Fogarasi József

Én, aki nála jártam …

 

„Az életet csak hátratekintve lehet megérteni,

de élni előre nézve kell.”

/S. Kierkegaard/

 

Minél közelibb az emlék, annál kevesebbet tudni róla,

minél távolibb: annál inkább kitisztult,

rózsaszínűvé is válhat.

 

 

Kevés embernek adatik meg a dicsőség azon - parnasszusi elismerés - kivételes formája, hogy még/már az életében halhatatlanná váljon. Miáltal - több generációt átívelve, emberöltőt emberöltőre halmozva - elég legyen egy grimasz, egy mozdulat, egy szó, egy mondat, egy dallam elhangzása, bárhol, bármikor és bárki által ahhoz, hogy az illető személy, szinte azonnal - mással össze nem téveszthető módon - egyazon személyként jusson eszébe mindenkinek, illetve idéződjön fel fizimiskája - az adott nyelvterületen élő tízezrek, százezrek, sőt - valamennyink számára.

 

Ez az igazi megtisztelő/megtiszteltető elismerés, amely többet ér valamennyi politikai, állami, művészeti, felekezeti stb. szubjektív kitüntetési, elismerési forma ember általi odaítélésénél, beleértve a díszpolgári címet, az Oscar-díjat, s talán még a Nobel-díjat is; a szentté avatásról már nem is beszélve. Hiszen az imént felsorolt elismerési formákat és a velük járó anyagi juttatást – ahogyan annak idején a szintén halhatatlan, klasszikus színművész, Kállai Ferenc fogalmazott, nem kis éllel, de találóan: a kitüntetéseket – adják, és nem kapják. Ennek következtében, az átadott „kitüntetések” ugyanazon, avagy más összetételű grémium „embertagjai” által – szeszélyüktől, vagy csupán a széljárástól függően – bármikor, bárkitől visszavonhatók, sőt tulajdonosa, e „tárgy” birtoklásától akár meg is fosztható.

 

Ezzel szemben a halhatatlanság Parnasszusára emelő hírnevet, dicsőséget, elismerést nem adják, de hagyományos értelemben szólva „kapni” sem lehet. Ezt ki kell érdemelni! Mégpedig a széles és nagyérdemű „közönség” hosszan-tartó, egyazon magas igényességi fokon történt „kiszolgálása” ellentételezéseként. Ennek következtében e „rangnak” nincs odaítélési vagy átvételi ideje, de előre szervezhető ünnepsége, piros betűs ünnepnapja sem létezik. Az „esemény” eljövetele, bekövetkezte, hagyományos módon és eszközök segítségével - előre - még csak ki sem számítható. Persze, e kivételes „kegy” ölünkbe hullásában – folyamatosan – lehet reménykedni, azonban tudni kell: e kegyelmi állapot megvalósulásának – számon-kérhető – objektív garanciája nem létezik. Elnyeréséhez, még az évekig tartó szorgalmas, egyenletes és magas színvonalú teljesítményen alapuló, fáradtságos munka sem szolgáltat elegendő biztosítékot. Ez a furcsa jellegű, szívet-lelket melengető, közönség-megítélés/elismerés ugyanis - konkrét személy/ek/ előkészítése vagy közreműködése nélkül - egyszer csak odújából előkúszik, előszivárog és minden védekezésed ellenére az Olimposz fellegébe repít, ahonnan már nincs visszaút vagy letaszíttatás. De az is igaz, hogy e „tényről”, hagyományos értelemben vett passzust, bekeretezett és a falra akasztható „bizonyítványt” sem igényelhetsz, senkitől, így viszont, azt el sem veszítheted, emberi hatalmak sem foszthatnak meg tőle! Bár igaz, fénye az évtizedek múlásával fakulhat, de csillogását az örökkévalóság históriás-könyve az idők végtelenségéig megőrzi, s nem feledi.

 

Terjed, mint a népmese, szájról szájra, szépítve erősítve a „legendát”, de amíg van élő ember, ki így vagy úgy, de emlékszik a „csodára” - a hírnév, a mítosz, s vele - a csodát „előállító” személy örök élő marad. Egyrészt, azok számára, akik átélték, vagy részesei voltak a csodának, másrészt azok számára is, akik mindezt - az esemény szemtanúitól - őrizendő hagyatékként, „csupán” megörökölték.

