nézők sokaságával, a sorköz - az előző sor megtolásával - méretezhető volt. Később ez a technika már nem működött. A nézővel teli sor mozdíthatatlanná vált. A későn „ébredők” csak a szünetben lélegezhettek fel és igazíthatták sorközüket lábméretűre. A világítás mellett a hangtechnika is hagyott maga után kívánni valót: így viszont kiderült, miszerint a fellépett művészeknek még van saját – a hangerőt és a hangszínt is maguk által állítható – énekhangjuk, ellenben a beszédhangnak nem volt állítható potmétere. A legjobban azonban nem ez, hanem a sínen „tolt” mozgókamera zavart. Az első sor és a színpad közötti üres területen, mint egy villamost tolták a szerkezetet a rajta ülő kamera-menttel együtt, balról jobbra, majd pedig vissza, az illető feje gyakran még a színpadképbe is be-belógott, mit mondjak, idegesítő volt.

 

Némi – szerintem jelentős – csúszással aztán a műsor is megkezdődött, végre az ünnepelt is színre lépett. A látványtól, belül – emocionális értelemben – ledermedtem, ez már nem a 70-es éveiben járó Koós, állapítottam meg. Testtartása megroggyant, járása csoszogóssá és mackóssá változott, a színpadi helyváltoztatás pedig szemmel láthatóan már nehezére esett. Beszéde ki-kihagyott, nem kellett volna a konferanszié szerepét is felvállalnia – méltatlankodtam magamban, magamnak – elég lett volna, ha csupán énekel, az éneklést - szája, nyelve és hangja - még bírta, a memória azonban már nem mindig engedelmeskedett, különösen a nevek terén. Mindez a tény, a Művész Úr fellépését megelőző nyilatkozataiban foglaltakat – „… a szeme, a hallása és a memóriája máig tökéletes, csupán a 25 évvel korábban megműtött lába fáj, néha, de ha a színpadon van, ebből semmit nem tapasztal.”élőben cáfolta. Úgy tűnt nekem, mintha a színpadi mű írója és rendezője (is) egyaránt hosszúra szabta volna a „főszereplő” szerepét, magyarán szólva: nem kímélték az ünnepelt korát és állóképességét. A szünettel két részre tagolt színpadi előadás teljes terhe – éneklés, konferálás, az „időutazás” teljes narrációja, a színpadi jövés-menés figyelemmel kísérése és kordában tartása, az élő és a vetített műsor koordinálása, folyamatos kontaktus tartása a nézőtéren a közönséggel, a rajongókkal stb. – egyedül a főszereplő vállait nyomta. Ráadásul az egyes „jelenetek” közötti összekötőszöveg, és szinte az összes geg tartalmát/csattanóját az idősebb korosztályhoz tatozó nézők már kívülről fújták, legfeljebb csak a módosított változatok keltettek időnként nagyobb derültséget. A nézők többsége inkább az ismert és már agyonhallott dalokra, énekszámokra, slágerekre volt - csupán - kíváncsi, egymás között összesúgva is legfeljebb arról váltottak szót, ami még nem és vajon miért nem került elő a végtelen repertoárból.

 

A kislány a zongoránál … című sláger felcsendülésekor azonban egy nem várt, hirtelen jött, sajátos és különös belső érzés zavarta meg és kavarta fel egyébként nyugodt lelkivilágomat. A dalszöveg egyik – általam jól ismert – mondata, de inkább üzenete mélyen szíven ütött. Egy, már átélt, ezért ismerős, rettegő, szorongató, fájdalmas – kiábrándító – érzés kerített hatalmába. Emlékezetemben egy kép tárult fel, amelyen - szinte már gyerekes áhítatú - hatalmas várakozás és készülődés okozta izgatottság kíséretében helyezem magam teljes kényelembe 2017 szeptemberében, a Párizsba tartó gép fedélzetén. Sylvie Vartan a Párizsi Olympia színpadán produkció késztetett sebtében az utazásra (1. kép2. kép). A műsor előtt stílusosan a Cafe de Olympia (3. kép) teraszán kávézgattam és izgatottan vártam az előadást és a találkozást, ifjúkorom egyik igen csak kedvelt énekesével. Eleddig ugyanis nem volt alkalmam élőkoncertjének egyikére sem eljutni. Iránta anno, mozgásművészete, mozgáskultúrája keltette fel figyelmemet. Állítólag, a színpadi táncot/mozgást Barbra Streisand koreográfusától „leste” el. Énekhangja, hangszíne és előadásmódja időben csak később kapott meg, és bűvölt el. Kedveltem a különböző zenei műfajok közötti kísérletezéseinek (yé-yé, diszkó, dzsesszballada) zenei eredményeit. És ki Máté Péter stílusát, számait/slágereit szerette/kedvelte, illetve szereti és még ma is kedveli, annak kötelező penzum Sylvie Vartan nevéről hallani, nevét ismerni, hiszen Máté Péter itthoni legendás Elmegyek című slágere Sylvie Vartan Nicolas című diszkó-balladája által vált világhírűvé, emelkedett világsikerré.

 

Sok időm nem volt a nosztalgiázásra, a fények kigyúltak és vakító fehér ruhába öltözötten a színpadon termett és ott állt előttem az általam régóta látni vágyott énekesnőcsoda. A látványtól még a szívverésem is megállt, egy időre. A remélt aranyos, kedves és szép, fiatal lány helyett egy erős izomzatú, messziről nézve, korban talán még fiatalodni is képes, ténylegesen azonban már a hetvenen túli éveit taposó „nagymama” állt szemtől szemben, velem. Sokkolt a látvány, mivel középen ültem nem volt lehetőség a távozásra. Mély lélegzeteket véve azonban igyekeztem magamban legyűrni az élet fura fintorát. Arcát nem nézve, hangja még a régi, állapítottam meg. Táncmozgásában a kora engedte finomság és kulturáltság volt jelen, erejével és teljesítőképességével pedig ügyesen gazdálkodott. Egyenletes teljesítményt nyújtva, erőlködés és „izzadtság” nélkül teljesítette a felvállalt két „félidőt”. A szóba-hozott két klasszis közötti különbség lényegét azonban csak most és itt az „időutazás” kellős közepén értettem meg, még ha az egyik csupán a 70-en, míg a másik már a 80-on is túl volt. A halhatatlanok számára ugyanis a „tükör” használata és segítségével a folyamatos önszembesülés, a kötelező feladatok egyikét képezi, míg a másik elhagyhatatlan ténykedés: a megjelenésüket, mozgásukat, testtartásukat visszaigazoló mozgóképek tanulmányozása. És ha eljött az idő, döntést kell hozniuk: mert különben a néző testén-lelkén végigfut a nem kívánt borzongás, és szembesül a dalban foglalt „lényeggel”:

 

Láttam néhány nappal ezelőtt,

Ő rajta is fogtak az idők,

 

Rosszkedvűen mentem az úton,

Jobb lett volna nem látni, tudom,

Nem tört volna össze az a kép,

Mely összetörten is oly gyönyörű szép!