 

De kik is Ők, tulajdonképpen? A sor nagyon hosszú, valamennyi felidézéséhez nincs elegendő idő. Néhányuk azonban számomra – arcuk, testük, mozgásuk valóságában – még ma is, minden gond nélkül fel/megeleveníthető.

 

Kezdjük a sort, az örök-érvényű kispolgárt mesteri hibátlansággal, felejthetetlen módon alakító/megszemélyesítő színésszel, akinek megjelenéséhez, hívószóként, elég csak annyit mondani „hippodrom”, de ha ez kevés lenne, biztosan segít a sajátosan magyar és egyben parasztos népi-eledelnek a kimondása, és a közismert monológtól (is) szemünk máris könnybe lábad: „Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülthöz hagymát eszek. Mindenhez. A hagymához is hagymát eszek. A halat pedig késsel fogom enni. Két késsel.” (Kabos Gyula). Vagy, ki tudná feledni, a táncoslábainak örökös - színpadi - „összegabalyodásával” még Fred Astairet is ámulatba ejtő, másik komikus film- és operett színészünket? Akinek színpadra lépésekor azonnal felcsendült a – másoknak legfeljebb csupán az előadás végén kijáró – közönség általi vastaps. Hogy aztán az alig kétsoros, réveteg hangon történt - „Lehet, hogy tán ittam, lehet, hogy tán torgok, de részeg nem vagyok” (A denevérből, Frosch a börtönőr) - megszólalásával, ismét bevasalja a neki járó, kötelező kéz-összecsapódások lármáját. (Latabár Kálmán; „Latyi”). Ugyancsak nyugodtan, a biztos találat reményében dőlhetünk hátra karosszékünkben, az előbb említett művészcsodánál jóval fiatalabb pályatárs kilétének megfejtésekor is, hiszen ki másnak a fizimiskája is idéződhetne fel előttünk/bennünk, ha és amennyiben meghalljuk az izgatott állapotban elhangzó kijelentést: Az oroszok már a spájzban vannak", mint Sinkovits Imréé.

 

De kalandozzunk el és tegyük magunkat próbára, a közvélekedés szerint kevésbé fajsúlyosnak minősülő területeken is. Vajon össze lehet-e téveszteni mással, az élete végéig „a félszeg, ám ügyefogyottságában is, a ravasz kisember figuráját” eljátszó, a főnököknek pedig csak úgy, fogvégről, de sokat sejtetően oda-odamondogató, általa szállóigévé nemesített - „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni ...” - mondatot megfogalmazó és színpadra formázó, mindannyiunk Salamon Béláját? Ugye, hogy nem! Mint ahogyan az agyoncsépelt és unalmas közhellyé züllesztett „Hölgyeim és uraim!” megszólítás helyett, az ízesített hangzással fűszerezett „Idefigyeljenek, emberek!” figyelemfelhívó-megszólító mondattal műsorát kezdő, majd gyakran „Nekem teeeeljesen mindegy …” szavakkal folytató Alfonzót sem! Kihalófélben lévő korosztályomnak, még jelenleg is ismerősen cseng a – műsorszámában gyakran, ismételgetve elhangzó, akkoriban viccesnek/humorosnak ható (ma már sajnos, a mindennapok gyakorlatát képező) – híres figyelmeztetés: „Vigyázat, csalok! Csak a kezemet tessék figyelni!” E mondatot követően, még ma is megelevenedik előttem Rodolfo (Gács Rezső), a híres és közkedvelt bűvész - a világon egyedülálló - karizmatikus és mindig elegáns fizimiskája, utánozhatatlanul gyors kézmozdulata(i). Amely mozdulatok hipnotikus figyelése közben a bűvész által kiszemelt - és a pódiumra fellépti-társként maga mellé invitált - delikvens zsebtartalmának egésze, a művész úrhoz vándorolt anélkül, hogy mindebből az illető „segédbűvész” bármit is észlelt, vagy észrevett volna (átéltem e folyamatot).

 

Ja, és valahogyan ki ne maradjon, e parnasszusi „tülekedésből” - bár a tülekedés egyetlen másodpercig sem volt lételeme - gyerekkorom talán legkedveltebb „felvidítója”, az egyik cirkuszdinasztia világhírű sztárartistája, a világ egyetlen - magyar - zenebohóca, és a maga alkotta, sajátosan kedves és fanyar hangulatú műsorszáma: a "Na látod? (Mindig) Van másik!". Amely mondat mindaddig ismétlődött - „Van másik!" „Van másik!" „Van másik!" „Van másik!" „Van másik!" - mígnem az attrakció legvégén, a bohóckabát rejtekéből, hogyan, hogy nem, de előkerül az adott hangszer legkisebb méretű, működőképes változata, amelyet aztán már nem lehetett megszólaltatójától elvenni. S amellyel e „cirkuszi” jelenet egyben véget is ért (különben biztosan előkerült volna egy újabb, egy további „Másik”). Az e – Van, másik! – hívó szóra előlépő Eötvös Gábor - akiből nincs és nem is volt másik - aki a majdnem kétszáz éves artista-cirkuszdinasztia tagjaként, „stílszerűen” lakókocsiban született, és aki ars poétikáját büszkén vallva nyilatkozta: „Megmaradtam valaminek: bohócnak. Ez sokkal magasabb pozíciót biztosít, mint bármely politikusé.”

 

Majd zárjuk a művészvilág e „felsőbbrendűségi” körét - a halhatatlanok közül is - azzal a mágussal, aki életében nem csupán játszott, énekelt, „beszélt” vagy megszólalt - a saját vagy elváltoztatott művészhangján - de volt „mersze”, „gógyija” is, a kihívásokkal teli „környezetével” - élőadásban, improvizálva - szembenézni. (Gyakorta ezzel a tettel meg is szelídítve „kihívóját”). Aki az álarc mögé bújtakkal - az élet „besúgó-seggnyalóival” - szemben, a „kesztyű” felvételét sem restellte.

 

Hiszen, „könnyű” úgy halhatatlanná válni, vagy csupán a piedesztál csúcsára emelkedni (s ott ragadni), hogy a végtelenségig mindig ugyanazt csinálva, csupán „ismétlem” (ön)magam: legfeljebb egy kicsit mindig jobban, esetleg csiszoltabban. Miközben a másnak, az új kihívásnak a már jól ismertbe, a folyamatosan agyonjátszottba - azaz a „rutinba” - történő beemelését megtagadom (önmagammal szemben is). Annak ellenére, hogy már nem csupán sejtem, de érzem is, sőt biztos vagyok benne: ez a más, ez az új már bekívánkozik, megérett a bebocsáttatásra. És én, az önámító, a beképzelten befelé forduló, a már megszokott biztonságát nem kockáztató - a kihívásnak helyet nem biztosítva - mégsem nyitok ajtót az újnak, a csábításnak. Inkább elvetem - objektív, vagy szubjektív okok miatt - elzárkózom előle.

 

Talán már nincs is elég bátorságom hozzá: az újhoz, a nem mindennapihoz? Esetleg visszafog az irigykedő környezet kisszerű szuggerálása: nem vagy rá képes, hisz hiányzik belőled a kellő szorgalom, a kitartó tenni akarás, sőt a tehetség! Hisz a gyors és szuggesztív reagáláshoz, az intellektuálisan is elegáns improvizációhoz, erre is szükség van (sőt, esetleg csak erre?)! Így hát a járt útról le nem térve maradj a megszokottnál, a jól kitaposotton, a kísérletezést, kísérletezgetést pedig bízd (inkább) az egyéniségre. Kevés van belőlük és közülük is csak egy volt képes - sajátosan egyéni műfaj és filozófia mentén - önálló „izmust” teremteni.