 

Milyen volt – merengésemet megszakítva kiáltott felém belső énem – a Koós műsor? Mit is mondhatnék? Szenzációs? Vegyes? Gyenge? De nem a műsorért jöttem, válaszoltam komolyan, egyébként pedig csak úgy, félvállról, odavetve. Hanem? … erőszakoskodott tovább … nem hagyva magát lerázni ennyivel. A Művész Úrért, a csodáért, a „hallhatatlan” férfiért, majd megjegyzésemet megtoldottam az ismert sláger egyik strófájával: Mi, férfiak nem engedünk. / És gőgösen kibékülünk, / S ha kell a harc, egy nő miatt, / Hát itt vagyunk, mi férfiak!!” És, kielégített? Nem tudom mire is tetszik gondolni, fogtam a párbeszédet „öregesre”, hátha így hamarabb szabadulok. Valójában arra lettem volna kíváncsi, hogy tetszett-e a műsor? Erre a kérdésre két, egymástól merőben eltérő tartalmú választ tudnék csak adni. Halljuk! … hangzott a biztatás.

 

Az egyik a „köretnek” szól – kezdtem bele a történetbe, amúgy ímmel-ámmal – a másik az ünnepelt, énekes-teljesítményét méltatná. A „köret”, mármint a színpad történései, csupán a belépőjegyre nyomtatott forintösszeg ellentételezését szolgálta: adjunk a nézőknek valamit, hogy a két felvonás érdemben és időben kitöltött legyen, hiszen – sajnos – a Művész Úr, énekkel, önálló szerepléssel, állóképességileg már nem biztos, hogy mindezt teljesíteni tudná. Nyilván ennek tudható be, hogy önálló, énekesi koncertest helyett a „rendezők” csak egy show-műsorban gondolkodtak. Végül, mindezt - úgy művészetileg, mint minőségileg is - feladva és alulmúlva, a műfajilag meghatározhatatlan, de legalább fantáziadús, tartalmába pedig szinte minden belegyömöszölhető „időutazás” keretcím elfogadása mellett döntöttek. Mindennek ellenére a műsorfőcím kifejezetten elegánsan hangzott: Koós 80 – A Kapitány!

 

A szenzációhoz, az ínycsiklandós étvágygerjesztőt – a néző- és telt-ház csalogatót – az étlapi választék tartalmát, a „séf/konyhafőnök” külön, erre az alkalomra készített különleges ajánlata szolgáltatta. „A hajó indul, tessék beszállni, hátra dőlni, netán táncolni és élvezni e különleges időutazás minden pillanatát, amely a Kapitány - kezdetektől napjainkig terjedő - közel hatvan év karriertörténetét tárja majd elénk dalok, anekdoták, visszaemlékezések segítsége révén, egy különleges születésnapi nagyzenekari koncert keretében. A koncert fellépő vendégei: a Pénzügyőr zenekar, az Expressz zenekar, a Monarchia Operett és Zenekar; Szenes Andrea, Dékány Sarolta, Koós Réka és Markos György.

 

A nagyzenekart, a műsor alatt nagyítóval sem lehetett megtalálni. De nem is fért volna el a MOM-székház színpadán. Bár az előbbiekben nevesítve említett három zenekar létszámilag talán megfelelt volna a „nagyzenekar” számbéli fogalmi feltételeinek, e zenekarok azonban együtt, egyszer sem voltak jelen a színpadon, műfajilag pedig aligha lehetett volna őket egységes zenekarrá kovácsolni. Szerepük, csupán a műsor zenei aláfestése biztosítására, az énekes ikon hangszeres kísérésére és a tánckarnak nevezett - magyar népviseleti lakodalmasba öltözött - négy táncospár a Hajmási Péter Hajmási Pál „csujjogatósához” a talpalávaló szolgáltatására korlátozódott. Viszonylag közelről vehettem szemügyre a négy táncoló csodapár hölgytagjának mozgáskultúráját és „emberanyagát”, mindegyikük amolyan magyar-méretű magasságra nőtt, lábuk közepes hosszúságot képviselt, combjuk viszont a tánckívánathoz képest húsosabb volt. Meg is jegyezte az egyik mellettem ülő férfi: ezek a combok fekvő helyzetben biztosan kiválóan funkcionálnak, itt viszont a kelleténél jobban felverik a színpadról a port és még a színpadi deszkák beszakadását is félteni kell tőlük. Ilyen combokkal – fűztem magamban tovább az elhangzott megjegyzést – kizárt dolog, hogy két önálló műsorrészt bármelyikük is képes legyen végigtáncolni! De hát kérem ez Magyarország, ahol a lényeg az imitációval ki is merül. A szünetben aztán azt is megtudtam miért is tűnik számomra olyan „porosnak” ez az előadás: a választ követően már nem csodálkoztam, mivel ez a mai fellépés, a novemberi premiernek csupán egyik - valahányadik - többször lejátszott kópiája, kazettája. Állítólag a rajongók követelik ki e másolatokat, az ismétléseket, de netalán az is elképzelhető, hogy ebben, a pénz is jelentős szerepet játszott/játszik?

 

Persze lehet, hogy a pénz mást is motivált műsorba kerülésekor, hiszen az említett „köretben” szerepet kapó közel 56 éves Szenes Andrea - tinédzsernek díszletezve, talpig-bőrbe: csizma, nadrág, dzseki stb. bújtatva - hogy miért és mi célból is „ugrott” a színpadra, majd rohant egyenesen az elektromos zongorához, ahol a zongorista mellé ülve azonnal úgy cselekedett mintha zongorázni is tudna, a néző számára nem derült ki. Igaz, az éneklés sem tartozik az általa művelt műfajok közé, de ebbéli tudását – ráerőszakolva a tisztelt publikumra – legalább nem próbálta ki. Ellenben, áldott tehetsége van a „kijáráshoz” és az emberek „megosztásához”. Ezen ügyességéről a Rezső tér és lakossága tudna igazán mit mesélni, de a tragikus sorsú trónörököst szerető, kedvelő, sajnáló embereknek is van emiatt mit fájlalniuk, bánniuk! A hallhatatlanság elnyeréséért folyó küzdelem azonban nem ismeri a határokat, úgy tűnik a lehetetlent sem, hiszen e megöregedett tinédzser és igencsak felejthető színpadi produkciója – „olvasható” – mély nyomot, aligha fog hagyni az utókorra. „Szülőapja” hiányában még a neve sem igen jutna eszébe bárkinek is. Saját, önálló, színpadra vihető, elrejtett műsorszámmal pedig nem rendelkezik. Ennek ellenére, a jelenségen ne csodálkozzunk, ne is időzzünk mellette, egyetlen percet sem feleslegesen! A megfejtéshez elegendő, ha csupán annyi ismerettel rendelkezünk: ez itt, e kicsiny földdarabka még mindig Magyarország!