 

Amikor szólni, beszélni nem lehetett: énekelni kezdett, a hőzöngőket, a lapulva sunyítókat, a hatalommal visszaélőket, a habzó szájú forradalmárokat és népfelkelőket, a képmutató hittérítőket és igehirdetőket - nem létező együttérzésüket megcélozva és megragadva - sajátos kedélyes-kedvességgel, közös testi-lelki tornamutatványra invitálta:

 

„Hé, hé, hé, öreg harcos, / Ne feszítsd túl az íjadat, / Hé, hé, hé, a kőszíved megszakad. / Lazítani, próbálj meg lazítani, / Nem győzlek tanítani, / Hogyan csináld, / Kell egy kis áramszünet, / Időnként mindenkinek, / És aztán megint mehet / Minden tovább.”

 

… és mindeközben - az érintetteket is bevonva a játékba - mosolyogva tanított minket, mindenkit!

 

- Produkált előttünk … nekünk … mindannyinknak (többek között):

- a közönség elé idézve, nevünkben, átadta Brezsnyev elvtársnak a világ legkiváltságosabbjainak kijáró elismerési formát, a nagy herendi salátástálat, és még - zakóján való - kitűzéséhez is önzetlen segítséget nyújtott …

- figyelt, megfigyelt, de nem a „normális” távolságból, hanem az irónia távolságából …

- gyűjtötte, jegyzetelte, habzsolta a földön heverő apró-pici, halandó ember számára láthatatlan, esetleg lényegtelen morzsaszemeket; egyben rögtönözve transzformálta azokat, talán meg is rágta, hogy átadásakor mindenki értően „fogyaszthasson” belőle (értelmi képessége szerint),

- majd, a lényeges dolgok felvezetése előtt (persze) puhított, humorizált, de mindvégig, tettre készen - „lesben” - állva …

o    hogy mi a korrupció? amiből mi kimaradunk;

o    a temetőre az van kiírva: FELTÁMADUNK! Akkó mán jobb a kocsma, ott az van, hogy: SOSE HALUNK MEG;

o    Isten, haza, család!!! Az isten se megy addig haza, amíg otthon van a család...

o    Hoffmann Géza színművész urat keresem! … Úristen, már megint összeírják a zsidókat? … És már a H betűnél tartanak?

- hogy aztán … a valóság vitrioljával lecsaphasson, … azaz közénk - emberek - közé állhasson…

- és a kiöregedett vadászkutya dalát énekelve - a legszélesebb nyilvánosság előtt - stílusosan vághassa mindannyink pofájába az „igazságot” (ne szégyelljük kimondani: mindez, ma is érvényes):

 

 

„A hűséget én nemcsak mutattam,

Emlékezz rá, érted mennyit ugattam.

 

De a rosszban jó, hogy ugatni már szabad,

Hogy ugatni már szabad,

Hogy ugatni még szabad!

 

Nem tudom én, mit hozz a holnap,

Az új kutyák mind frissen csaholnak.

Nem tudok én mást vonyítani.

Az igazságból elveszett...

Az igazságból elveszett...

 

Az igazságból elveszett az "i"!” (gazság lett belőle … F:J:)

 

… és a „dal” végén, amikor a közönség már a ruhatár felé tartott, s kezdtünk végre egyenként, emberként ráébredni, majd megrémülni, attól, amit a nézőtéren tulajdonképpen jól értve, a szánkba rágva, közösen nem csupán végighallgattunk, de egyetértően ízlelgetve, jólesően emésztgettük is (… gazság, gazság, gazság, gazság, gazság, gazság), kifelé tartva – szent isten, miben is vettünk részt, mivel is vállaltunk sorsközösséget – belső rettegésünk újraéledése következtében sokunknak a tempót – az irányt is mutatva, hogy lábainkat sietősebbre fogjuk – már nem mi, hanem a „kényszer-szülte szükség” diktálta.

 

Ám a MŰVÉSZ ÚR ebben a nehéz „emberi” helyzetben sem hagyott senkit magára, szolgálatkészen segített, nekik/nekünk … a „gyáváknak”, a meghunyászkodóknak!

- … utánunk szólva … még egyszer megszólalt … :

 

" … szóljatok a nővérkének, hogy befostam!"

 

Valljuk be, mindezt előtte senki nem merte megtenni, csak az önálló és nevével fémjelzett „izmus” megteremtője: a

 

HOFI!

 

Folytassuk a sort? Nem ijedtünk meg? Jöhetnek mások, más területekről is? Igen, ha már kinyitottuk a halhatatlanok szelencéjét, melyet visszazárni, illetlenség … (befejezni viszont lehetetlenség)!

 

Gyerekkoromban a sportot nekem, a foci jelentette, mégpedig a Vasas kölyökcsapata. Nem sokáig, hiszen a család által előírt kötelező tanulmányi – minimum kitűnő – eredmény teljesítése és tartása nem állt egyenes arányban a foci iránt tanúsított gyakorlati lelkesedésemmel és egyre intenzívebbé váló - ez-irányú - időráfordításommal. Minek következtében hamar kiderült a turpisság: szülői engedély nélkül jártam a „gödörbe”. Eltiltás következett, még a meccsek látogatása is a tiltólistára került! Maradt a néprádió és egy ember, aki az egyes mérkőzések közvetítésével - számomra - mindent elképzelhetővé, láthatóvá varázsolt: a stadiont, a pályát és magát a játékot, a játékosokkal együtt. Ráadásul a lakásba hozva, ágyban fekve, vagy az ágy szélén ülve játszhattam a papírra nyomtatott gombfocipálya zöld gyepén, ahova be volt rajzolva a 11 játékos – 1-3-2-(2-3)-5 – névvel ellátott felálláshelye. Nem kellett mást csinálnom, mint az előttem fekvő doboz zöld „gyepén” bal- és jobb kezemben a két csapat egy-egy gombfociméretű játékosával a szpíkeri közvetítés alapján imitálni a hallottakat. Imádtam e játéklehetőséget, a játék e módját, formáját … fociidényben, minden vasárnap. Mindeközben megtanultam, majd kívülről fújtam az öt legerősebb klub összes játékosának nevét és a klasszisrangsort, Puskás, Kocsis, Czibor, Bozsik, Hidegkuti stb. és a mindent überelő lényeget … Puskáshoz kerül a labda … egy kicsit dédelgeti, jobb lábáról a balra helyezi, felnéz … majd igazgat még egy kicsit a labda állásán és … és… Puskás lőőőő …. gooóóóól! Zenget a szoba, még a lakás is megremegte, a messzeség pedig visszhangozta … gooóóóól … gooóóóóól … gooóóóóóól! Számomra ez maga volt a csoda, legfelsőbb szinten, művészi fokon.

 

Aztán jöttek az újítók, az „Ülve mesélők”, és a nullból nulla, a taccsból bedobás, a kornerből szöglet, a faultból feltartás, az ofszájdból les stb. lett. A foci pedig labdarúgássá, a rádióközvetítés hallgatása képernyő előtti ücsörgéssé és nézéssé, a meccsközvetítés meg kommentálássá szelídült. Bár egy jó darabig - igen sokan - a mérkőzést ugyan a „dobozra” meredve nézték, de körítésként a rádióból szóló közvetítést hallgatták, a klasszikussá vált szpíker hangján, aki képes volt a dög-unalmas semmittevésből is izgalmas mérkőzést varázsolni. Eközben viszont a magyar labdarúgás nimbusza délibábos ködre váltott, a világ által ünnepelt és csodált játékos neve pedig - idehaza - szitokszóvá változott. Majd eljött a temetés ideje is, mármint a magyar labdarúgásé, ezt is a hallhatatlanná vált szpíkerklasszis közvetítette. Ugyan, igyekezett közvetítése varázserejével reményt önteni a „fiúkba”, a hallgatók tíz-és százezreibe, de mindez már csak kétségbeesett és elkeseredett hangon sikerült neki. „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!” panaszolta ismételgetve a szomorú tényt az éteren keresztül, miközben az itthon levők a „fiuknak” már hiába szorítottak, … a végeredmény 4:1 lett, nem a mi javunkra és ezzel Marseille-ben a mohácsi tragédia megismétlődött, következményei azonban jóval súlyosabbnak bizonyultak az 1526-osénál, hiszen a történelmit, az igazit, már úgy-ahogyan, de talán kihevertük; a képletessel azonban még ma sem tudunk mit kezdeni.