 

E jubileumi időutazásos attrakcióban a rendezők, a műsor megálmodói, a születésnapos „énekeltetése” mellett a gegnek is – szerencsénkre? – főszerepet szántak, egy kicsinyke időt biztosítva (ezzel) a főszereplő színpadi regenerálódásához, szabad lélegzetvételéhez, szellemi koncentrációja egyensúlyának helyreállításához. És nem utolsó sorban az énekes által - slágerdalaival, énekhangjával, előadásmódjával stb. - rajongó közönségében keltett nosztalgikus feszültség és izgalom, szellemi károsodás nélküli levezetéséhez. Hiszen köztudott, a jóízű, őszinte, spontán módon kitörő egyéni, kollektív nevetés, röhögés, hahotázás megszabadítja a lelket és a testet a kóros feszültségektől, ellazuláshoz, gyógyító megnyugváshoz vezet, miáltal jól érezzük magunkat, ott, ahol éppen vagyunk, az adott helyen és az adott társaságban. Kell-e több ennél? Igen, egy jó gegmester! Aki a rendezők munkája révén, elképzelésük szerint, a siker mellett, a közönség elégedettségének hangos kinyilváníttatásaként a tapsot, a hosszan-tartó tapsot, sőt a vastapsot is garantálni tudja. Aki az előre megírt, kitalált, sztereotip megoldásokba, rögtönzéseivel olyan elemeket is képes beleszőni, amelynek ötletét az élet megismételhetetlen pillanatai a semmiből elővarázsolva, tálcán kínálja fel, melyek apró pici momentuma a közönség jelentős része előtt közismert, aktualitásuk pedig – kellő színművészi teljesítménnyel párosulva – képes a nézőt cinikussá varázsolva, cinkos és kuncogó módon, erőltetett mesterkedés nélkül egyként magával ragadni az előadás fantasztikus sikere érdekében. Létezik ilyen művészember? Igen! Anno, a kabaré jellegű műsorokban a Markos-Nádas duó – fénykorában – ilyesfajta garanciát jelentett a néző/rendező számára egyaránt. Ma már, sajnálatunkra – kellő siker nélkül – külön utakat járnak. Nem kedvelem, de el kell ismernem, a különleges feladatokra, azok megoldására, kivitelezésére, Markos György – jobb pillanataiban – még jelenleg is képes. Ha valaki, akkor személye, - öröklött - tehetsége birtokában, a semmit (is) feltupírozva és aktualizálva, alkalmas arra, hogy a nézőt - még egy ilyen műfaj-nélküli, „időutazásos” előadás keretében is - magával ragadja és hosszan tartó, tomboló tapsra hergelje, invitálja.

 

Az előadási napon (2018.) március 9-ét írtunk, így egy eseménydús Nőnapon - a magánéletében - mindenki már túleshetett. A színpadon, e jeles alkalmat - a teljes szereposztást, beleértve az egyetlen főszereplőét is - maga a „miniszterelnök” alakította, Markos György által megidézett módon és formában. Ez alkalomra a MOM-színpadát országméretűre tágították, hogy mindenki elférhessen rajta, kényelmesen. Jelképesen, a siker nagyságát is ehhez mérten prognosztizálták. A humorista, valamennyi jól megformált mozdulata, szövege, hanghordozása, frenetikus hatást váltott ki a nézőtér soraiból. Már a színpadra lépése is figyelemfelkeltőre sikeredett. Esendő emberként jelenítette meg a miniszterelnököt: zakóban, fehér ingben és természetesen - miként ma dívik - nyakkendő nélkül. Ráadásként a zakó sem ott volt összegombolva, ahol azt az etikett követelménye szerint kellett, illett volna, minek következtében növekedőfélben lévő pocakja sem maradhatott észrevétlen. Nadrágszára pedig harmonikásan – népiesen szólva suttyó eleganciával – illeszkedett a színész lábszáraihoz. Jobbkezében, egyetlen szál hosszú-szárú vágott virágot, fehér liliomot szorongatott, míg a másik kezével, a színpadi háttér nem létező falát tapogatta, támasztékot, fogást keresve látásfogyatékossága miatti biztonságérzetéhez. Ekként haladva, szép lassan, de követhető módon, eredményesen csökkentve a közte és a színpad közepén - érkezésétől meglepett-rökönyödéssel - álldogáló Koós János közti távolságot, mígnem az énekes fizikai valóságába nem ütközött.

 

A tovább haladását gátló akadályt érzékelve, megszólalt: maga ki csoda? És mit keres itt, ahova csak nekem van belépési engedélyem? Az énekes sem maradt adós a válaszkérdéssel: maga mit keres itt, az én jubileumi élőműsoromban és ki engedte fel ide, a színpadi Pegazus mindenható deszkáira? Én Nőnapot jöttem köszönteni, mondta a humorista, miközben szerette volna átadni Koós Jánosnak a kezében szorongatott virágot. De hát én férfi vagyok, hőkölt hátrébb az „ünnepelt”. Biztosan? Tett egy lapáttal a szituáció tüzére, Markos. Majd, folytatta, az általa kezdeményezett monológot, egy lépéssel még jobban megközelítve az énekest, hogy akár bizonyosságot is szerezhessen a vele szemben álló személy állításáról. Erre már az „ünnepelt” is béketűrését veszítve, ingerülten szólította meg a virágot még mindig a kezében nyomorgató Markost: maga félnótás, nem lát a szemétől, esetleg nem csupán vak, de még süket is? Én Koós János vagyok, akinek ma van a 80. születésnapi fellépte e színpadon. A jaj – fakadt ki elkeseredve a miniszterelnököt alakító humorista – akkor én, kísérők hiányában, bizonyára megint eltévedtem e tornyos házi labirintusban, hiszen nekem ma, e jeles nap alkalmából - elfoglaltságom miatt ugyan a hivatalosnál egy nappal előbb, de erről a széles nyilvánosság amúgy sem szerez tudomást - a konyhai dolgozókat kellett volna köszöntenem.

 

Akkor hát egészen biztos, hogy ez a hely nem a parlament munkahelyi kantinja, tette fel a kérdést - a szerepéből kieső „miniszterelnökmás” - megerősítést várva. Nem! Egészen biztos, hogy ez a színpadi szentély nem a közétkezde, de nem is holmi dolgozói kaszinó, kérdezze csak meg az itt helyet foglaló közönség bármelyikét, hergelődött be a születésnapos, és most már, ha kérhetem akárki is légyen uraságod, minél előbb távozva, hagyja el e színpadi felségterületet. És mit csináljak a virággal – esett kétségbe Markos, a miniszterelnök – haza mégsem vihetem, vele együtt dobna ki a feleségem, a lányaimat már meg sem említve, hiszen a virág tárgyi leltárba van véve, bizonyosságként még a leltári szám is rá van ragasztva. Talán segélyhívást kellene kezdeményeznem – adódott a jókor-jött mentőötlet – küldjék értem a helikoptert - amellyel a fontosabb hazai futballmeccsekre szoktam járni - azzal zárás előtt még beérnék a „gyár kantinjába”, vélekedett önmagában - hangosan - a főszereplő.