 

Közben, idehaza – rohamtempóban – stadionok százai épülnek, a játékosok itthoni apanázsa már maga a csillagos ég, az általunk vásárolt másod-harmadosztályú külföldi játékosokat pedig választójogot biztosító magyar állampolgársággal is ellátjuk, mellkasukba még a legendás magyar szívet is beültetjük (természetesen) a magyar adófizetők forintjait felhasználva. Eredmény azonban semmi, legfeljebb, mint halottnak a szenteltvíz, pedig a beteg ápolásából már a katolikus egyház is részt kért, rengeteg misét és imádkozást elpocsékolva! Csak hát végre fel kellene fognunk: arról a pályáról, ahol a „fiúk” csak lézengenek, az észt és az erőnlétet is nélkülözve … reménykedve, a mindent megoldó hármas sípszó felhangzásában … játékot láttatni, a varázsló sem képes, még akkor sem, ha az illető személyt, Szepesi Györgynek is hívják!

 

S végül, e „Zeusz-idézés” sorzárójaként – csupán a magán-visszaemlékezés lezárásaként – az utolsó személy meg- és felidézését, kezdjük a beceneveivel: ”Sváb”, „Száguldó Őrnagy”, „Pancho”, ”Puszkasz”, majd zárjuk a felsorolást a legeredetibbel. Amelyhez a magyar közönség mindvégig hű maradt: „Öcsi”. Ne, a nevét most még ne mondjuk ki, hátha nem találnánk el az eredetit, bár végül is mindegy, hiszen a „csillagokat” művésznevükről ismeri, s tartja számon a világ! S pályaívének állomásai? Felsorolhatatlan, még a jelentősebbekhez is lexikonra lenne szükség. Ezért itt csupán azokat említem meg, amelyek hallatán neve szinte azonnal beugrik. Világbajnoki ezüstérem, olimpiai aranyérem; 85-szörös magyar, 4-szeres spanyol válogatottság; háromszoros BEK-győztes; Európa egyik legkiválóbb játékosa; a világ 100 legjobb játékosainak egyike és, amellyel a fenoménok közül is csupán egy valaki, büszkélkedhet: a világ – eddigi – egyetlen futballistája, aki a világbajnoki, az olimpiai, az Európa-bajnoki, a Bajnokok Ligája és a Világkupa döntőjében is, gólt tudott szerezni!

 

Tevékenységéről – becenéven nevezve: játékáról, amely a hallhatatlanok közé, és ott is a főhelyek egyikébe ültette – a szakmához értő sportújságírók szuperlatívuszokban fogalmaztak, anno. (Jelenleg nincs hozzá mérhető: magyar-földön, illetve magyar szívet viselő, magyarkodó emberek, de még a magyarságot állampolgársággal megvásárolt - majd itthon igencsak jól tartott - nem tudni kicsodák között sem.) Elsősorban és folyamatosan - szinte mindig - a dicséretek szintjén említették: sokszínű, ötletgazdag játékát; szellemes megoldásainak kivitelezését; tökéletes labdakezelését; cseleinek kiismerhetetlenségét; robbanékonyságát; hibátlan helyzet-felismerő képességét; páratlan rugótechnikáját; centiméterre pontos átadásait; csapatát maga után húzó, elszánt győzni akarását stb.

 

Akaratereje ma is példaértékű, hiszen disszidálását követően külföldön (Spanyolországban) tetemes túlsúllyal jelentkezett játékra, de legyűrte e problémát és átvéve a magyartól idegen ritmust, a Real Madrid legendás játékosává és Pancho”, becenéven a spanyol közönség kedvencévé emelkedett.

 

És, hogy mi lett a sorsa? Sikerült, Őt is - álságosan - rászednünk és hazacsalogatnunk, majd rászállnunk és vérét szívva bohócot, bazári-majmot csinálni belőle. Aztán magára hagytuk. Mindezt azonban nem a család, a szűk rokonság, az örökségért lesve ágaskodók cselekedték vele, hanem a jóságos MAGYAR NÉP, az Isten adta magyar nép – nevében – magyarkodó vezetői, politikusai és haszonlesői/haszonélvezői. Szerveztünk neki – itthon – a magyar „szentélyben” pályafutását lezáró búcsúmérkőzést is, ahol a beteg és túlsúlyos játékos-legenda már nem tudta végigfutni a pálya hosszát (egyszer sem), így hát „megengedtük” (inkább biztosítottuk számára), hogy az ellenfél térfelén – biztos nem leshelyen – tartózkodva, megvárhassa a hozzágurított labdát, majd azt továbbvihesse, a kapuig. Mikor ez a fajta "felajánlás" sem bizonyult sikeresnek, akkor „előretoltuk” a 16-oson belülre, ahol aztán az ellenfél hátvédjei addig csetlettek-botlottak, mígnem a kapus, a biztosnak látszó irány helyett, az ellenkező oldalra vetődve-menekülve bevédte a tökéletesen védhető lövést. Győztünk! A legenda gólt lőtt – e tényt a stadion sok „vihart” átélt kijelzője is büszkén konstatálta – s aztán, mint aki „megcselekedte, amit megkövetelt a haza” kellő üdvrivalgás közepette, elhagyhatta a pályát. Majd, néhány hónapra – a csörgősapkát a fejére téve – a seholsemlevő magyar labdarúgó-válogatott; a magyar nemzeti 11; a magyar válogatott szövetségi kapitányaként - megdicsőülésnek szánt megszégyenítésként - a nemzet FIAINAK (sic!) „szégyenkispadjára” ülhetett (azt hiszem 4 mérkőzés erejéig). A FIÚKKAL azonban (sajnos) már/még, Ő sem tudott csodát cselekedtetni! Aztán - akinek köszönhetően az egész világ Magyarország létezéséről tudomást szerezhetett - előléptettük: a hazajövő világhírű játékost őrnagyból alezredessé „ütöttük”, majd ezredes lett, halálával azonban (már) a dandártábornoki címet is (nagy végre) kiérdemelhette (posztumusz). Hogy hány „kutyaütő” él és tengődik ennél jóval magasabb ranghoz tapadó apanázsból, az már senkit nem érdekelt.

 

A betegség sajnos a „csodát” sem kímélte. A lassan ölő, de gyilkos Alzheimer-kór és más nyavalyák kórházi ágynak döntötték. Állapota egyre csak rosszabbodott, még a kórházat sem hagyhatta el. Az ápolás és a kezelés költségei ugyanakkor hatalmas összegekre rúgtak, kifizetése a világ egyik labdamágusának azonban gondot okozott, hiszen vagyont nem halmozott fel és nem is harácsolt össze, ellenben köztudottan hatalmas szíve volt, melyet a vele találkozó igaz-magyarok igyekeztek is kihasználni. Hazajöttekor, a hívó szóval együtt járó állami segély nem várta, kormánybiztosi állást, miniszterelnöki tanácsadói posztot és fizetést sem ajánlottak fel neki. Jó-jó, való igaz, valamikor a második ezredfordulón a magyar sport tiszteletbeli nagykövetévé valóban kinevezték, de kaszinót – amelynek busás bevételeiből fedezhette volna kiadásait – nem hullattattak az ölébe. Szó szerint, földönfutó senkivé vált, a legenda, idehaza, a saját hazájában, ahova nem visszajött, hanem magyaros vendégszeretettel „visszahívták”! E nehéz helyzetben pénzügyileg a Real Madrid, illetőleg a játékostárs, Alfredo Di Stéfano siettek a segítségére. Aztán a „probléma” magától is megoldódott. A „Száguldó Őrnagy” földi maradványait hatalmas állami-egyházi pompával – a nemzet halottjaként – Budapesten, a Szent István bazilikában temették el. E napra a kormány – a legismertebb magyar emlékére – még nemzeti gyásznapot is hirdetett, a temetést pedig több tévé és rádió – szabadon – közvetíthette! Azt hiszem, mi magyarok, ehhez értünk a legjobban: amikor az illetőtől már nem kell „félni/tartani”, elhalmozzuk minden földi jóval, majd csupa szeretetből még a halálából is hasznot húzunk!?