 

A tényleges látogató-köszöntésről készült házivideó – amely ma már nem játszható le – önmagáért beszélve árulkodott az illusztris személy (nőkhöz) nőkérdéshez történő tényleges viszonyulásáról. Most „lemegyünk a gyár kantinjába”, „a gyár az Országház, a kantin pedig az étkező”, hallottuk a megfejtést a kormányfő szájából és fordításában. E közérthetőnek szánt megfejtési kód viszont sokat elárult, megfogalmazójának a „gyengébbik nemről” vélekedő keresztényi hit- és belső eszmevilágtartalmáról. Az eseményt magyarázó kommentálás azonban tovább folytatódott: „Talán illendő, hogy azokat keressük fel, akiknek a napi munkámban a legtöbbet köszönhetem.” A videón pedig megköszöni egész éves jól tartását, ami nélkül éhen halna. Ezt követően, átadta mindegyikőjüknek az egy-egy szál virágot – az utolsónak azokét is, akik e találkozón nem voltak jelen –, humorizált és még a jopofáskodáshoz is volt érkezése. A megilletődött és Elnök úrnak szólító konyhai dolgozókhoz fordulva megkérdezte: „Van-e valami panaszuk rám nézve?” A borzasztóan kínos jelenetben a meglepett és megilletődött hölgy-koszorú tagjai közül az egyik félénken megjegyezte: „Ritkán jön!”. Mire a válaszon meglepődő munkaadó-vezér csak annyit volt képes önmagából kipréselni, miszerint „a fő gond az, hogy keveset eszem.” Hogy mindez nem látszik rajta, már senki nem merte kimondani, még gondolatban sem. Hát igen, ennyire sekélyes egy kormányfői köszöntés, még a Nőnapon is!

 

Mindez a „sekélyesség” azonban – a videón látottak, hallottak alapján, megjegyzéseinkkel – akár még fokozható is, mert hiszen a videó által rögzített - „Talán illendő, hogy azokat keressük fel, akiknek a napi munkámban a legtöbbet köszönhetem.” - megjegyzés elhangzását követően valaki, talán? meg is kérdezhette volna a vélekedőtől, vajon a testi jóltartásáról gondoskodók mellett a szellemi jóltartását biztosító közhivatalnokok miért is maradtak ki a Nőnapi köszöntésből? Illetve, hogy a család nőtagjairól, elsősorban is a feleségéről, a Nőnap apropóján, érdemként miért csupán az öt gyönyörű gyermek megszülése jutott az eszébe? De talán azon tény mellet sem (szabadna) célszerű megjegyzés nélkül elmenni, miszerint a házi-videó „gondos” készítői és azt a nagy nyilvánosság számára megtekinthetővé tett munkatársak - védve és óva a miniszterelnöki renomét - miért nem voltak annyira gondosak és figyelmesek, hogy észrevegyék, vagy inkább kiküszöböljék a videófelvétel álságosságát tanúsító időszerkezetet? Amelynek következtében e megcáfolhatatlan bizonyíték szerint a Nőnapi köszöntő sürgés-forgásának tényleges lebonyolítására, a „konyha nődolgozóinak” köszöntésére - a konyhai falióra szerint, amely a miniszterelnöki vizit idején fél hármat mutatott - a gondoskodó miniszterelnök által – ráérő idő hiányában – nem a célnapon március 8-án, hanem csupán annak „elő-napján” március 7-én kerülhetett sor? Talán azért, mivel a miniszterelnök az ország működését biztosító intézmények nőket érintő ügyeivel - azokat „nőügyeknek” tekintve - ténylegesen, valóban nem foglalkozik, illetve velük nem is kíván foglalkozni? Mindenesetre, amikor a születésnapos A szívem egy vándorcigány” témát szóba-hozta, a „humorista miniszterelnök” a színpadról valóban - mindent hátrahagyva, hanyatt-homlok - elmenekült.

 

Az említett geg-művész, ezzel a jelenetével, gyakorlatilag az összes - értelmes és élvezhető - puskaporát ellőtte. Az ezt követően produkáltak többsége - a feledhető kategóriát megütve - pozitív élmény-nyomot már nem igen hagyott a nézőben. Sőt, egyes alakításainak részletei - erőtlenségük miatt - felesleges időkitöltésnek tűntek számomra, akár el is maradhattak volna, vélekedtem, különösen azokról, amelyek a nézőtérről nézve-hallgatva durvára, otrombára, humor-nélkülire sikeredtek. A továbbiakban, ezek és hasonlóságaik figyelmemet már nem voltak képesek a színpadi eseményekhez kötni.

 

Ellenben egy ilyen szituációnak köszönhetően lettem figyelmes a tőlem két sorral előbbre, hozzám képest balra ülő egyik hölgy profiljára. E profil láttán - a régmúlt időkből - emlékezetembe idéződött egyik általános-iskolai tanárom/tanárnőm arcképe, de inkább jellegzetes fejtartása, fejhordozása. Mintha őt láttam volna viszont, ott, azon a széken ülve, akin az idő múlása szemernyit sem fogott, szemkáprázat avagy tényleges (természeti) csoda? Kötötte le figyelmemet a látott profilkép elemzése. Már akkor, gyermekfejjel is elgondolkodtatóvá tett az általam látott tény. Ilyen finom, elegáns megjelenésű, öntudatosan büszke fejhordozású személyjelenség, vajon mit kereshet itt, ebben az Angyalföldi „proli” iskolában, ahova személyem, a mindenünket államosító (elkobzó) „kommunista” Rákosi-rendszer kegyelméből, végső emberségéből kerülhetett? Az orosz-nyelvet tanította nekünk, amennyire meg tudtam ítélni választékos kiejtéssel és fogyhatatlan türelemmel irányunkban, akik közül néhányan még a magyar anyanyelvet sem voltak képesek nemhogy választékosan, de „konyhai” kiejtéssel sem, folyékonyan és értelmesen beszélni. Az olvasás, írás is nehezen ment e „világvégi” általános iskolába jogszerűen beiratkozott gyerekeknek. Számukra az otthoni könyv, avagy a könyvtár mire-valósága megfejthetetlen feladványt jelentett. Csupán egyetlen könyvet, az iskolai tankönyvet ismerték. Nem értettem, „otthon”, ahol kényszerből meghúzhattuk magunkat, miért is van jó-egynéhány színes és szép-kötésű könyv elrejtve az ágyneműtartóban, amelynek tényéről nem volt szabad beszélnünk? És miért nekünk a tiszta ruha, nekem a fehér ing és öltönyszerűség a nyakkendővel, amikor ők e megvetéssel szemlélt viselettel mit kezdeni sem tudtak? Kati néni - az említett orosztanárnő - ugyan igyekezett némi általános jellegű kultúrát az osztály tanulói számára meghonosítani, nagyobbrészt eredménytelenül. Az osztályban az angyalföldi jassz volt az általánosan „menő”, a hozzátartozó káromkodó kötőszavakkal fűszerezve. Megtanulásuk, alkalmazni tudásuk elsajátítása, kiközösítésem elkerülésének egyetlen biztosítékát jelentette, így hát kényszerből, gyorsan fejlődtem és haladtam a periféria ranglétráján „előre és felfelé”. Az általános-iskola 6-7. osztályában már a rejtett módon (tanóra alatt) és a szabadtéren (a „tacskin”), iparszerűen űzött snúrozás minden fortélyában mesterszinten álltam. E külterületi „sport”, no és a sakk, zsebpénzem egyetlen bevételi forrását képezte, a „pénzdíjas” küzdelmekben nem volt legyőző versenytársam. Aztán Kati néni távozott az általános iskolából, nem emlékszem az őt követő orosztanár személyére, még arra sem, hogy nő, vagy férfitanár volt-e az illető. Kati nénivel, jó-néhány év elteltével futottam össze, Újlipótváros egyik utcájában, az-időben ott tanított a környék menőnek számító általános-iskolájában. Megismert! Még mindig egyenes testtartással és derékkal, fejét dacos magabiztossággal vetve előre és a másik szemébe nézve, beszélt hozzám. Mindvégig tiszteltem és kedveltem. Nem hagyott nyugodni váratlan „felbukkanása”, így hát az előadás szünetében „megismerkedtem”, mint kiderült, a lányával. Nem az édesanyja választotta pályát követte, édesapja „mesterségét” folytatta. Szintén orvos lett, talán egyben agykutató is, nevét - az az érzésem - mintha olvastam volna az orvosmedicina alvászavarral foglalkozó egyik kézikönyvének szerzői között. Férje, gimnazista osztálytársam volt. Elmeséltem, miszerint az előadás egy részében a profilját figyeltem és tanulmányoztam, le sem tudná tagadni édesanyját, mondtam. Nem is akarom! Hangzott - kedves dacossággal, fel- és előreszegett fejtartás mellett - a határozott válasz.

 

Az életben nehéz elképzelni, hát még - csak úgy - átérezni, milyen is lehet, mit is jelenthet egymásnak (egyik a másiknak, másik az egyiknek) a közel 50 (a műsor idején pontosan 47) éven keresztül tartó, közösen átélt házassági kapcsolat, amely az első látásra szerelemből váltott a tartós együttlét szeretetébe, egymás megbecsülésébe. Mindezt az érzést színpadra vinni és ott a közönség számára hitelesen bemutatni, „eljátszani” merő képtelenség, teljesítése még profi színészek esetében is csúcsminőség lenne, (számítana). De hát a Koós házaspár, Dékány Sarolta-Koós János nem is erre vállalkozott, amikor a színpadra merészkedve, egymás szemébe meredve, őszinte, legbensőbb érzésüket (a nézőközönség felé? azt hiszem inkább egymás irányába) tolmácsolva megszólaltak és énekelni kezdtek: Ezer évig várok rád …

(e felvétel nem a MOM-színpadi produkcióról készült, ott nem volt sem eső, sem esernyő és a táncoslányok is hiányoztak; nekem nem!)

 

Hogyha kell, én ezer évig várok rád,

Míg a réten harmat fénylik, várok rád,

Míg a fákon gyümölcs érik, várok rád,

Hisz a szerelem veled oly szép.

 

Hogyha kell, én ezer évig várok rád,

Fel is szállok, fel az égig, várok rád,

Míg csak élek, véges végig, várok rád,

Hisz a szerelem veled oly szép.

 

Mindenesetre, a nézőtéren szem nem maradt szárazon, de hogy e tolmácsolt szám hallgatása közben, kinek mi jutott az eszébe, kinek milyen érzései támadtak, azt csak az „odafentiek” voltak képesek - a magyar bíróságok tárgyalótermeiben megkövetelt objektivitással - lejegyezni. Erről, én is, csupán a környezetemben, az egymás-mellett ülők, egymáshoz intézett félhangos megjegyzésfoszlányaiból elcsípve egyet kettőt (néhányat) voltam képes informálódni és a magam számára „összerakni”, több-kevesebb sikerrel. „Az idillből már csupán a tánckar, az eső és az esernyő hiányzott …”; „E szirupos ömlengést magyar színpadon először a Vámosi-Záray énekes házaspár adta elő …”; „… talán egyszer még a Korda György-Balázs Klári házaspár is megirigyli majd e sikert … és felveszi e dalt a repertoárjára … az egy biztos, arra én nem fogok eljönni …”. Előttem, eléggé el nem ítélhető módon, az általam legalább hatszor megnézett film - Cherbourgi esernyők - cselekménytörténetének részletei is leperegtek: az „igaz-szerelem” folyásának nem csupán a halál, de „néha” (gyakorta) maga a pénz is képes véget vetni, vagy legalább gátat emelni.

 

Az egymásba fülig-szerelmes ernyőárus Genevieve a szintén ilyen fokban viszontszerelmes autószerelő Guy (szirupos) igaz-története is ezt bizonyítja. Guyt besorozzák katonának (az algériai háború idején), Genevieve azonban nem bír megküzdeni a reményteli várakozás magányával, pedig szerelmétől gyereket vár. Megérkezik a képbe a dúsgazdag párizsi ékszerész, aki bár tisztában van a tényekkel, miszerint választottja másvalakitől várandós, mégis feleségül veszi Genevievet. Guy megsebesül, leszerelik és hazajön, de már hűlt helyét találja esernyőárus igaz-szerelmének, aki elköltözött Cherbourgból. Nem tud mit kezdeni magával és hite szerint, az élet végig szóló szerelmi múltjával. Iszik, nőzik stb. Az idős, beteg nagynénjét ápoló csendes és halk szavú Madeleinetől szerez tudomást nagynénje haláláról. Ostobaságára ráébredve – miszerint Madeleine harsogás nélkül, titokban, szereti őt – feleségül kéri és veszi Madeleinet, akivel benzinkutat nyitva új életet kezdenek. Majd ahogyan az lenni szokott telik-múlik az idő és az egyik napon – természetesen karácsony estéjén – egy fényesen csillogó új Mercedes áll meg a benzinkútnál, amelyből a jól-öltözött Genevieve lép ki, közös gyereküket az autóban hagyva … Guy és Genevieve között felelevenedik a love story … majd Genevieve megkérdezi Guyt, akarja-e látni édes-gyermekét … a válasz egy nagy NEM … Genevieve ezt követően elbúcsúzott. Annak idején a filmet mindenki végig bőgte, voltak hangosan zokogók is. A szerelem lehet, hogy örök, talán a boldogság is, de egyáltalán nem biztos, hogy kölcsönös is marad, szólt az örök-érvényű tanulság. Míg az 1964-ben bemutatott első, teljes időtartamot kitöltő zenés-film sztorija lassan homályba veszett, Michel Legrand zenéje örök-érvényűvé válva, az örökké tartó hűség és szerelem gránitszimbólumává emelkedett.