 

Nevét, halálát követően – születésének 80. évfordulójára emlékezve – a csúti „alsóbbságból” a világvárosi rangra törő Felcsút községben működtetett labdarúgó akadémia vette fel. A névfelvételt illetően bizonyosan történtek előzetes egyeztetések a családdal, vagy legalább a legismertebb magyar özvegyével, feltehetően országos, vagy helyi népszavazásra is sor kerülhetett, esetleg ez ügyben helyi népi-konzultációt is tartottak, hiszen a „település leghíresebb” magyar embere, elemi iskolai tanulmányait az itteni általános iskolába járva fejezte be. A fáma, ezen eseményekről azonban – fránya módon – nem emlékezik meg. De lehet, hogy mindez nem is fontos, az akadémiát ugyanis nem a névfelvétel tette (világ)híressé, hanem a közel 3.500 (Sic!) fő befogadóképességű stadiont megtervező Makovecz Imre neve, az építmény többmilliárdos költségvetése, valamint az 1500 lélekszámot alig meghaladó településen emelendő felhőkarcolók lehetséges kivitelezésének ténye. Az pedig, hogy ez az intézmény miből is gazdálkodik, illetve tartja fenn magát, témánk szempontjából teljesen mellékes. Megismerésük végett pereskedjenek azok, akiket ez egy kicsit is érdekel, avagy a kíváncsiságuk nem hagyja nyugodni őket. Egészségünkre! Koccintsunk, stílszerűen Puskás-sörrel (amelynek aranyszínű dobozát a legendás csatár arcképe és 10-es mezszáma díszíti!).

 

Ennél viszont sokkal érdekesebb és szinte mindenkit jobban érdeklő kérdés: vajon ténylegesen az említett személy nevéhez köthető (vagy sem) a sokak által ismert és idézett, szájhagyomány útján terjedő személyazonosító mítosz-hívómondat? Mint ahogyan a - fentiekben - már korábban említett személyek esetében is - a hallhatatlanság Olimposzi ködéből történő előhívásukhoz - szükség volt a megfelelő és csak az adott személyhez köthető/kötődő varázsszóra, úgy ezt most sem nélkülözhetjük! A sztori lényege: a svájciak az 1952-es zürichi mérkőzésen 2:0-ra vezettek és a játékot - akár a kispadról, akár országunk pártfőhadiszállásáról - szemlélve, nagyon úgy nézett ki, hogy – párthatározat ide, párthatározat oda, de – elúszik a mérkőzés, hacsak valami csoda nem történik. Pártunk és kormányunk azonban semmiképpen sem akart a „fiúknak” az előzetesen meghatározottnál nagyobb összegű gázsit fizetni. Az idő viszont csak múlott és múlott, az eredmény meg csak nem akart változni. A magyar csapat kapitánya már többször is a kispadhoz futott, érdeklődve Sebes Gusztáv szövetségi kapitánytól, lesz-e gázsi emelés vagy sem? A kérdésre a válasz többször is hárító volt, mire a csapatkapitány vállát vonva állítólag csak annyit mondott, kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci és visszament a kijelölt taktikai pályahelyére. Ellenben a magyar pártközpont nagyon a szívére vette a készülődő - népe előtti - blamázst és a második félidő közepén párthatározatot juttatott el Sebes Gusztáv szövetségi kapitányhoz, miszerint a legfőbb pártvezetés megszavazta az emelt összegű gázsit, most már viszont tessék nyerni, volt az utasítás! Guszti bácsi erre nagyot ugrott örömében és mutatta keze ujjaival a bűvös üzenetet: van pénz, mire a csapatkapitány visszaintett: akkor foci is lesz, és a magyar csapat 4:2-re győzött!

 

Hogy így volt-e vagy sem, mindezt hitelt érdemlően ma már senki nem tudja igazolni, de hát ki más is lehetett volna az a személy, aki üzenni/alkudni, mert volna Rákosi pajtással, ilyen kurtán és eredményre törően, mint Purczeld Ferenc alias Puskás Ferenc, egyszerűen szólva:

 

ÖCSI!

 

(az írás folytatása)

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 24
a héten: a héten: 24
a hónapban: a hónapban: 904
összesenösszesen296 093
az oldalt jelenleg nézik: 6

Megosztás