 

A MOM közönsége ebbéli könnyfacsaró vélekedése időtlenségének a színpadra érkezett Koós Réka és énekszáma vetett végett. (Hál Istennek!) S általa felcsendült Edith Piaf örökbecsű sikerszáma – amúgy (szerintem) Vári Évára hajazva – a Padam, Padam, Padam …

 

Egy hang kísért nap-éjen át, /Mely mennyet és poklot megjárt / A múltból jön akár csak én / Szól zenekar száz hangszerén / Már éreztem megőrjít menten / És akartam tudni okát / De hiába él a szó bennem / A hang mindig szavamba vág / Őrjítőn, hallom tovább... / Padam, Padam, Padam …

 

Bevallom, szeretem ezt a számot, bár okát meg nem mondanám, s miértjét sem, valahogy a szívemhez nőt, s ha dallamának bármely pici részlete bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között felcsendül, azonnal felismerem. Világsikerű előadója is az egyik legnagyobb kedvencem, ifjúkoromban, amikor a magyar televízió - … a párizsi Olympia színpadán … - sorozatban közvetítette a híresebbnél híresebb előadók fellépti estjeit, szemeimmel a televízió képernyőjére meredve, ámulattal hallgattam, s szívtam magamba produkcióit és ars poétikáját - „… meghalok, és annyi mindent mondanak majd rólam … életem bölcsen, nem rendeződik majd körém … odafent, magam védem magamat … de nem félek … majd ismételni fogom magamnak, magamat … Nem, nem bánok semmit sem …” - már akkor magamévá tettem e dacos, őszinte kinyilatkoztatást. S vallom az óta is: Nem, nem bánok semmit sem …!

 

Még mindig remek színpadi kiállása van, állapítottam meg a ma már nem naposcsibekorú Koós Rékáról. Egyetlen, felesleges deka sem látszott rajta, igaz a jól megválasztott hosszú, földig érő, mély-sötét színű monokróm fellépti ruha egyben slankítja is viselőjét, szükség esetén pedig segít elfedni a „nemkívánatos” részleteket. E sötét tónusú ruha és a festett szőke hajviselet kedvessé, fiatalossá tette viselőjét. A ruha a test jobboldalán – a nyak kivételével – teljesen lefedte az énekes vállát és felsőkarját, a baloldal viszont ennek aszinkronjaként fedetlenül hagyta a váll és a felsőkar bőrfelületét. Mindez talán (egészen biztosan) nem a véletlen műve volt, tudatos, tervszerű kivitelezés tehette a viseletet olyanná, amelyben a művésznő ezúttal a színpadra lépett. A reá fókuszált reflektorfény - a sötét-színű ruha ellentételezéseként - az énekes bal vállán és a felsőkar oldalán, a szabadon hagyott sima bőrfelületet csillogó fehérré varázsolta. Ekkor pillantottam meg - a reflektorfénynek köszönhetően - a kitüntetett megvilágításban részesült - a már említett felsőkar középső-hátulsó oldalán a - bőrfelületet „díszítő” (éktelenkedő) tetoválást. Mit is mondjak? Ettől a pillanattól kezdve, nézés helyett már csupán hallgattam az énekesi produkciót.

 

Egy hölgy teste, általában – a férfi számára – akkor vonzó, ha az sima, illatos és „tiszta”, a nyak, a váll és a vállba torkolló felsőkar esetében mindez, alapkövetelmény. A testen éktelenkedő tetoválás olyan érzetet kelt a „közeledőben”, mintha a test azon részét tulajdonosa elfelejtette volna gondosan „letisztogatni” – étkezés előtt kezet mosni – így aztán a kedve is elmegy a „vacsorától” az illetőnek, még ha a feltálalt étek a körítéssel együtt ínycsiklandó is. Természetesen tisztában vagyok a ténnyel: ez csupán egyéni álláspont! Ez így igaz, de ebbéli hozzáállásomon - a még hátralévő időre - már nem kívánok változtatni. A hölgy olyan, mint az ékszer, ha fény éri, akkor csillogjon, mégpedig hibátlanul! Szemügyre vételét egyesek, a kezek finomságával és állapotával kezdik, a lerágott köröm, vagy agyon szopogatott ujj kiábrándító. E durva tényt - egy ideig - a hosszú, kicicomázott, mindegyik ujjra más-más színre domborművezett műkörmök ugyan elfedik, de a főszabály szerint a rövidre szabott ünnepeket a hosszabb lélegzetű hétköznapok szokták követni, amelyek ritkán kedveznek az álcázás művészetének. Aztán jöhet a láb, amelynél szintén a természetes fényű lábkörmök a „mutatósabbak”, hiszen a gombásodás is lefedhető, akár tartós zománcfestékkel is. Ugyancsak irritáló és illúzióromboló, ha egy gyönyörűen becsomagolt hölgy sarkával a durvább felületű fadeszka is simára smirglizhető. Folytatva a csomag bontogatását további „stiklik” is előkerülhetnek, így például a kisebb-nagyobb méretű bőrfelületi hibák takarását, elfedését szolgáló fekete színű, avagy a színes és még színesebb tetoválások révén. Elővigyázatként legfeljebb nem szabad a világítást be/felkapcsolni, persze ma már, állítólag fluoreszkáló tetkók is léteznek.

 

Társaságomban kritikaként szokták megfogalmazni: nem kell ennyire „finnyásnak” lenni! Meggyőzésemre gyakorta nevesített példákat is felhoznak, méghozzá az előkelő felsőbbségi körökből, kiknek testén a tetoválás megtalálható volt. Ilyenkor, legtöbbször a magyarok között közkedvelt Sissi császár- és királyné neve kerül elő, míg a férfiak esetében a „Főméltóságú Úré”. Persze ezeket a tetoválásokat szinte senki nem látta, csupán a szájhagyomány terjeszti, járványként. Létezésükről bizonyítékként, titokban készített fotók sem árulkodnak. Pedig a fotográfia műfaja az-időben már létezett. A múzeumokban fellelhető és megtekinthető, az ábrázoltak nevével ellátott festmények sem tanúskodnak ilyesmikről. Bár a mese tényét alátámasztó felmentő „igazolást” ismerjük: a „Főméltóságú Úr” nagy ívű pályája matrózként kezdődött. És mint P. Howard műveiből kitetszik, egy valamire való tengerészt tetoválás nélkül elképzelni sem lehet, nemhogy tisztelni. Nem feladatom védelmükre kelni, de a tényhez hozzátartozik: nincsenek írásos feljegyzések, lejegyzések arról, miszerint az említett két személy akárcsak egyetlen egyszer is elvétette volna betartani a számukra előírt „megjelenési” etikett legcsekélyebb előírását is és „tetkóját” dicsekvően felfedve, jelent volna meg valamilyen akármilyen „színpadi” eseményen. De itt most, a MOM színpadán, a reflektorfény kereszttüzében, ez tűnik főeseménynek, emelkedett attrakciónak. És? Kérdi tőlem a másik énem, mindez kit érdekel, hisz énekelni tud? Ne nézzed, hallgassad, szól rám parancsolóan! (Jut eszembe, a büdös iskolás gyerekről szóló Móricka vicc: „… nem szagolni, tanítani! Küldtem az iskolába!”) De hát a színpadon látom, amit látok: a „papa” a közönséget és a színpadot tisztelve, még a 80. születésnapi „bulijára” is frakkot öltött, és nem tette közszemlére azt, amellyel esetleg csak szűk körben érdemes „dicsekednie”!

 

A nézőtéren egyre emelkedettebb és elégedettebb lett a hangulat, a közönségnek az ismert slágereket követelnie sem kellett, azok egymás után jöttek, futószalagszerűen. Az ünnepelt pedig szinte úszott a dicsőségben, minden produkciója vastapssal jutalmazódott. Ennyi sláger, ekkora siker és a velejáró büszkeség. Ne feledjük: a magyar ajkú emberek legalább kettő generációja ezeken a dallamokon nőtt fel. Elég csak egyetlen ütemnek elhangzania, s a közönség soraiból - kivétel nélkül - mindenki hibátlanul fújja tovább, úgy a dallamot, mint a szöveget. S mindez történik Koós János saját, eredeti hangján, nincs playback! Nem kis teljesítmény ez, sem hangilag, sem állóképesség szempontjából. Vajon e 80 évből 60 évnyi minőségi teljesítmény miért nem volt elegendő egy icike-picike Kossuth-díjhoz? Vajon az ehhez szükséges „szellemi gesztus” miért nem vált jutalmazó tetté az ország, illetve hatalmi, művészeti vezetői részéről? Mert a művész úr nem adta sem hangját sem fizimiskáját egyetlen pártrendezvényhez sem, és egyetlen pártvezérnek sem sikerült lekenyereznie, illetve magához édesgetnie? És még az országos/helyi képviselőség(lehetősége) kedvéért sem hajlongott senki emberfia előtt, csak dolgozott, énekelt és tette, amihez istenadta tehetsége volt? Sosem erőlködött vagy ágaskodott, így a ripacs-sági szintet sem érte el. Igazi élő klasszikusként még a komolyzenével is elboldogult, a Zeneakadémián, egy teljes szimfonikus-zenekar élén, dirigálva a zenészeket.

 

A sikerfolyamat elindítója: a Micsoda nagyszerű dolog természetesen nem maradhatott ki a műsorból, majd jött a többi, ezúttal nem követve az elhangzási sorrendet: A férjek egyenjogúsága; Annyi ember él a földön; Kapitány; Mi, férfiak; Sír a telefon; Én, aki nála jártam; A szívem egy vándorcigány stb. Anno, az 1969-es Táncdalfesztivál Nem vagyok teljesen őrült című díjnyertes dalának elhangzásakor látnoki nagyképűség lett volna részemről arra gondolni, miszerint e dal szövegzagyvaságából – Gumidominó? Vagy egy parti sakk? / Ön talán Napóleon, vagy a perzsa sah? / Nem, Napóleon nem lehet, azt biztosan tudom, / Mert én vagyok Napóleon! – számomra, később, bármelyik szónak is lehet/lesz majd valamilyenfajta „jelentősége”? Pedig lett!

 

Ki gondolta volna 1978-ban, hogy a szocialista Magyarország párt és állami vezetése egy igazi császári uralkodó pár részére engedélyezi majd a – királyság nélküli – magyar haza földjének császári lábakkal történő érintését, hát még, hogy az iráni uralkodó párt - Mohhamad Reza Pahlavi császárt és Farah Pahlavi császárnőt - az ország akkori legpatinásabb egyetemén – közszolgálati hiányában – az ELTE-n, díszdoktorrá fogják avatni? Senki, én sem, de hát az olaj – meg a kedvező feltételek mellett remélt „segély” – még a „büszkeségnél, öntelt hazafiságnál” is nagyobb úr. Létfontosságú volt számunkra a császári nagyvonalúság, a számolatlan összegű adakozás, amelyért cserében még a seggnyalástól sem riadtunk vissza. Tudományos rangra, szintre emelve a császári vizitet – a tudomány, a politika melletti szokásos asszisztálása révén – gyorsan kerítettünk egy egyetemet (ELTE), nem messze Budapesttől, nehogy sokat kelljen utaznia az illusztris házaspárnak és hatalmas pompával, csinnadrattával, amúgy sebtében- loptában – anélkül, hogy a vendégek tudományos teljesítményét alaposabban ismertük volna – „díszdoktorrá” ütöttük, az éppen itt tartózkodókat.

 

A „TUDOMÁNY” nevében az egyetem, rektora - az élettantudomány professzora - és szárnysegédei, az ÁJK, illetve a BTK dékánjai, tisztelegtek a „tudósok” előtt, míg az uralkodópár feje köré az állami elismerés koszurúját, az ország akkori – földműves, parasztszármazású – „elnöke” és felesége, külügy-, és oktatási miniszterei, no meg hazánk teheráni nagykövete fonták. Az ország politikacsinálói, a párt és egyeduralkodó „nagyfőnöke” a – hitük és az uralkodó marxista ideológia szerint – letűnőfélben lévő történelmi múlt feudális intézményrendszerének - dinasztikus királysága, császársága stb. - pillanatnyi piedesztálra emelése helyszínétől és eseményeitől azonban, sajátos diszkrét bájt tanúsítva, távol-maradtak. Talán ez volt a szerencsém, így az egyetem melletti söröző-étteremben megbeszélt találkozóra - a nagy meleg májusi napon a Károlyi palotánál megállítva és tovább nem engedve a tisztes távolságtartás követelményének megtartása miatt - csupán kétórás késéssel érkeztem, a többiek sem voltak „pontosak”, s e tényről, mobiltelefon nem lévén még csak értesíteni sem tudtuk egymást.

 

Haj, sóhajtottam nagyot magamnak, micsoda idők voltak is azok, hiszen akkor, csak úgy, még nem lehetett bejelentkezni és igényt formálni az akadémia díszdoktorságára, tiszteletbeli tagságára, csupán jószomszédi alapon, a honi medence „géniuszaként”. Akadt is volna némi bonyodalom kis hazánkban, amennyiben az uralkodópár az olajért és az alamizsnáért cserébe a perzsa birodalom géniusza titulus birtoklására hivatkozással mondjuk az akadémia tiszteletbeli tagságát kérte volna. Szerencséjére nem ez történt, hiszen itt, Európában, a „legnagyobb” géniusz házaspár tündöklésének borzasztó vége lett. A császári pár mindezt a „megszégyenülést” a tőlünk való hazatérést követően – már 1979 januárjában – a hatalmát megdöntő, általunk is üdvözített Homeini ajatollah vezette népi forradalomnak – jobb-szeretett formában: népfelkelésnek – köszönve, egy önként vállalt száműzetésbe meneküléssel, megúszta. Aztán mi lett a magyarok dicsőítette iráni forradalomból? A fejlett nyugaton, „Soros” ösztöndíjjal száműzetésben, élő és tanuló vallási vezető, valamennyi forradalmi kultúrát magába szíva, az általa oly gyűlölt és megvetett kapitalista pénzemberek (kereskedők, iparosok, bankárok stb.) segítségével és támogatásával, hangüzenetek hazaküldésével, kezdte szervezni „forradalmi” vissza(haza)tértét. A hálás iráni nép, „a feudális elnyomás alóli népszabadító forradalmár” főpapot a vállára emelve vitte a repülőtértől a szállásáig, aki aztán még ki sem pihenve az utazás fáradalmait mindjárt, a hazatértét követő másnapon hozzá is látott tudása és felkészültsége diktálta-sugallta álma, a „világi állam” felszámolásához, a vallás és egyháza uralta intézményrendszer megteremtéséhez és kiépítéséhez (a NER – ez időtájt – istent is megelőző vágyálomként még nem volt jelen Irán nemzeti, népi közgondolkodásban): kinevezte az új kormányt, segítségével kivégeztette a sah kiszolgálóit és híveit, az ország állam- és a kormány neve iszlám köztársaságra keresztelődött, megalkotásra és kihirdetésre került az új alkotmány, amelynek értelmében Homeini lett – az államfő, a fegyveres erők főparancsnoka és a törvények forrása, azaz – mindennek alfája és ómegája. Nesze neked külföldi ösztöndíjjal táplált modern tudás- és kultúra!

 

De az is igaz, hogy ott, e vallási demokrácia mindenható vezetőjének védőszárnyai alatt – a „népi kereteket” és tisztességet túllépve és túllihegve – a nemzeti labdajátékok mindenek felettiségét túlharsogva és meglovagolva, az összes többi sportág rovására – foci és úszó – stadion, minden fűzfabokornál nem épülhetett. És egyetlen labdaérzékkel született személynek sem járt az „alanyi kijárás” jogán a dísz-tiszteletbeli egyetemi doktori cím, címzetes egyetemi docens, majd tanár titulus, s végül a maga alapíttatta egyetemen a rektori szék ülőkéje. De helyesírási hibák és némi mondvacsinált plágium miatt sem lehetett önként megbukni és távozni a magas posztokról, majd később megdicsőülten más, jól fizető ülőhelyeket elnyerve, a továbbiakban is jól- és gondtalanul élni.

 

Nem volt lehetőségem a további meditálásra, a nézőtéren ugyanis kitört a határtalan lelkesedés, a színpadon az énekes „géniusz” hangján ugyanis felcsendült az új magyar néphimnuszsláger első hangakkordja, amelyhez a közönség - mind szövegét, mind dallamát hiba nélkül kívülről fújva - önként csatlakozott. Ma sem értem, hogy ez a - Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál … - tömény dal- és slágergiccs, hogyan tudott ekkora sikerre szert tenni, énekesét pedig a fellegek feletti Olimposz hegyére repíteni és (talán) örökkön örökké ott tartatni? Tény, ami tény, e slágert meghallva a visszaemlékezés - a múltba merengés szintjén - a melankolikus nosztalgia egy kicsit mindenkit elkap és magával is ragad. Ki tudna ellenállni a nosztalgikus-kísértésnek, e sorok hallatán: Csókja maga volt a szerelem / Lángolt, mint a hajnal Keleten / Napfény tűnik így el Nyugaton / Elfeledni én őt nem akarom. /… Kislány kit úgy szerettem / Akit soha nem feledtem / Rabja voltam, mint egy kisdiák. Ki tudja, talán még én is … De nálam mindez a romantika csupán egy másik Koós-sláger alapján szokott előbújni: Mondjátok meg Máriának, szeretem, / És ez a szerelem most is lánggal ég / Bennem minden emlék olyan eleven, / Mintha el se ment volna még /… Szerelemnek csalódás az ára, / Fizetni kell mindenért /

 

Mindenkinek volt egy Máriája, /

 

Akinek volt, az egyet ért(4. kép, 5. kép)*

 

Ezzel a jubileumi műsor végett is ért … hihettük volna, de a Művész Úr a színpadról lejövet, a színpad és az első sor közötti üres sor középen megállva, az ünnepléstől meghatódva, egy kérdést tett fel: megengedjük-e – mármint a közönség – neki, hogy egy általa megzenésített, de az is meglehet, hogy most még csupán dallamosított Ady verset, minden zenei kíséret nélkül elénekeljen nekünk, köszönetképpen, búcsúzóul? Hogyne, hangzott a teljesen egyöntetű igen, de menjen fel - tanácsolták többen is hangosan - a színpadra és ott adja elő. Nem, azt most még nem, szabadkozott a még mindig meghatódott énekes, a színpad az a művészet szentsége, oda csak kész művel merjünk felmenni, ez a kis alkotás azonban ma még nem ér fel odáig, még nem készült el, zeneileg még nincs befejezve, hangzott a szerény, de a művészetet nagyon tisztelő válasz. Majd minden hangosítás, mikrofon és gépi technika nélkül belekezdett az énekes, műve előadásába:

 

Héja-nász az avaron

 

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe.

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

 

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

 

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

 

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.**

 

Az előadást egy pillanatnyi drámai csend követte, egyetlen tenyér sem csapódott össze, különös érzés volt ezt az énekverset itt e helyszínen és most először hallani, és közben az idősödő énekest közvetlen közelről, emberi szemmel nézni. A döbbent csend megéreztethetett a közönséggel valamit … a hallhatatlanság olimposzi csúcsáról üzenet érkezett …egy hallhatatlan közelgő fogadásáról …

 

Sokszor, sok-helyen és sokféleképpen mondta, de a lényeget – a humor szükségességére történő utalást – sosem hagyta ki:

 

„Ha a humor meghal, én is.”

 

„Ha a humor meghal, akkor öt perc múlva én is meg fogok.”

 

***

 

és … Kupsa János … mindannyiunk bánatára … meglátva e plakátszégyen-kompozíciót, ez agyi torzszülemény-alkotást, benne az értelmes emberi-lényelme ötlötte és kivitelezte pöcegödör-tartalmat, mindjárt megértette üzenetét … ez a vég, a vég kezdete, amiben már nincs humor …

 

… és Koós János öt perc múlva elment … valóban ELMENT!

 

(az írás eleje)

 

Balatonföldvár, 2019. március 5.

 

* Illusztráció gyanánt.

** Ady Endre összes versei I.-II. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1. Kötet. 1965. 650. p.

*** (A mindent megvilágosító mottó: A suttyó barma, ha Soros ösztöndíjjal utazik is Bécsbe, ott és azt követően is, csak suttyó barom marad!)

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 28
a héten: a héten: 28
a hónapban: a hónapban: 908
összesenösszesen296 097
az oldalt jelenleg nézik: 3

Megosztás